My Imaginative website blog

Movies in one sentence

2011-12-31T07:39:00.001-08:00

Movies in one sentence:

Die hard: The terrorist group takes the skyscraper, fortunately John McClane goes to this place.

Lethal Weapon: The suicide attempted crazy cop gets a new partner, the detective pair get into the dangerous task.

Waking Ned Devine: Ned Devine hit the lottery jackpot and died, after the draw the villagers was seeking the winning ticket.

Trainspotting: The protagonists take drog.

Crash: There are a lot of different desires, emotions and viewpoints get conflict.

Titanic: Poor guy and rich girl fell in love in the ship, which encountered the iceberg and sank, the most of the travellers died.

Forrest Gump: Mentally-challenged guy was always running through the history while meeting well-known people.

Wrecked: A man wakes up in a wrecked car, but not the amnesia his biggest problem; he has to survive the ferocious forest.

Az elsöprő bizonyíték II.

2011-12-28T09:13:00.000-08:00

Simon Roland

Az elsöprő bizonyíték II.

Arany fény érintette meg a ház nagy ablakait. Elhúzta a függönyt, miközben az ágyon üldögélő megbilincselt nyugtalanul fészkelődő, helyét kereső férfire nézett, majd újra kibámult az ablakon – Maradj nyugton - A hirtelen lefékező autóból két egyenruhás ugrott ki, feltartóztatták, majd hazaküldték az ősz hajú komornyikot – Cynthia, meg kell tudnod az igazságot, ez a két átkozott rendőr csapdába csalt, muszáj mennünk, az a tervük, hogy megölnek téged és a gyilkosságot rám kenik, ezzel örökre bezárhatnak - A kapu feltárult.
A belülről eltorlaszolt főajtó kihívás elé állította őket. A nyomozónő érdeklődve figyelte az eseményeket – Sylviának hívnak, a meséd nem jött be, elég hihetetlen a történet, az időnyerés rajtad nem segít, megszereztem a bizonyítékot és ez a lényeg – gyorsan a franciaágyra tekintett, a megdöbbenéstől mozdulni sem tudott. A bilincs ott árválkodott a párnán. A férfi már a háta mögött volt, erős kéz ragadta meg a vállát és a fejét, még szerencse, hogy éveken át tanult önvédelmet, eszébe jutott az oktatója kemény szavai, mellyel ösztönözte őt a célja elérése felé, ösztönszerűen cselekedett, könyökkel hasba vágta ellenfelét, majd átdobta a férfit, azonban a férje olyan erősen fogta a karját, hogy mind a ketten a fekvőhelyen landoltak.

Igazi ágyjelenet zajlott le, igaz nem abban az értelemben, amiben az átlagos nászéjszakát képzelnék az olvasók, a nő hősiesen küzdött, de végül a férfi nyers ereje kerekedett felül. Megpofozta a nőt, hátracsavarta, megkötötte a kezét, egy kendővel letakarta a szemét, bekötötte a száját is, vállára kapta szeretett feleségét. A nyomozónő innentől már csak a hallására és a tapintására számíthatott. A társai közelgő hangját hallotta, de nem tudott segítségért kiáltani. Éles kattanást, nyikorgás, majd lábdobogás követte, valami szűk helyen mehettek lefelé, mert folyton bevágta a karját és a hátát. Egy mélyedésbe zuhant bele, ajtó csapódott a feje fölött. Motorzúgás és a folyamatos rázkódásból rájött, hogy egy kocsi csomagtartójában zötykölődik. – Még szerencse, hogy jeladót helyeztem el a bűnöző ruháján –A monoton utazásnak váratlanul vége szakadt, a búgás a ritmikus hullámzással vegyült. A nő a kimerültségtől álomba merült. Amikor felébredt már egy egészen más környezet tárult a szeme elé. Nem tudta, hogy mennyi idő telt el az elrablása óta, pár óra vagy néhány nap, az idő érzékelése teljesen cserbenhagyta. Hunyorogva nézett körbe, vad hullámok ostorozták az óriási sziklákat. A férfi a szirt szélén sétált. Egyáltalán nem törődött a veszéllyel. A nap tündökölve emelkedett ki az örvényből. Sylvia felállt. A hálóingét alaposan megviselte a dulakodás és az utazás, jobb keble szabadon ringatózott, ahogy sétált a napfényben

- Kettesben vagyunk, elmesélem az egész történetet – szólalt meg a szikla és az élet peremén egyensúlyozó üzletember.

Az elsöprő bizonyíték I.

2011-12-28T09:10:00.000-08:00

Simon Roland

Az elsöprő bizonyíték I.

Sövény futotta körbe a mesebeli palotát, melyet az alkony koronázott. Hihetetlen még elképzelni is, hogy az egyedi készítésű a tulajdonos különös álmaira, vágyaira épített családi házban, a város legszebb lakóhelyén veszekedés forduljon elő, az éktelen kiabálás még az utcáról is hallatszott, a járdán sétáló idős néni fejcsóválva haladt tovább - Miért nem alkalmas a mai nap? – a férfi magáról megfeledkezve ordított, miközben átölte áttetsző hálóruhát viselő kedvesét, aki elfordította a fejét, hosszú szőke hajával arcul csapta a próbálkozót, kibújt az erős karok közül és az ágyra huppant, összehúzta magát, mint egy gyerek. A férfi végigfutatta a szemét a mesterművön, a formás lábon. A naplemente a szemközti ház ablakába ült, szelíd fényével próbálta kibékíteni a feleket – Menj el, látni se bírlak - a nő a takaró alá bújt, mint egy sértődött gyerek. Zokogott. Könnyeivel áztatta a párnát. Hallotta a villanykapcsoló kattanását, és az ajtó dörrenését, amely puskalövéshez hasonlított, a lábak a lépcsőn élték ki dühüket. A garázsból kiforduló kocsi morgásánál a feleség előjött rejtekéből. Nyoma sem volt az érzelmeknek, az csak színjáték volt, nyomozóként már többször megtanulta, hogyan kell használni a képességeit. Bandatagként többször is teljesen belesimult hírhedt alvilági csoportok közé, a lebukás nélkül, de ez a mostani feladata más volt, a tervet követve egy elegáns bárban ismerkedett meg a zsarolással és gyilkossággal vádolt üzletemberrel, az ügyre rátapadó rendőrök eddig még nem találtak bizonyítékot, így neki kellett megtalálnia, a találkák sűrűsödtek, végül az esküvő elé állt a szerelmespár. A rendőrnő ügyesesen kikerülte az intim pillanatokat, a férje legnagyobb bánatára, de mindig gondoskodott, hogy rendesen felpiszkálja, ingerelje a férfi vágyait, kihasználta a lehetőségeit, az adottságait. Felpattant és az ablakhoz rohant, látta a holdfényben elsuhanó modern vadállatot, rozsdás falevelek kísérték az autót. A szemével addig követte, amíg a jármű el nem tűnt a kanyarban. Az este felvette ólomcsizmáját. Az utcán kutyasétáltatók és kocogók tűntek fel.

Meggyőződött, hogy senki nem tartózkodik a házban, még a földszinten is körülnézett.

A boltba küldött komornyik még nem ért vissza.

Visszament a hálószobába, felkapcsolta az éjjeli lámpát. Meghitt fénybe burkolózott a szoba. Leguggolt, az ágy lába mellett meglazította a parkettát, kivette belőle a kulcsot, a széket a szekrény mellé helyezte. Felállt rá, kinyitotta a felső részét, az összehajtogatott ruhákat az ágyra dobta, szabaddá vált a hely a belső ajtó előtt, felágaskodott, ahogy csak bírt, a kulcsot a zárba illesztette és elfordította – Nemsokára telefonálok és kattan a bilincs a csuklódon édesem - magához vette a tartalmát, egy aktát és egy automata pisztolyt. Ekkor a kinyílott az ajtó és a férje állt ott, karba tett kézzel vonta felelősségre a rajtakapottat – Szia drágám. Mit művelsz? – kérdezte olyan nyugodtan, ahogyan csak lehetett. A nyomozó annyira megijedt, hogy leesett a székről, a franciaágyra zuhant. A leérkezés pillanatában azonban eszébe jutott a gyakorlati oktatás során tanultak, visszanyerte hidegvérét. A háta mögül elővette szolgálati fegyverét. A revolvert a gyanúsítottra szegezte - Kezeket fel, ne mozdulj – A pisztollyal intett, a sarokba szorított leült a fekvőhelyre, fémkarperec csattant a csuklójára. A rendőr már hívta a közelben tartózkodó társait – Ez egy jól kitervelt csapda drágám, te sem fogsz jól járni. A két egyenruhás gazember mindenre képes, belekevertek egy játékba – a nő csendre intette.
Arany sugár pásztázta a házfalat és a sövényt.

Az Éjszakai kirándulás II

2011-10-04T13:20:00.000-07:00

Simon Roland

Éjszakai kirándulás II

Kitartóan kopogtak az ajtón, a kövér férfi úgy tett, mintha nem hallotta volna meg a belépni kívánó makacs egyértelmű jelzését, a szemei kigúvadtak, némán és mozdulatlanul, leírhatatlan dühvel nézett az előtte álló férfire, majd hirtelen lecsapott a vaskos könyvvel az asztalra – A cég anyagi problémákkal küszködik, valószínűleg a nagyhal elnyeli az egész vállalatot, már folynak tárgyalások az ország legbefolyásosabb emberével és másokkal is, a részvényesek aggódnak. A válaszom nem, szó sem lehet a fizetésemelésről és az előléptetésről, ezért a pofátlan merészségéért visszahelyezem az irodából a csarnokba - Craignek a filmekből visszaköszönő bírótermi kép jutott az eszébe, az őrökkel körbevett szerencsétlen megbilincselt elítélt, a mindenki felett elhelyezkedő pulpituson pöffeszkedő parókás, köpönyeges, kalapos bíró, kezében a kalapáccsal, az érzelemmentes esküdtszék. Felmondok – csattant fel. A válasz számára egyértelmű volt, nem akart visszalépni. A zaj ismétlődött, csak jóval erősebben – Nyissa ki - Craig szeméből elillant az álom. Megmozdult, fájt a seb, amit a haramia okozott a késével – Súlyos vagy csak felszíni a heg? - Nem volt ideje megvizsgálnia a heget, később majd bemutatja egy orvosnak. Hunyorogva nézett körül. Az autóban ült. Egy idős rendőr zörgette az elemlámpájával az üveget. Letekerte az ablakot – Jó napot kívánok, két nagyon veszélyes bűnözőt keresünk, megkérem, szálljon ki és adja át az iratait, a kollégámnak legyen szíves nyissa ki a csomagtartót – Szabályos arcon parancsra ránduló ráncok futkároztak, kemény tekintet szigorúan vizsgálódott, ősz hajszálak bújtak elő a sapka alól - James Melroy őrmester - elolvasta az elegáns egyenruhán a feliratot. Ahogy a nyári villám hasít bele a fába, úgy villant elő az emlék – megöltem egy embert és elrejtettem hátul – Kiszállt, a kulcscsomóval és a lehetőségeivel, ötleteivel játszott. Késő ősz volt mégis izzadt. Az utat teljesen eltorlaszolták a felfestett autók, amelyek előtt szolgálatot teljesítő férfiak ácsorogtak, beszélgetéssel oldották az unalmas perceket. A kutyák fegyelmezetten üldögéltek a gazdájuk lábánál, úgy ahogy a szakképzett oktatótól megtanulták a gyakorlóterepen. Craig szívdobogva kísérte hátra a kezdő bűnüldözőt. A kulccsal babrált. Az őrmester a kocsi belsejét kutatta át. Megállt a csomagtartó előtt, reszkető kézzel próbálta belecsúsztatni, ötödszöri próbálkozásra sikerült– a gyerekarcú egyenruhás érdeklődve figyelte – Beteg, rosszul van? – Felnyitotta, de úgy, hogy a testével eltakarja a látványt, a hulla keze kilógott a táska alól, a homlokáról izzadságcseppek gördültek le. Váratlanul rácsukta a tetőt és eldőlt – Nem fogok börtönbe kerülni –

A zöldfülű letérdelt az aszfaltra és pofozgatta az „ájultat”. Az őrmester kiabálva mutogatott a kukoricamező felé. Egy ezüst furgon száguldott a földes úton. A tapasztalatlan egyenruhás felkapta a beteget és a kocsi hátsó részébe rakta. A felettese adóvevőn kapta a parancsokat, ezt továbbította később az alacsonyabb rangúnak – Maga visszaszáll a kocsiba és a legközelebbi Motelbe viszi a beteget, szerez neki egy doktort, én üldözőbe veszem a menekülőket, a többiek a főutak kereszteződéséhez mennek, és ott várják a további utasításokat – Az öreg rendőr bepattant a kocsiba, megfordult, porfelhőt kavarva tűnt el a lombok között. Az újonc bekapcsolta a rádiót, belenézett a visszapillantóba, becsatolta az övet, majd indított. Óvatosan vezetett – Holnap reggel még hűvösebb időre számíthatnak a kedves hallgatók, kabát mellé még sapka is kell, ha kilépnek az utcára - Az üzemanyag kijelzője már a piros sávban sétált. Craig kinyitotta a szemét, a színjáték kedvéért még továbbra is mozdulatlan maradt – Az eltűnt út című film kerül bemutatásra a mozikban. A horror rajongóknak különösen ajánlom ezt az idegborzoló filmet, amely egy motelben játszódik -

Az éjszakai kirándulás

2011-10-02T10:56:00.000-07:00

Simon Roland

Az éjszakai kirándulás

Az urbánus környezethez szokott luxus modell próbált alkalmazkodni a kiszámíthatatlan szerpentinhez. A szeszélyes út azonban sok meglepetést tartogatott. A szakadék közelségét jelző fémkorlát visszaverte a reflektor napraforgó kévéjét. A sofőr unottan hallgatta a rádió híreit, miközben a kígyó módjára tekergőző utat követte a tekintetével. „A módszereik a következők. A rablók baleset áldozatainak adják ki magukat.” A kriminális szakértő türelmesen válaszolt a betelefonálóknak - A kijelző közepes mennyiségű üzemanyagot jelzett – Muszáj lesz megállni tankolni -
A firmament szelleme a hegyi ösvényen bandukolt, mint egy fáradhatatlan zarándok.
Az álombéli ezüst vízesésben megfürödtek a magas fák rozsdásodó koronái. A kanyarban egy autó zárta el a továbbjutás lehetőségét. Lehalkította a rádiót és lefékezett „Keleten záporeső várható” Az összetört kocsi előtt egy ember feküdt. Az autó olyan volt, mint egy összenyomódott konzervdoboz, óriási mérető szikla zúdult a tetejére. Üvegszilánk és vér borította az aszfaltot. Craig kiszállt, a csomagtartóból kiszedte az emelőrudat és az elsősegélycsomagot és a felszereléssel elindult, ekkor vette észre a kocsiban kuporgó alakot, amely vérző fejjel dőlt a kormányra és a műszerfalra – Furcsa - A vezetőülésen gubbasztó figura bábunak tűnt (mintha műanyagból készült volna) főleg mikor közelebb ért vált nagyon gyanússá a dolog. Mikor a betonon heverő alakhoz ért, az elkapta a lábát és hirtelen mozdulattal megrántotta. A hold megvillant. Craig hasát felszántotta a fegyver. A fájdalom dühöt ébresztett benne, fejbe rúgta az éppen feltápászkodni igyekvő férfit, majd villámgyorsan lesújtott a kezében lévő vasrúddal. Az ellenség kezéből kirepült a kés. A fegyver a mélységes szurdokba zuhant. Az útonálló hátra esett, de nem adta fel a küzdelmet, felkapott egy üvegdarabot és őrülten csillogó szemmel rohant a kiszemelt áldozata felé. Craig meglendítette a fegyverét és lesújtott a rabló fejére. Az ellenfele szótlanul elterült, mint egy liszteszsák. Megérintette a pulzusát – Halott, megöltem – a szakadék szélére lépett, és óvatosan a szédült mélységbe bámult – A támadó fegyvere elveszett – robajló monoton motorzúgás és a fénysugár figyelmeztetően közelgett.

A maradvány mögül, a bokor közelében neszezést hallott. Nem volt ideje átkutatni a környéket. A holttestet megragadta, a vállára kapta, majd a csomagtartóba gyömöszölte a nagydarab férfit. Beugrott a kormány mögé és indított. Nekihajtott a roncsnak, félrelökte az útból. Nem érdekelte semmi, csak az, hogy minél messzebbre jusson a tett helyszínétől. A kanyar nagyon élesnek bizonyult. Idegességében a kormányt rángatta. Kisodródott. A kocsi oldala súrlódott a korláttal. Sikított a kerék és nyöszörgött a kasztni. Nehezen, de végül is visszanyerte a jármű felett az irányítást, egy órás száguldás után újabb problémával került szembe. Az akadályt nem veszélyes haramiák jelentették, hanem a felsorakozott, megállásra kényszerített járművek előtt álló gépfegyveres, kutyás rendőrök, akik bűnözőket, fegyvereket keresve kutakodtak. A hátsó sorokban várakozók közül néhányan kiszálltak sétálni, követték a fejleményeket, megmozgatták a hosszú utazás során elzsibbadt végtagjaikat, felfrissítették a vérkeringésüket. Pár gyerek elkóborolt a közeli mezőn. Az anyjuk aggódó hangon parancsolt rájuk. A terepjáró mögé besorolt, kipattant, felnyitotta a hátsót, a holttest vigyorogva bámult vissza, a táskákat úgy helyezte, hogy eltakarja a rettenetes csomagot.

A vadász

2011-09-18T07:36:00.000-07:00

Simon Roland

A vadász

Lombpajzs,
emeli magasba,
a napkorongot,
jöttét írják dalba.

Szent hely,
cserje, agancs,
éber a fegyver,
lőj, ez parancs.

Csodás példány,
az úttal halad,
fürkész puskacső,
néma marad.

Őszi képek

2011-09-16T09:22:00.001-07:00

Simon Roland

Őszi képek

Palota, bástya,

ezüstöt árul,

az erdő árnya,

a tó zárul.

Erdei út végén,

őzike botorkál,

falevél csigalépcsőjén,

hold korrodál.

A feladat IV

2011-08-08T09:12:00.001-07:00

Simon Roland

A feladat IV

Az éji herceg meghódította a felhőbe burkolózó hegycsúcsot, a lovát megsarkantyúzva leszáguldott a meredek titkokkal övezett ösvényen, áthatolt az erdő zöld sűrűjén. Az esőben ázó megtépázott fák átengedték a jövevényt. Henry kétségbeesetten és tehetetlenül hánykolódott a vaságyon. Valamit tennie kell, hogy megoldja a kínos helyzetét. A gúnyos kacaj, amely leginkább egy varjú károgására emlékeztette tovább borzolta az idegrendszerét. Önkéntelenül is ökölbe szorult a keze. Az éji lovas átugratott a fogvatartottak számára készült magas kerítésen. A kemény kőből épített akadály teteje egy szintben volt az épület harmadik emeletén meghúzódó ablakokkal, így elrettentőnek bizonyult a szökevények és a szökést fontolgatók számára. A villám a börtön udvarán árválkodó öreg görcsös fában landolt.
A becsapódott kék szikrákat lövellő istennyila elektromos töltéssel látta el a környéket.
Minden növény és kő izzott a feszültségtől. Az erős felrobbanó fénysugár adta meg a Henry elméjében motoszkáló kérdésére a választ. A fekhelye alatt egy magányos csavar keltette fel az érdeklődését. Felvette a tárgyat, elgondolkodva forgatta az ujjai között, majd újra a padlóra dobta, a lábával a cella ajtajának a közelébe kotorta a tárgyat - Telefonálnom kell az ügyvédemnek. Jogtalanul tartanak bent – üvöltött eszeveszetten. Nem kellett sokáig várnia a hatást. A folyosó vasajtaja kivágódott. A várt vakító fény helyett az elemlámpa ideges csóvája futkározott ritmusos léptek kíséretében, végül megállapodott a sápadt fénysugár, a durva vonásokkal rendelkező strázsa arca nem sok jót ígért – Elhallgatsz vagy elhallgatatlak? – a kulcs zörrent, a cellában megjelent a melák porkoláb. Az ajtót nyitva hagyta, két mázsa súlynyi test takarta el az amúgy is egérfarknyi menekülési lehetőséget. Megragadta a fogva tartott ingét és a gumibotjával megfenyegette – Holnap majd eldől a sorsod, de most fogd be a szád, pihenj egy kicsit, mielőtt baj lesz – megfordult, hogy magára hagyja a férfit, amikor az direkt a fülébe kiabálta az előbb elhangzottakat. Az óriás hirtelen megragadta Henryt és a vasrácsokhoz passzírozta, alig kapott levegőt, megtapasztalta a titán erejét, csak a lábát tudta mozdítani, a cipője első részével sikerült a csavart a résnyi helyre irányítania. A foglár a férfi karját hátracsavarta, ahogy csak bírta, megpördítette néhányszor, majd az ágyra lökte – Ha legközelebb is balhézol, megtudod, hogy mire vagyok képes – bevágta az ajtót. A kulcs zajongott a zárban. A mennydörgés elnyomta a távozó lépteit. Henry izgatottan ugrott a cella bejáratához. Az ajtó nyitva volt. A rögzítő elvégezte a feladatát. A zár szabadon és pimaszul öltögethette a rozsdás nyelvét. Kilökte a rácsot. Hihetetlenül jó érzés volt a váratlanul érkezett szabadság, még ha nem is teljesen került ki a fogságából. A lényeget elérte, odakint volt a folyóson – Elkapom és megfojtom a csavargót, a feladatot elvégzem - A sötétséget teljesen kiszorította a földöntúli kék fény, amely betöltötte az összes helyiséget, odasétált a vagabund cellájához. Nem látott senkit odabent – Talán alszik - Az ágyon összegyűrve hevert a pokróc. Benyúlt a rácsok között, lerántotta az ágyneműt. A fekvőhely üres volt. Ekkor megszólalt a háta mögött egy vészjósló hang – Nem tudsz megölni – Megpördült, de senki nem volt a közelében.

A feladat III

2011-07-30T08:59:00.001-07:00

Simon Roland

A feladat III

Craig elégedett mosollyal hátradőlt a fotelben, miközben kinyújtóztatta végtagjait.
A testőr bizalmatlanul bámulta a szemmel láthatóan idegesen viselkedő új tagot. Az újonc a főnök íróasztala előtt állt – Valahogy éreztem, hogy elvállalod a munkát – a hangja magabiztosságot tükrözött, nem tűrte az ellentmondást. Henry kelletlenül elfogadta a kinyújtott kezet. Megkapta az első feladatát. Egy az adósságát rendezni képtelen férfit kellett megleckéztetnie. Craig úr kölcsön adott neki egy jelentős összeget, amit eljátszott a ruletten. Az iratkötegben megtalálta a célszemély fényképét és a postai címét.
A megbízás elvégzése nem okozott különösebb nehézséget, kifigyelte a fickót, megfigyelte a mindennapos tevékenységét. Feljegyezte az útvonalat és az ismerősök neveit. A késő esti órákban a kocsma előtt csapott le rá és alaposan elverte, figyelmeztette a kötelességére.
Az eladósodott ügyfél elverése után a barátnője Susan megkeresésébe fogott, mivel a telefonüzenetre és az e-mail-re nem válaszolt, így természetesen aggódott. Hiányzott neki a kedves. Megfordult a fejében, hogy az alvilág tejhatalmú ura egyszerűen eltette láb alól, de ezt a gondolatot elhessegette. A szerelmének nyoma veszett. Hiába szobrozott a lakása előtt, a hosszú csöngetés, dörömbölés után az ajtó nem tárulkozott fel. A tudálékos szomszéd közölte, hogy már három hete nem látta, még a környéken sem találkozott vele. A bárban, ahol pincérnőként dolgozott is ugyanezzel a mondattal fogadták – Sajnos nem láttam már régóta - A reménykedő várakozás elkeseredésbe és őrült nyomozásba torkollott. Meglátogatta az ismerősöket, rokonokat, a barátnőit, hátha jó hírrel szolgálnak, de mindenhonnan eredménytelenül távozott. Henry végül hazament. Alig, hogy helyet foglalt a kanapén kopogott valaki az ajtón. Fura fémes hanggal zörgette valaki a bejáratot. Rohant a hang irányába. Feltépte az ajtót. Az üres lakóházi folyosó börtöncellára hasonlított. Nyitva volt a szeme. Az álom elszaladt. Odakint a nyári vihar utcabált rendezett. Ágyúdörgéssel ünnepelt. Groteszk faágak, szörny kinézetű lombok táncoltak. Az esőcseppeket a szél terelte a büntetés-végrehajtási intézet ablakaihoz.
Az ismétlődőt zaj a szemközti cellából érkezett. Kinézett a rácsok között. A sötétség egy pillanatra útját állta a kíváncsi tekintetének. – Meg akartál ölni – a hang ismeretlenül hangzott, de a felgyúló villám fényében megmutatkozó férfi nagyon is ismerős volt, a vádló szavakat nyomasztó csend követte. A feltűrt karján kitárt szárnyú keselyű volt látható – A keselyű nevű banda – suttogta a bérgyilkos. Sokat hallott már erről a csapatról, jobbára hajléktalanokból, csavargókból állt a tagság. Pénztelen, nincstelen emberek gyülekezete. A bosszúállásból szereztek maguknak hírnevet. Egy hideg téli napon a rendőri túlkapás eredményeképpen kizuhant az üresen álló épületből egy csavargó. Az ódon házat megvette az önkormányzattól egy dúsgazdag üzletember, az egyenruhásoknak kellett elzavarni az engedély nélküli lakókat.
A szegény sorsúak ellenálltak, összecsapássá fajult a vita, a rendőröknek erősítést kellett hívniuk. A dulakodásban kizuhant az ablakon az egyik csavargó. A halála balesetként került be a lezárt aktába. Öt évvel később egy rendőrt holtan találtak az akkorra már elegáns hotellá alakult ház előtt. Ő is kizuhant az ablakból – Addig jó neked, míg idebent vagyok, ha kijutok, elmondom a többieknek a történetet, minden keselyű rád fog vadászni – Henry gyomra összeszorult, érezte, hogy valamit tennie kell. A mennydörgés fokozta a drámai hatást – Itt kell megölnöm a nyomorultat – ismételgette magában.
A szürke égen szaladó villám és a meggyötör fák képe szürreális festményre hasonlított.

Rejtélyes

2011-07-27T10:16:00.001-07:00

Simon Roland

Rejtélyes

Nem tudom ki vagy,
kegyetlen, forrón ölelj,
békén ne hagyj,
találka minden hely.

Csókolsz és menekülsz,
ajkadon vad szavak,
balkonon szoborként ülsz,
vagy rohansz a kék lombok alatt.

Rózsa szívű liget,
csendet őrző sikátor,
nyomokat hagy a szíved,
lehetsz bármilyen s bárhol.

Az elsüllyedt vitorlás III

2011-07-02T12:45:00.000-07:00

Simon Roland

Az elsüllyedt vitorlás III

A főárbocra erősített a kék égboltba mozdulatot rajzoló vidám zászló búcsút intett az éjszakai álmokat vetítő kikötőnek. A vitorlás orra a tengerből lassan kiemelkedő napkorong felé fordult. A raktárépületek között meghúzódó konténerek felett atyáskodó daru kinyújtózott, mint az a zsiráf, aki a fa legmagasabb részén lévő csemegéből akar kóstolót venni. A dokk emlékezetébe zárta a vitorlás sziluettjét. A szerető is így várja vissza kedvesét. A kikötőben sétálók számára a kecses hajó ponttá zsugorodott. A hegyen posztoló világítótorony követte ameddig csak tudta. A legtehetségesebb festő, a természet kék festéket öntött a vászonra. A kincskereső fantázianévre keresztelt hajó fedélzetén két alak tartózkodott, egy férfi és egy nő.

Nick a kormányba kapaszkodott, miközben a szemrevaló útitársát nézegette. Eliza a korlátnak dőlt, innen figyelte a kapitányt. Gyönyörű hajával játszadozott szél. A hajó oldalába csapódó hullámokból vízcseppek jutottak a magasba. A látóhatáron rajtuk kívül egyetlen tengeri jármű sem tartózkodott - Már leszámoltam a munkahelyemen, egy ideiglenes munka volt, tegnap meglátogattam a munkavezetőt, átvettem a fizetésemet, de nem csak azt hoztam el – szólalt meg a kapitány. Eliza próbált közömbösnek látszani, de a szeme izgatottságot sugárzott – ez a szelence téged is érdekelhet – A tenger összeszorította öklét, dühösen lecsapott.
A vízpermetből jutott a lánynak is, a napfénytől csillogó vízcseppek beborították a nyakát, az izmos vállát csiklandozva végül lefutottak a blúzába, az apró, de izgató keblek közé. Nick a látványtól megigézve állt egy darabig, miközben felidézte a múlt héten látottakat, mikor is a bokrok mögül leskelődve szemrevételezte a nő adottságait.

Eliza észrevette a férfi szemében a vágyakozást. Összeszedte magát, eltávolította a doboz tetejét. Egy félig kiürült fiola, egy kés és egy ólomcső volt a tartalma – Őszinte leszek. Tetszel nekem, szerelmes vagyok beléd, ezért is hívtalak meg erre a vitorlás útra, ha komoly kapcsolatba akarsz kezdeni, akkor jobb, ha mindent elmondasz – A nő közelebb húzódott hozzá, játékosan megpaskolta az arcát – Nem tudom, hogy ezek, hogy kerültek a csónakba, a munkavezetőd zsarolt engem, muszáj volt fizetnem - A férfi gyengéden átkarolta – Hat éve mentem hozzá Stevehez, először minden rendben, zökkenőmentesen ment, megértettük egymást, úgy tűnt tökéletesen illünk egymáshoz, az évek során azonban elhidegültünk egymástól, későn ért haza, hetekig volt távol, sosem beszélt a munkájáról. Bárhogy faggattam az üzleti dolgairól makacsul hallgatott, mikor rákérdeztem, ijesztően komollyá vált. Úgy gondoltam, valamiféle törvénytelen jövedelemből szerzi a betevőt. Sokáig pénz nélkül lődörgött, néha meg feltöltve érkezett haza. Tavaly nyáron rajtakaptam a titkárnőjével, amint a nappaliban hancúrozott. A beosztottjával már a házasságkötés előtt is szenvedélyes kapcsolatot ápolt. Hozzávágtam az örökségemet, a delfint ábrázoló porcelánt. Nick úgy nézett rá, mint a fel s alá járkáló rendőr a gyanúsítottra az őrszobán – Nem öltem meg a férjemet – a gyanús szemét látva kelt ki magából. A végzetessé vált hajókirándulás az ő fejéből pattant ki, el akarta mondani az összes titkát. Beleegyeztem, minden vádlottnak joga van megfogalmazni a véleményét, de a döntésemet már semmi sem változtathatta meg. Nem csak a porcelán tört össze, hanem a kapcsolatunk is. El akartam válni. Hajóra szálltunk. Éjszaka volt, mikor az északról érkező viharfelhők utolértek minket. A vitorlásunk sebesen menekült előre. A hold és a csillagok elbújtak. Steve a kormánynál állt, a térképet tanulmányozta. Odasiettem hozzá, megnéztem a helyzetünket, a legközelebbi sziget is igen távol helyezkedett el attól a ponttól, ahol éppen hánykolódtunk, a semmi közepén kalandoztunk, kitéve a dühöngő elemeknek. Steve szitkozódott, az irányítótűt piszkálgatta, a térképen számításokat végzett, vonalakat húzott. A tenger háborgott, elnyomta a kiáltásait, átkait. Ellentmondást nem tűrően leküldött az utastérbe. Nem akartam menni, megragadta a karomat és erővel levitt. Rám csukta az ajtót. Lent kialudt a világítás. Alig bírtam végigmenni a folyosón. Úgy vánszorogtam, mint egy részeg, a kocsmából hazafelé tartva. Hatalmas dörej hallatszott odafentről. Nagyon megijedtem, Először be akartam jutni a legközelebbi szobába, a vendégkabinba, de be volt zárva. Pedig amikor elindultunk nyitva volt. Hirtelen jött álmosság nehezedett a szememre, a földre küldött a fáradtság, kimerülten feküdve bámultam, amint az ajtót áttörő vízfolyam eléri a lábamat. Az égen villám futott keresztül. A halászhajó kabinjában nyertem vissza eszméletemet – Nem öltem meg a férjemet - Ártatlan szemekkel nézett a férfi szemébe – Hoztam búvárfelszerelést, megkeressük azt a helyet, ahol elsüllyedt a hajó, felderítjük a titkot - Nick megcsókolta a nő ajkát. A keze a varázslatos lábain járt. Az ujjak a combokba nyomódtak. A vágytól úgy reszketett, mint egy őrült – Kellesz nekem – A nő a lábaival átkarolta és satuként szorította, a körmével végig szántotta a hátát, olyan szenvedélyesen csókolt vissza, ahogy csak bírt. Olyan vadul szeretkeztek, hogy az már fizikai fájdalmat is okozott.
A hajnal simogató fénnyel, a tenger ritmusos morajlással, friss sós levegővel, a firmament kék selyemmel kedveskedett az ölelkező szerelmespárnak.

A feladat II

2011-05-15T02:34:00.002-07:00

Simon Roland

A feladat II

Henry egy kerülőutat felhasználva vágott a menekülő elé. Kiásott gödrök jelezték, hogy a munka nagy része még nincs befejezve. A cirkuszi akrobatákat megszégyenítő mozdulattal kerülgette az akadályokat, hordókat, léceket, átugrotta a keskenyebb árkokat, szélesebb gödrök felett vékony deszkán kelt át. A földhalomból kilógó tekergő polipcsápok és burjánzó futónövény fojtogatta az üzemvezető bódéját.
A nagy területen terpeszkedő földszintes raktárépület úgy toppant elébe, mint egy haramia.
Felvillanó fények a sötétséggel és az idővel hadakozva sietve haladtak odabent, helyiségről helyiségre. A szélesre tárult ablakból árnyak másztak ki. A kandeláber sápadt fénye három alakot számolt meg. Csörömpölés, lábak dobogása zavarta meg az éj nyugalmát. Valaki a sípjába fújt. A férfi érezte a rendőrök jelenlétét.
A lélekjelenlétének köszönhette, hogy nem gyökerezett a földbe a lába. Leküzdötte a dermedtségét. Tudta, hogy mit kell tennie. A pisztolyát észrevétlenül egy lyukba hajította. Hátulról durván megragadták, kicsavarták a kezét és a falhoz préselték. Az arca lehorzsolódott. Alaposan átkutatták, kiforgatták a zsebeit. Szerencsére nem látták meg, a bemélyedésből kikandikáló revolver hűvös markolatát. Bilincs csattant a csuklóján. Erős karok szűk, szinte járhatatlan utcákon keresztül lökődték előre. A magas léckerítések mögül vad ugatás kísérte a nem szívesen látott társaságot. A rendőrautó fénye körhintaként járta végig a kunyhókat. Lelakatolt kapuk, lefüggönyözött ablakok bukkantak fel. Az udvarokon felbőszült kutyák acsarogtak a kerítés mellett. Belökték a hátsó ülésre, az ajtót becsapták. A csaholás még az autópályára érve is hallatszott. Fél óra múlva már az őrsön volt.

A cellája kicsi volt és kényelmetlen. A szürke falhoz erősített vaságy biztosította az előzetesbe kerülők számára a pihenést. A férfi a mennyezethez közelítő nyíláshoz ment, kinézett a rácsok közül.

A hold könnytelenül bámult vissza, részvét nélkül világított a fogdába zárt férfi arcába.
A csillagok szépen ragyogtak – Milyen távoliak vagytok, most különösen - A hőség még elviselhetetlenebb volt a zárkában. Közeledő léptek kopogtak a padlón. Kulcs zörrent. Kicsapódott a folyosó vasajtaja, egy megtermett foglár a vállán cipelt egy ájult férfit, a karjai úgy lógtak, mint egy tehetetlenül himbálózó játékbabának. Nem látta az arcát, csak az öltözéke volt furcsa, a drága szőrmekabát alól koszlott rongy lógott ki. Az óriás egyenruhás a szemközti cellába zárta a fickót. – Ne bámulj – a gumibotjával az elválasztóra vágott – Feküdj le és aludj, holnap majd kiderül mi lesz a sorsod - A bérgyilkos önkéntelenül is elkapta a fejét. A melák gonosz vigyorral a száján elment. A lámpát lekapcsolták, csak a hold világított be az ablakon. A kényelmetlen fekvőhely egy ideig riasztotta, ide-oda járkált a helyiségben, a vágtázó gondolatait próbálta irányítani. Elálmosodott. Lefeküdt az ágyra, elbújt a pokróc alá, mintha a problémák elől ellehetne rejtőzni. Elhatározta, hogy nem szundít el, csak kipiheni a mai napot. De az álom könnyedén csapdába csalta. Újra átélte a múltat.

A nap kemencéje vadul lobogott. Dokkmunkások dolgoztak, súlyos zsákokat emeltek a vállukra, azt vitték a kikötőben várakozó hajó rakterébe. Henry is itt dolgozott. Izzadtság cseppek sorakoztak a homlokán, hogy végig fussanak a testén. Az ajka italért sóvárgott. A fizikai munka kemény volt, a fizetés meg kevés. A nap lassan elmerült a tengerben, mint egy kémkedő tengeralattjáró.

Henry egyedül maradt a kikötőben, be akarta fejezni a feladatát, a többiek holnapi napra rakták a teendőket. A kocsma pultját támasztották. Egy koszos rendszám nélküli furgon gördült a raktárépületek közé. Az autóban nehézfiúk ültek. A kocsi platóján egy különösen izmos férfi kapaszkodott, a kezében egy rumos palackot szorongatott. A négy dromedár úgy helyezkedett el, hogy elzárja az útját. Körbevették. A négy közül a legerősebb szólalt meg - Craig úr látott verekedni a kocsmában, nagyon tetszek neki a műsor, amit produkáltál, azt szeretné, hogy csatlakozz a csapathoz, ez az utolsó figyelmeztetés – összefont karral közölte a mondandóját, a zsebéből elővett egy képet, meghúzta az üveg tartalmát, a maradékot a fotóra öntötte – Én már tizenötször mondtam Craig úrnak, hogy nem leszek a szolgája – üvöltötte ingerülten, az öklét a feje elé rakta, felkészült a harcra. A banda vezérének intésére visszaszálltak a kocsiba és elmentek. Henry odament, hogy felvegye a képet. Az ujjai megremegtek, amikor felfedezte, hogy kit ábrázol az átázott kép. A szőke hajú barátnője mosolygott rá. Az este nem győzte elsimítani a háborgó hullámokat.

A feladat

2011-05-15T02:34:00.001-07:00

Simon Roland

A feladat

A csörtető esőfelhővel vívott csatájából győztesen kikerült hőség sanyargatta a város lakóinak életét. A bárban borfoltos kockás terítős asztalnál egy sötétkék köpenyű férfi könyökölt a korsó söre mellett. Az ökölbe szorított keze szétnyílt, három kocka szaladt végig az asztalon. Egyedül játszott. Az égbolttal összeolvadó háztetőkről csillámló fáradt esőcseppek kéredzkedtek le. A tegnap elvonuló zápor seregeinek utolsó túlélői. A csend olyan volt, mint a túlfeszített zongorahúr. Az este, a színpadi kellékek megtervezője, a szeszélyeinek megfelelően átrendezte az épületeket, még több titkos sikátorba nyíltak az utcák, még több suttogást, neszezést hallott az erre járó lélek - Visszafelé beülök ide – morogta a langaléta férfi miközben benézett a meghitt gyertyafénnyel megvilágított pincébe. A járda alatt meghúzódó hangulatos kocsma a Szent-Jánosbogár szemével követte az elhaladó lábakat. A lakóházak mind egyformák voltak. Egy kivételével. Ezt a háztömböt már tíz éve elhagyta az utolsó hivatalosan bejegyzett lakó. Egy hóbortos vén pofa költözött az ódon falak közé, és az ablakon kinézve olyan dolgot látott meg, amit nem lett volna szabad – Szirom utca 115 – A kandeláber földöntúli fényében hangosan olvasta fel. Az öt emeletes téglaház ajtajának kilincsére támaszkodott. A kapu nyikorogva engedett. A világításról és takarításról senki nem gondoskodott. Működésre bírta a zseblámpát. Az emeleten nagy csattanás hallatszott, majd ezt követte a csörömpölés. Kíváncsi napraforgó bújt elő az elemlámpából, a napsugár gyorsaságával eredt a zaj nyomába. Kettesével szedte a fokokat. A lépcsőfordulónál majdnem hanyatt esett. A szatyorból elvándorolt sörösüveg és zabpelyhes doboz elgáncsolta, fürgén felpattant. Elővette a revolverét. A kiszögelés mögül előbújó bizonytalan mozgású figurára koncentrált. A sebhelyes bozontos alak az arca elé rakta a kezét, amikor belevilágított a szemébe. Meggyőződött róla, hogy a célszeméllyel van dolga. Az arcát elcsúfító vágás megegyezett a leírt személlyel. Alkoholista, jelentéktelen ember.

Jelentőséget is csak akkor kapott, amikor szemtanúvá vált. A megbízó megpróbálta elintézni, de a férfinek nyoma veszett, az új lehetőségként érkezett fontos üzleti tárgyalás miatt nem foglalkozhatott egy hajléktalan megkeresésével és likvidálásával. Felkeresett egy szakembert. A bérgyilkos megfigyelés alatt tartotta a környéket. A kocsijába meghúzódva kifigyelte a csavargó szokását. Nyolc körül tért be a részeg hordó nevű kocsmába és tizenegy órakor ért az új otthonába. A rút férfi védekezőleg felemelte a kezét. A pisztoly kattant, akár egy modern fotómasina. A szikra körbefutott a szerencsétlen alakján, a bénultság megrajzolta a körvonalát. A felvillanó jelenség olyan volt, mint egy fényképfelvétel. Láthatatlan kezek a rejtélyt függönyét összehúzták.

Az elemlámpa cinkosan kacsintott a sötétséggel. A mestergyilkos kővé dermedt döbbenetében. A visszatérő lámpafény reszketve kutatott, rémülten táncolt a koszos padlón.
A szemtanúnak nyoma veszett. Talán beesett a nyitott liftaknába vagy kimászott az ablakon, vagy elrejtőzött az egyik üres lakásban. Átszámolta az összes lehetőséget, de a rejtélyt nem tudta megfejteni. Elhatározásra jutott. Addig nem hagyja el a helyszínt, míg meg nem találja a férfit. Elindult a lépcsőn, hogy átkutassa a földszinti részt. A lépcsőforduló üvegablakán keresztül megpillantotta a keresett személyt. A hidegvéréről megfeledkezve rohant lefelé. A korláton lecsúszva négykézláb érkezett az alsóbb szintre. A kaput lendületből lábbal rúgta ki.

A csavargó éppen a sarkon fordult be. Olyan nyugodtan sétált, mintha nem egy mindenre elszánt gyilkos, hanem a felesége követné.

Törvények és utcák V

2011-04-03T00:53:00.001-07:00

Simon Roland

Törvények és utcák V

A pók hálójában

Az elburjánzott pázsit között kanyargó útnak nevezett pókháló futott a Klubhoz. A rengeteg oszlop mellett a púpos testtartás is erősítette a szorgos állat jellemzőit. A pók mérgeszöld fényeket lövellt a közeledő rendőrautóra és utasaira. A szárnyas bejárat előtt Steve és a legerősebb embere Hector várakozott. Frank az épületre pillantva felidézte a múltat, amikor is közös erővel álltak bosszút a rivális bandán, a csetepatéban győztesen kerültek ki, akkor még bárként üzemelt az épület. A bártulajdonos nem hívta ki a rendőröket. Bandaháború, belügy. A károkat később kifizették. Most már csak a gerlepárok és az élelem után kutató kóbor kutyák látogatják az üres házat. Frank rosszullétet színlelve összegörnyedt és a nyugdíjazás előtt álló rendőr mellkasára tette a fejét, miközben átkutatta a zsebeit – Nehogy iderondíts nekem, tegnap vasalta az asszony a mellényt, úgy tervezem, hogy ebben a ruhában megyek a nyugdíjas búcsúztatóra is – a ráncos és ősz hajú egyenruhás visszalökte. Frank gazdagabb lett egy pénztárcával, egy ügyes bűvész mozdulatával rejtette el a megszerzett tárgyat az összevérzett pulóvere alá. Hector karba tett kézzel rezzenéstelenül meredt a távolba. Így állnak a monumentális kőszobrok is. A főnök nagyon ideges volt, csak akkor nyugodott meg, amikor észrevette a kocsi utasát. A város címerével felcicomázott, szirénával felszerelkezett autó megállt, a főhadnagy kiszállt, magabiztosan odament Stevehez, kezet fogott vele, egyenrangúként tárgyaltak, majd kirángatta a foglyot és a titán lába elé lökte – A kérésnek megfelelően átadom az árulót, megkezdődhet a tárgyalás – Régi ismerősként megbeszélték a dolgokat. Önfeledten nevetgéltek, érdekes, lényeges és lényegtelen sztorikat osztottak meg egymással, miközben a többi bűnüldöző gyanúsan méregette az alvilági alakokat. A melákot már látták a bűnügyi nyilvántartásban. A fényképével már többször találkoztak. Az adatbázis hamar kidobná a nevét, ha beütnék. Többször megjárta a börtönt, rablásért és gyilkosságért ült már a hűvösön. A másik viszont a kapcsolatai révén érinthetetlennek minősült. Egyszer pár lelkes nyomozó a bíróság padsorára citálta, de a legjobb ügyvédet felbérelve, a bírókat és a tanúkat megfenyítve sikerült elkerülnie a fegyintézetet. Felmentették a vádak alól. A vezetői térben lévő újonc egy pillanatra elgondolkodott, hogy melyik oldalon is áll, de a bőséges gazdagság őt is vonzotta, nem csinált meggondolatlanságot, nem indította be a járművét és nem hajtott el, pedig legszívesebben ezt tette volna, elhessegette a lázadozó gondolatokat, csak várakozott a jussára és a felettese parancsára – Nyugalom fiacskám, majd megszokod – szólalt meg a vén róka, megtörve a csendet. Az öreg már sokféle esetet látott és rengeteg illegális akcióban vállalt szerepet.

A vezér átnyújtotta a táskát, a magas rangú rendőr ellenőrizte a tartalmát. Elégedetten bólogatott – a rab leszállítva, a többi a te dolgod. Viszlát – a táska pénzzel visszaszállt a kocsiba. A zöldfülű vette a jelet, nem kellett sokáig bíztatni, beindította a motort. A lábával a gázpedálra nehezedett. A kerekek kavicsokat szórtak szerteszét, a rendőrjármű száguldva távozott – Andrew a barátod, a mocskos beépített ügynök, akit likvidálnod kellett volna még él – elszánt tekintetével ostorozta a földön fekvőt.

A gallérjánál megragadva felcibálta – Ketten raboltátok ki a pénzszállítót, a tekintélyes összegű zsákmányt elrejtettétek, az információt még nem sikerült kiszedni a társadból, de Hector már iszonyatosan türelmetlen. Az óriás felhördült, mikor a nevét hallotta és a kemény öklével a tenyerébe ütött – Főnök, kiszedem belőle – Steve újra Frankhez fordult – Rád már nincs szükségem, már eldöntöttem a sorsodat, az ítélet megszületett – A pillérek eltakartak egy terepszínű autót. Az egyik oszlophoz kötözték ki az összevert Andrewt, még Franknél is rosszabb állapotban volt. Kék és zöld foltok tarkították az arcát. Az orra és a szája vérzett. Steve Franket belökte a jármű utasterébe és egy láncot helyezett a bilincsre, a lánc másik végét az ajtókilincshez rögzítette, ő maga a kormánynál foglalt helyet. Az óriás a pihenő után újra folytatta a kínvallatást – Hol vannak a többiek? Ők miért nincsenek itt?– kérdezte Frank kíváncsian. A csapat új vezérének szeme mohón megcsillant – Likvidáltam őket, kétfelé jobban, könnyebben lehet elosztani az összeget – izgatottan ejtette ki a szavakat – Utazni fogunk – minden érzelemtől mentesen cserélt tárat a pisztolyában. Úgy vezette a dzsipet, mint az a tapasztalt idegenvezető, aki rutinból szállítja a megszeppent, csodálkozó arcú turistákat a város nevezetességeihez. Csak a várost nem kellett bemutatni, mindegyikük itt nőtt fel. Miközben vezetett, a revolverével babrált. A pók összezsugorodott, Andrew kiáltása felerősödött. A hétvégi házak ritkábbá és szerényebbé váltak. Az utolsó gyár is búcsút intett. Feltűnt a város határát jelző tábla - Viszontlátásra. Reméljük hamarosan visszatér városunkba – viccelődött a sofőr. Frank elérkezettnek látta az időt, felpattant, hogy a megbilincselt kezével megfojtsa ellenségét, de elkésett, a vezető a fojtogató karját gyorsan ellökve, ütések sorozatával szorította vissza és a pisztoly agyával lesújtott. A fegyver nagyot koppant a fején, de nem zuhant ájultságba, egy hirtelen jött ötlettől vezérelve eljátszotta, hogy elvesztette eszméletét. Érezte, hogy nagyon legyengült, nyílt küzdelemben veszítene, a rendőrök alaposan ellátták a baját, mikor a sötét pincében volt, még nem nyerte vissza erejét, stratégiát váltott, taktikázott. Elengedte magát, lecsúszott a bőrülés alá, miközben éberen figyelte riválisát. Steve vadul vezetett. A szerencsehozó állat himbálózva táncolt. A műszerfalra felrakott töltény ide-oda csúszkált, ahogy a sofőr rángatta a kormányt. A főútról lekanyarodott az erdei ösvényre. A naplemente narancs fényét és a kocsi reflektorát elnyelte az erdő.
A rengetegnek megtetszett a csodás ibolya, ezért magára öltötte a színét. Ahogy esteledett, úgy vált minden baljóslatúbbá. Az ég kékje és a lombok zöldje eltűnt, hogy helyet adjon a csendnek és a rejtélynek. Az óriás tölgyfák közül kirajzolódó tópart olyan volt, mint egy kegyetlen szem. Mélység és hidegség áradt belőle. A vízfelszín visszatükrözte a szuroksetét firmamentet. Hirtelen lefékezett a parton. A kavicsos rész a tó felé lejtett. A kecskebékák hangosan vartyogtak. A kéziféket kiengedte. Kipattant a terepjáróból. Frank előhalászta a pénztárcát és kiborította a tartalmát. Kabátgombok, érmék, kapcsok segítőkészen gurultak elő a perselyből. A kapcsot hasznosnak ítélte, megpiszkálta vele a bilincs zárját. Steve a csomagtartónak dőlve tolta a kocsit. A tó kitágult, mint egy gonosz szándék. A békés felszínen tavirózsák nyitogatták virágjukat a láthatatlan csillagoknak.

Észrevette, hogy a fogoly valamivel tevékenykedik, ezért behajolt a guruló kocsi ablakán, hogy lesújtson a fegyverével, azonban Frank már kiszabadította magát a béklyóból.

Elkapta a kezét, berántani azonban nem bírta, de a bilincset ráparancsolta a karjára. A kinyitott ajtón szeretett volna kiugrani, de az ellenfele vasmarokkal megragadta – Együtt pusztulunk el – fanatikusan villogott a szeme, megszállottan vigyorgott. A jeep csobbanva zuhant bele a tóba. Az indigókék víztömeg átölelte őket. A jármű lassan süllyedt mélyebbre és mélyebbre. Halak úszkáltak az autó körül. Frank arcon rúgta az őrülten mosolygó vezért.
A persely és a tartalma ott lebegett előttük. Megragadta az egyik érmét és megvágta vele a támadója arcát. Kibújt a szorongató ölelésből. Széles mozdulatokkal úszott felfelé. Látta, ahogy a súlyos terepjáró kereke az iszapba fúródik. Steve veszettül rángatta a bilincsét, a kezével mutogatott és eltorzult arccal érthetetlen szavaival átkozódott, aztán már csak buborékok jöttek ki a száján. A hold ezüst mentőcsónakja ringatózott a tavon. Frank felért a vízfelszínre. Lazított, megnyugodva lebegett, a tüdejét átjárta át a levegő. Gyalog indult el. Mire visszaért a klubhoz a hajnal simogatta a háztetőt.
A pók titkolózott. Az oszlophoz nem volt kikötve a társa, de Hectornak is nyoma veszett.

Az egyik oszlop mögül kilépett valaki. Összerezzent – Ne fordulj hátra. Fel a kezekkel – kiáltotta egy fura hang . Az ismeretlen a falhoz lökte. A pisztolycső a tarkójához nyomódott.

A kacaj ismerősnek tűnt. Kíváncsian megfordult, hogy szembenézzen a fenyegetőjével.
Andrew elcsigázott, fáradt arca tekintett vissza, a szeme azonban ragyogott – Hogyan szabadultál ki? Mi történt Hectorral? Hová rejtetted el a zsákmányt? - kérdések özönét zúdította a társára.
Andrew sejtelmesen mosolygott – Egy sör mellett elmesélem –

Vége

Törvények és utcák IV

2011-03-26T02:30:00.000-07:00

Simon Roland

Törvények és utcák IV

Frank visszanyerte eszméletét. Szédült fejjel vette szemügyre új környezetét és helyzetét. Zötykölődő, kényelmes és meglepően tágas kocsi szállította. A kezét béklyó kötötte meg, kíméletlenül összeszorította a fémbilincs, hiába próbálta meglazítani, a karperec még nagyobb fájdalmat okozott, nem engedett. Még kóválygott a feje, de felfogta, hogy hol van.
Egy rendőrautó foglya volt, minden valószínűség szerint útban a rendőrpalota felé, ahol is előzetesbe vágják. A sorsát megpecsételték. A vezetői és utasteret golyó és ütésálló üvegfal választotta ketté. Három rendőr kísérte az új otthonába. A vézna ifjonc sofőr hallgatta a szigorú tekintetű, merev arcú középkorú felettese vég nélküli vakmerő történeteit.
A csenevész bólogatott és helyeselt, ahogy egy beosztotthoz illik. A harmadik egy ráncos nyugdíjazás előtt álló megfontolt fickó türelmesen figyelte az ájultságból ébredezőt. Frank vérző fejét oldalra hajtotta. Esőcseppek kopogtak az ablakon. Legközelebb már csak a börtöncella rácsai között nézhet kifelé. A sivár fegyintézet udvara nem nyújt ennyi látnivalót, nem is beszélve a morc őrökről. Még nem élvezte a börtön vendégségét, de el tudta képzelni a rabok mindennapos életét. A két oldalon felsorakozó épületek szomorúan bámultak vissza.
A hentesüzletben kígyózott a sor. A nyitott ablakból ínycsiklandozó illatok szálltak a magasba, felidézve a gyermekkorát, mikor a szüleivel tért be a kajáldába. Ízletes kolbászt ettek a kockás abroszú asztalnál. Az édes csók névre keresztelt cukrászda teraszán, a ponyva alatt sóvár szemű lány üldögélt a kávéja mellett – Dugóba kerültünk- A feltorlódott kocsisor mögé be kellett állni, baleset történt az útkereszteződésnél, egy teherautó ütött el két szabálytalanul közlekedő motorost. A lámpák darabjai szétszóródtak az úttesten.
A helyszínelés még most is tartott. A közelben mentőautó várakozott – Lehet, hogy egy kicsit késni fogunk, de mindenképpen leszállítjuk az ügyfelet – szólt be az adóvevőjébe a főhadnagy. A zöldfülű aggódva figyelte, amint a mentősök hordágyra teszik a súlyos sérülteket – Másik útvonalat kell választani – adta ki az utasítást a legmagasabb rangú rendőr. A jármű kitolatott és befordult a mellékutcába. A mentőautó sikoltva rohant a kórház irányába. A gomba módra növekvő villák felkapaszkodtak a domboldalra – Nem erre kell menni, forduljon vissza – motyogta Frank, mikor észrevette, hogy mennyire eltávolodtak a rendőrkapitányságtól – Maradjon csendben, én itt nőttem fel, úgy ismerem a várost, mint a tenyeremet – üvöltött ingerülten a főhadnagy.
Az égbolton átfutott egy villám. A lanka tetejéről látni lehetett a pókszerű épületet – A klub – sóhajtott fel a megbilincselt – Nyugalom fiacskám, hamarosan megérkezünk, és elkezdődhet a tárgyalása – szólalt meg végre az öreg egyenruhás – Steve mennyit fizetett önöknek? – tette fel a kérdést – Eleget ahhoz, hogy ne utasítsuk vissza, a pénzre szükségem van. Jogom van a jólétre, megveszem majd ezt a csinos tornyos kastélyt, ideköltözök a feleségemmel és a fiammal, itt fogunk élni, boldogok leszünk – az autó lassított, a csillogó szemű magas rangú bűnüldöző kimutatott az ablakon. A gazdagok emeletes háza között kanyargó ösvény könnyedén megszégyenítette a legvadabb hullámvasutat is, először felkaptatott, majd hirtelen elindult lefelé. Végül megérkeztek a Klubhoz.

Törvények és utcák III

2011-03-20T11:47:00.001-07:00

Simon Roland

Törvények és utcák III

A bankrablás

A helikopter rotorja elzavarta a kíváncsi rosszindulatú felhőket.
A légi jármű megcélozta a toronyház tetején elhelyezkedő leszállópályát.
A ragyogóan izzó nap alaposan megnézte a szitakötő oldalára festett városi rendőrség hivatalos címerét. Tölgyfák gyűrűjében pisztoly és a bűnüldözők jellegzetes fejfedője.
A pisztoly a védelmet és a rendet jelképezte. A város határában csodálatos tölgyfaerdő húzódott, amelyet gyakran látogattak fényképezőgéppel felszerelkezett turisták, együttlétre gondoló szerelmespárok vagy sportolni vágyók, magányos futók. A fák egyedülállóak voltak, méretükben és alakjukban. A kecses légi jármű kisebb vihart kavarva leszállt. A monoton zúgás megszűnt. Két álarcos férfi lépett ki az ajtaján. Az üzleti központ a legmagasabb épület volt az egész városban. Frank és Andrew óvatosan megállt a peremen. Tekintetüket a mélységbe vetették. Varázslatos lélegzetelállító látványban részesültek. Innen fentről úgy tűnt játékautók szaladgálnak az utakon, hangyák menetelnek a járdán. A kisebb házak díszes cserepein néha elkalandozott a napfény. A gyémánt firmament a kutyasétáltatók és a kocogók kedvenc helyének, a parknak hízelgett. Kék hullámaival fodrozta a faleveleket és simogatta a terebélyes fák koronáiban el és feltűnő ösvényeket. A lombok közé százféle szín, fény, árny bújt el, melyeket csak a festők tudnának megnevezni. A folyó módjára hömpölygő üzleti negyed megfejtésre váró sikátorba torkollott. A szürke lakóházak és gyárak sivárságát a messzi tölgyfaerdő látványa oldotta fel. A szemközt elhelyezkedő újonnan felépített modern stílusú dölyfös bank hunyorogva nézett vissza a két alakra – Bármit terveztek, nem fog sikerülni, nem adom az értékeimet – üzente az acél kolosszus. Kivonták magukat a hatás alól. Beszálltak az üvegliftbe. A pláza külső részéhez szerelt felvonó pazar látvánnyal ajándékozta meg az utasait. A kapszula gyorsan, hang nélkül érkezett le. A bank építője szemmel láthatóan kiélte kreativitását. Megszámlálhatatlan merész vonalak cikáztak ide-oda. A futurisztikus pénzintézet bejárati ajtajához vezető lépcső előtt két középkori lovag posztolt. A szobrok pajzsokkal és kardokkal vívták csatájukat a láthatatlan ellenséggel szemben. A maszkosok nem törődve a bámészkodókkal felfutottak a lépcsőn. Frank a megbeszélt tervet követve kint maradt, szemmel tartani a nyüzsgő környéket és ha baj van riasztani a társát, beindítva a vésztervet. A kamera feléje fordult. Piros pötty villogva adta tudtára, felvétel készült róla. Andrew a pisztolyát megragadva belépett. A magas mennyezet tovább növelte a teret. A márvány padló makulátlan tisztaságú volt. Automata takarítógép végezte feladatát. A pultok előtt ügyfelek álltak, körülöttük három őr sétálgatott békésen – Bankrablás! Mindenki a földre! – A kiáltástól visszhangzott a tágas terem. Az őrök a civileket és a saját életüket féltve letették a revolvert. A bankrabló begyűjtötte a fegyvereket. Az egyik alkalmazottat felrángatta és kényszerítette, hogy a kód beütésével kinyissa a páncélszekrényt. A trezor zárja kattant. A fiókvezető átadta a pénzzel teli zsákot. A maszkos mindenkit beterelt a széfbe, bepötyögte a kódot és elfordította a kulcsot.

Eközben a bejárat előtt őrködő barátja a lépcsőfokokról visszafordította a nyakkendős, aktatáskás üzletemberek egy csoportját. A menedzserek patáliát csaptak az utcán. Három rendőr tűnt fel a sarkon, kezükben pisztoly – Siess már, kifutunk az időből – morogta magában. Az egyenruhások rászegezték a stukkert – Adja fel magát – robbanás hallatszott bentről – végre – sóhajtott fel, majd belökte az ajtót. A súlyával nekidőlve felborította a könyves szekrényt, így eltorlaszolta a bejáratot. A rendőrök a vállukkal próbáltak behatolni, de nem sikerült. Erősítést hívtak az adóvevőjükön keresztül. Az alagsorba vezető lépcsőfokok vitték lefelé. Izgatott volt. A polgármesteri hivatal egy fontos emberét lefizetve hozzájutottak a tervrajzhoz, így jöttek rá a ledózerolt romos lakóház helyére felhúzott bank titkára. A befalazott pince egy hosszú folyosóban végződik, amely kivezet a városból. Az alagsorban meglepetés keserű italát kényszeredetten nyelte le. A befalazott pince kirobbantott tégláinak tetején kitekeredett végtagokkal ott feküdt Andrew, Steve állt felette, vascsövekkel ütlegelte. A friss bankóktól illatos táska egy dromedár bandatag kezébe vándorolt – Nem ölted meg az árulót, megszegted az első törvényt – Steve az ujjával fenyegetőzött. Frank kővé vált a döbbenettől és a dühtől, nem hagyta el egy szó sem az ajkát - Elvisszük és végrehajtjuk az ítéletet, később veled is végzünk, most már én vagyok a főnök, én parancsolok – úgy üvöltött, mint egy vadállat. Fentről a hatalmas reccsenést közeledő rohanó lábak követték. A csapat új vezére az összevert férfivel és a zsákmánnyal eltűnt a sötét lyukban. Frank feje mellett úgy röpködtek a golyók, mint a megvadult méhek.
A törmelékeken átküzdve magát lejutott a pincébe.

A zsákmány I

2011-03-11T12:10:00.000-08:00

Simon Roland

A zsákmány I

A kocsma pincéje zártkörű rendezvénynek adott helyet, így a titokra szomjas elcsigázott hold sem tolakodhatott be. A sötét üveg visszaverte a vajszínű sugarak támadását. Az ablak el volt függönyözve. Az utcában elrobogott egy taxis, gerleként búgó, szorosan összebújó szerelmespár vonult el, műanyag üdítősdobozokat rugdosó lézengő fiatal fiúk bukkantak fel. Heccelték, ugratták egymást, fitogtatták az erejüket. A távolból részeg csavargó adott hangot bánatának. Kutyák ugatták a renitens csendháborítókat. A falusi idillt emlegető boltívek alatt nem mindennapi történet került terítékre. A meghitt fényű helyiségben mulatozó három alakot egyáltalán nem érdekelte a város utcáit betöltő megszokott hétvégi események. Kizárták a külvilágot. A tapintatos pincér diszkréten elvonult a konyhába, ezt előre így beszélték meg, csak ha megrázták a csengőt, akkor jelent meg a borravalóra ácsingózó felszolgáló. Rumos poharakból építettek piramist, a kicsorduló lélekerősítő eláztatta az asztalon hagyott bankókat. Earl, Keen és Gustav, a három biztonsági őr koccintott – A lehetőségre, a sikerre – emelte magasba serlegét Keen a merész akció értelmi szerzője.

Az értékes tárgyakra szakosodott ismeretlen mélyreható műszaki ismereteit, kézügyességét kiaknázva, felhasználva nyom hátrahagyása nélkül jutott be a bekamerázott, mozgásérzékelővel, riasztóval ellátott múzeumot, ahol a trió dolgozott. Először rettentően elkeseredtek, mivel képtelek voltak az épületbe észrevétlenül bejutó elkövetőt fülön csípni, a rájuk bízott feladatot nem végezték el, nem védték meg a múzeumot. Később Keen agyában fogalmazódott meg a ragyogó ötlet, hogy a behatoló módszereit leutánozva a három férfi önrablást hajtson végre, mindezt a szorgalmas, lelkes és folyamatosan visszatérő bűnöző nyakába varrva. A fej kinyitotta az albumot, száz bélyeget már sikerült értékesíteni, már csak öt bélyeg várakozott műgyűjtő és dúsgazdag barátjára. Az öt legértékesebb bélyeg hihetetlen magasságba feltornázott ára egyenlőre elriasztotta az alvilági köröket, de a trió kitartott álláspontja mellett. A siker a fejükbe szállt, felbátorította őket.

Earl bizonytalan lábakon, furcsa testtartással távozott, felborított néhány széket, két csinos táncosnővel tért vissza. Bedobta az érmét a gépbe. A lendületes fülbemászó zene megmozgatta a lábukat. Keen a bélyegalbumból felnézve észrevette, a szerelemtől és a pénztől felajzott nőszemély ölelgetést imitálva könnyedén átkutatja a társai zsebeit, óráktól, érméktől szabadítja meg az ittas munkatársait. Felállt, de elvétette a lépteket, a fejében visszhangzott a dübörgő muzsika, megbotlott és elesett. Az album kiesett a kezéből, leverte a csengőt. Az egyik rosszéletű szirén felkapta az albumot és távozott. A földön fekvő fenyegetően mutogatott az enyveskezűre. A bélyegeket megszerző csábos teremtmény mosolyogva búcsúzott az asztal alatt fetrengő férfitól. A pincér még látta az elégedett arcú nőket, amint a zsákmánnyal távoztak.

Törvények és utcák II

2011-03-05T01:47:00.001-08:00

Simon Roland

Törvények és utcák II

A külvárosi háztetőket elragadta a holdtalan, csillagtalan égbolt, amely ősi sárkányként siklott végig a külvárosi negyed felett, karmaival fenyegette a lélekszakadva rohanó menekülőt.
A kandeláber lesütött szemmel álldogált a sarkon. Frank már fél órája futott. Homlokán izzadtságcseppek jelentek meg. A nyári hőség még ilyen késői órán sem csillapult.
A mindennapos sprintelés segített, hogy tartsa az irgalmatlan iramot. A saját emberei loholtak utána. Ha elkapnák könyörtelenül végeznének vele. Az utcatáblákról ismerős neveket olvashatott le. Mindegyik utcához egy történet társult. A hűs árny nevezetű téren tanulta meg a kegyetlen második törvényt. A látogatottság hiánya miatt bezárt moziban alapították meg a bandát, és itt távol a figyelő szemektől, hallgatózó fülektől tartották meg a gyűlést, tervek, ötletek cseréltek gazdát. Mindenki beledobhatta elképzelését az ötletládába.
Egyik találkozó alkalmával egy fő rivális ütött rajtuk, alaposan helybenhagyták a tagokat.
Elzavarták őket még a környékről is. A második törvény így szólt, mindig az erősebbnek van igaza. Egy hónappal később a Klubban revansot vettek a Tévedhetetleneken. Szerényen így keresztelték el magukat. Visszaszerezték az ódon filmszínházat. Frank miközben szaladt sokat mondó pillantásával, jó és rossz emlékeivel méltatta az előbb említett épületkomplexumot.
Az ablakból nem integetett és nem emelgette kalapját Steve, a szobrokkal büszkélkedő balkonon nem nézelődött Andrew. A csapat széthullott. A mellette elhelyezkedő óriási földterületet bitorló félkész lakóház felkeltette érdeklődését. Átmászott a kerítésen. A gyéren megvilágított udvaron betonkeverők és felhalmozott téglák hevertek, a munkavezető kunyhója mögül figyelmeztető morgás hallatszott, amely fokozatosan erősödött. Frank a földre kuporodott. A betonkeverők ásítva keresték a rejtőző távoli csillagokat. Az eső hirtelen rákezdett. Az udvaron hagyott malteros vödrökben táncolva ugráltak az esőcseppek. Átnézett a lécek között. Sietős lábak igyekeztek a város távolabbi részébe. A fellázadt férfiak csörgés, csörömpölés, kiáltozás kíséretében haladtak el. A morgás abbamaradt. A hold kimászott az ablakon, felfedve a falból kilógó kábeleket, vakolatlan falakat, üres termeket és magára húzta az égi takarót. A felső emeletek belevesztek a sötét fellegekbe, amelyek már hideg, kövér könnyeikkel oldották a tomboló, rekkenő hőséget. A puha lábú csend nyomasztóan közelített.

Andrew elismert fegyverszakértőként azonnal felismerte a fejéhez szegezett revolvert.
A pisztoly hangosan szólt, a hatás nem maradt el. Ilyet már sokat látott, a játékboltok polcain. A meglőtt férfi elmosolyodott.
Már korábban eltervezték a színjátékot. A túljátszott színházi előadás az ablaktalan raktérbe zárt biztonsági embereknek szólt. Fájdalmasan elkiáltotta magát, de olyan hangosan, hogy a kuka környékén őgyelgő macska felborzolt szőrrel ijedten ugrott a konténer mögé. Frank és Andrew kiszálltak a kocsiból és csendesen távoztak.

Törvények és utcák

2011-02-21T10:38:00.001-08:00

Simon Roland

Törvények és utcák

Nyolc nehézfiú lézengett a parkolóban. Az idő éjfél körül járhatott. A reflektorok átvették és ezerszeresére erősítették a felizzott hangulatot. Túlzásokba esve rajzolták meg az összegyűlt férfiakat, durva arcélek, kegyetlen szemek, széles vállak kerültek a fókuszáló fénybe. Az árnyékuk tomboló titánoknak tűntek. Az elégedetlenek hosszas tanakodás, vita és egyezkedés után végül egyöntetű ítéletet hoztak – halál a vezetőre – A banda tagjai ökölbe szorított kézzel skandálták a mondatot. Vascsövek, botok, pisztolyok fenyegették az égboltot. Frank, a leváltott főnök rémülettől eltelve, földbe gyökerezett lábbal várakozott a meggyfa rejtekében. Most szerzett igazi információkat a kialakult helyzetről és az emberei véleményéről – Ezen a napon jöttek rá, vagy már régóta tudják azt? – Szerencséjére tíz perccel korábban érkezett a szokásos gyűlésre, így minden számára fontos információ a tulajdonába került. Az évszázadokat átélt közömbös nyugalomban meditáló külvárosi házak fölött atyáskodó kivilágított lázas üvegpaloták irányába nézett. Az üzleti negyed gomba módjára növekedett. Állandóság és változás elfért egymás mellett. Nem bírta tovább hallgatni a felbőszült emberek kiáltozásait. Összeszedte az erejét. Futott, ahogy csak bírt. A lépteit sajnos meghallották és a csapat a menekülő után vetette magát.

A rangjától megfosztott férfi a sötét utcákon rohanva az ismerős épületeket megtekintve önkéntelenül felidézte a múltat. A csillogó-villogó kirakatú ékszerüzlet és a részegek dalától és a játékgépek zajától hangos bár előtt kényszerítették megállásra és foglalták el a páncélautót. A lefegyverzett megszeppent biztonságiakat az autó rakterébe zárták. A súlyos zsákokat és az őrök pisztolyait magukhoz vették. Frank a kormánynál, Andrew meg az utasülésen foglalt helyet. A banda feje gyorsított. A vagyonvédelmi munkatárs kísérői fekete lapos sportkocsival tapadtak rájuk. Könnyedén, fürgén, kecsesen mozgott a sportos járgány a városi terepen. Viharos tempóban száguldott végig az üzleti negyeden. A piros lámpán áthajtva a behemót páncélozott kocsi összeütközött egy limuzinnal. A hivalkodó autó eleje szétroncsolódott. A motorháztető felpúposodott, mint egy sarokba szorított rémült macska.
A lámpák az úttestre estek. A sofőr az ablakon kihajolva öklét rázva szitkozódott. Frank a visszapillantó tükörbe nézett, a pióca még mindig a nyakukon volt. Az autók között szlalomozva próbálta lerázni az üldözőit. A gyorsaság ellen a brutális erőt alkalmazta. Kihasználta a jármű adottságát. Váratlanul felhajtott a járdára, ezután egy éles fordulatot tett, csikorogtak a kerekek, egy hirtelen jött ötletet követve behajtott az élelmiszerbolt hátsó udvarába. Látták, hogy a besötétített Lamborghini elsuhan a bank irányába. Felsóhajtottak. Végül sikeresen kiértek a forgalmas belvárosból. Koszos falak betört üvegablakok, gazzal benőtt roncsautók néztek ki a kitárt kapun. Frank hirtelen rálépett a gázra, a kerekek csikorogtak – Mit csinálsz? – kérdezte a társa meglepetten. A város határában leállította a kocsit, elővette a pisztolyt és a másik halántékához szegezte – Rájöttem hogy ki a beépített ember. – A megszólított próbált értetlen képet vágni, de nem sikerült.
Andrew fegyverszakértő volt, jól ismerte azt a fegyvert, melyet ellene fordítottak. Lelepleződött. Az első törvény szerint ki kell végezni az árulókat. A legjobb barátom vagy, de ez nem akadályozhat meg abban, hogy végrehajtsam a törvényt. A rendőrség tehetetlenül állt a sorozatos bankrablások után, a tagok nem hagytak nyomokat, profi szervezettség előtt tehetetlenül álltak, a csapat a bűnüldözőket az orrán át fogva vezette, a hatóság egy új ötlettel állt elő. Az egyik tehetséges rendőrt beszervezték az alvilágba, hírnevet szerzett magának, fegyverszakértőként alkalmazták a különböző típusú bandák, innen már könnyű volt eljutni a profi bankrablókhoz - Ennyi év után miért nem lepleztél le minket? Mire vártál? A legnagyobb akciónál buktattad volna le a barátaidat? Hány munkatársad várakozott a raktárban? És milyen fegyverekkel voltak felszerelkezve? –Már régen csapdába csalhattalak volna, de nem tettem - A rendőr fenyegetően emelte fel az ujját, mintha az ő kezében lett volna a revolver. Frank arca eltorzult. A legjobb barátom voltál. Meghúzta a ravaszt.

Az igazi tavasz

2011-01-09T12:48:00.001-08:00

Simon Roland

Az igazi tavasz

Elment a tél,
ujjong a tavasz,
fecske nyelven beszél,
verőfényes terasz.

Találka fészket épít,
kék lomb és a zöld pad,
csinos lányt szédít
a festegető nap.

Erdei titán,
felhőket sorolja,
a legapróbb virág,
az eget csókolja.

A Pisztolycső V

2011-01-08T10:01:00.000-08:00

Simon Roland

A Pisztolycső V

A mezők végtelen szabadságát és a virágok illatát igéző gyepen két ősi rivális nézett farkasszemet egymással. A gondozott fű smaragd zöldje és az égbolt gyémánt kéksége fogta körül a résztvevőket és a csapatok színeibe öltözött rajongókat.
A stadion pénztárában minden jegyet eladtak. A rögbijátékosok egymásnak ugrottak.
A nézőtéren felhördült a tömeg, mikor a hazai csapat sztárja a labdát megragadva akrobatikus ügyességgel szlalomozva haladt a titánok között. A gladiátorokat kikerülve igyekezett pontot szerezni és a csapatát tovább juttatni az országos mezőnyben. A palánk mellett a csapatuk kabalafigurája, a tarka ruhás kakas szökdécselve biztatta az elbizakodott fickót. Fényképezőgépek, női arcok villantak. Sálak, transzparensek, vásárlásra biztató reklámfeliratok ugrándoztak mindenhol bármerre nézett az ember. Minden mozgásban volt.
Hullámzott a lelátó. Aki lemaradt valamelyik látványos mozdulatról az a visszajátszást megnézhette az óriási képátlójú kivetítőn.
A főnyomozó vásárolt egy szendvicset és egy üdítőt, majd az ujjongó fanatikusokon áttörve visszaült a helyére. Zászlók és transzparensek emelkedtek a magasba.
A szárnyaló lelkesedés mély csüggedésbe csapott át, mikor a sztárjátékos a gólvonal előtt elvesztette a tojás alakú labdát. A vendégek legerősebb gorillája egész egyszerűen elgázolta a csatárt és elrúgta a lasztit. A földön fekvő játékosért elindultak az aggódó edző kíséretében a minden rosszra felkészült, modern műszerekkel telepakolt orvosi táskával felszerelkezett mentősök. Levitték a pályáról a sérültet. A mesterdetektív a reményvesztett arcokba nézett. Eszébe jutott a múlt hónapi incidens. A sötét és hideg sikátorban állt. Az utcát szólítgatta valaki.
Koppanás, Kavics, föld, tócsa, utcakő. Közeledő léptek elől egy kapualjba húzódva leskelődött. Az ujja a ravaszra csavaródott. A holtsápadt kandeláber fénye megrajzolta a rendőrtanonc arcát. Az idősebb férfi azonnal lőtt. A hangtompítós pisztoly elvégezte feladatát. A tejfelesszájú elterült a földön.
Szívéből vér szivárgott. Ekkor váratlanul sprintelve jött elő egy árnyék, aki nem tudta, hogy bűncselekmény történt. Talán hirtelen jött rosszullétre vagy alkoholos túlfogyasztásra gyanakodott. A kabátzsebből elemelte a pénztárcát. Felkapta a leejtett dokumentumot és villámgyorsan kifutott az utcából. A néma revolver hiába vette célba, a városi sikátorok tolvaja egérutat nyert. A rabló mestervizsgát tett a szakmájából. A külváros is néma maradt, akár a revolver – Az edző jobban tenné, ha ezt az enyveskezűt alkalmazná ehelyett a felkapott ficsúr helyett. Ő biztosan a gólvonal mögé juttatta volna a labdát – hangosan mondta ki őszinte véleményét.
A kövér férfi érdeklődést mutatott – A Beszédes folyó felett átívelő vasúti hídon tanyázik a tolvaj. A sínek alatt rejtegeti a zsákmányát -
Hájas Joe, a megbízható informátor kinyújtotta a tenyerét. A nyomozó gyűrött papírpénzt nyomott a kezébe – A mohó zabagép mindent tudott az alvilág szereplőiről, stiklikről, árucseréről, leszámolásról, lázadásról, nagy bevételt hozó üzletekről. Ki és melyik mosodában
tisztogatja szennyes pénzét, melyik zsaru megvehető, ő ezt pontosan tudta – Adj le néhány kilót, különben nem tudsz még a konyhába sem kimenni, hogy összeállítsd a kedvenc óriás hamburgeredet – a főrendőr játékosan hasba vágta a beépített emberét. A túlsúlyos fickó elnevette magát, majd hirtelen felugrott. Az újonnan beállított játékos gólt szerzett. A nyomozó lassan megette a finom szendvicsét és megitta a borssal és mentával megbolondított limonádét, közömbösen követte a pályán történteket, amely a hazaiak fölényes győzelmével végződött.

Különösen hűvös este volt. A mozgás megkönnyítése céljából kibújt a kabátjából. Felmászott a töltésre. A domboldalon vonuló takaros házak elrejtőztek a ködben. A sínpárt követve sétált az átjáró felé. A dübörgés egyre közelebbről hallatszott. Fürgén leugrott és várta, hogy a tonnás jármű közelebb érjen.
Fiatal kamaszként sokat járt ezen a környéken. A barátaival kószált, vagánykodtak. Rengeteg csibészséget követtek el, becsúzlizták a bakterház ablakát, a derék öregúr sokáig kergette őket. Felmásztak a meredek ördög sziklára. Éjfélkor belopakodtak a temetőbe.
A tehervonat lelassult a kanyarban, A magas rangú rendőrnek eszébe jutott az a kép, amikor a csősz elől menekülve elbújtak az egyik vagonban. A felvigyázó bottal felfegyverkezve indult a suhancok megbüntetésére. Pisszenni, tüsszenteni sem mertek. A liszteszsákok mögé húzódtak. A vonat persze elindult. A jelen pillanatra kellett koncentrálni. A mozdony üvöltve haladt el, mint egy dicsőségre vágyó tábornok. Nyomában a félelmetes serege. A töltésen felfutva a vagonajtókra hegesztett kallantyúra nézett - Valaki még tartózkodik a közelben –
Ezt érezte, mikor alacsonyabb pozícióban a felettesei utcai bevetésre küldték. A veszély érzete éberré tette. Emiatt élte túl a kockázatos akciókat, verekedéseket, tűzpárbajt. Összegörnyedt és hátra fordult. Pisztolycsőből felcsapó láng üdvözölte.
A vállát megcsípte valami. Felordított. Vér serkent ki a sebből. A golyó a húsába vájódott.
Az elsuhanó járműre nézett. Elszánta magát, ugrott. A magasba emelkedett, a kezével kinyúlt a biztonságot, menedéket kínáló cél felé. Az ujjai a jéghideg vasfogantyúra tekeredtek.
Üvöltött a fájdalomtól, a karja megrándult, a lábát nagyon beütötte, de ez most nem számított
A veszélyes mutatvány sikerült. Elrángatta az ajtót és bejutott a raktérbe.
Zöldséges ládák zötykölődtek a belsejében. Bevonszolta magát. Ledobta a pulóverét.
Véres csíkot húzott. Egy feltornyozott ládának dőlt neki. A sebet vizsgálgatta. A paradicsom szétrobban. Piros masszája az arcába csapódott. Elfeküdt a vagon aljában és kúszni kezdett.
Az ajtóban feltűnt egy kéz, a támadó bemászott. Elhajította pisztolyát, a kabátja mélyére nyúlt és elővette a bicskáját és egy aktát. Feldobta, elkapta, a levegőbe vágott, feldobta és újra megragadta a hámozó eszközt. Játszadozott. A nyomozó felismerte az ellenfelét. A csempészbanda vezetőjének testőre állt előtte – Tudod ki árult el te nyomorult? – a torkát megragadva felkapta a rendőrt – A főnök halála után a bandatagok szavazásra bocsátották az ügyet, engem választottak vezérnek. Hájas Joe csak a pénzedhez volt hűséges, nem hozzád – a nyomozó a Herkules erejű ellenfelének csuklóját próbálta leszedni, levegőért kapkodott.
Az erős fickó folytatta. A túlsúlyos barátod átállt hozzám, megtudtuk, hogy ki lopta el a papírokat, megöltem a szerencsétlent, a nyomorult holttettéből a halak lakmároznak –
A nyomozó egyre vadabbul kapálózott, levert egy ládát, paradicsom és vér festette pirosra a vagon padlózatát. Egy vasdarab vált láthatóvá, valamelyik munkás felejthette itt. Felkapta és amennyire az erejéből telt fejbe kólintotta a támadóját.
Tántorogva döntötte le az árukat. A főrendőr összeszedte magát, ellentámadásba ment át.
Ököllel megsorozta ellenfelét. Az alvilág új fejedelme bedühödött, fejéből orrából dőlt a vér.
Hasba ütötte többször a nyomozót, majd fejen rúgta. A nyomozó elterült. A dromedár újra elővarázsolta a kését. A földön fekvő nyakára irányította a konyhai szerszámot. A nyomozó megállított a kezet. A penge veszélyesen közel került a nyaki ütőérhez. A nyomozó a veszélyes állapot miatt megkétszerezte erejét, eltolta a kezet és a közeli vasrudat felkapva lecsapott a nagydarab fejére. A vezér kiejtette a kést. A bicska kicsúszott a vagonból. Ellenfele mögé kerülve a fegyverét a melák torkának szorította, meg akarta fojtani ellenfelét, de nem sikerült, A dromedár felemelte, majd átdobta. A nyomozó három bukfencet is csinált mielőtt a fal megállított volna. A vonat emelkedőnek feszült neki. A kés csúszni kezdett a nyomozó irányába. A dromedár rá akart lépni a fegyverre, de az a nyomozó kezébe került.
A nyomozó a bicskát a pengéjénél ragadta meg, majd elhajította. A bicska pörögve szelte a levegőt, mint a helikopter rotorja. A kés a dromedár szívébe hatolt be. Az alvilágnak új vezérre lesz szüksége. A főnyomozó felállt és kinézett a vagonból. A vonat éppen rátért az átjáróra. A hullát megragadva, nehezebb volt, mint egy liszteszsák, de azért többszörös próbálkozás után a vállára emelte a fickót és kihajította. A fickó elnyúló zuhanás után belecsobbant a folyóba.
A víz köröket rajzolt a süllyedő halott feje fölé. Itt nyeltem el a város legrövidebb ideig uralkodó főnökét. Így regélt a Beszédes folyó. A főnyomozó felvette a dokumentumokat és átnézte – Orvoshoz kell mennem, az orvosom magánrendelőjébe kell mennem – A fáradtság, szédülés és a karjába, lábába nyilalló fájdalom ellenére, annak dacára már a pihenés utáni akcióját tervezte
- Hájas Joe bárhová menekülsz, én a nyomodban leszek, megtalállak és kinyírlak – a tőr megcsillant. Közlekedési táblák, kiszélesedő autóutak, rakománnyal felpakolt teherautók, kamionok, tülkölő sportos személyautók, komor gyárkémények, ódon épületkomplexumok jelezték a város közelségét. Hosszú éji álomból ébredő és az eloszló ködből kibontakozó modern városi épületeket festett a hajnalsugár.

A Pisztolycső IV

2011-01-04T12:20:00.001-08:00

Simon Roland

A pisztolycső IV

A teherautó úgy haladt felfelé a meredek szűk utcán, mint a felbőszült elefánt az emelkedőn. Félelmetesen dübörögve, csikorogva, morogva, tiszteletet és elismerést követelve vette uralma alá a dombot. A házak ravasz szemébe bámult a jármű. A motor felbőgött, amint a sofőr lába még jobban ránehezedett a gázpedálra. Hirtelen jött fényforrás vágta át a sötétség pókhálóját. Az úton villogó smaragd macskaszem megpróbálta megbűvölni a vezetőt, hiábavaló erőfeszítés volt. A magas rangú rendőr egyáltalán nem volt babonás, tisztán, józan logikus módszerrel rakta össze a megtörtént és a lehetséges eseményeket, csak a tudományban és saját magában, az erejében, elszántságában, kitartásában hitt. Az ében kóbor állat ijedten ugrott az utcai lámpa által megvilágított konténerben feltornyozott szeméthalmok közé. A tovahaladó gigantikus jármű után küldte kétségbeesett tekintetét. A főrendőr a visszapillantóból látta, hogy a cicának egy félig üres tejfelesdoboz lett az új kalapja. Elmosolyodott a mulatságos látványtól. A lecsorduló tejterméket vidáman nyalogatta a macska. A főnyomozó közönyös kifejezéssel vezette az óriási járművet. Az út menti almafák lombja súrolta a ponyvát. Néhány piros gyümölcs lepotyogott és elindult kalandos útjára, lefelé a lejtőn. Az épületek homlokzatán szereplő számokat figyelte – 22, 24, 26 - hirtelen rálépett a fékre. A gumik csikorogtak a betonon. A raktérbe pakolt palackok csilingelve koccintottak a megkötésre váró hasznot hajtó üzletre – Fő a magabiztosság - A szörnyeteg megállt egy koszos jelentéktelennek, kicsinek tűnő kapu előtt. A garázsajtó kinyílott, mint a mesebeli barlang. Tele tolvajokkal és kincsekkel, modern változatba helyezve. A helyiség nagyobb volt, mint ahogy az utcán sétáló kívülálló gondolhatta volna. Az erős fény elvakította. Beállt a garázsba. A teremben tartózkodó overálba öltözött olajfoltos munkások elkezdték kipakolni a csempészárút. Egy megkezdett palackkal és egy előre megtöltött pezsgőspohárral a kezében kiszállt a vezetőfülkéből. A szorgosan pakolászó emberekkel mit sem törődve egyből a szemközti iroda felé vette az irányt. Kinyitotta az ajtót. Az asztalon számlák, térképek, tervek garmadája. Rajta kívül ketten tartózkodtak a meghitt helyiségben. Az egyik vézna volt, öltönyös és nyakkendős, piperkőc figura, az alvilági banda feje a bankókat számolgatta, rendezgette, csókolgatta, mint a szerető a kedvesét, majd az ölébe helyezett táskába pakolta a mosodából származó heti bevételt. A másik napszemüveges, bőrdzsekis fickó a pisztolyát tisztogatta a falnak dőlve – Elhoztam a rendőrség raktárából a lefoglalt csempészárut - köszönés helyett ezzel a mondattal és a díszes palackkal fogadta a két alakot - Az öltönyös felpattant és izgatott arckifejezéssel elhagyta az irodát, ellenőrizte az árut, átcímkézett szeszes italokat, lopott ékszereket hordtak ki a dolgozók a fal mellé.
A csapat vezetője elégedett volt, vigyorgott. Jéghideg mosolyát mutogatta. A buborékos italt kortyolgató detektívre pillantott, kedvet kapott a pezsgőre, nem is sejtve, hogy a palackban másfajta nedű rejtőzik, mint a kehelyben. Átnyújtotta az ellenértéket, a táska pénzt az ősz hajú rendőrnek. A főnyomozó pisztolyt formázva az ujjaival búcsút intett, visszaszállt a teherautóba, a kesztyűtartóból kivette a ma hajnalban a pavilonban vásárolt városi firkász című újságot. Még nem volt ideje olvasni a sajtóterméket. A főcímen sokáig időzött, többször is elolvasta a hírt. Ismeretlen tettes meggyilkolta a feltörekvő rendőrt. A szerelőműhelyként és garázsként is üzemelő teremben a munkások befejezték a kipakolást, visszatértek a korábban elkezdett feladatukhoz, új rendszámtáblákat rögzítettek, új alkatrészeket helyeztek az automobilokba.

A lakásában tartott házkutatás megerősítette azt a gyanút, hogy a rendőr az alvilággal tartott kapcsolatot. A rendőr halála és a felderített botrány ügye felkavarta a bűnüldöző szerveket. A mesterdetektív az utas ülésre rakta a táskát és az összehajtogatott újságot, elfordított a kulcsot és elindította a monstrumot. A füléig nem jutott el, hogy miről pusmog az iroda előtt ácsorgó két alvilági figura – Ő nagyon veszélyes, túl sok hatalom összpontosul a kezében, aki az útjában állt az mind halott, a nagyreményű szívtipró sportoló, a botrányairól ismert énekes, a minden lében újságíró, a hatalomra vágyó zöldfülű rendőrtanonc, szerintem azt a listát mi folytatnánk, mi következnénk, Meg kell ölnöd, mielőtt – a mondatot nem tudta befejezni mivel heves szédülés és szorító érzés kerítette hatalmába. A díjbirkózó testőre karjában távozott az élők sorából, miközben a teherautó elhagyta a fényárban úszó garázst.

A pisztolycső III

2010-12-01T13:13:00.000-08:00

Simon Roland

A pisztolycső III

A kocsmában különös csend volt. Egyszerre harmonikus és feszült. Ördögien megtervezett káosz. A sarokba állított zenegépben lejárt a fülbe mászó sláger. A pompás színű kezelőfelület újabb fényes érméért könyörgött, akár egy éhes koldus az aluljáróban. A kocsmáros nyugodt sápadt arccal ült a magasított támlájú széken. A szervezetébe injekciózott drog hatása még hajnalig eltart.
Az egész olyan volt, mint egy fordulatokban bővelkedő színpadi előadás.
A főnök megvizsgálta a naiv szemek számára láthatatlan aprólékosan megtervezett a fiók faanyagába épített szerkezetet és a külső részébe szerelt kést, amelynek pengéje a bár tulajdonosának szívére mutatott – A rovott múltú kocsmáros az újságíró kirablása és megölése után a lokál széfjébe rejtette el az ékszereket és a bankókat. A rendőrség adatbázisában szereplő rettegett bár s a városi illegális csempészbanda vezetője a lázongó belháború áldozata lett – Az ősz hajú, sportos külsejű főnök emelt hangon tartott előadást, mintha nem a kocsmában, hanem a katedrán szónokolna a lelkes, tudásra szomjas diákok előtt. Az újonc még most is élvezte az előadást, vágyott a sikerre. A mester befejezte a munkáját, kiszolgálta magát a pultnál, a legjobb minőségű borospalackot elemelte le a polcról, a pénzt gondosan beleszámolta a pénztárba. Mire a fiókba szerelt időzített gépezet a bicskát a kocsmáros szívébe döfi már a hajnal rajzolgatja a város formáit, addigra én a konferencián leszek, amelynek a vezetésével bíztak meg, és így garantálom a magam számára a tökéletes alibit – a mester hátra dőlt. Minden elismerésem a tervet illetően – kezdett bele a fiatalabb. A főrendőr vörösbort öntött a poharába, mivel látta, hogy a kis beosztott mondani akar valamit, intett a kezével – Folytasd – Az újonc bátorságot erőltetett magára, még így is kiérződött a félelme – A múlt héten gyorsan eltűntem a helyszínről – a főrendőr felemelte a kupát és belekortyolt az italba – De nem azért oldottam kereket, mert inamba szállt a bátorság- A firkász által összegyűjtött dokumentumok nálam vannak, ha meg akarja szerezni a papírokat, akkor be kell ajánlania a zárt körbe, ha nem teljesíti a követelésemet, akkor tönkreteszem, én a kis emberke szétzúzom a gondosan felépített karrierjét, az űrhajóját leszállítom a földre – A szem mohón kitárult. A zárt kör vezető posztjára nem lett volna esélye, azt nagyon jól tudta, a tapasztalatok hiánya miatt. Egy egyszerű tagság előnyét is élvezné, a mostaninál háromszor nagyobb fizetés, juttatások, üdülések, tanulmányok a világ különböző pontjain, a cég számlájára írt szállodai és utazási költség – Rendben, a kívánságod már teljesült - az osztály vezetője felhörpintette a kehely tartalmát, a keze ökölbe szorult, a szeme pengeként villogott a tejfelesszájú irányába – Viszlát, holnap találkozunk az irodában - A kezdő rendőr felszabadultan hagyta el a lokált – Jó szórakozást – jó erősen becsapta az ajtót. A járdán egyensúlyozott, szökdécselt, akár egy gyerek. Az ablakon keresztül látta a gyenge fényben kuporgó, a poharát emelgető főfelügyelőt. A felhőket teljesen kicsavarták, nem esett az eső. Neonfények és padok kísérték lépteit egészen a meredek lépcsőig. A kopott fokokon lefelé, gondolatban a karrierjének lépcsőjén felfelé haladt.
Lement a félelmetes sikátorba, olyan érzése volt, mintha valaki követné, de úgy gondolta csak a fantáziája játszik vele. Boldog volt. Elképzelte, amint a pazarul berendezett, antik bútorokkal, egyedi festményekkel, kényes szobanövényekkel, mese-zöld pálmákkal benépesített irodájában terpeszkedik a bögyös titkárnője társaságában, akivel néha vad kalandba keveredik a dolgozóasztal tetején. A komor kőkerítésekkel és háztetőkkel mit sem törődve elmosolyodott. Az üresen hagyott emeleti házak felfogták a főutca felőli fényeket, a cinkos hold magára húzta a felhőtakarót, az utca folyamatosan szűkült, amely zsákutcában végződött.
A sikátor olyan volt, mint egy pisztolycső. Sötét és hideg.

A pisztolycső III

2010-12-01T12:01:00.000-08:00

Simon Roland

A pisztolycső III

A kocsmában különös csend volt. Egyszerre harmonikus és feldúlt. A sarokba állított zenegépben lejárt a beállított fülbe mászó sláger. A pompás színű kezelőfelület újabb fényes érméért könyörgött, akár egy éhes koldus az aluljáróban. A kocsmáros nyugodt sápadt arccal ült a magasított támlájú széken. A szervezetébe injekciózott drog hatása még hajnalig eltart. A főnök megvizsgálta a naiv szemek számára láthatatlan aprólékosan megtervezett a fiók faanyagába épített szerkezetet és a fiók külső részébe szerelt kést, amelynek pengéje a bár tulajdonosának szívére mutatott – A rovott múltú kocsmáros az újságíró kirablása és megölése után a lokál széfjébe rejtette el az ékszereket és a bankókat. A rendőrség adatbázisában szereplő rettegett bár s a városi illegális csempészbanda vezetője a lázongó belháború áldozata lett – Az ősz hajú, sportos külsejű főnök emelt hangon tartott előadást, mintha nem a kocsmában, hanem a katedrán szónokolna a lelkes, tudásra szomjas diákok előtt.
Az újonc még most is élvezte az előadást, vágyott a sikerre. A mester befejezte a munkáját, kiszolgálta magát a pultnál, a legjobb minőségű borospalackot elemelte le a polcról, a pénzt gondosan beleszámolta a pénztárba – Minden elismerésem a tervet illetően – kezdett bele a fiatalabb. A főrendőr vörösbort öntött a poharába, mivel látta, hogy a kis beosztott mondani akar valamit, intett a kezével – Folytasd – Az újonc bátorságot erőltetett magára, még így is kiérződött a félelme – A múlt héten gyorsan eltűntem a helyszínről – a főrendőr felemelte a poharat és belekortyolt az italba – Nem azért mentem el a házból, mert féltem. A firkász által összegyűjtött dokumentumok nálam vannak, ha meg akarja szerezni a papírokat, akkor be kell ajánlania a zárt körbe, ha nem teljesíti a követelésemet, akkor tönkreteszem, én a kis emberke szétzúzom a gondosan felépített karrierjét, az űrhajóját leszállítom a földre – A szem mohón kitárult. A zárt kör vezető posztjára nem lett volna esélye, azt nagyon jól tudta, a tapasztalatok hiánya miatt. Egy egyszerű tagság előnyét is élvezné, a mostaninál háromszor nagyobb fizetés, juttatások, üdülések, tanulmányok a világ különböző pontjain, a cég számlájára írt szállodai és utazási költség – Rendben, a kívánságod már teljesült – az osztály vezetője felhörpintette a pohár a tartalmát, a keze ökölbe szorult, a szeme pengeként villogott a tejfelesszájú irányába – Viszlát, holnap találkozunk az irodában - A kezdő rendőr felszabadultan hagyta el a lokált – Jó szórakozást – jó erősen becsapta az ajtót. A járdán egyensúlyozott, szökdécselt, akár egy gyerek. Az ablakon keresztül látta a gyenge fényben kuporgó, a poharát emelgető főfelügyelőt. A felhőket teljesen kicsavarták, nem esett az eső.
Letért a sikátorba, az üresen hagyott emeleti házak felfogták a főutca felőli fényeket, a cinkos hold magára húzta a felhőtakarót, az utca folyamatosan szűkült, amely zsákutcában végződött.
A sikátor olyan volt, mint egy pisztolycső. Sötét és hideg.

A pisztolycső II

2010-11-24T11:36:00.001-08:00

Simon Roland

A pisztolycső II

Mind a ketten rohantak a zaj irányába. Kinyitották a hátsó ajtót. A zápor és a rájuk váró látvány ostorként vágott végig rajtuk. Az üres szemetesláda ide-oda sodródott a szél szeszélyes csapongó dühével, fura játékával. A láda jelentős mennyiségű tartalma a sáros földön volt szétterítve. A dagadó tócsavíz tükrében hatalmas démoni kutya bontakozott ki.

Az ápolatlan, nyakörvet nem viselő nagy valószínűséggel kóbor állat csirkecombbal a szájában közelített feléjük. Nem akart lemondani a megszerzett zsákmányáról. Az agyarait felmutatva morgott a meglepődött alakokra, miközben a nyálát csorgatva fogyasztotta el a megszerzett vacsoráját. A két nyomozó egy furcsa jelenségre figyelt fel. Lekapcsolódott a villany a szalonban - Áramszünet. Néha előfordul, főleg ilyen ítéletidőben – szólalt meg a kezdő rendőr. Az őszülő hajú kollégája megragadta a vállát az újoncnak, aki megriadt és felrakta a kezét a feje elé, mint a pofonoktól tartó naiv ökölvívó, aki hivatalosan bejegyzett mérkőzésen először lép a szorítók közé és a kritikus tömeg elé, azt hitte a főnöke újabb dühkitörését kénytelen elszenvednie. Az előbbi incidens nyoma látszódott az orrán és a száján. A mester a ház azon része felé mutatott, amelyen a konyha és a fürdőszoba található. Mind a két ablaknyílásból fény szűrődött ki – Valaki szórakozik velünk – jelentette ki, a hangjából nem lehetett kivenni a félelem jelét. Sok veszélyes, kockázatos akcióban részt vett már, mire elfoglalhatta a legmagasabb pozíciót az osztályon – Kerüld meg az épületet, a főbejáraton keresztül belépsz az előszobába, odabent találkozunk, elkapjuk a rohadékot. – adta ki az utasítást a nagyfőnök. A fiatalabbik elfordította a tekintetét, szégyellte magát, a szeme elárulta a félelmét, a lába remegett, de engedelmeskedett. A parancsot végre kell hajtani, bármi leselkedjen is a házban. A bozontos kutyára meredve a falhoz lapult és így haladt előre, végül eltűnt a sarkon. A korcs a közelebb álló férfit találta veszélyesebbnek, csak rá morgott, a másikkal nem foglakozott, hagyta, hogy menjen a dolgára.

A gyilkossági osztály vezetője felidézte a pályafutása során a legkockázatosabb bevetését, egy elhagyatott kunyhót kellett átkutatnia. A mindenre elszánt körözött bűnöző csak rá várt a kis szobában, a szekrényben lapulva. A szökevény lőtt először, a nyomozó vállába fúródott a golyó. A rendőr szitává lőtte a támadóját. A város fellélegzett, a sorozatgyilkos befejezte dicstelen földi pályafutását. A szakma elkötelezettje munkát adott a korboncnok kollégáknak.

Az emlékeiből visszatért a jelenbe. Óvatosan benyomta az ajtót. A villám újra bevilágította a feldúlt szalont. Egy véres púpos figura állt az ajtóban. A villanykapcsolót és a falat összekente a tenyerével. A gyenge reszkető kezében revolvert tartott, olyan volt, mint egy élőhalott – Dobja el a fegyverét - A detektív fedezéket keresett magának, a süppedős kanapé mögé bújt el. A sötétség gyorsan birtokba vette a szobát. Az égi tüzérek telibe találtak. Az égzengés pisztolylövésnek hallatszott. A fegyverdörrenés mennydörgésnek tűnt

A felügyelő felkattintotta a zseblámpát és a hall közepén fekvő holttestre irányította a fénykévét. A halottnak hitt újságíró feküdt a szőnyegen, a kezében szorongatta az imént elsütött revolverét – Én már megöltelek egyszer, halj már meg végleg – ordította a magáról és az önfegyelméről megfeledkező felügyelő a kesztyűs kezével megragadta a füstölgő pisztolyt és addig lőtt, amíg ki nem fogyott a tár. Ötször fejbe, kétszer szíven találta a szófogadatlan áldozatot. A tökéletes gyilkosság nem lehet tökéletes, ha nem halálozik el a páciens. Az ősz hajú férfi megtörölte homlokát, átkutatta a házat és a környéket. Az újonc beijedt, elhagyta a kísérteties helyszínt – Gyáva. Nincs szükségem rá – mondta ki az ítéletét a hidegvérű elkövető.

A pisztolycső

2010-11-23T13:02:00.001-08:00

Simon Roland

A pisztolycső

A némaságba és a modern fénycső sugarába burkolózó mozdulatlan test felett két férfi beszélgetett. Egyáltalán nem zavarta őket a hall padlóján fekvő holtsápadt úriember minden kétséget kizáróan erőszakos halállal eltávozott jelenléte, sem a csillogó kristálycsillárt bámuló vádló szempár, sem az inge alól kibuggyanó terjedő vértócsa. Nem suttogtak, nem finomkodtak, nem voltak tekintettel a körülményekre – Betörés – kiáltott fel az idősebbik és a kesztyűs kezével a kandalló előtt heverő koszos piszkavasat felkapva bezúzta az ablaküveget. A ragyogó kék villámlásban felbukkanó ágas-bogas, dombos táj száz darabra hullott szét. A sötétség sompolyogva lépett be a helyiségbe. A világítócső néha kihagyott.
A betört ablakon keresztül eltévedt esőcseppekkel érkezett a hideg éj.
Az értékes szőnyeg magába szívta a vér és az esőcseppeket. A fiatalabb férfi elgondolkodva figyelte a tapasztaltabb társát, aki már régóta tekintélyes rangot birtokolt a bűnüldözés intézményén belül, a gyilkossági részleg vezető helyét foglalta el, egészen pontosan tíz éve. A megmaradt üvegtáblák reszketve próbáltak ellenállni a haragos szélnek. Kint tombolt a vihar. A lombok hajladoztak. Falevelek és ágak ütődtek a falnak és az ablaknak.
- Egyszerű az eset. A rabló behatolt az ablakon keresztül, a háziúr a zajt meghallva villanyt oltott, a fiókjából elővette a revolverét, a hálóköntösét és a bátorságát magára kapva lábujjhegyen lement a hallba, rajtakapta a behatolót, aki éppen a trezort rámolta ki, a hátizsákjába pakolgatta az ékszereket és a bankókat. A rabló nem ijedt meg a fegyverrel fenyegetőző háziúrtól, a dulakodás durva élet-halál harccá alakult át - Az ősz hajú nyomozó felborította a nehéz asztalt, felrúgott néhány bársony széket. Tányérokat és poharakat vágott a szekrényhez. Szeszes italokat borított a kandallóba. A tűz felszisszent, akár egy démoni kígyó. A méregfogát mutogatta - A betörő az uraság ellen fordította a fegyverét. A magas rangú rendőr a revolvert az áldozat kezébe rakta, a merevedő ujjakat kényszeríttette, hogy rácsavarodjanak a ravaszra. A hideg és sötét pisztolycső füstölögve meredt feléjük – Az ismeretlen tettes megölte és kirabolta a szerencsétlen újságírót - Az újonc vigyorogva szemlélte a szobában elvégzett pusztítást és elégedetten dicsérte a tapasztalt kollégát, külön kiemelve az akció szemléltetését. A vén róka alaposan eltervezte a gyilkosságot, nem félt a bűn következményeitől – Zsarolt minket ez a firkász, megérdemelte ezt a szörnyű halált, amit kapott – jelentette ki közönyös hangon, megkönnyebbülten lépte át a gyilkos az áldozatát, majd kiment a konyhába, hogy keverjen magának egy koktélt.
A zöldfülű még az iménti előadás hatása alatt állt – Ez jobb volt, mint akármelyik bűnügyi tanfolyam, amin eddig részt vettem. Sokat tanultam – ezt már csak saját magának mondta, majd kiment a kijáraton. Kiállt az ajtóba.
A konyhából poharak, kancsók kellemes csilingelését hallotta. Élvezte a friss levegőt és a vidéki életet. Irtózott a nagyvárostól. Nyugodt volt, bízott a mesterében. Az eső intenzíven zuhogott.
A távoli erdő vonalait, gonosz árnyait megrajzolta a vágtázó villám. Néhány perc telhetett el, amikor egy erős kar ragadta meg a gyakornokot és beráncigálta a szobába.
- Hol van a holttest? Velem ne viccelj te tejfelesszájú, mert téged is megöllek. A detektív ököllel megütötte a zöldfülűt. Nem tudok semmiről – kiáltotta rémülten, ártatlan szemekkel. A karját maga elé tette védekezésképpen az újabb ütésekre felkészülve és gyanúsan körülnézett a hallban. A szíve vadul zakatolt. A hulla nem volt a hall közepén. Ekkor a villám a ház udvarába csapott le. Valami nekivágódott az ablaknak. Mind a ketten rohantak a zaj irányába.

Éji jégcsap

2010-11-21T10:28:00.001-08:00

Simon Roland

Éji jégcsap

Lázas ablak,
démoni fénye,
formajátszó alak,
éled a tűz lénye,

Zsarát szádat,
kacér tested,
forró vágyad,
hideg tájba fested.

Hold tükrében,
nézegeted magad,
hóvihart kavar,
az elsuttogott szavad.

Az üzleti út IV. rész

2010-09-27T13:22:00.000-07:00

Simon Roland

Az üzleti út IV.

Az igazi szerelem

Sötét fellegek uralták az ország kereskedelmi központjának számító várost.
A település szívének piros háztetőit gonosz esőcseppek foglalták el. A dzsungellakó bennszülöttek dobolásának ütemére hasonlító táncuk elaltatta a kedvességet és felébresztette a félelmet. A fakó lámpák kutakodó fénye és a felhő függöny elől a sötét kapualjba húzódott a titok. A peremkerületek pompás kastélyait kísérteties hellyé változtatta a késő őszi zápor és a sűrű bársony éj. Az angol kert mintára vágott sövénylabirintusaiban Minotaurusz kóborolt, míg a félelmetes tornyokban kísértetek tanyáztak. Nem a lombok suttogtak, hanem a nyughatatlan szellemek. Az utat borító falevelek helyett mitikus lények lábnyomait viselte a sáros föld.. Richard elméjében legalábbis ezek a hasonlatok és burjánzó képek fogalmazódtak és jelentek meg, mikor felkereste az előbb említett helyeken fellelhető épületeket. Gondolatban felidézte az üzleti út viharos és romantikus eseményeit, a pályázat megnyerését, a kollégái rosszindulatú megjegyzéseit, az irigy pillantásokat és a kedvese eltűnését. A fülig szerelmes férfi a Romantika étteremben a feleség foglalta el a titkárnő előre lefoglalt székét, aki közölte vele, hogy régóta tudott a titkosnak szánt viszonyról és csak azért nem lépett semmit, hogy a bizonyítékokat gyűjtve előnyöket szerezzen a jövőbeli tárgyaláson. Meg akarta kaparintani a legnagyobb értékű tárgyakat és ingatlanokat. Profi magánnyomozót szabadított rá, a megbízott árnyék követte és jegyzetelte a hűtlen férj minden mozdulatát.
A megvádolt kijelentette, hogy beleszeretett Patriciába és el akar válni.
A bosszúra szomjas neje mosolyogva közölte, hogy nem lesz semmi az új kapcsolatból, beszélt a csábítóval és hazugságok áradatával árasztotta el a nőt. Nem létező szeretőkről hadovált neki, meghamísított levelekkel, szállodai számlákkal győzte meg az igazáról.
Richard a hátrahagyott nyomokat követve érkezett meg a történelmi kisvárosba. A helyi lakosokkal szóba elegyedve Pati fényképét felmutatva érdeklődött, kutakodott a kedvese után. Néhányan látták már a feltűnő jelenséget, de azt nem tudták megmondani, hogy hol lakik és mivel foglalkozik. Egy patinás hotelben foglalt szállást, ahol végül a segítőkész recepciós valódi segítséget nyújtott a rejtélyes nő megkeresésében. A recepciós terjengősre sikeredett történetéből kiderült Patricia visszatért a szakmájához, idegenvezetőként helyezkedett el egy turisztikai cégnél. Richard az egyik borongós estén, a zuhogó esőt figyelmen kívül hagyva sétálgatott a legnagyobb parkban. A kocsi lassan befordult a sarkon. A férfi szíve vadul dobogott és remélte, hogy a szőkeség arcát pillantja meg a zárt tetejű hintó ablakában. Nem csalódott. A bérkocsiból kislányos arc nézett ki. Richard izgatottan futni kezdett, most értette és érezte meg, hogy milyen az igazi szerelem, könnyedén utolérte a cammogó járművet, felkapaszkodott rá – Itt jobbra látható a galéria, melyet a település bőkezű adományozója a báró építetett – Patricia az ódon kúriára mutatott a kecses kezével – mennyi báj és kedvesség – gondolta a hívatlan vendég. A mellette ülő nagydarab férfi a látnivalók helyett inkább az idegenvezető bájait tanulmányozta, kigúvadt szemekkel bámulta a formás melleket – Szeretlek Pati – Richard megragadta a szépség karját és meg akarta csókolni a száját, de a nő kiszabadította magát a karok fogságából – Te játszol a nőkkel, csak a kaland kell neked, hogy elszakadj a stresszes munkádtól és néha elbújj a sótlan frigid feleséged elől, nagyot hibáztál, amikor elvetted őt, összekeverted a barátságot a szerelemmel, és soha nem felejtem el a hotel lakosztályában történt durva eseményt, elutasítottál engem, de most visszakapsz minden fájdalmat, mit nekem okoztál és valójában neked nem én hiányzok, hanem a romantika és a szenvedély – Könnyes szemét törölgetve, szipogva lökdöste a férfit – Hagyja békén a hölgyet – Üvöltötte az eddig csendbe burkolózó dromedár – A potyautas nem törődött a nyers modorú fickóval, a titkárnőt győzködte – Nem mondok le rólad, soha nem hagylak békén - Az utas elvesztve türelmét felállt és egy erős ütéssel állon vágta Richardot, aki leesett a kocsiról. Patricia felsikoltott, az óriás megfogta és megszorította a vállát, így nem tudott a hős lovag segítségére sietni. A helybenhagyott feltápászkodott. Vérző szájjal és elszánt tekintettel indult előre, hogy elégtételt vegyen. A kocsis a helyzet eldurvulását megelőzendő, a verekedés elkerülése végett gyorsabb tempóra ösztönözte a hátasokat. Richard mérgesen, csalódottan nézett a távolodó kocsi után.. Tehetetlenül szorította ökölbe a kezét, ekkor idegesítő dudaszó
hallatszott a háta mögött. Megfordult. A taxis dühösen ütötte a műszerfalat és nyomkodta a dudát, miközben szitkokat szórt ki az ablakon. Richardnak jól jött a lehetőség, bepattant a járműbe és kiadta az utasítást – Egy száguldó hintót kell követnie, a Iskola után forduljon jobbra, arra mentek, siessen - A sofőr a mesés borravaló reményében a gázba taposott. Csikorogva pörgött a kerék. Eközben a bérkocsiban drámaivá változott a helyzet, a hústömeg már nem elégedett meg a szolgáltatással, a látnivalóval, a múzeumokkal, a történelemmel és a legendákkal, a városnézésen túl mást is akart, meg akarta kaparintani a csinos idegenvezető kegyét. A bérkocsi eszeveszettül rázkódott a lejtős macskaköves úton. A kocsma teraszán a korsó sör társaságában üldögélő férfi meg volt győződve, hogy villogó szemű pegazusokat látott elsuhanni. A férfi a nő lábára tette a kezét, Patricia megragadta az óriás mancsát és ellökte, ököllel orrba vágta a túlméretezett ellenfelét. A visszautasított férfi ütötte-vágta a szőkeséget. Patricai minden küzdősportban használt tudását bevetette a titán ellen, miközben az ide- oda ugráló, falhoz, fához, kerítéshez csapódó kocsiban próbált megkapaszkodni, egyensúlyozni. A sötét főúton száguldó ajtó nélküli ütött kopott jármű félelmetes hatást fejtett ki. A kereszteződésnél, a gyalogátkelő előtt a kosarát eldobva egy hölgy rémülten ugrott hátra a démoni kompánia láttán. A dáma a falhoz lapulva nézett az elvágtató hintó után. Almák gurultak szerteszét. A paták kíméletlenül taposták szét a gyümölcsöket. A taxi végül beérte a kocsit, a sofőr jelzett a bakon ülő férfinak, hogy zabolázza meg a megvadult állatokat. A lovak megnyugodva húzódtak az út mellé.
Richard kipattant a taxiból és megindult előre. A díjbirkózó a vállára kapta Patriciát és a földre dobta – Na gyere –felkiáltással várta az önjelölt megmentő támadását.
Richard a feje elé emelte ökölbe szorított kezét, miközben folyamatosan táncolt az ormótlan izomkolosszus előtt, hol előre, hol hátra ugrándozott. A behemót folyamatosan, de rendszertelenül ütött, vágott, Richard vagy kihajolt, vagy kivédte az ütéseket. Az övéi viszont betaláltak, a behemót néhány foggal kevesebbel, sebes szájjal, szemüvegnek beillő csinos kék monoklival végül megfutamodott.
Richard felsegítette Patriciát. Megsimogatta bájos arcát – nem is gondoltam, hogy ilyen veszélyes a munkád. A vállalatnál én nyertem meg a pályázatot. Előléptetést kaptam – a férfi a nő reakcióját várta – Én is veszélyes vagyok – szőke tincsek mögül kaján szemek villogtak – Van egy kényelmes luxus irodám, de nincs titkárnőm. Felveszlek téged, jól tudsz gépelni, kávét főzni és csókolni – Pati önfeledten nevetett – Szerintem induljunk üzleti útra – suttogta a férfi fülébe – Jó ötlet, de ne ezzel a hintóval – Richard a roncsra mutatott, melyet magára hagyott a két ló és a pánikszerűen elmenekült kocsisa. A hold elzavart egy felhőt, hogy megfigyelhessen egy tökéletesen összeillő párt.
Az összebújó szerelmesek átmentek a parkon, átkeltek a kicsinyke béka kuruttyolástól hangos tavat átívelő hídon és eltűntek az erdő fái között.

Az üzleti út III. rész Találj meg!

2010-08-29T11:55:00.000-07:00

Simon Roland

Az üzleti út III. rész

Találj meg!

Az iroda nyüzsgött, fontoskodó csoportvezetők, füzettel és csomaggal rohangáló egyenruhás futárok, vödörrel és felmosófával felszerelkezett takarítók végezték a rájuk szabott feladatukat. A lift szigorú tekintetű aktatáskás, csillogó cipőjű, nyakkendős férfiakat és elegáns szoknyába bújtatott nőket hozott az ötödik emeletre - A vizsga napja végül elérkezett -
A tárgyaló kétszárnyú ajtaja nyitva állt. A hosszú tárgyalóasztal fejedelemként uralta a termet, két oldalról értelmezésre váró festmények bámultak le a komor uraságra. Folyamatosan érkeztek a kollégák, beszélgettek. A vizsga előtti pillanat annyira komoly és feszült volt, hogy amikor Trevor a mindenkori ügyeletes viccmester megpróbált néhány viccet elsütni, csúnyán csütörtököt mondott a humorfegyvere. A képeket nem volt idő tanulmányozni. Az ötödik emeletről kitűnő kilátás nyílt a történelmi belvárosra. A háztetőkön megpihent az őszi napfény, melyet rozsdás falevél pettyezett. A tulajdonos számára fenntartott magas támlájú szék üresen várakozott. Richard izgatott volt, elővette a mappát, rendszerezte a jegyzeteit – Találj meg újra és újra – Pati suttogott a fülébe, a szájuk majdnem összeért, a férfi akár meg is csókolhatta volna a mámorító meggypiros ajkat. Érezte a testéből áramló forró vágyat. Mostanában nem sokat találkozott vagy beszélgetett vele, így jó volt a közelében tudni. A blúzából kikandikáló mellét alaposan szemügyre vette. A poharakat és a tányérokat az asztalra helyezte és leült a férfi mellé. Richard benyúlt a szoknya alá és megsimogatta a gyönyörű combját, hol gyengéden, hol erősen szorongatta az ujjaival az álomszép lábat. A körmével szántotta a húst. A nő felsóhajtott a kéjtől. Sportos alkatú ősz hajú úr toppant be, nem adott az etikettre, fittyet hányt az üzleti szokásokra, a hagyományokra. Laza melegítőben vonult be a helyiségbe. Mikor mindenki elcsendesedett, elkezdte mondandóját - Hölgyeim és uraim, két hónappal ezelőtt felkértem önöket, hogy készítsék el a céget érintő probléma megoldási módszerét. A válságot és az arra felírt gyógyírt a fantáziájukra bíztam. A legkreatívabb, legfrappánsabb pályázat elkövetője fizetésemelésben részesül – Az igazgató köszörülte a torkát, hatásvadász szünet után folytatta szónoklatát - Szólítani fogom az embereket, megkérem akinek a nevét mondom, az jöjjön ki és magyarázza a el a kidolgozott anyagát. Richard haladt volna tovább, beljebb, de a legszebb titkárnő megragadta a karját és kiszabadította magát, ringatózó csípőmozdulatokkal kiszaladt, hogy néhány perc múlva a tálcával egyensúlyozva süteményekkel, üdítőkkel térjen vissza. Richard elmélyülten rajzolgatott, ügyelt rá, hogy senki ne fedezze fel titkát, a kezével takarta el az alkotását. Először egy újonc ment ki a főnök elé. A biztonságról fejtette ki a véleményét. Diavetítőn sorolta a megoldási menteket. Az asztal közepén elhelyezett tányérokról gyorsan fogyott a sütemény. A cég önkéntes szakácsnője, a duci Kathy sütötte a finomságokat. A mai napra sütötte a meggyes pitét. Ez volt a specialitása. A gyönyörű tündér kávét öntött a főnök poharába – Érdekes, van benne lehetőség, de sajnos ez igen kevés. Maga még zöldfülű, ne adja fel, még sokra viheti a cégnél – jellemezte a vásznon látottakat elgondolkodva a főnök. Richard utolsónak kerül sorra, kibújt a füzetéből, már befejezte a titkárnő portréját, a mappát szorongatva magabiztos mosollyal és nyugalommal kisétált. A tekintetével kereste Patit, de sehol nem látta – A csőd közelébe sodródott irányításom alatt álló kis vállalatot fel akarta vásárolni egy mamutcég, hírhedt cápákból álló társulat, én a beolvadás helyett a cég csoportokra való felosztását javasoltam. Virtuális elnökként létrehoztam egy tanácstestületet, egy raktárosi, egy ellenőrző és egy termelői részleget. Mindegyik csoportot a karakterüknek, tulajdonságaiknak, képességüknek legmegfelelőbb, legrátermettebb emberekre bíztam.
Intenzív tanfolyam segítségével sikerült elérnem, hogy minden dolgozó a maximális profitot termelje ki a lehetőségekből.
Részletekbe menően elmagyarázta a csoportok feladatát, miközben figyelte az igazgató arcát. A főnök először ráncolta a homlokát, a szemüvegét tologatta az orrán, követve az eseményeket a bizalmatlansága érdeklődésbe csapott át, végül megszületett az ítélet – Gratulálok, az ön válságkezelő megoldása nyerte el a pályázatot. Irigy arcok vették körül, a tapsvihar mely elismerte a győztest nem volt őszinte. Kathy a duci kolléga egy levelet nyújtott át. A papírusra ez volt írva:
Randevú étterem Péntek 21 óra.
Találj meg!

Pati

Az üzleti út II. rész Vidéki kirándulás

2010-08-23T10:49:00.000-07:00

Simon Roland

Az üzleti út II. része

Vidéki kirándulás

A szórakozóhely előtt állt, ideges volt. A bejáratot díjbirkózó külsejű figurák zárták el.
A bár zsúfolásig megtelt csevegő, italozó emberrel és izgatott lüktetéssel. Kellemes zene szólt. A muzsikusok értették a dolgukat, virtuóz tudásukkal bűvölték el a vendégeket.
A keresett személy egy férfi társaságában üldögélt a gyertyafénnyel megvilágított asztalnál, a szemével biztatta a borostás, izomtól és elbizakodottságtól dagadó felfújt dromedárt. Richard az ablaküvegen keresztül figyelte a szerelemtől piruló párocskát. A feltüzelt férfi nem sokáig türtőztette magát, szemtelenül megragadta a szőkeség kívánatos combját, erős ujjaival megragadta, simogatta a lábát – Nem bírsz magaddal te átkozott? Hagyd abba! – üvöltött fel a leselkedő, majd az öklével bezúzta az üvegablakot. A gitár és az ének ritmusába mártott idilli kép ripityára tört. A szilánkok berobbantak a helyiségbe. A színes poharakkal egyensúlyozó bárgyú mosolyú pincérnő felsikoltott, három kanál és két villa csörömpölve táncolt a padlón, néhány vendég fejvesztve menekült elvétve a kijáratot, a mosdót elfoglalva. A marcona biztonságiak megszeppent kisfiúként néztek a tátongó üres ablakra, a kifutón vonagló táncosnő megtorpant, várva a fejleményeket – Mit művelsz Richard? Hát nem engem szeretsz? – Az ismerős hangra megfordult. Vércseppek borították az utcakövet. Vérzett két ujja, de nem ez volt a legnagyobb baj. Barna hajú, andalgó szemű nő, a felesége nézett vele farkasszemet – Szia drágám, megmagyarázok mindent, hidd el csak téged szeretlek - A nap berontott a szobába és elzavarta a nyomasztó álmot.
- Csak egy rémálom volt – A kezét alaposan megvizsgálta, semmilyen sérülést nem látott.
A tegnap este ugyan belevágott a falba, de sem a fájdalomnak sem a sebnek nem maradt nyoma.
Richard ruhástól feküdt az ágyon, nem kellett felöltöznie. Belenézett a tükörbe. Álmos, fáradt tekintetű fickó bámult vissza rá. Lement az utcára, hogy kiszellőztesse a fejét – A friss levegő segíteni fog - a közeli benzinkút boltjában vásárolt egy lekváros buktát és egy üdítőt. A reggelinek szánt ételt és italt belerakta egy zacskóba és elindult, hogy keressen egy szép helyet. A domboldalon egy park terült el. A falevelek zizegtek a lábai alatt.
Ekkor megpillantotta Patit. A legnagyobb tölgyfa lombkoronája alatt üldögélt, egy padon, felhúzott lábakkal, szendvicset majszolt. Amikor közelebbről szemügyre vette a jelenséget, akaratlanul is összehasonlította a feleségét a rámenős munkatársával - A kedvesem nagyobb mellekkel rendelkezik, de az korántsem oly izgató, mint a kollégámé. A nejem egy fejjel alacsonyabb, mint a cég gyönyörű titkárnője. Egyszóval Pati a tökéletes nő. A feleségem viszont nagyon romantikus, szeret olvasni, sétálni - Összegezte magában. Pati közepes magasságú, arányos, sportos testalkatú, istennőket megszégyenítő feneke van, intelligens, társasági lény. A legjobb festők és szobrászok képzeletében sem szerepelnek oly mesebeli lábak, melyekkel ő rendelkezik. Összefoglalva az egyik reménytelenül romantikus, a másik végtelenül szenvedélyes -
A férfi leült a nő mellé. Nem szóltak egymáshoz. Csak hosszú sokat mondó, mélyre ható pillantásokkal vívták szokásos csatájukat – Menjünk el a faluba, a szüreti mulatságba, eltöltünk ott egy hetet és elfelejtjük a tegnap esti incidenst – Pati elfogadta a kinyújtott kezet, beleegyezett, kocsiba szálltak. Az odafelé vezető úton csak a sofőr beszélt, az útitársa csak hümmögött, vagy bólogatott. Az alkonyatot az est, majd az éj követte. Mindegyik napszak a maga sajátos módján fogalmazta meg a látnivalókat, a fákat, a bokrokat, az élelem után kutakodó szarvasokat. A táj felkészítette őket a falu csodálatos megfoghatatlan hangulatára. Hajnalodott. Az út melletti napraforgótáblából kiemelkedett a napkorong, az árokparton ujjongva futottak a pipacsok, fergeteges tűztáncba kezdve. Így üdvözölték a pirkadat első sugarát. A lankákon nádtetős házak jelentek meg – Gyönyörű – szólalt meg Pati csillogó szemmel, Richard a kormányon pihentette kezét, miközben az utat figyelte, ő is a látvány hatása alá került. Teraszos kunyhók kúsztak fel a hegyoldalra, a nyugalom és a háborítatlan csend birodalmába. A kocsmák a legváratlanabb helyekről bukkantak fel. Kastélyok és villák kapuján hirdették a kiadó szobát. A falu elvarázsolta őket. Egy olcsó panzióban foglaltak szállást. A szüreti mulatság a felvonulással kezdődött. A feldíszített szekéren a megválasztott nagy mellű bírónő a hódolói társaságában utazott, a lassan haladó járműről integetett.
Néhány idős asszony a házak ablakában könyökölve követte az eseményeket.
A hintót népviseletbe öltözött lovasok hada kísérte, a falu főterén át a meredek utcákig, a pincészetig. Richard és Patricia kéz a kézben sétáltak a felcicomázott kurjongató menet után. Ezt követte a hordó gurítás. A falusiak a szüreti szokásoknak megfelelően szőlőlével töltött tölgyfahordót gurítottak le a hegyoldalról. Az üzleti útra érkezett munkatársak nagyon élvezték a mutatványt. Mikor besötétedett sétára indultak, az estét borkóstolóval folytatták az egyik híres pincészetben. Richard megismerte Patricia romantikus oldalát. Észrevétlenül, természetes módon alakult köztük valami, ami mindennél erősebbnek bizonyult.

Az üzleti út I. rész

2010-08-20T11:55:00.000-07:00

Simon Roland

Az üzleti út I. rész

A kétemeletes motel sötét mosolyát rögzítette a parkolni kívánó autó fénykévéje. A kocsiból kiszálló kifogástalan modorú és megjelenésű nyakkendős úr kisegítette gyönyörű utastársát a kocsiból, udvariasan elvette a csomagot a kezéből és a kinyitott ernyőt a szőkeség fölé emelve, átkarolva, az eső elöl védelmezve kísérte őt a főbejárathoz. A szépség egy csábos mosollyal hálálta meg ezt az önzetlen figyelmességet és kedvességet. A gyülekező hideg tócsákban visszatükröződtek az erkélyek, ablakok, tetőtéri teraszok és az égbolt pillérei, az út menti nyurga fák. A falevelek színének és formájának játéka, valamelyest oldotta a hely feszültségét, a firmament szürkeségét és az épület szigorú sziluettjét. A zuhogó őszi esőben ázó épület egy horrorfilm forgatási helyszínének is beillett volna.
Két éjszakára foglaltak szobát. Mivel közöttük csak munkatársi kapcsolat volt, így természetesen külön lakosztályt választottak – Richard, segítesz nekem a reklám elkészítésében? Szükségem van a szakértelmedre. Még nincs olyan késő – Patricia értett a csábítási trükkök alkalmazásához. Szőke hajtincsek mögül huncut kék szemek leselkedtek.
A prédának kiszemelt megszólított a fáradtságra hivatkozva gyorsan elbúcsúzott és a bőrönddel a kezében megkereste a 24- es szobát. Az emeleti folyosón hunyorgott a lámpa. A recepción kapott kulccsal munkára bírta a zárat. Az ajtó szélesre tárult. A szállás meglehetősen szerény áráért cserébe nem számított pazar, csillogó-villogó üvegre, márványra, koktélbárra, szobrokkal tarkított úszómedencére, ezért meg sem lepődött a látványon, ami fogadta. Egy kicsinyke szerény ágy húzódott a sarokba és egy nagy valószínűség szerint kiselejtezett, lomtalanítás idején kidobott, majd összeszedett öreg gardróbszekrény állt őrt mellette. A villanykörtével itt is gond volt, csak az éjjeli lámpa működött megfelelően. Az asztalon felgyülemlett porréteg és az ágylábhoz közeli üres tejfölös doboz arról tanúskodott, hogy nem gyakran látogat személyzet errefelé, netán elvégezze a feladatát, kitakarítsa a helyiséget. Söprűt, felmosórongyot még hírből sem ismert ez a hely. A sötétítő függöny majdnem teljesen el volt húzva, csak egy kis rés hagytak a sápadt holdnak. Elpakolta az öltönyét, lazább ruhába öltözött. Kényelembe helyezte magát, bekapcsolta volna a TV-t, de az sem működött, így inkább a munkájával foglalatoskodott. A kész anyagot rendszerezte műfajok szerint. Olyan érzése támadt mintha valaki ácsorogna az erkélyen és minden mozdulatát lesné. Lassan óvatosan elindult, hogy széthúzza a függönyt, ekkor kopogás hallatszott. A bejáratban Patricia állt, hálóköntösébe rejtette kívánatos testét, rémült, ártatlan szemmel bámult a férfira, várta a hatást, mellyel megszánja majd megkívánja őt – Súlyos sérült szenvedtem, elcsúsztam a fürdőszobában, vérzik a lábam – Megszabadult a köpenyétől. A szemrevaló jelenségen csak egy rózsaszín bugyi volt, folyamatosan, intenzíven sportolt, a mindennapos esti futás, a különböző küzdősportok, a pörgős táncleckék mind meghozták a kívánt hatást, az izmai megfeszültek, a mellei csábítóan meredeztek. Ingerlő csípőmozdulatokkal végigvonult a szobán – Ilyen egy igazi nő – suhant át Richard agyán. Pati ledobta magát az ágyra. A férfi elővett egy csomagot, előkereste a kötszert – ellátom a sebed – Letérdelt a nő előtt. Patricia egy balett táncos eleganciájával nyújtotta ki a lábát. Reszkető kézzel megfogta a bokát, a vágy őrjítően támadt, végignézett a tökélete lábon – Én nem látok semmilyen sérülést - A csábító ekkor hirtelen a kezével megfogta a férfi fejét és magához húzta, vadul megcsókolta a száját. Richárd ellökte magától és kitessékelte a szobából – Mi bajod van? Nem tetszem neked? Sosem fogom elfelejteni azt, ahogy bántál velem – szemrehányó, vádló tekintete komolyságot sugárzott – Három éve esküdtem hűséget a kedvesemmel – Az ujján felcsillanó gyűrű igazolta állítását - Amióta a cégnél dolgozol próbálkozol a trükkjeiddel, két éve próbálsz elcsábítani engem. Elmondok neked egy titkot, amit még sosem mondtam neked. Nem fog sikerülni - A nő karját megragadva vezette ki a hűs félhomályos folyosóra – Elmegyek a közeli város country clubjába, táncolni, szórakozni akarok - Az ajtó óriási dörrenéssel vágódott be, mintegy fokozandó az előbb elmondottakat.
A férfi nem tudott elaludni, hánykolódott az ágyon, hol a párnát gyűrte, máskor a takarót simogatta, folyton Patriciát látta maga előtt, a formás lábakat, a kecses bokát, a varázslatos combot, a csókolni való, izgató melleket. Ököllel ütött a falba, végül könnyeivel áztatva a lepedőt elaludt. Zörejre ébredt fel. Széthúzta a függönyt, kinézett. Az ablaknak csapódott valami. Patricia papucsokkal dobálta az ablakot. A maga sajátos módján bosszulta meg a visszautasítást. Kiüvöltötte magát, majd beszállt a közelben várakozó sportkocsiba.
Csikorogva, porfelhőt kavarva távozott a jármű.

A levél

2010-08-14T23:22:00.001-07:00

Simon Roland

A levél

A csendre és megfelelő illemre nevelt lakosztály átitatódott a délutáni napfényben.
Az álomszerű képen a szőke fiatal nő lassan jegyzetelte gondolatait. A toll néha elakadt a papíron, máskor hirtelen meglódult. A szobában minden tárgy megmártózott a nap hullámzó áramlatában. A díszítésnek, esztétikai élménynek használt díszes kandalló belsejében időzött a fény, a képzeletbeli lángok előtt mitikus vadállat melegedett, a tűztáncnak hódolt a padlón lapuló lény. A nő végül befejezte az írást, lerakta a tollat, megkönnyebbülten felsóhajtott. Gondos alapossággal összehajtogatta a levelet és egy bőrkötésű vaskos regény lapjai közé csúsztatta be. Pislogva nézett körül, a kezét a feje alá gyűrve rádőlt a tölgyfaasztalra és elaludt. A nap új búvóhelyre lelt a kúria közelében fekvő tóban. Az éj a tolvajokra jellemző settenkedéssel érkezett. A szélesre tárt ablakon belépő hold rányomta ezüst pecsétjét a papírus aljára, mintegy hitelesítve az irományt. Erős zörej hallatszott. A kopogás felriasztotta álmából a nőt. Az ajtó folyosó felőli oldalán türelmetlen és egyértelmű jelzéseket küldött valaki. Kinézett az ablakon, a postagalamb még nem jött vissza. Az újabb üzenetet már nem tudta elküldeni. Gyors mozdulattal kihúzta a levelet a szerelmes regény oldalai közül és a hideg kandallóba hajította, megigazította a ruháját és a frizuráját, majd mosolyt erőltetve az arcára kinyitotta az ajtót.

A tél fehér serege körülvette a festői kastélyt. Két jövevény hatolt be a lakatlan nemesi otthon birodalmába. A felhő folyamatosan szitálta a pelyheket. Beléptek a kapun – Befogom bizonyítani, hogy a grófnő titkos kapcsolatot ápolt. Méghozzá egy rivális család tagjával, a szerető naplóbejegyzése erre utal, valószínűleg leveleztek is egymással – A másik alak elgondolkodva haladt előre, a zseblámpával kereste a főbejáratot a zuhogó hóesésben, melyet a szél tett még elviselhetetlenebbé.
- Mit keresünk valójában? – A hatalmas méltóságot jelképező ablakokról visszaverődött a csóva - A diárium szerint többször is találkoztak. Ha megtalálom a levelet, beigazolódik az elméletem és megjelenthetem az ötödik könyvemet. A másik férfi, aki fiatalabbnak tűnt, megtalálta a bejárati ajtót – Már így is nagy sikered van a történelem szakos diákok között, viszont nem árt óvatosnak lenned, sok az irigyed, akik arra várnak, hogy elgáncsoljanak –
A fiatalabb férfi benyomta az ajtót. Az elemlámpa sugara ámulva bámult a kristálycsillárokra és az eleganciát és kísérteties alakokat tükröző tükrökre és a falakon felfüggesztett festmények művészi hatására.
A széles lépcsőfeljáró és a korlát részletes kidolgozása lenyűgözte a két férfit.
A modoros lakáj helyett a pazar látvány fogadta őket. A felső emeletre vezető bordó szőnyeg előtt illendően lerázták a csizmájukról a havat. Elképzelték, ahogy a padlót seprő hosszú szoknyában parolázó kisasszonyok és a kor divatjának megfelelő ruhában peckesen feszítő fiatalemberek közlekedhettek az ódon falak között, megpróbálták utánozni az egykori lakókat.
Nevetésben törtek ki. A kacajuk visszhangzott a kastélyban. Az idősebbik előhalászott a zsebéből egy pipát és egy gyufát, színpadias mozdulattal meggyújtotta. A keletkező fényben olyan volt a szakállas férfi, mint egy film főszereplője a mű drámai fordulatát hangsúlyozandó. A láng bevilágította a helyet. A sötétség hátrébb húzódott. Bársony függöny lebbent. Átkutatták az összes helyiséget, felforgatták a fiókokat, rejtett termek után kopogtattak a falakon. Végül megérkeztek az utolsó szobába. A kandallót aprólékos és gondos elkészítése okán azonnali elismerő pillantásban részesítették. Jártak már múzeumban, kiállításon, de ilyet még nem láttak – Ez volt a grófnő lakosztálya - Felforgattak mindent, de itt sem találták meg amiért valójában eljöttek. Az öregebbik férfi fáradtan lerogyott a székre és a szemöldökét összehúzva a pipáját újra szóra bírta. Gomolygó füst emelkedett a magasba – Ideje indulnunk, tombol a tél - A társa kibámult az ablakon, bár a sűrű hóesésben nem sokat láthatott a környékből.
A szakállas felpattant a székről a pipa tartalmát a kandallóba öntötte – Induljunk – adta ki a vezényszót, melyben nem lehetett nem fellelni a s csalódottságot. A két férfi távozása után a csend és a titok szövetséget kötött egymással. A kandalló rácsa alatt, a több mint 300 éve várakozó levél a parázstól életre kelt.

Kedvesem!

Nem bírom elviselni a nélküled töltött éjszakákat. A hold és a csillagok hidegsége kínozza testemet és lelkemet.
Sosem felejtem el a közös pillanatokat, az esti fürdőzést a tóban, a hosszú sétákat az erdőben.
Eldöntöttem, hogy megszökünk. Találkozzunk a kísértet kikötőnél. Vár ránk egy hajó.
A kapitány megbízható, jó barát. A szerelmünk örök lánggal fog égni, mely sosem alszik ki.
A láng mintha megerősítette volna a leírtakat. Színek és érzések tobzódtak leírhatatlan, kifejezhetetlen intenzitással.

A szenzációra, titokra, sikerre, gazdagságra vágyó történelemtanárok az erdőbe vezető úton még visszanéztek az előbb meglátogatott épületre. A tornyok, a szobrok, az óriási ablakok mind eltűntek a szitáló hóesésben.

Vége

Az erkélyen át

2010-07-15T12:02:00.001-07:00

Simon Roland

Az erkélyen át

Ezüstöt ígér,
az utazó hold,
markát nyújtja,
az eget birtokló tó.

Fantom-fehér ablak,
ácsingózó festővászon,
feltűnik a nőalak,
hogy szoborrá váljon.

Vér-sűrű alkony,
titkokat szövő futónövény,
pazar balkon,
lassan felmászik az éj.

Fülledt nyár

2010-07-08T11:02:00.001-07:00

Simon Roland

Fülledt nyár

Forró szavamat,
képzelt csókomat,
ízlelgeti az ajkad,
mely merészen csalogat.

Kövess, kiáltja,
a hullámzó tested,
ébren megálmodom,
a holdfényes estet.

Útmutató

2010-06-28T08:29:00.000-07:00

Simon Roland

Útmutató

Puha sár,
jelöli a lépted,
a kócos fák,
célba érnek.

Végtelen csillag köz,
jeges-jegyes nyaláb,
hold arcú teagőz,
szerelmes csaták.

Szerelmes történet

2010-06-10T10:27:00.001-07:00

Simon Roland

Szerelmes történet

A settenkedő alak olyan gyorsan és halkan lépkedett a falépcsőn, hogy egy kívülálló bámészkodó számára csak egy néma elsuhanó árnyéknak tűnt volna. Az íjász ismerte az utat, vállával felnyomta a csapóajtót, a zsongó nyári éj úgy viselkedett, mint egy szemérmetlen vidéki fruska, arcátlanul próbálta elcsábítani. A vándorló kísértet fehér köpenyében lebegett. A harcos megállt a háztető szélén. A holdfényben megmártózó lombok vágyakozva susogtak.
Elővette az íjat, a dölyfösen terpeszkedő palota felé fordult, becélozta a szemközti ablakot, még nem lőtt, a megfelelő pillanatra várt. A kastélyt övező két méter magas kőkerítés előtt egyenruhás, szuronyos őr posztolt. A holdfényben fürdő pazarul berendezett szobában egy meztelen lány fésülte szőke haját. A hódolója felé intett, majd félrehúzódott. A harcos a szerelmes levelet a tegezre tekerte és felkészült, hogy a szokásos módon fegyverrel célba jutassa az üzenetet. Amikor megérezte a háta mögött álló ellenség rosszindulatú jelenlétét, ösztönösen elrántotta a fejét, a husáng nem talált telibe, nem vesztette el az eszméletét. A fájdalom éberré tette. Kristálytisztán látta a támadóit, hárman voltak, a háttérbe húzódó főnök utasításait követve a két gazember a lábánál és a karjánál megragadva a magasba emelte, sokáig hintáztatták, mire elengedték. A férfi zuhanni kezdett a mélybe. Kétségbeesetten kapálódzott. Az égbolt és a füves park helyet cserélt egymással. A faágak lassították az esését.
Szerencséje volt. Egy nagy faág megállította a zuhanását.

Hosszú nyáréj

2010-05-31T11:47:00.000-07:00

Simon Roland

Hosszú nyáréj

Elnyel az ágy,
Ölel a hajkorona,
Szőke takaró, forró vágy,
sóhajokat őriz a szoba.

Kallódó felleg,
kút hideg hold,
kezem rajzolta tested,
és a hófehér csók.

A hajnal feloldott,
nem köt erős hajókötél,
se iszapba fúlt horgony,
fuss, ahogy jöttél.

A Ritkaság IV

2010-05-17T07:32:00.001-07:00

Simon Roland

A Ritkaság IV

A nyári tábor felett őrködő tölgyfák nem árulták el a lopakodva közlekedő alakok érkezését, a behatolók észrevétlenül másztak át a kerítésen és közelítették meg a kunyhót. Azonban a lopakodókat meglepetés várta a rönkháznál. Az ablak, amelyen kiszöktek az éjszakába, most be volt zárva – Hogy jutunk be a szobába? -
Váratlanul fellebbent az éj bársony függönye. Napraforgó színű fényforrás tolakodott előre. Bernard megfogta a barátja karját és elrántotta. Egy kiszögelés mögé bújtak el. Dwight rémülten, a deszkához lapulva figyelte a félelmetes trió színre lépését. A csibészek nem volt ismeretlenek a számukra. Az elöl haladó nyúlánk diákot azonnal felismerte. James volt a suli legverekedősebb diákja. Az igazgatói iroda gyakori látogatója. Az egyik kezében zseblámpával tett harci mozdulatot, láthatatlan ellenfelével küzdött, a félig kiürült palackkal hadonászott a cimborákat biztatva. A színes figyelemfelkeltő címke tanúsága szerint tömény szeszt tartalmazott az üveg. A zseblámpa fénye ide-oda vándorolt. A fénycsóva hol a távoli erdő csendjét vagy a sötét ablakok előtt felsorakozó zöld bokrok titkát próbálta kifürkészni, a rejtőzködők felfedezetlenek maradtak a kutakodó sugár számára.
A vezérük megállt és ivott az üvegből. Az ital egy része a pólójára folyt. A spiritusz hatása már látszott rajta. A csapat a főnököt követve, egy számítógépes játékot kielemezve, megvitatva haladt a tópart irányába. Bernard megmutatta a különleges tárgyat, amit a szétroncsolódott jármű közelében, a fűben talált. Mi ez? Mennyit érhet? - Kiáltott fel meggondolatlanul a másik fiú. A társaság megfordult – Kik vannak itt? A kicsik nem feküdtek le lámpaoltáskor? Verjük meg őket -Bernard és Dwight felugrott és futásnak eredt az ellenkező irányba, rohantak, ahogy csak az erejükből tellett. A tanárok szállása messze volt innét, a tábor szélén, minden házikóhoz rendeltek egy az eminens diákok közül kiválasztott biztonságra, nyugalomra és a rendbontás elkerülésére vigyázó felügyelőt, de még ők sem mertek kikezdeni a hírhedt bandával. Bernard és Dwight az engedély nélküli távozás miatt is el akarta kerülni a pedagógusokkal való találkozást, inkább átugrották a kaput, és a korábban a lankáról távcsővel szemrevételezett toronyhoz vezető utat választották. Az üldözők és az üldözöttek közötti távolság nem nőtt, de nem is csökkent. Az ódon épület a lombok és a dombok takarásából egyre több részletében mutatkozott meg, ahogy egyre közelebb kerültek az ősi építményhez. Akárcsak egy készülő, vásznon kibontakozó tájfestmény.
A vastag és iszonyatos súlyú kövek közötti nyílásokból képzeletbeli lények bámultak ki.
A két nebuló más esetben meg sem közelítette volna a kísértet járta legendás tornyot, azonban a nyomukban voltak az iskola fékezhetetlen fenegyerekei, nem volt idő tétovázásra, feltépték a tölgyfaajtót és beléptek a hűvös szuroksötét terembe. Olyan sötét volt idebent, hogy többször is elvétették a lépcsőfokokat. A korlátba kapaszkodva igyekeztek egér utat nyerni, a nagy sietségben többször is elestek a lépcsőn. Hallották a hátuk mögött a vagányok fenyegető kiáltásait, a kimerítő futástól hangos szuszogásaikat. A hangok jelezték, egyértelművé tették, hogy a bajkeverők is a közelben tartózkodtak. A lépcsőfordulóban a kicsiny ablakon átfurakodta magát a beteg arcú hold, így már láthatóvá vált a kopott, ősi történeteket mesélő kőfok és a szürke fal. Váratlanul erőteljes lépteket hallottak. Lentről az ajtócsapódás következményeként keletkező visszhangzó, az éj áramlataival érkező jéghideg csend mászott felfelé, míg az emeletekről a dörgedelmes rémület közelített. A két barát nem tudta eldönteni, hogy merre menjen tovább. A cipőkoppanás felerősödött. Egy sápadt arcból kiáramló szürke szembogár meredt rájuk. A kéz feléjük kapott. A fiúk nagyon megijedtek. Egymást fellökve rohantak a kijárat irányába.
Megkönnyebbülten lökték ki a súlyos ajtót. Bernard hiába kutatta át a zsebeit, a ritkaság már nem volt nála, a különleges tárgy visszakerült az eredeti tulajdonosához.

Romantikus éjszaka

2010-05-16T02:53:00.000-07:00

Simon Roland

Romantikus éjszaka

Bontatlan palack,
Két üres pohár,
ki nem mondott szavak,
gyülekeznek tovább.

Két megbűvölt arcot,
igéz a gyertyaláng,
csend hirdet harcot,
a szem titkos helyeken jár.

Illat zuhatag,
szőke fáklya,
lassú táncunkat,
forró csók zárja.

Kóstoló

2010-04-19T10:00:00.001-07:00

Simon Roland

Kóstoló

Szőke boglya s kazal,
szőlő, napsugár,
festőisége pazar,
hordónyi íz a nyár.

Kósza fényt hajszol,
Szent-János bogár,
az éjbe kört rajzol,
az asztalon felejtett pohár.

A festő

2010-03-27T09:44:00.000-07:00

Simon Roland

A festő

Emelkedő bányalift,
süllyedő firmament,
árny és fény találkozik,
lent és fent,

Könnyed rajzolat,
fecske alak,
éteri mozdulat,
kiszabadítalak.

A pince

2010-03-14T09:12:00.000-07:00

Simon Roland

A pince

Perzselő nyári nap volt. Szférikus fák szegélyezték a mértani pontossággal meghúzott vonalú járdát. Az égen halvány változó árnyalatú zöld szín jelent meg, a hajladozó lombok folyamatosan festették át a kupolát. A nap merőlegesen és intenzíven szórta sugarait, az utcán sétáló polgár a város házai, parkjai fölé magasodó a klasszikus építészeti stílust hűen követő toronyóra nélkül is sejthette, hogy valójában mennyi az idő. A téglaépület párkányán galamb egyensúlyozott. A modern új építésű lakóépület előtt gyerekek fociztak, kiáltásuk, vidám önfeledt játékuk betöltötte a teret. A harmatos fűben fények táncoltak. A házmester elhaladt a játékba feledkezett fiúk mellett. A labda az egyik földbe szúrt boton irányt változtatott. A laszti a lakóház két első emeleti ablaka közé vágódott. A ház szigorú képviselője először rájuk akart szólni, de eszébe jutott saját gyermekkora, mikor a mezőn szaladt a többiek társaságában, így letett arról, hogy alapos fejmosásban részesítse őket. A lurkók a falról visszapattanó labda megszerzésért küzdöttek, testi épségükkel mit sem törődve, egymás ruhájába kapaszkodva. A mindenes érdeklődve nézett a kapualjban várakozó idegenre – Vár valakit? Segíthetek valamiben? – a rejtélyes alak morgott valamit és a fejét a földre szegezte. A lábával egy kavicsot piszkált. A gondnok magára hagyta a férfit, nem foglakozott vele, de ahogy a bejárat előtti részhez ért, eszébe jutott egy régi emlék és visszatekintett, de az idegennek nyoma veszett. A gondolataival foglalkozva belépett az ajtón. A félhomályos lépcsőházban huzat volt. Vad szél zúgott keresztül. Elindult felfelé.
Finom illat csiklandozta az orrát. Valamelyik lakó az ebédjét készítette éppen.
Amikor a lakása elé ért, a zsebébe nyúlt, hogy elővegye a kulcscsomót, de nem volt a szokásos helyén – Talán a pinceajtó zárjában hagytam? – tette fel magának a kérdést és megnyomta a lift hívógombját, az elevátor zümmögve érkezett meg. Beszállt a liftbe és elindította a szerkezetet. Süllyedni kezdett a sötétségbe és a mélységbe. A személyszállító zökkenve megállt, így jelezte, hogy elérte a pince szintjét. A házmester nagyon megdöbbent a lent található látványtól.
A pince és az emlékek ajtaja nyitva állt.

A Ritkaság III

2010-02-20T06:05:00.000-08:00

Simon Roland

A Ritkaság III

A két hátizsákkal felszerelkezett fiú lassan haladt felfelé. A lábukat a kíváncsiság és a felfedezés lehetősége hajtotta. A csillag lombos sárga dombtető elzárta előlük a kilátást, azért hogy néhány perc múlva káprázatos látvánnyal hálálja meg az elszántságukat. Mikor felértek a rekettyés lankára, önkéntelenül is megálltak egy pillanatra. A kilátó szélesre tárta a horizontot. A látvány kárpótolta a több órás folyamatos gyalogszerrel megtett gödrökkel, vad burjánzó növényzettel tarkított ösvényt. A hold ezüstös hullámai némán nyújtózkodtak a varázslatos fák között. Az áramlat csordogálva kereste útját a tölgyfák között. Bernard a vakítóan fehér fényforrás felé mutatott, mely vészjóslóan figyelmeztetett – Arra kell mennünk – Dwight arcáról le lehetett olvasni a félelmet – Most már nem fordulhatunk vissza – a szemüvegét igazgató barátja hangja önbizalommal és bátorsággal volt telítve. A két nebuló megindult a lejtőn, futottak ahogy csak bírtak. Az árokba borult autó hátsó része rajzolódott ki a szemük láttára, ahogy közeledtek a titkokkal övezett terület felé. Nyoma sem volt a zöld ködnek, amit Bernard látott a vonat fülkéjének ablakából. Dwight sajnálkozva nézte, méregette a sportos jármű roncsait. Nagy rajongással viseltetett a márkás kocsik iránt és a leghűségesebb előfizetőnek bizonyult a Sportos formák és Veszélyes utak című havonta megjelenő magazinnak. Részt vett az újságban szereplő játékban, a kérdésekre mindig jól felelt és szerencséje is volt, 15 csodajárgányt ábrázoló matrica foglalt helyet a bútorain, és egy óriás poszter terpeszkedett büszkén az ágya fölött, mely az egyetlen példányszámban rendelésre készült remekmű száguldott a kopár országúton a végtelen felé. A városi gépezet egyetlen megmaradt lámpája, a történtek egyetlen szemtanúja szüntelenül szórta szomorkás vigasztalhatatlan fényeit. A roncs felett a faágon egy bagoly pislogott – Mit kerestek itt ily késői órán? –
Először a csomagtartót nyitották fel, hullára vagy valami rémes dologra számítottak, de a raktér üresen ásítozott. Megkönnyebbülés mellé csalódottság társult. Az árok nem volt széles, de elég mély volt, az automobil zuhanását egy kitüremkedő szikla állította meg. Mocskos víz borította az alját. A növényzetbe és a gyökerekbe kapaszkodva ereszkedtek lefelé, hogy a vezető részéhez jussanak. Bernard érintette meg először az ajtót, az ablaküvegen nem lehetett átlátni, így teret adott a fiú hatalmas képzeletének, még jobban fokozva az izgatottságát. Dwighttal szemben őt nem a műszaki dolgok kötötték le, hanem a rejtélyek. Feltépte az ajtót. Egy férfi holtteste fordult ki az utastérből. A jéghideg kéz a diákéhoz ért, az üveges szempár borzalmas emlékeket vetített, borzalmasabbakat, mint akármelyik moziban lejátszott horrorfilm.
A fiú rémülten kapta el a kezét, a lába megrándult és sokáig csúszott a vizes füvön, mire meg tudta állítani a siklását – Mi történt? Nem esett bajod? – a társa hangját hallotta fentről, a hang idegenül csengett. A holttest beleploccsant a sáros vízbe és a kezében szorongatott aktatáskával búcsút intett, elmerült -
Jól vagyok. El kell tűnnünk erről a helyről - Kiáltotta Bernard, az események hatása alatt volt. A ruhája sáros lett. A nadrágja felszakadt, a karján horzsolás éktelenkedett.
Nem tudtak róla, de minden mozdulatukat figyelte egy szürke szempár.
Dwight lemászott a barátjához és felsegítette, amikor a kocsi szintjéhez értek, mind a ketten nekitámaszkodtak a járműnek. Szükségük volt a pihenésre. Ekkor hirtelen reccsenés törte a csendet ezer darabra, elindult a kocsi a lejtőn a végzete felé, a felerősödött szél kivett valamit a nyitott utastérből és a magasba emelte, a jármű követte gazdája sorsát, eltűnt az árok alján. A két diák szerencsére megkapaszkodott, kikecmergett és elindult vissza az engedély nélkül elhagyott nyári táborba. Az éjszakai kalandot soha nem felejtették el.
Az égbolt ezeket a sorokat olvasta a lombok felett szálló újság lapjain.
„Gyűjtő és műértő dúsgazdagok figyelem. Egyedülálló lehetőséget kínálok. Ritkaság csillagászati áron eladó.
Érdeklődni az alábbi telefonszámon lehet. Időpont és találkozó megbeszélés szerint”

Vége?

A ritkaság II

2010-01-24T11:03:00.000-08:00

Simon Roland

A ritkaság II

A tonnás vasszörny által űzött sínpár ígéretet tett. A végtelenben találkozunk. A mozdony tisztelettudóan előre köszönt az öreg düledező gazda nélkül maradt bakterháznak.
A pironkodó téglákból és történetekből épült házikó felébredt mély álmából, engedélyt adott a továbbhaladásra és jó utat kívánt. A homályos ablak sóvárogva nézett a távozó vonat után. Bárcsak én is útra kelnék. A vágyódást a felhangzó rigófütty is tovább fokozta. A háztetőn trillázó madár gazdag énekére hamarosan érkezett válasz a közeli zöld lombpalotából.
A látóhatár fenyves erdővel és tisztásokkal teletűzdelt hegyvonulatot és folyó felett megfeszülő hidat rajzolt. A szerelvény dübörögve hajtott rá az átjáróra.
A fellegek közül, a citadella tornyaiból arany kötélen ereszkedett alá a hajnal, az ártatlan szőke hajú teremtmény a sebesen rohanó víztömegbe vetette magát. A fények csobbanását meghallották a part mentén andalgó fűzfák, hirtelen felkapták a fejüket. A kanyarulatban helyet foglaló pillérek között születő örvényekben egyszerre volt jelen az éjszaka és a nappal. Az iszapban álmok és árnyak táncoltak a mélység báltermében, míg a felszínen régi és új pirkadatok csónakáztak. Bernard a pitymallatban megmártózó tájat tanulmányozta, az osztálytársai szunyókáltak.
A poggyásztartón tömött táskák bólogattak a lassú jármű ritmusára. A fiú nagyon izgatott volt, mivel már régóta várta az egyhetesre tervezett nyári kirándulást. Egy hét önfeledt, játékkal teli utazás a hegyekben, távol az iskolától és a szülői szemektől. A fák között egy szarvast pillantott meg. Az állat mozdulatlanná dermedve állt, mint egy szobor a park közepén.

Éhes farkastól, trófeára vágyó vadásztól sem kellett tartania az érintetlen tájvédelmi területen, a szarvas mégis figyelt a jelekre, talán egy megreccsenő gally, vagy egy rezzenő cserje volt, ami megriasztotta, a szarvas egy ugrással eltűnt a bokrok sűrűjében. Egy oda nem illő dolog keltette fel a kisfiú figyelmét, egy automobilt vett észre a gödörben. A kocsi szélvédőjén megcsillant a napfény. A karosszériáját bemocskolta a sár. A csomagtartója be volt horpadva, egy táska lógott ki belőle, a lámpája le volt törve, a belső részéből, az utastérből zöld köd áramolt ki.

A legjobb barátja Dwight most ébredezett, az első dolga az volt, hogy a hátizsákjából elővegye az anyukája által becsomagolt reggelijét. Mikor észrevette a társa szokatlan izgatott viselkedését, abbahagyta a sonkás szendvics majszolását, ledobta a kulacsát és az ablakhoz furakodva kért helyet – Mit láttál? Mikor érünk az üdülőtelepre? – Bernard részletesen elmagyarázta a látottakat és próbált következtetni, a megválaszolatlan kérdések csak sorakoztak – Egy összetört elegáns sportautó pihen az erdőben. Hogyan történt a baleset? A sofőr talán megsérült vagy már régóta halott? Mi van a táskában? - Meg kell tudni az igazságot, segíteni kell a bajbajutott emberen – A barátjára is gyorsan átragadt a lelkesedés, bár ő nem látott semmi különöset a fák között, mivel a vonat már otthagyta a rejtélyes helyszínt, éppen akkor bámult ki a fülke ablakából, amikor a nyájára vigyázó juhász integetett nekik, megfordult a fejében, hogy a játszópajtása ugratja vagy a hatalmas képzelőereje megindult, szokás szerint. Mindegyik eshetőség előfordulhatott.

Mind a ketten imádták a horrorfilmeket és a rémisztő képregényeket. Többször is ráijesztettek az osztályfőnöknőre, az ötletekben bővelkedő csínyek miatt gyakori vendégek lettek az igazgatói irodának. Tíz perc múlva a szerelvény megérkezett az állomásra, a nebulók összeszedték a cuccaikat és a tanárnő vezetésével gyalog folytatták az útjukat, felfelé a meredek hegyoldalon. A kövek közt patak csörgedezett. A sziklás csúcsot fáradhatatlan felhők taposták. A szikár tornatanár terelgette, fegyelmezte a rendetlen, elcsavargó kölyköket. Mire a csapat felért a hegy oromzatára, mindenki kimerült a gyalogtúrától, kivéve a női pedagógust és a fegyelmezés céljából a tanulókkal tartó tornatanárt, kinek a mély hangjától elriadtak a kis állatok. A tölgyfák övezte tábort rönkházak alkották. Az első feladatuk az elpakolás és a kunyhó kitakarítása volt. A meghirdetett gyülekező a békák kuruttyolásától visszhangzó tó árnyas partján került sor.
A tanárnő hosszas beszédbe kezdett, üdvözölte a nebulókat, megköszönte a megspórolt pénzt, a diákmunka előnyeiről tartott több perces előadást. Bernard és Dwight elrejtőzött a tömeg takarásában, távol a többiektől egy kőre kuporodtak le és suttogva titkos tanácskozásba kezdtek, pont annál az unalomba fulladó résznél, mikor a tanárnő a szabályokat sorolta furcsa rikácsoló hangján, mit szabad és mit tilos.
A találkozó véget ért, szabadfoglalkozás következett, mindenki azt tehetett, amit csak akart, kivéve azt, amit a két fiú titokban megtervezett, az üdülő engedély nélküli elhagyását.
Nehezen, de végül is sikerült kijátszani a két tanerő és a legstréberebb diákok éberségét, de mire megtalálták az alkalmas időpontot és a megfelelő helyet, addigra beesteledett – Tudod, hogy merre kell menni? – kérdezte Dwight félénken – Ne aggódj, én már ötödször nyaralok ebben a táborban, többször sikerült már észrevétlenül elhagynom ezt a helyet – a másik fiú próbálta nyugtatni magát és a barátját. A két nebuló hátizsákkal és zseblámpával felszerelkezve vágott neki az útnak. Az éj fenyegetően körbevette őket. A félelem és a titok rájuk várt, valahol az öreg üszkös tölgyfa közelében.

A ritkaság

2010-01-20T20:28:00.001-08:00

Simon Roland novellái

A ritkaság

A szorosan egymáshoz érő terebélyes tölgyfa lombozat egy formabontó automobilt követett. A poros földes úton cammogó piros csíkokkal felfestett járművet zsarát tekintet méregette.
A holdtalan, csillagtalan éji padlás a sűrű erdő cinkostársává vált, és ez olyan érzést nyújtott a sofőr számára, mintha a legsötétebb, leghosszabb boltíves pincéből próbálna kikerülni. A bor helyett a táj részegített. Egyszerre volt félelmetes és vonzó.
A városi terepre tervezett kocsi alkatrészei panaszosan nyöszörögtek, amint a sáros, gödrökkel tarkított úton próbálta magát átküzdeni. A műszerfalon villogó jelzések megszelídültek a rengetegben uralkodó atmoszféra miatt. Nill letekerte az üveget és kikönyökölt az ablakon. Forróság tombolt odabent. A fehér fénycsóva kíméletlenül hatolt be az erdei szentélybe, mint a bányagép fúrógépe tört át a sötétségen. Titkos helyekről feltörő gyökerek, tudósok által fel nem fedezett, meg nem nevezett, latin nevet nem viselő félelmetes formájú növények és ijedt szemű mályvacserjék, dühös pöttyös kalapjukat igazgató gombák bukkantak elő az éji bársony függöny mögül. Végül megérkezett a göcsörtös, vénséges rémalakhoz, ahová a találkozó volt megbeszélve. Azon a bizonyos éjszakán tomboló vihar örökre megváltoztatta a tölgyfa jellemét, külalakját és tulajdonságát. A villám látogatta fa üszkös démoni teste elrémítette az énekesmadarakat, így madárdal nem cirógatta a megmaradt széttört koronát.
A férfi leállította a járművét, lekapcsolta a reflektort és a modern lőfegyverét és az aktatáskát megragadva kiszállt a kocsiból. Léptek, neszezés nélkül lépett ki egy árny az álom-zöld cserjék közül – Kérem azt a dolgot, amiben megegyeztünk és akkor megkapja ezt – az autó előtt álldogáló férfi az aktatáskájára mutatott, lassan színpadias mozdulattal kinyitotta és találomra kivett néhány gondosan összetekert ropogós bankót, megsimogatta a fizetőeszközt, majd váratlanul bezárta és a revolverével türelmetlenül intett – Gyerünk már, sietek – A fantom öt lépést tett az autó felé. Kifejezéstelen arc és rideg szürke szempár nézett a másikra. A férfi nem bírta a csuklyás alak rezzenéstelen és elszánt tekintetét. Zavartan elfordította a fejét. Egy csodálatos dallam indult útjára a domb tetejéről, a madárdal óvatosan elkerülte az üszkös, göcsörtös ágú fát. Így az ősrégi fa a sóvárgásával és a történeteivel maga lett a költemény.
Meséit napokon át hallgathatná ez erre járó vándor, ha az utazónak lenne hozzá megfelelő érzékszerve. A titokzatos figura egy tárgyat dobott a levegőbe. Nill ügyesen elkapta, de izgatottságában többször leejtette a földre, majd vizsgálni kezdte azt a valamit, de megfejteni nem tudta, sem az értékét felbecsülni – Mi ez, milyen anyagból készült és ki készítette? – pedig nagy gyűjtőnek számított, az otthona luxus szobáit benépesítették, folyamatosan gazdagították a pénzérmék, bélyegek, kardok, pajzsok és pecsétek, de ilyet még soha nem látott.

A kapucnis figura sokáig várakozott. A közeli lankán terpeszkedő fa ágán mozdulatlanná dermedt a fülemüle. Az elkezdett dal a levegőben lógott. A szél is megtorpant – amit önnek átadtam az a ritkaság – a férfi minden szavát megfontolva ejtette ki. Nill sokáig gondolkodott. Az elhagyatott hely először ijesztőnek tűnt, tele a félelmekkel átitatott ismeretlennel, titkokkal, láthatatlan csapdákkal és vérszomjas démoni teremtményekkel, de másodjára lehetőségeket is tartogatott, hamarosan elszánta magát. A döntését fülsiketítő dörej követte. A dörrenés elriasztotta a környékről az erdő lakóit. Kaparászás és suhogás, vinnyogás hallatszott mindenhonnan, eszeveszett menekülés lett úrrá az állatokon. Vörös mókusok kapaszkodtak fel a fatörzsre és bújtak el a biztonságos odúba. A csalit teljesen felbolydult. Szárnyak suhantak el a néma égbolton.

A ritkaság

2010-01-18T09:38:00.000-08:00

Simon Roland

A ritkaság

A szorosan egymáshoz érő terebélyes tölgyfa lombozat egy formabontó automobilt követett. A poros földes úton cammogó piros csíkokkal felfestett járművet zsarát tekintet méregette.
A holdtalan, csillagtalan éji padlás a sűrű erdő cinkostársává vált, és ez olyan érzést nyújtott a sofőr számára, mintha a legsötétebb, leghosszabb boltíves pincéből próbálna kikerülni. A bor helyett a táj részegített. Egyszerre volt félelmetes és vonzó. A városi terepre tervezett kocsi alkatrészei panaszosan nyöszörögtek, amint a sáros, gödrökkel tarkított úton próbálta magát átküzdeni. A műszerfalon villogó jelzések megszelídültek a rengetegben uralkodó atmoszféra miatt. Nill letekerte az üveget és kikönyökölt az ablakon. Forróság tombolt odabent. A fehér fénycsóva kíméletlenül hatolt be az erdei szentélybe, mint a bányagép fúrógépe, tört át a sötétségen. Titkos helyekről feltörő gyökerek, tudósok által fel nem fedezett, meg nem nevezett, latin nevet nem viselő félelmetes formájú növények és ijedt szemű mályvacserjék, dühös pöttyös kalapjukat igazgató gombák bukkantak elő az éji bársony függöny mögül. Végül elérkezett a göcsörtös, vénséges rémalakhoz, ahová a találkozó volt megbeszélve. Az a bizonyos éjszakán tomboló vihar örökre megváltoztatta a tölgyfa jellemét, külalakját és tulajdonságát. A villám látogatta fa üszkös démoni teste elrémítette az énekesmadarakat, így madárdal nem cirógatta a megmaradt széttört koronát.
A férfi leállította a járművét, lekapcsolta a reflektort és a modern lőfegyverét és az aktatáskát megragadva kiszállt a kocsiból. Léptek, neszezés nélkül lépett ki egy árny az álom-zöld cserjék közül – Kérem azt a dolgot, amiben megegyeztünk és akkor megkapja ezt – az autó előtt álldogáló férfi az aktatáskájára mutatott, lassan színpadias mozdulattal kinyitotta és találomra kivett néhány gondosan összetekert ropogós bankót, megsimogatta a fizetőeszközt, majd váratlanul bezárta és a revolverével türelmetlenül intett – Gyerünk már, sietek – A fantom öt lépést tett az autó felé. Kifejezéstelen arc és rideg szürke szempár nézett a másikra. A férfi nem bírta a csuklyás alak rezzenéstelen és elszánt tekintetét. Zavartan elfordította a fejét. Egy csodálatos dallam indult útjára a domb tetejéről, a madárdal óvatosan elkerülte az üszkös, göcsörtös ágú fát. Így az ősrégi fa a sóvárgásával és a történeteivel maga lett a költemény.
Meséit napokon át hallgathatná ez erre járó vándor, ha az utazónak lenne hozzá megfelelő érzékszerve. A titokzatos figura egy tárgyat dobott a levegőbe. Nill ügyesen elkapta, de izgatottságában többször leejtette a földre, majd vizsgálni kezdte azt a valamit, de megfejteni nem tudta, sem az értékét felbecsülni – Mi ez, milyen anyagból készült és ki készítette? – pedig nagy gyűjtőnek számított, az otthona szobáit benépesítették a pénzérmék, bélyegek, kardok, pajzsok és pecsétek, de ilyet még soha nem látott.

A csuklyás figura sokáig várakozott. A közeli lankán terpeszkedő fa ágán mozdulatlanná dermedt a fülemüle. Az elkezdett dal a levegőben lógott. A szél is megtorpant – amit önnek átadtam az a ritkaság – a férfi minden szavát megfontolva ejtette ki. Nill sokáig gondolkodott. Az elhagyatott hely először ijesztőnek tűnt, tele félelemmel, titkokkal, láthatatlan csapdákkal és démoni teremtményekkel, de másodjára lehetőségeket is tartogatott, hamarosan elszánta magát. A döntését fülsiketítő dörej követte. A dörrenés elriasztotta a környékről az erdő lakóit. Kaparászás és suhogás, vinnyogás követte egymást, eszeveszett menekülés lett úrrá az állatokon. Vörös mókusok kapaszkodtak fel a fatörzsre és bújtak el a biztonságos odúba. A csalit teljesen felbolydult. Szárnyak suhantak el a néma égbolton.

A festő és a modell

2010-01-08T13:07:00.000-08:00

Simon Roland

A festő és a modell

Lepedő és vászon,
ablak és függöny,
ébrenlét és álom,
birodalma küldött.

Mosolyog és nevet,
igen, nem és talán
titkos nyelven rebeg,
a csókos száj.

Kalap és cipellő,
térd, comb, szoknya
felfed és elrejt a nő,
a képzeletet tovább fonva.

Lomb ívű zöld fény,
cinkosává válsz,
szempár, kútmély,
érinthetetlen entitás.

Évszak és költészet

2010-01-06T12:36:00.000-08:00

Simon Roland

Évszak és költészet

Két verset alkot,
zsongó hársfa,
az eget és a köves partot,
fodros hullámba zárva.

Ökrös csillagszekér,
csikorogva vánszorog,
Parnasszus csúcsára felér,
mire a hajnal érinti a várromot.

Titokban lehull az éj,
csillagharmatos a padlat,
szundít a falevél,
szél és árny sem zargat.

Mélyül a tél vacka,
hóra hó, álomra álom száll,
tájfestő üres lapja,
új tavaszra vár.

A legértékesebb kép II.

2010-01-06T10:17:00.001-08:00

Simon Roland

A legértékesebb kép II.

A széltől védett festői kikötői utcácskában sétáltam, minden oldalról sziklák magasodtak, a szirtek körbezárták a kalózok és hős katonák tetteit őrző történelmi óvárost, mint a bástya a várat. A kardok és a csizmák az utcakőhöz csapódó hangját tiszta éjjelen is hallani, legalábbis ezt állította egy különcségeiről ismert helybeli. Itt ezen az élethű harcra kész szobrokkal és lengedező cégérekkel, a fürkész ablakokban és a költői balkonon buján virágzó növényekkel benépesített helyen éreztem, hogy valaki követ engem. Nem álltam meg és nem lassítottam, nem akartam feltűnést kelteni, nem fordultam hátra, mindig az előttem vonuló ábrándos ablakokban figyeltem a hátam mögött kirajzolódó képet.
Az épületek falán futkározó rozsdás ereszen csordogált a tegnapi zápor és vele együtt az éj is, majd elfolyt a nyitott fedelű kanálisban. Az erős tölgyfa ajtók mellett üres ládákból emelt tornyok sorakoztak, a hét órakor kezdődő piac eljövetelét várva - Az épületek közét néhány óra elteltével az árusok és a vevők ordítozása, heves alkudozása foglalja el, de most csak a félhomály uralkodik - A hajnal első sugara lassan bepréselte magát a szűk sikátorba. Az utca hol lefelé, hol felfelé kísért, a dombtetőre érve, a mohás háztetők felett megpillantottam a világítótornyot és az égbolt és a víz találkozási pontján egyensúlyozó vitorlást. Ekkor hirtelen zajt hallottam, egy tárgy esett a földre, a csörömpölést figyelmeztető némaság követte. Az egyik emeletes ház szégyenlősen elfordult és eltűnt a kanyarban. Sietős lépteket és beszédfoszlányt hozott a tócsákat dédelgető hideg sáros macskakő. A párhuzamos utcából két jól öltözött kisasszony igyekezett valahová, a kalapjuk az eget, a szoknyájuk a földet súrolta. Vidáman csacsogva haladtak a pirkadatban fürdő kilátóhoz. Sós levegő és nyugtató morajlás csalogatta őket. A szemlélődésem elől egy kapualjba húzódott vissza az árny. Egy kiszögelésben elrejtőztem és vártam, amikor sercegő hangot hallottam, nem tétováztam, azonnal előugrottam, a titokzatos alak fürgén átlendült a kerítésen és a gazos kertben nyoma veszett. Sokáig folytatódott a macska-egér játék, de nem sikerült fülön csípnem a figurát. Míg végül a kiflit megformázó nyikorgó cégérrel jelzett csukott ablakú pékség portája előtt meglapultam a hordó mögött. Meg akartam lesni a rejtélyes idegent. Kenyér illat és meghitt forróság igyekezett kitörni a bezárt ajtó és a nyílások résein át. Arra számítottam, hogy megleckéztetett goromba csavargó jött vissza, revansot venni a tegnap esti incidensért. Így hát felkészültem a találkozásra. Az utcák kezdtek megtelni járókelőkkel. Korsókkal felpakolt hölgyek, taligával közlekedő torzonborz férfiak, sétapálcás fiatal ficsúrok tolultak ki az utcákra. A hordó mögül tisztán láttam a lopakodó kapucnis alakot, mikor a közelembe ért megragadtam a karját és a falhoz löktem, úgy, hogy a szerencsétlen mozdulni sem bírt, a kezében szorongatott doboz a fűbe esett – Te nem lehetsz a tegnap esti támadóm, törékeny és vékony vagy - A sállal eltakart arcot akartam látni. Ismerős arc fogadott – Susan – kiáltottam fel őszinte meglepetésemben. Szőke tincseket igazgattam a reszkető ujjaimmal. Gyönyörű zöld szempár köszöntött. Mondani akartam valamit, de a kedvesem sosem tapasztalt szenvedélyes csókkal árasztott el. A táncoló szoknya alól kikandikáló combjaival átölelt, a sportos lábakon vándoroltak az ujjaim, egyre feljebb, meg akartam érinteni a titkát, de ő ragyogó szemekkel határozottan lefogta a kezem és játékosan ellökött magától, pajkosan arcul csapott, majd berángatott egy csendes romos házat rejtő kapualjba. A falhoz szorított, és újra szájon csókolt, vadul a nyakamba harapott, a blúza alól kitörő kebleivel fojtogatott. A ruháktól fokozatosan szabadítottam meg, míg végül anyaszült meztelenül feküdt a karjaimban, a lábaival csapdába ejtett, a hófehér teste mellett szürkének tűnt az udvaron hencegő, önmagát a tócsa tükrében tetszelgő fehér nárcisz. Izgatott és mohó sóhajok, titkok és felfedezések követték egymást. Kézen fogva sétáltunk el a szirt pereméhez, egy asztal alakú sziklára telepedtünk, leültünk.
A tenger arany fénnyel hömpölygött alattunk. A dobozról lekerült a tető, a szerelmem egy mágus mozdulatával emelte ki a tárgyat. Egy fényképet tartott a kezében. A tenger mélyéből kiemelkedő nap fényében fürdött a magaslat. A fotóról egy boldog szerelmespár tekintett vissza.

A legértékesebb kép II.

2010-01-06T09:52:00.000-08:00

Simon Roland

A legértékesebb kép II.

A széltől védett festői kikötői utcácskában sétáltam, minden oldalról sziklák magasodtak, a szirtek körbezárták a kalózok és hős katonák tetteit őrző történelmi óvárost, mint a bástya a várat. Itt ezen az élethű szobrokkal és lengedező cégérekkel, a fürkész ablakokban és a költői balkonon buján virágzó növényekkel benépesített helyen éreztem, hogy valaki követi engem. Nem álltam meg és nem lassítottam, nem akartam feltűnést kelteni, nem fordultam hátra, mindig az előttem vonuló ablakokban figyeltem a hátam mögött kirajzolódó képet.
Az épületek falán futkározó rozsdás ereszen csordogált a tegnapi zápor és vele együtt az éj is, majd elfolyt a nyitott fedelű kanálisban. Az erős tölgyfa ajtók mellett üres ládákból emelt tornyok sorakoztak, a hét órakor kezdődő piac eljövetelét várva - Az épületek közét néhány óra elteltével az árusok és a vevők ordítozása, heves alkudozása foglalja el, de most csak a félhomály uralkodik - A hajnal első sugara lassan bepréselte magát a szűk sikátorba. Az utca hol lefelé, hol felfelé kísért, a dombtetőre érve, a mohás háztetők felett megpillantottam a világítótornyot. Ekkor hirtelen zajt hallottam, egy tárgy esett a földre, a csörömpölést figyelmeztető némaság követte. Az egyik emeletes ház szégyenlősen elfordult és eltűnt a kanyarban. Sietős lépteket és beszédfoszlányt hozott a tócsákat dédelgető hideg sáros macskakő. A párhuzamos utcából két jól öltözött kisasszony igyekezett valahová, a kalapjuk az eget, a szoknyájuk a földet súrolta. Vidáman csacsogva haladtak a pirkadatban fürdő kilátóhoz. Sós levegő és nyugtató morajlás csalogatta őket.
A szemlélődésem elől egy kapualjba húzódott vissza az árny. Egy kiszögelésben elrejtőztem és vártam, amikor sercegő hangot hallottam, nem tétováztam, azonnal előugrottam, a titokzatos alak fürgén átlendült a kerítésen. Sokáig folytatódott a macska-egér játék, de nem sikerült fülön csípnem a figurát. Míg végül a kiflit megformázó nyikorgó cégérrel jelzett csukott ablakú pékség portája előtt meglapultam a hordó mögött. Meg akartam lesni a rejtélyes idegent. Kenyér illat és meghitt forróság igyekezett kitörni a bezárt ajtó és a nyílások résein át. Arra számítottam, hogy megleckéztetett goromba csavargó jött vissza, revansot venni a tegnap esti incidensért. Így hát felkészültem a találkozásra. Az utcák kezdtek megtelni járókelőkkel. Korsókkal felpakolt hölgyek, taligával közlekedő férfiak tolultak ki az utcákra.
A hordó mögül tisztán láttam a lopakodó kapucnis alakot, mikor a közelembe ért megragadtam a karját és a falhoz löktem, úgy, hogy a szerencsétlen mozdulni sem bírt, a kezében szorongatott doboz a fűbe esett – Te nem lehetsz a tegnap esti támadóm, törékeny és vékony vagy - A sállal eltakart arcot akartam látni. Ismerős arc fogadott – Susan – kiáltottam fel őszinte meglepetésemben. Szőke tincseket igazgattam a reszkető ujjaimmal. Gyönyörű zöld szempár köszöntött. Mondani akartam valamit, de a kedvesem sosem tapasztalt szenvedélyes csókkal árasztott el. A táncoló szoknya alól kikandikáló combjaival átölelt, a sportos lábakon vándoroltak az ujjaim, egyre feljebb, meg akartam érinteni a titkát, de ő ragyogó szemekkel határozottan lefogta a kezem és játékosan ellökött, pajkosan arcul csapott, majd berángatott egy csendes romos házat rejtő kapualjba. A falhoz szorított, és újra szájon csókolt, vadul a nyakamba harapott, a blúza alól kitörő kebleivel fojtogatott. A ruháktól fokozatosan szabadítottam meg, míg végül anyaszült meztelenül feküdt a karjaimban, a lábaival csapdába ejtett, a hófehér teste mellett szürkének tűnt az udvaron hencegő, önmagát a tócsa tükrében tetszelgő fehér nárcisz. Izgatott és mohó sóhajok, titkok és felfedezések követték egymást. Kézen fogva sétáltunk el a szirt pereméhez, egy asztal alakú sziklára telepedtünk leültünk.
A tenger arany fénnyel hömpölygött alattunk. A dobozról lekerült a tető, a szerelmem egy mágus mozdulatával emelte ki a tárgyat. Egy fényképet tartott a kezében. A tenger mélyéből kiemelkedő nap fényében fürdött a magaslat. A fotóról egy boldog szerelmespár tekintett vissza.

A legértékesebb kép

2009-12-28T06:18:00.001-08:00

Simon Roland

A legértékesebb kép

A városi kikötő legmagasabban fekvő pontjáról, a lakatlan négyemeletes háznak a tetejéről messzelátóval pásztáztam az előttem elterülő tájat. A kiugró szirten terpeszkedő építmény kitűnő kilátást biztosított a tengerre. A halászkunyhók elbújtak a sötétségben, csak néha fedték fel magukat, amint a világítótorony opál fénye áthaladt a mohával benőtt nap és hold ácsolta háztetők felett. A burjánzó vadnövényzettel befutatott kövek között függöny és díszítés nélküli kicsiny ablakok, hunyorgó koboldszemek meredtek a végtelenbe.
Az érkező és távozó hajók fehér vitorlái tűztáncot jártak a nyáresti izgatottságban.
Az öbölben a középkori harci alakulatot megformázó természet alakította sziklák eltűntek a rubin fodrok alatt. A dagály ellepte a csipkés partot, ahol szerelmesek szoktak sétálni apály idején. A telihold a sekély vízben halászott, az éji csónakból kivetette hálóját. Ezüst halak ugrándoztak. A sötét áramlatban álmok, vágyak és titkok sodródtak.
A hátam mögül fenyegető csoszogás közelített, megpördültem. Az ósdi ruhába bugyolált férfi
könyörgő, követelőző szempárja villogott. Az összekócolt szakadt öltözetű figura pénzt kért tőlem. A hátizsákomból előkerült egy sonkás szendvics, felkínáltam a vacsorámat. A férfi durván elutasította az ételt – Ropogós pénzt adj nekem, vagy ledoblak a mélybe – kiáltotta dühösen és ellentmondást nem tűrően. Egy törött sörösüveggel suhintott felém, hátrébb léptem, megálltam a tető peremén. A mélyből sós vízpermet és hideg levegő csapódott fel. Felkaptam a közelemben lévő vasrudat és teljes erőmmel rávágtam a csavargó karjára. A támadóm felordított a fájdalomtól. Kiejtette a fegyverét és a karját fájlalva, szitkokat szórva elmenekült. Egy háromárbocos hajót megpillantva, az emlékek gyorsan megrohantak, elfelejtettem az előbbi incidenst, az öt évvel ezelőtt történt eseményeket újra felelevenítettem. A morajlás sem tudta elnyomni a feltörő sóhajomat.
A vízi sárkány névre keresztelt fregatt az orrát előreszegezve vidáman szelte a hullámokat. Az égbolt és a tenger minden oldalról átölelte a gyümölcsökkel és zöldséggel megpakolt vitorlást. Fotográfusként ihletet és kalandot keresve csatlakoztam az expedícióhoz. Célom az volt, hogy lencse végre kapjam a leggyönyörűbb képet és megnyerjem a legszebb pillanat című fotópályázatot. A lemenő nap rózsakertjében delfinek próbálták leszakítani az égi gyümölcsöt.
Elővettem a távcsövemet. Az óriási szörny folyamatosan mocorgott, morgott a hajó alatt, az óceán pikkelyén megcsillant a napfény. Egy lebegő tárgy keltette fel a kíváncsiságomat. Az izgő-mozgó hordó tetején egy sirály ült. Az érdeklődésemet rögtön felcsigázta a látvány. Előkaptam a fényképezőgépet és a masinát ráközelítettem a távolból integető tárgyra.
A fény és a színbeállítás után lenyomtam a gombot. Sikeresen rögzítettem. A madár rikácsolva tollászkodott. A hordó őre éberen teljesítette szolgálatát.
Megéreztem, hogy valaki tartózkodik a közelemben. Ijedten összerezzentem – Nem akartam megzavarni a munkáját – az édes hang kellemesen hatott rám. Félszeg pillantás és a bájos mosoly mögül egy gyönyörű fiatal nő nézett rám. Csillogó bűvös szemeivel megnyerte a tetszésemet. Szőke haját borzolta, fésülgette a szél. A zöld szemét titokzatosság övezte.
A korlátnak háttal állva bámult rám, várta a késlekedő válaszomat. Sokáig időztem az Aphrodité lábakon. Ősi kastélyokban látható Istennőket ábrázoló szobrokat megszégyenítő formák hangsúlyozták a lábak egyedi szépségét és tökéletességét. A szandálba bújtatott lábfejtől kezdve, mesebeli bokán át, izmok és kecses vonalak kísértek felfelé, a fellibbenő szoknya alól kikandikáló egészségesen buja combokig. Bemutatkoztunk egymásnak. A találkozás állandósult. Az ismertségből mély barátság lett. Együtt néztük a naplementét és a csillagokat, beszélgettünk, táncoltunk és sokat viccelődtünk. Felmásztunk a kötéllétrán egészen az árbockosárig, a hajó legmagasabb pontjáról is készítettünk felvételeket.
Az egyik vészjósló fellegekkel roskadozó estén odajött hozzám, leültünk egy ládára és a tájat néztük.
Amit akkor tettem, az olyan természetes volt, mint ahogy a tenger óriási tenyerébe veszi a vitorlást és a magasba emeli. Átöltem Susant és megcsókoltam a száját. A nő szenvedélyesen viszonozta a csókot. Egymást átkarolva álltunk a fedélzeten. Elvesztünk egymás tekintetében. Kettőnkről is készítettünk egy képet. A felhők megtartották ígéretüket. A vihar lecsapott. A fergeteg megtépázta a vitorlákat. A gonosz szél kitépte a kezemből a fényképeket és a gépet. A masinát sajnos elnyelte a tomboló tenger. Az ötből csak két képet tudtunk megmenteni.
Amikor beköszöntött a hajnal, már nem találtam sehol a szerelmemet. A matrózok nem is emlékeztek rá, az utaslistát átböngészve sem bukkantam rá a nevére.

A láp II

2009-12-20T00:33:00.001-08:00

Simon Roland

A láp II

A zseblámpa fénye egyre félénkebbé vált, ahogy haladtam a láp belseje felé. Egy üvöltés törte ezer darabra a csendet. Az elfajzott bokrok összerezzentek. A kövekkel kirakott út ijedten megtorpant, innen már nem akart tovább kísérni, a járhatatlan mocsár fenyegetően körülvett. A keskeny ösvény úgy szaladt vissza a fogadóhoz, mint a megijesztett kisfiú édesanyja karjai közé. Az ódon épület egyik ablakában gyertyafény vívta halálos táncát a sötétséggel.
A kocsmából beszélgetés szűrődött ki. Közelebb mentem az ablakhoz. A helyiségben csak a fiatal fogadóst láttam, háttal ült nekem, az asztalra könyökölve bólogatott, hevesen gesztikulált, nem csak a bor volt az egyetlen társasága, azonban beszélgetőpartnerét elrejtette az óriási szürke pillér és a félhomály, az ismeretlennek mély, rekedt hangja érkezett el hozzám.
A lakosztályom felett található padlásszobáról beszéltek, amelynek bejáratát a tragikus esemény után befalazták. Bárhogy helyezkedtem, nézelődtem, nem láthattam meg a titokzatos vendéget. A gyertyaláng feladta a küzdelmet, kék lobbanás után teljes sötétség és csend borult a teremre. Elhatároztam, hogy megfejtem a titkot - Csak egyetlen módon tudok feljutni a manzárdszobába – A nyirkos hideg falon burjánzó dús zöld növényre esett a pillantásom.
Belekapaszkodtam a futónövénybe és elindultam felfelé, az emeleti ablakpárkányok közötti kiszögelések, kiugrók, díszek segítettek az előrehaladásban, a lábammal biztos helyzetbe próbáltam kerülni, miközben a kezem a további lehetőséget kutatta. Hegycsúcsok vadvirág illatát hordozó sietős esőcseppeket szórt arcomba a szél.
A hold előmerészkedett kastélyából, kíváncsian tekintett a mélybe.
Lassan, minden mozdulatomat megfontolva végül az ujjaim megérintették a manzárdablak kőpárkányát.
Az egyik kezemmel erősen kapaszkodtam, biztos fogódzót találtam, a másikkal belöktem a kicsiny nyílást. Az ezer zsarát szemű titok felébredt több száz éves álmából és a betolakodóra tekintett. A világító bogarak kifelé iramodtak a friss levegőre, a szabadba. A padláson kutatott az elemlámpa bíbor sugara, az asztalon szétszórt levelek hevertek.
Az ágy fölött megtaláltam a tőrt, és a felbecsülhetetlen tárgy tulajdonosát, a párbajmestert.
A portréképről maga az ősz hajú mester küldte fenyegetéseit. A kíváncsiságtól hajtva megragadtam a harci eszközt, az ujjaimmal tapintottam a rubin markolatú eszközt.
Éreztem a súlyát. A párbajmester szigorúan figyelte a cselekedetemet, összehúzott szemöldökkel követelte vissza a fegyverét. Újra az asztal esett a figyelem középpontjára.
Tanulmányozni kezdtem a mesterien kidolgozott kést, szimbólumokat vésett bele a készítő, óvatosan visszatettem a helyére a tőrt. A padlón egy papírra tapostam, lehajoltam felvettem, a bíbor sugár pecsétként hagyta jóvá a leírtakat.

„Ijedt utat hajszol,
álmot űz a láb,
holdat, csillagot, titkot
nyel a lidérces láp.”

Hangosan olvastam fel a verset.
Mire a falra pillantottam, már csak a hűlt helyét találtam a tőrnek. Átkutattam a helyiséget, de sehol nem találtam a tárgyat. Rejtélyes módon nyoma veszett.
A kúszónövényen lemásztam, biztonságban leértem, semmi probléma nem akadt, már azon a szándékon voltam, hogy belépjek a fogadó ajtaján, amikor egy kalapot viselő idegen férfi szólított meg – Sajnos itt nem tud megszállni. – érdeklődéssel fordultam az alak felé – Három éjszakára foglaltam szobát, a fogadós egy részeges fiatalember – óriási megdöbbenést és félelmet tapasztaltam a falusi arcán – Uram, ez a fogadó több, mint 400 éve bezárta kapuit. A falusi magamra hagyott. A gondolatok cikáztak elmémben, logikus magyarázatot keresve a történtekre. A szálloda belső része az előbb elhangzott mondatokat igazolta, koszos bútorok roncsait őrizte a terem, a kocsma is eltűnt, helyette üres helyiség riogatta a holdfényt.
A ruháimat és a dolgaimat szerencsére megtaláltam, hátizsákomba pakoltam és irány az ismeretlen vidék. Új kalandok felé vettem az irányt. A messzi kunyhó udvarán árnyak küzdöttek egymással, fémes csattanás és kiáltás váltakozott. A láp lidércesen táncolt.

Éji madárdal

2009-12-15T10:21:00.001-08:00

Simon Roland

Éji madárdal

Hold igézte falevél,
feneketlen kútba hull,
burjánzik az éj,
álmon és folyón túl.

Az erdő tapasztalja létét,
késő zöld torony kiált,
fényűző palota mélyén,
énekel s táncol a driád.

A láp

2009-12-15T05:57:00.000-08:00

Simon Roland

A láp

Kalandvágyó lelkem új utakra vitt, a hátizsákomba pakoltam a kedvenc könyveimet, több hétre elegendő élelmet, ivóvizet, szépen csilingelő érméket és elindultam az ismeretlen felé. Különösebb tervek nélkül vándoroltam. Völgyek, dombok, hegygerincek jegyezték lépteimet a természet naplójába, néhány helybeli megbámult és megemelt kalappal üdvözölt. Az őszi napfény erőtlenül bocsátotta sugarait. Az elszórtan elterülő takaros házak ablakai vidáman kacsintottak reám. Az érkezésemre fellebbenő ködfüggöny mögül nyomasztó táj körvonalazódott ki. Késő délután volt, bagoly szemű manzárd nézett át a sajgó-zöld sűrű lombok között – Jöjj vendég, szállj meg nálam – a sivár környezettel mit sem törődve engedtem a felszólításnak, áruval megrakott ökrös szekér által is járható, széles ösvény kísért a szállodához. Három éjszakára foglaltam szállást. A második emeleten kaptam helyet.
A szobám kényelméről, vagy csak a minimális pihenési lehetőségről egy falhoz lapuló spártai katonáknak tervezett ágy és egy egyszerű támlás szék gondoskodott. A hátizsákom és a váltás ruhám elfoglalta helyét az öreg komornyik kinézetű mogorva gardróbszekrényben.
A lakosztályom ablakából a közeli lápra nyílott a kilátás. Az égbolt narancsszínű fénye a távoli kunyhót kiemelte a mocsárból, mint egy tájképfestményen megalkotott figyelemfelkeltő forma, a környezet erre a bizonyos pontra fókuszált. A tőzeg ősrégi barátja az álruhás herceg, az est nem leszállt, hanem átöltözött, a szürke kabátját ében köpenyére cserélte. A közeli kopár fa a tőzegben elsüllyedő ember kinyújtott segítségért kiáltó kezére hasonlított.
A csontos ujjak figyelmeztetően intettek. A naplemente futórózsaként burjánzott a vándorló hófehér fellegek társaságában. A felgyulladt boltozatot úgy fújta el a hirtelen feltámadt szél, mint a lefekvéshez készülődő háziúr a gyertyalángot. Az éj leverte sátrát. A holdat és a csillagokat, zajokat, neszeket elnyelte a lidérces láp. A messzi lakóhely, amelyet sokáig tanulmányoztam lassan eltűnt a gomolygó sötétségben és az ablaküvegen táncoló esőcseppek ritmusában.
A zseblámpával a kezemben, magamra öltve a kapucnis kabátomat, kiléptem a fáklyával megvilágított folyosóra, lementem a lépcsőn. A pultnál álló fiatal fogadós széles mozdulattal állt elém. A vörös szemén, a bizonytalan mozdulatain és a túlzottan barátságos modorán egyből észrevettem, hogy igencsak elázott, de nem a kinti zuhogó esőben – Nem ajánlom önnek az éji sétát, veszélyes lehet – elmosolyodtam – egy ilyen ódon szálloda, csakis kísértetjárta lehet – a maró megjegyzésemmel mit sem törődve terelgetett a másik irányba.
A kocsma üresen ásítozott. Szeretnék elmesélni egy megtörtént esetet, és közben megkóstolhatná a boromat is - az asztalhoz kísért, leültem – Az egyik ősöm mesélte, hogy megszállt ebben a hotelben a legendás párbajmester, messze földön híres volt harctudásáról, technikájáról, legyőzhetetlennek bizonyult minden csatában. Az idősödő férfi a kocsmában összetűzésbe keveredett egy feltűnően pimasz, hencegő fiatalemberrel, aki meggondolatlanságában kihívta őt párbajra. Éjfélre tűzték ki a küzdelem időpontját, a helyszín a mocsár legvadabb részén álló lakatlan házikó udvara lett – A mesélő egy pillanatra abbahagyta a lelkes elbeszélését, töltött magának a hatalmas korsóba és nekem is a megüresedett kupába -
Az idős férfi a párbaj előtt ideiglenesen elvállalt munkáját teljesítette, szüksége volt a pénzre, rönkökkel felpakolt szekerével haladt a lápon keresztül, a messzi faluba, amikor elvetemült rablógyilkosok támadtak rá. Hősiesen védte magát puszta kézzel, a begyakorlott mozdulatok segítettek neki, de a túlerőben lévő kardokkal és lándzsákkal állig felfegyverkezett haramiák végül kegyetlenül végeztek vele. A holttestére az öntelt ellenfele talált rá, akit nagyon megviselt a mester halála és az elmaradt párbaj, mélységesen szomorú volt és dühös. Tisztességes ember lévén ősi ceremóniával eltemette a nagy harcost a magányos kunyhó kertjében – Kiittam a finom fehérbort a pohárból, megköszöntem a vendéglátást, mivel azt hittem a fiatalember befejezte a történetét, azonban a fogadós még izgatottabban és halkabban folytatta az elbeszélését – Azóta eltelt több, mint négyszáz év, de a tőr még mindig abban a befalazott emeleti szobában található. Egy tolvaj megpróbálta ellopni a felbecsülhetetlen értékű harci eszközt, azonban a lakosztályban olyan dolgot látott, hallott és tapasztalt, hogy megőrült és gomolygó mocsárban bolyongva nyoma veszett. Én mondom, a tőr el van átkozva – kinéztem az ablakon, a sötétség zsörtölődött és fenyegetőzött. Az eső megenyhült. Felálltam az asztaltól és kiléptem az udvarra. Az elemlámpa fénycsóváját a távolba irányítottam, óvatos léptekkel követtem a keskeny utat.

Útszéli fogadó

2009-12-01T10:36:00.001-08:00

Simon Roland

Útszéli fogadó

Koppan a csizma, mordul a padló,
rakd a tétet, játssz,
száz ezüst és a fakó bankó,
trónt foszt a kapzsi ász.

Asztal és ököl,
tűz és szesz,
kés pörög,
az éjfélhez.

Csók, tűz, szesz,
kockázat, párbaj
mind egy lesz,
mire az óra elüti a hármat.

Kísértethajó

2009-12-01T07:16:00.001-08:00

Simon Roland

Kísértethajó

Szétszabdalt vitorla,
átlátszó csillagos kupola,
időtlen suhan tova,
vizek örök foglya.

Árbocon sikolt,
láthatatlan sirály,
csőrében a telihold,
gomolygó semmi az útirány.

Palackba zár,
üzenetet felad,
víz felett száll,
mennyei fregatt.

A legfelső emelet III

2009-11-28T12:39:00.001-08:00

Simon Roland

A legfelső emelet III

A legkifinomultabb és legfennköltebb író tolla is hirtelen megakadt volna a papíron, ha ezzel a látvánnyal szembesül. A mélység és a magasság félelmetesen gyönyörű fogalmát fejezték ki az örvénylő téllel dacoló méltóságteljes fenyőfák. A szelíd völgyet és a barátságtalan hegygerincet uralmuk alá hajtó örökzöld tűlevelűek csúcsán megszédült a telihold. Az artikulálatlan ordítást gördülő kövek követték. Két férfi dulakodott– A szobor az enyém, nem engedem, hogy elpusztítsd – a dühös fergeteget is túlkiáltó mondat után elkeseredett küzdelem következett, karok és lábak váltogatták egymást, ütések, rúgások záporoztak, míg végül a legmagasabb hegycsúcsot meghódító hold kihirdette a győztest. Az egyikük utat kért az örökzöldek közt, a férfi eltűnt a tűlevelű mélységben, az üvöltését sokáig tárgyalták az ősi bölcs sziklák, a másik alak diadalittasan állt a holdfényben lángoló szirt peremén. A birtokomba került kulcsra esett a pillantásom, a 255 –ös szám szerepelt rajta.
A meredek úton észrevettem a koldust. A tárgyat elsüllyesztettem a zsebembe és próbáltam követni a fürgén mozgó szegényes öltözetű figurát.
Egy szűk bejáratú barlangba futott be. A kacskaringós kaverna sokáig vezetett, először felfelé, azután folyamatosan lefelé. A szűkülő, időnként táguló üregben nem volt teljesen sötét, a réseken időnként benézett a magányos égi utazó, kíváncsi volt, vajon hol bukkanok ki legközelebb. A göcsörtös falakról meredező jégcsapokban a tavasz tiszta szépsége tükröződött. Sokáig bóklásztam a veszélyes járatban, mire elértem a kijáratot. Ismerős épület fogadott, a felújításra váró kastély tornyai integettek. A kovácsoltvas kapu előtt egy tábla állt – Ezt vajon mikor állították fel? –kérdeztem magamtól, majd letöröltem a felgyülemlett hópelyheket a megdőlt tábláról – Hotel Forlorn – szép gondosan formázott betűk rajzolódtak ki a fehérség alól, a dermedt ujjaimat követve. A postaláda eltűnt. A változás csak fokozódott az udvarra belépve, a labirintus formájú sövények között a hősiesen küzdő angyalok mellé koboldok is csatlakoztak – Sövények, új szobrok, mi folyik itt? – az épület homlokzatán kitűnő állapotú díszítések, motívumok futottak végig az évszázados falakon. A nagy ablakok is tökéletes állapotban pompáztak, bársony függönyök játszadoztak a fényekkel és a színekkel. A főbejáratról is eltávozott a megkopottság. A legnagyobb meglepetés akkor várt, mikor bejutottam a nemesi kúria belsejébe. A recepciós pultnál egy furcsa divat szerint öltözködő férfi fogadta a bőröndökkel megpakolt vendégeket, a mennyezeten freskók, a falakon ízléses tájképek üdvözöltek. A kastély ismerős volt, de teljesen átalakult, az előnyére, utat törtem a dámák és az urak rengetegében, hogy megkeressem a munkaadómat - Mi folyik itt, filmforgatás vagy művészeti kiállítás? -
A nagy teremben felhalmozódott rom helyén fejedelmi piros szőnyeggel felfutatott lépcsőfeljáró kísérte fel a vendégeket. A tenyeremet a művészi kidolgozású korlátra helyeztem és hagytam, hogy vezessen. A lépcsőfokok úgy menekültek előlem, mint az elmémben lüktető kérdések elől szaladó válaszok. A szállodai szobák növekvő számait figyelve haladtam felfelé, akrobatikus ügyességgel kikerültem egy megbotránkozott, túlsúlyos takarítónőt, majdnem felborítottam a felmosó vödrét, míg végül a lépcsőfokos elvágta a további lehetőség útját. A 254- es lakosztály nyitott ajtajában egy szerelmespár ölelkezett, észre sem vettek, hogy ha egy csapat indiánost játszó kölyök randalírozott volna a közelükben, hatalmas ricsajt csapva, az sem vont volna el a figyelmüket. Teljesen elmerültek egymásban, végül a férfi felkapta a lányt és elvonult a szobába. Kihajoltam a nyitva felejtett ablakon. Szitált a hó. - Holle anyó valószínűleg sok párnáját elhasználta már – A padlás piros fényeit küldte a fehér éjszakába - Ez nem a legfelső emelet – Az előbb említett helyiség nem a folyosó végén helyezkedett el, de több szoba már nem volt a közelben. Egy nyílásra figyeltem fel, a tőr pengéjének a méretéhez és formájához igazodott, ezért beleraktam az éles vadászfegyvert. A kést belecsúsztattam a zárba és elfordítottam. A fal kettévált és én beléptem a sötétségbe, az elemlámpámat rutinos mozdulattal felkattintottam. A por felkavarodott, a lépteim és a mozdulataim nyomán, majd egy rozoga falépcső tárult fel.
A kalandom folytatódott, a félelemmel mit sem törődve elindultam felfelé. A deszkák jajongtak, könyörögtek – Fordulj vissza, fordulj vissza – hiába ismételgették a baljóslatú figyelmeztetést, én csak mentem tovább.
A legfelső emeleten csak egyetlen lakosztály volt. Itt csak egy kicsinyke ablakot helyeztek a gondos tervezők. A 255- ös ajtó zárjába helyeztem a kulcsot és feloldottam a titok évszázados nyelvét. A szobába lépve egy izzó szemű, ugrásra kész monstrum várakozott.

Szabadon

2009-11-12T09:12:00.000-08:00

Simon Roland

Szabadon

Pipacs ajkú mezőn,
hófehér felhő legel,
vágy-távoli hegy előtt,
csaholó puli nyájat terel.

Ihlet szirmú alkony,
kalász, napraforgó, repce,
szőke nyarat alkot,
a tájfestő ecsetje.

Juhász megvetett ágya,
eléri az óceán-kéket,
smaragd fűlándzsa,
jácint csillagok közé téved.

Történetek

2009-10-20T12:07:00.001-07:00

Simon Roland

Történetek

Cuppanó keréknyom,
gomolygó hold,
kapucnis éj varázsol,
egy elhagyott szót.

Tüskés szomorú félhomály,
asztal, bor, magányos rózsa,
részegíti a szobát,
játszik a zongorista.

Vállat csókol a nap,
modellt áll a hegy,
az úton egy lány halad,
az erdő meztelen.

Fagy, szél, hó, jég,
frissen sült kenyér,
illatokat szitál az éj,
ropog, susog, simogat a fehér.

Leselkedés

2009-10-09T11:54:00.000-07:00

Simon Roland

Leselkedés

Cserje és lomb mit rejt,
némaságra int a látvány,
meztelen test,
kérkedve járkál.

Szőke zuhatag,
fehér kőszikla,
szépséged rianó tavak,
őszinte forró titka.

Szerető

2009-09-25T06:20:00.001-07:00

Simon Roland

Szerető

Lépteket számol,
baldachinos éj,
egy, kettő, három,
szoknyának hódol a tér.

Zord Kronosz
összetört órája,
felett csókolsz,
combod ejtett fogságba.

Lakosztályba pirkad,
langyos utca,
forró pillanat,
kacsintgat vissza az ódon kapura.

Leeresztett redőnyök,
mögött mohó vágyak,
félbehagyott fejezetek között,
hotelszobák üvöltenek utánad.

Maraton

2009-09-14T09:40:00.000-07:00

Simon Roland

Maraton

Pokoli vaskohó,
titáni ősök tűztánca,
ezer lándzsát forgató,
a harci jelet várja.

Levetett páncél,
a fém-szürke égbolt,
küzdelem és játék,
terjedő vérfolt.

Rohanó napok és hetek,
rőt alkonyat és réz virradat,
kicsiny út hergeli a mord hegyet.
minden nyílt és szabad.

Gyűjtemény

2009-09-12T10:23:00.001-07:00

Simon Roland

Gyűjtemény

Redőny-regény,
felszeletelt holdfény,
kihívó és ledér,
kockára vágott utcakép.

Elpakolt holnapok,
ülnek a vitrinben,
készülő randevúk,
csók ízű éjjelek.

Flört

2009-08-30T09:59:00.001-07:00

Simon Roland

Flört

Szemek csatáját,
kérdések vívják,
randevú talányát,
pillanatok írják.

Köszönő háztetők,
szemerkélő fények,
nyitják az ernyőt,
pásztázó kandeláber rémek.

Szőke hajzuhatag,
kacér mosoly,
ábrándos nyakad,
a vad képzelethez oson.

Kebled és kívánatos combod,
blúz és szoknya,
mindenből kínálsz egy kortyot,
lépted titkos mondóka.

Betört kirakat üvegét,
ragasztja össze a hold,
összeáll a szerelmes kép,
ajkunkba harap a csók.

Viharos éjjelen

2009-08-28T10:23:00.001-07:00

Simon Roland

Viharos éjjelen

Szürke esőfüggöny,
takarja el a tájat,
érkezik az éji küldött,
felsejlik a várad.

Borzongó cserjék,
tüskék és ágak,
véresre sebzik,
mezítelen lábad.

Miféle varázs tör,
át a félelmes sötéten,
nem lápi lidérc jön,
villan a szemed fénye.

Kínzó korbács,
vág a csend húsába,
szikrázó szirti tornác,
szédül bele az űr tornyába.

A legfelső emelet II

2009-08-18T06:13:00.001-07:00

Simon Roland

A legfelső emelet II

Az egyik estén a tomboló hóviharnak és a tájékozódási képességemnek köszönhetően későn értem a munkahelyemre. A munkaadóm szerencsére üzleti tárgyalásra utazott.
Az idő megállt az ódon kastély kovácsoltvas kapuja előtt, nem kapott belépési engedélyt.
A változatlanság komornyikja a tél fejedelmének adta a kapu kulcsát.
A környék olyan volt, mint egy időtlen festmény. Nagy nehezen átverekedtem magam a tündérek növekvő birodalmán. A mindenre elszánt, őrszolgálatot teljesítő angyalok fáradhatatlanul küzdöttek a folyamatosan zajló csatában. A tél állhatatosan támadott, új és új taktikához folyamodva a kiszemelt terület megszerzésének a reményében, az elkeseredett ostromot dobpergés és üvöltés kísérte. A mester megvalósult álmát bemutató élethű szobrok elmerültek a téli örvényben. Lekotortam a havat a kabátomról, megtöröltem a csizmámat, beléptem az ajtón. A kályha dühösen duruzsolt. A fűtőszerkezet ugyan szorgalmasan termelte a hőt, ám nem tudta teljesen bemelegíteni a termet, a falakból jéghideg lándzsák meredeztek. A pompázatos báli estéket felelevenítő márványpadló felett kristálycsillár hintázott.
A prominens vendégek helyett a csend és a holdfény táncolt. A fiókból előhalásztam a rejtélyes postástól átvett csomagot, egy sugallat hatására – Neked szól a küldemény – letettem arról a szándékról, hogy a főnökömet értesítsem és bátran felbontottam. Egy szimbólumokkal teletűzdelt gyémánt markolatú tőr és egy papír fogadta a kíváncsi tekintetemet. A kés éle összekacsintott az ablaküveget és a helyiséget átszelő holddal. A levélen dőlt betűkkel ez állt:

Kövesd a koldust, ő majd elvezet a sötét barlanghoz.

Elmosolyodtam - Szeretem a rejtélyeket, vicceket és a szójátékokat - A szegény sorsú férfi kint állt a kapu előtt, rám várt türelmetlenül. Az összefagyott ujjait dörzsölte. Elindultam az ősz hajú látogató felé. A hajléktalan sántikálva futott az ellenkező irányba, fel a lankára, én követtem, ropogott a lábam alatt a hó, térdig süllyedtem a fehér mezőben. A dombháton körülnéztem, vakító monoton egyformaság elől szédült csúcsok merész magasságába vágyó fenyőfák kapaszkodtak fel a hegy oldalára. A koldust sehol sem láttam, de a lábnyomai elárulták az irányát, amerre ment. A tűlevelű óriások közt néha felbukkant egy furcsa alak, majd újra eltűnt a szitáló fehérség és az örökzöld hatalmasságok közt. Az érintetlenséget megtörő nyomokat követve felkapaszkodtam a meredek hegyoldalra. Az öreg férfi meglepően fürge volt, látszott, hogy ismeri a környéket, az út egyre veszélyesebbé és járhatatlanabbá vált. Talán egy óra is eltelt, mikor egy szirt pereme megállásra és a mélységbe nézésre kényszerített. Mivel az üldözéssel voltam elfoglalva, fel sem tűnt, hogy milyen magasságokat sikerült meghódítani. Zihálva vettem a friss levegőt. A szívem veszettül dobolt. A fenyőfák koronáján siklott a vándorló telihold. Megszabadultam a súlyként nehezedő kabátomtól és a sapkámtól, könnyebben kelhetek át a túlsó oldalra. A szikla peremén óvatosan araszoltam, miközben a hátamat az érdes szirtnek nyomtam. Beszélgetés foszlányt kaptam el.
Két férfi vitatkozott egymással, a hangjukat néha túlkiáltotta a szél, így a veszekedés témája homályba veszett. Kövek és földdarabok potyogtak és lezuhant egy kulcs is. Közvetlenül a lábbelim mellett landolt. Egy kiálló szirtbe kapaszkodtam az egyik kezemmel, a másikkal a perem szélén egyensúlyozó tárgyért nyúltam.

A legfelső emelet

2009-08-01T12:35:00.000-07:00

Simon Roland

A legfelső emelet

Az ablakpárkányok alatt még a sárgálló ősz kavargott a nyár lendületével, de a leghidegebb évszak fehér kopogós csizmájával már kimért léptekkel tört be a lesoványodott ligetekbe, cilinderét emelgetve rideg üdvözlettel, jéghideg érintésével riogatta a járókelőket. Az emberek sietős léptekkel igyekeztek az otthonaikba. A félhomályos sejtelembe menekülő szűk utcák és a szerelmes csendbe kristályosodott szökőkutakkal, az egyszerre minden irányba szaladó térkövekkel, fura művészi szobrokkal dicsekvő tágas terek felett vonuló háztetők pajzsként emelték magasba az új vezért, a szikrázó köpenyeget viselő mord tábornokot. A tél egy büszke fejedelem méltóságával nézett le, a rezzenetlen tócsa tiszta tükrében szemlélte kiteljesedő szépségét és növekvő erejét. A fák vézna kezükkel gyámoltalanul integettek az új hadvezérnek, hódolatukat fejezve ki. Az éjszaka a tél palotájában vendégeskedett.

A helység szélén elhelyezkedő sikátorban egy rongyokba bugyolált férfi tevékenykedett. A sűrű szitáló hópelyhek rászálltak az összekuszált ősz hajára és a gondozatlan ruházatát gúnyolták a pimasz kavargó pelyhek. A csavargó fadarabokat és szétszórt papírokat hordott össze, az összegyűjtött szemétkupacot próbálta meggyújtani remegő kezével egy szélcsendesnek gondolt helyen, de az első próbálkozását a kacagó szél meghiúsította, elfújta a gyengéden pislákoló lángot és talán az utolsó reményét is. A használhatatlanná vált gyufaszálat elgémberedett ujjai között tartotta, majd dühösen elhajította a többi kacat közé.
A meghitt fényben duruzsoló kályhától kellemes hőmérsékletű helyiségből figyeltem a sors által erősen sújtott öregembert. A vagabund az ódon épületet gyengéden átölelő beszédes motívumokkal díszített kovácsoltvas kerítéshez közelített, sántikálva vonszolta magát.

Megragadtam az asztalon hagyott szendvicsem maradékát, egy csésze forró gőzölgő teát és a zörgő kulcscsomót, az előszobai fogasról levettem a kabátot és a sapkát, melyet gyorsan magamra öltöttem, majd a csordultig teli bögrével és az elkészített vacsorával a kezemben egy bűvész mozdulatával egyensúlyozva kiléptem a szabadba. A fél órával ezelőtt elvégzett munkámnak nyoma sem volt, a hótakaró újra belepte a mesteri kapuhoz vezető utat, valószínűleg a hókotró lapátot is, mivel sehol nem találtam. A kanyargó ösvény szövevényes útját kapucniba bújtatott ártatlan arcú angyalok mutatták – Felfednek valamit, hogy mást elrejthessenek -A szobrok kifeszített íjjal védték az ősi kastélyt. Elszántan átverekedtem magam az akadályon, azonban a felerősödött szél a tél hűséges csatlósa újabb támadást intézett, bőszen csattogtatta ostorát.
A pillanatokon belül keletkező fergeteg eltűntette előlem a bejáró előtt ácsorgó jövevény alakját, csak amikor a kapuhoz értem, akkor derült ki számomra, hogy nem az előbb látott hajléktalan, hanem egy makulátlan külsejű középkorú, kipihent arcú szakállas postás várakozott a bejárat előtt – Éjnek éjjelén? – meghökkentem a kései látogatón és a helyzeten. Egy csomagot nyújtott át, hiába magyaráztam neki, hogy ez az épület évszázadok óta lakatlan és az új tulajdonos által megbízott éjjeliőr vagyok, nem foglalkozott velem, szolgálatkészen aláíratta velem a papírt, átnyújtotta a küldeményt és sarkon fordult. A küldeményen nem volt feltüntetve a feladó, de a címzett neve sem, csak az utca és a házszám – Határ utca 32. Hotel Forlorn – A város legendás történetéhez szorosan hozzátartozik a patinás szálloda, amelyben ma a pihenni, szórakozni vágyó módos polgárok helyett legfeljebb a holdfény és egy könyvmoly, erős képzelettel megáldott éjjeliőr járkál a visszhangzó szerényen bútorozott kísértetjárta falak közt. A csomaggal és a kérdésekkel visszatértem az üresen álló épületbe. Felhörpintettem a kamilla teát, elfogyasztottam az ételt, komótos mozdulatokkal végigjártam a szokásos útvonalat. A felső emeletre nem tudtam és nem is akartam menni. A valamikori lépcső darabjai hevertek a tátongó sötétség alatt. A zseblámpa fénye nem merészkedett az első emeletre.

Kísértet történet IV Befejező rész

2009-07-15T09:29:00.000-07:00

Simon Roland

Kísértet történet IV

A letűnt századokat felidéző közkedvelt, áruszállításra, postai csomagok, levelek kézbesítésére és hosszú kalandos szárazföldi utazásra használt jármű jellegzetes hangja újra megtörte a papíron tintapacaként rezdülő, terjedő éji csendet, a lovak ütemes dobszólamát és a szétszórt köveken áthajtó, kis gödrökbe tévedő kerekek nyöszörgését továbbította az árnyaktól és neszektől körülvett ösvény, egy rövid ideig hallgatóztam, a zaj lassan távolodott tőlem, a kíváncsiságomtól hajtva elhatároztam, hogy utánajárok a furcsa dolognak, kirohantam a hallba. Szimat a főbejáratot kaparta türelmetlenül, egyre elkeseredettebben, megérezte a belőlem áradó feszültséget, viharos gyorsasággal feltéptem az ajtót és kiléptem a vadonba. Az erdő szeder illattal kedveskedett. A hűséges kutyám az ádáz árkokat elszánt tekintettel ugrálta át, lerázva magáról a tüskék bokrok átkait, sikeresen átverekedte magát a sűrű aljnövényzeten, követve a csaliton átgázoló sietős lépteimet. A felhők elvonultak a hegycsúcsok titkát fürkészni. A fák csúcsáról kék esőcseppek gurultak alá. A lombok és a cserjék félrehúzódtak, meseszép patak kavicsokkal és érintetlen tisztasággal szegélyezett partjára értem ki.
A sebesen vágtázó vízfolyam felett egy büszke átjáró ívelt át, amely motívumokat, legendás csatákat, hősies történeteket prezentáló szobrokkal volt díszítve, a készítője minden bizonnyal kiélte gazdag fantáziáját. A túloldalon díszes bérkocsi bukkant fel a rekettyétől sárgálló domboldalon. Egy igazi szépség szállt ki a hintóból. A fiatal nő hófehér menyasszonyi ruhát viselt. A pompás hídon egy kifogástalan öltözetű magas férfi várakozott, a korlátnak dőlve figyelte a kedvese kecses, hangtalan közeledését. A menyasszony ünnepélyes mozdulatokkal lépkedett a jövendőbelijéhez, elhaladt a daliás mellvértbe bújtatott, kardját magasba emelő lovag előtt, majd a vállán képzeletbeli madarakat cipelő óriás mágus előtt megállt, a kezét a férfi tenyerébe helyezte, aki felhúzta az ujjára a hold kísérteties fényében tündöklő gyűrűt.
A szerelmespár csókban forrt össze, láthatatlan pap mormolta a jókívánságokat és az áldásokat. A lelkész hangja, az újdonsült házaspár, a varázslatos híd és a domb tetején pihenő hintó hirtelen eltűnt. A kutyám értetlenül tekintgetett rám. Közelebb mentem - Ott ahol a híd sárgarézből készült feljárója volt az előbb, most egy kidőlt fa koronája mered a túlpart irányába - A legvastagabb ágán egy madár egyensúlyozott, szomját oltotta a patakból, körülnézett, alaposan szemrevételezte a környéket, mintha keresett volna valamit (talán ő is az előbb látottakat próbálta értelmezni), és elrepült.

Amikor beértem a városba, már a hajnal játszadozott a háztetőkön és a lépteket ringató utcai térköveken, felkerestem az antik üzletet, a boltíves félhomályos pincében kuporgott a rejtély, valahol egészen a közelemben. A könyvesbolt vezetője magamra hagyott, a csendek és a tornyosuló könyvek körülvettek. Rengeteg súlyos kötet és újság átlapozása után végre megtaláltam azt, amit oly állhatatosan kerestem, és az 1899. évi Krónika megadta a kérdésemre a választ, nem képzelődtem. A megsárgult lap megemlíti a hidat, amely a szöveg megírása előtt 54 évvel ezelőtt összedőlt, a lázadók és a kormánycsapatok között kirobbant összecsapás következményeként, egy eltévedt ágyúgolyó a szabadcsapatok ideiglenesen felépített őrséggel és nehézfegyverzettel megerősített barakkjainak a megsemmisítése helyett a mesteri átjárót rombolta szét és küldte a darabjait a patak iszapos aljára. Az oldal alján kanyargó téma viszont más vizekre evezett, a prominens elöljáróról lebbentette fel a fátylat, amelyet a város megmentőjének és hősének tartottak sokáig, de később kiderültek a hamisságai, álnokságai. Az előbb említett férfi halála után egy oktondi, de becsületes önjelölt nyomozó felderítette, kiásta a sötét eltitkolt múltját, és itt kapcsolódott bele a történetbe a szemtanúvá vált kereskedő és a súlyos kórral küzdő kedvese szövevényes kalandja. Craig és Shannon kicsi koruktól kezdve házaspárnak tartották egymást, a csínyeket, barátságot, vonzódást, szenvedélyt megtapasztaló tiszta lelkű szerelmesek gyermekkorukban játékból összeházasodtak, de az újság állítása szerint a hivatalos, papi áldástól kísért házassági ceremónia soha nem valósult meg, a vállalkozó rajongásig imádott nője az esküvő előtt egy nappal betegségben meghalt. A szigorú börtönből megszökő szerelmes férfi későn érkezett, a könyörtelen halál elragadta az első és egyetlen szerelmét. A megsárgult, kifakult újságot sokáig tartottam a kezemben, könnyek potyogtak a szememből.

Kísértet történet III. rész

2009-06-29T10:54:00.001-07:00

Simon Roland

Kísértet történet III.

A diáriumból kitépett lapot sokáig tartottam a kezemben, a befejezetlen történet hatása alá kerültem, összehajtogattam a papírust és a bennem felmerülő kérdéseket a megválaszolatlanság mélyére süllyesztettem.
A régi korokat hirdető, a nemesi értékekből, ódivatú művészetből ízelítőt adó kopott öreg ruhásszekrény hívta fel magára az elkalandozó figyelmemet. Szimat békésen aludt, csak néha mozgatta az orrát, fintorgott, a törött ablaküvegen keresztül belopódzott virág, cserje, vadmálna illatú varázslatos rengeteg járkált a magányos kunyhóban. A hűséges eb beleszimatolt a friss levegőbe, valószínűleg az erdő mélyét járta álmában. Az asztalra lerakott kosárból büszke szarvasgombák integettek. A kutyus a fülét igazgatta a mancsával, néha felmordult, majd a morgása szuszogássá szelídült. Kék esőcseppek gördültek le a lombokról. Az angyalok megrakott csillagszekéren vonultak el a mord hegycsúcsok járhatatlan sziklái közé, a magaslaton fürödtek a holdfény csókolta hűvös, tiszta mélyből felbukkanó patakban, a könnyeiket azonban itt hagyták. A gardrób díszes formáit követtem a tekintetemmel, amikor a szemem a szekrény mögé kalandozott, valamit felfedeztem. A termetes szekrényt szándékosan tolták a titokzatos bejárat elé. A testemmel nekifeszültem az óriási bútordarabnak, a mindennapos szokásommá vált esti futás és az edzőteremben eltöltött szorgalmas, állhatatos súlyemeléseknek köszönhetően nem jelentett gondot a hatalmas akadály eltávolítása a rébusz útjából. Kitűnő testi és szellemi állapotban voltam. Teljes erőmet igénybe véve elmozdítottam a rejtély útjában álló, idős komornyikra hasonlító ruhatárat.
A szemközti falon az időtelenségben időző fura szellemkastélyra hasonlító falióra megbűvölten, meredten mutatott a felfedezett titkos járatra – lépd át a küszöböt, ha van elég bátorságod, de nagyon vigyázz -
Az ajtóhoz mentem és a kíváncsiságomtól hajtva megpróbáltam kinyitni, de az ajtó konokul ellenállt, elővettem a nemrégiben megtalált kulcsot és a zárba illesztettem, a kulccsal együtt fordult el a múlt, a jelen és a jövő is. Izgatottan nyomtam le a kilincset, a szívem vadul zakatolt, az ijesztő gyermekkori emlékeimen (a zsongó nyári szünidő ideje alatt nagyapám házának közelében elterülő gazzal és városi legendákkal körülbástyázott romos házikó pincéjében bóklásztam a botok által kijelölt kapu helyett a nyitott ablakon berepülő labda után kutatva) átlépve benyitottam a szobába. Elővettem a zseblámpámat és felkattintottam a gombját. A fénycsóva ijedten és kíváncsian szaladt végig a poros padlón, majd a könyvespolcon, az évszázadok óta érintetlen vastag könyveken sietősen, néhol ráérősen lépdelt, szomjasan falta az ismerős vagy ismeretlen, híres vagy régi új címeket, végigmászott a csendmohás falon, végül egy festményen állapodott meg. A félhomályos helyiségben egy valóságos művészeti élmény fogadott. A napfényben tobzódó lombok alatt egy szemmel láthatóan boldog szerelmespár piknikezett, előttük bor és sütemény, pompa és mámor - A festőnek sikerült a lehetetlen, kiemelte őket a keretből. A nő szőke haját borzolja a szél, a férfi féltőn fogja a kedvese kecses kezét. Összetartoznak, szeretik egymást – mondtam hangosan, ha az alkotó is a szobában tartózkodott volna, akkor valószínűleg megosztottam volna a gondolataimat a művészetről, de csak a csend bólogatott rendíthetetlenül.
A szerelmesek pillantása, mozdulata, tartása a csók gondolatával játszott. Az ajkuk szenvedélyes csókért kiáltott.

Kísértet történet II. rész

2009-06-21T10:01:00.002-07:00

Simon Roland

Kísértet történet II

Összegzem, amit eddig megtudtam. A bíróval kegyetlenül végeztek a saját otthonában, az áldozat holttestére egy helybeli vadász bukkant rá, bezörgetett a bejárati ajtón, mivel választ nem kapott, benyitott, a nappaliban szörnyű látvány fogadta, a széttört bútor romjai alatt meglelte a fakunyhó néhai lakóját.
A ház körül, a veteményesben, a gyümölcsöskertben és a házat átölelő díszes kerítés körül néhány erdei állat, mókus, farkas, medve lábnyomát fedezték fel a fontoskodó detektívek, emberre utaló nyomokat a brutálisan meggyilkolt férfiét és a vadászét leszámítva nem találtak. Kis idő elteltével, ami volt egy hét is, a zsandárok tehetetlenül tárták szét a karjukat, a magasabb hivatalból elrendelt vizsgálatot lezárták, az aktát a fiók mélyére csúsztatták. A hely és az idő különös egybeesésének köszönhetően belekeveredtem az előbb említett eseménybe, az elhíresült bűncselekménynek a szemtanújává váltam, a közeli domb tetejéről a sárga rekettyék biztos rejtekéből néztem végig a gyilkosságot, az ablakon nem volt függöny, mint egy színházi néző a páholyból követtem végig a megdöbbentő történetet, de ez nem előadás volt, hanem véresen komoly bűncselekmény, a
falu prominens elöljárója volt az elkövető, medvetalpat csatolt a cipőjére és prémes kesztyűt húzott a kezére, így surrant be a bíró házába. A település megbecsült polgárát nem lehet alaptalanul megvádolni, ezért hezitáltam, de végül is rászántam magam, bejelentést tettem. Hiába tájékoztattam a látottakról a nyomozást vezető kapitányt, nem hitt nekem, és mivel eredményre éhezett,és hogy megnyugtassa a megrémült és felháborodott falusiakat, elrendelte a letartóztatásomat, a börtön hűvös, nyirkos cellájába vetettek.
A feleségem megbetegedett, az ágynak dőlt. Az összes vagyonomat, a szépen csilingelő arany tallérokat felhasználva lefizettem a cellám ajtajánál szolgálatot teljesítő robosztus porkolábot és többi foglár éberségét kijátszva sikerült megszöknöm a szigorú büntetés-végrehajtási intézetből.

Közeledő hintó zajára kaptam fel a fejem, abbahagytam az érdekes történet olvasását. A mord óriás esőfelhő szenvedélye csillapult, már nem zenélt oly veszettül a háztetőn, a kopott cserepekről csordogált a csend és az angyalok mérhetetlen könnye. Hátasok patáinak állhatatos el és feltűnő kopogása, (a hangok követték a fák között megbújó út szeszélyes járását, a sűrű cserjés kitűnő rejtekhelyet biztosítana útonállóknak) keveredett a kavicsos úton küzdő bérkocsi kerekének panaszos jajkiáltásával. Kibámultam az ablakon, a távoli szürke hegyvonulaton zongorázó hold viszonozta az érdeklődő tekintetemet – Nincs itt senki, se távol se közel – próbáltam nyugtatni magam, de a szívem vadul vert. A hold puha érintését élvező fenyőfák ritkásan álltak őrt a meredek erdei ösvény mellett, ezért ráláttam az útra, semmi híre nem volt hintó érkezésének, csak a szél
bandukolt, hátán a batyujával. Szimat oldalra fordította a fejét és a gyűrött fülét mozgatta, várakozó álláspontra helyezkedett, a látáson, halláson, szagláson, tapintáson és az ízlelésen kívül plusz érzékkel rendelkezett, erről személyesen is meggyőződhettem a minden viccre és jó bulira érzékeny és fogékony barátaimmal közösen megrendezett gombász versenyen, amit fényképekkel örökítettem meg. Egy üveg régi és ritka nemesi vörösborból kortyolhatott a győztes, ezért mindenki beleadott minden trükköt és tanult fogást. Az erdő nem fedi fel könnyen a titkait. A kék kupolát magasba emelő fák és az erős sziklák peremén sétáló bokrok szövetségesként súgnak össze. A kutyám olyan helyen is megtalálta az igen mélyen rejtőzködő szarvasgombákat, ahol a társaim hű háziállatai nem fogtak jelet, futottak tovább, a rengeteg labirintusként csavarodott köréjük. Szimat találta a
legtöbb drága ínyencséget, a sokak által kedvelt ízletes szarvasgombát, megnyertem a fogadást.
Megcirógattam a buksiját, a házi kedvenc hálásan nézett rám, a szemében láttam, hogy ő legszívesebben a rengeteg mélyét járná. Folytattam a történet gombolyítását.

Amikor hazaértem a forró ölelés és csókok buja csokra helyett a legnagyobb fájdalom fogadott, az ágyban mozdulatlanul hevert a kedvesem, hűvösen fogadta a közeledésemet, a lelke már messze járt. A feleségemet legyőzte a betegség. A katonák felforgatták utánam a környéket, menekülnöm kellett.
A mai napon befejezem a naplóm írását.
A diáriumot a falánk lángnyelvek közé hajítottam.
Csak ezt az utolsó kitépett oldalt hagytam meg, mint egy befejezetlen fájdalmas költemény, mely folytatásra vár.

1723.07.18

Kísértet történet I. rész

2009-06-21T10:01:00.001-07:00

Simon Roland

Kísértet történet I

Az ereszkedő hőlégballonra hasonlító meggyszínű napkorong a hömpölygő vízfolyam felett lebegett. Az est kitárt szárnyú ragadozó madárként vetült a mesés szépségű tájra. A nap lassan elmerült a sötéten örvénylő mélységben. A békák kórusára távoli madár válaszolt. Az ízletes és értékes szarvasgombákkal dicsekvő kosárral a kezemben átkeltem a hangulatos fahídon, és a hirtelen érkezett nyomasztó érzésen is, egyfajta előérzet volt ez, melyet kénytelen voltam szemrevételezni, megvizsgálni, egy figyelmeztetés, talán egy jövőbeli eseményre, egy érzés mely belém hasított egy pillanatra. A szomorúfűz és felette glóriaként gomolygó, lombokra csavarodó égbolt elevenebbnek hatott a mozdulatlan víztükörben. A szél átsöpört a lombok közt, de a köves parton megállt, a víz felszínére festett látványtól lenyűgözve. Ráléptem a hazafelé vezető lámpásként világító
pipacsokkal szegélyezett kacskaringós ösvényre, hátra néztem, a Szimat névre keresztelt kutyámat keresve. A hűséges eb az áthatolhatatlan erdő irányába bámult – Gyere már, holnap majd folytatod a gombák keresését – kiáltottam erélyesen, majd füttyszóval próbáltam idehívni a makacs jószágot, a házi kedvenc morgott és dühösen ugatott, mereven nézett egy bizonyos pontra. A fákra, bokrokra telepedő sötétséggel baljóslatú fellegek érkeztek. Eleredt az eső. Odamentem, hogy közelebbről is szemügyre vegyem a tekintetével fürkészett területet. Megsimogattam Szimat buksiját, de nem sikerült megnyugtatnom, sőt még jobban csaholt. A felhők tócsákat álmodtak az erdő szoknyáihoz bújó egyenetlen talajra. A páfrányok elfutottak, hogy mutassanak nekem valami érdekeset. Az alázúduló esőcseppek függönyként gördültek elém. Félrehajtottam a kilátást akadályozó ágakat és a félelmek rejtett
akadályait is. Az égboltnak nevezett milliárd zsarát szemű jelenés kettévált, lidércfényben burjánzó rekettyésbokorral befuttatott domboldalon egy fura fekete köpenyt viselő férfire lettem figyelmes. A sötétség újra birtokba vette az erdőt, hangos dörej figyelmeztette az erre tévedő vándort - Ne menj tovább -
Az ábrándos tölgyfák felett átsuhanó villám varázserővel ruházta fel a meredek lankán haladó kísérteties figurát. Kék varázsos szikrák rajzolták meg a valószínűleg nehéz zsákot cipelő figura sziluettjét. A kutyus váratlanul nekiiramodott, átverekedte magát a sűrű bokrokon és a titokzatos férfi nyomába eredt. Ezer rakoncátlan, szemtelen macska sem tudta volna elterelni a figyelmét. Követtem a magáról megfeledkezett jószágot, mikor felértem a domb tetejére, elém tárult egy romos házikó. A rozoga kunyhó előtt észrevettem a kutyámat, a szomorú időjárással mit sem törődve megszállottan kapart, mire odaértem a szorgalmasan dolgozó kutyushoz jelentős mennyiségű sáros földkupac gyülekezett a háta mögött.
Csaholással és jelentőségteljes nézéssel jelezte, hogy talált valamit. Az eső még vadabbul ömlött ránk. Lehajoltam és egy dobozkát vettem ki a gödörből – Szarvasgombák és titkok –
mondtam elgondolkodva, miközben leemeltem a díszes motívumokkal tarkított szelence tetejét, egy rozsdás kulcsot és egy levelet vettem ki belőle. A nyári zápor elöl az elhagyatott kunyhóban húztam meg magam. A szerényen berendezett régi korokat és emlékeket őrző házikó ugyan nem adott luxus kényelmet, az ablakon bekéredzkedtek a pimasz esőcseppek, az elhasználódott szék és az ágy kényelmetlen volt, de a kunyhó mégis megfelelt a követelményemnek, menedéket adott. Szimat a lábamhoz telepedett és nyalogatta vizes bundáját. Elővettem a hátizsákomból a zseblámpát és a halvány fényben hangosan olvasni kezdtem a levelet.
A villám újra átsuhant az égen. A telihold már a hegycsúcson járt.

Éjszakai titok

2009-06-20T05:09:00.001-07:00

Simon Roland

Éjszakai titok

Szenvedély sűrű kertjét járod,
az éjszakából piros virágot tépsz,
merész vágyak és álmok,
őrült festményéből kilépsz.

Ruhád a padlóra hull,
meztelenséged varázsos ármány,
szépségedtől elnémul,
hold ajkú márvány.

Kívánatos combodon játszik,
ezer fantom és árny,
buja tested csábít,
titkod felfedezésre vár.

Ártatlan angyal lépted,
tantaluszi kín,
húsod és a véred,
végtelen kalandba hív.

Balatonfüreden

2009-06-13T11:41:00.000-07:00

Öreg vízimalom

2009-06-11T12:21:00.000-07:00

Simon Roland

Öreg vízimalom

Magányos épület,
könyököl a partra,
vízbe mártott tüzet,
a tenyerében tartja.

Könyvből kivágott fejezet,
itt a történelem mesél,
az óriás mozdulatlan eleven,
ül a nagy léptű idő helyén.

Az ablaküvegre tapad,
amorf felleg könnyes arca,
átszövi a koszlott falat,
az erdő ősi sarja.

Remete lélek álmodja az álmot,
múltba nyitva a szemét,
őröl a malom, cipeli a súlyos zsákot,
a derék molnár legény.

Madár szárnyán,
fáradt fénysugár,
táncba hívja párját,
a bársonyos éjszakát.

Aratás

2009-05-25T11:54:00.000-07:00

Simon Roland

Aratás

Évődő napkorong,
kegyetlen szphinx,
pajzs-oltalom,
kék kupola alatt bizony sehol sincs.

Férfit érlelő munka,
ujjongva ugrál a szőke kalász,
suhan a kasza újra és újra,
káprázatos Július ül a felhők alján.

Ős-modern titán,
kombájn száguld,
fenséges búzamező kiált,
régi nyár a gép alá hull.

Solymász és madara

2009-05-04T21:53:00.001-07:00

Simon Roland

Solymász és madara

Hűség és szabadság,
kék hullámain vitorláz,
kövesse gazdája parancsát,
vagy a hegyek fenséges útvonalát.

Félelmes árnyával vívódik,
a menekülő zsákmány,
őrült, kedves, mogorva, szolid,
kaján démonok utaznak a szárnyán.

Olvadó üveghídon,
lépdel a hiú tavasz,
a köveken lusta gyíkok
pihennek az arany lombok alatt.

Éles vadász szemét,
megérinti a szépség vágya,
járhatatlan csúcsok szűz-fehér,
négy angyal féltett vadvirága.

Papír

2009-04-27T06:15:00.000-07:00

Simon Roland

Papír

Négybe hajtott napok,
magasan, lélek-bűvölten,
repülnek a szélcsendes udvaron,
a ház, a fal csak papundekli díszlet.

Fénymásolt hold,
fakó és csorba,
hullámzó ezüstöt szór,
a csillag és csónak csalta tóba.

Szétszakadt maszkara,
csalitban csavargó éj,
kinyílt az erdő titkos ajtaja,
átvisít rajta a hajnali fény.

Hirdetőoszlop

2009-04-01T10:36:00.001-07:00

Simon Roland

Hirdetőoszlop

Mint egy elfeledett ősi vár,
utolsó pillére,
falragaszra merő tekintet száll,
pályázik a titkos hírére.

Plakát-szenzáció,
kiált a rikkancs szél,
megfontolt lépteket szór,
macskaköves tér.

Hőség

2009-03-24T13:25:00.001-07:00

Simon Roland

Hőség

Felhőtlen égen évődő napkorong,
lombok alatt gondtalan üldögélsz,
buja fény csókolja a combod,
átölel, kényeztet a rét.

Kacéran kacsint a barack,
végignéz a feltáruló dombon,
ízletes gyümölcsbe harapsz,
lefolyik a leve a nyakadon.

Lángoló ajkadon,
végtelen szomjúság,
merész utakon,
a forróság jár.

Sötétkamra

2009-03-20T11:19:00.001-07:00

Simon Roland

Sötétkamra

Sűrű hálóba szédült,
halként vergődő terek,
elől elszökött,
az exponált jelen.

Sötét fények,
álmodják a képet,
láthatatlan lélek,
írja az új emléket.

Pinceablak

2009-03-20T11:15:00.001-07:00

Simon Roland

Pinceablak

Kék hétpecsétes pinceablak,
kandikálnak rozsdás évek,
az utca ólomlábon ballag,
időtlen vének a poros léptek.

Nyárral mulató, ősszel zokogó,
kalapos fényúr letérdel a járdán,
kajánul kacsint kongó bordó hordó,
mesterkulcs üdvözli a tanítványát.

Mint az eső zubog az éj,
tócsává rezdül zsivány zsivaj
penészes falakról csorog a setét,
gardróbban gubbaszt az ősi divat.

Sejtelem szomjas csöbör,
csöppen a folyékony csend,
négy tégla-titok között,
tolvaj széltől táncleckét vesz.

Gyümölcsöskert

2009-02-24T10:37:00.001-08:00

Simon Roland

Gyümölcsöskert

Meggyízű napkorong,
szépséget gyűjt,
virágzó lombot,
fénypalotába küld.

Cseresznye színű zápor,
a termésnek hízeleg,
tündér őrzi a lángot,
minden pillanat, egy üzenet.

Eper és málna,
bevallja a szerelmet,
vonul szorosan párban,
csillag-titkokra fülemüle felelget.

Barack illatú hold,
háztető felett libben,
kavics kér egy szót,
s elmerül a vízben.

Rejtélyek

2009-02-12T12:45:00.000-08:00

Simon Roland

Rejtélyek

Galamb járta toronyóra lázong,
fogaskeréken gördül a tér,
jövőbeli szerelmespárok,
várakozó padok, időtlen kép.

Ócska repedt tuskóasztal,
avítt tányér és fakupák,
néhány Ambrózia falat,
bűvöli az ízek urát.

Ezüst gerendák,
a titkot tartják,
várak fölé száll,
holdfényes padlás.

Az őrült végtelen,
önmagát küldi mindenhova,
széttörhetetlen lényekkel,
játszik a tükörszoba.

Vitorlásklub

2009-02-04T08:20:00.000-08:00

Simon Roland

Vitorlásklub

Oh, te ledér-kevély vitorla,
kikötői varázsszavú lidérc,
toronyszoba szorgos írnoka,
fehér lelkeddel a hegycsúcshoz érsz.

Fák puha zöldjében,
fürdik a tej illatú hold,
néma ajkú léptek,
képzelt csókoknak udvarol.

Virgonc ezüst halak,
kortyolnak az égből,
setét móló alatt,
tündérek üzennek a mélyből.

Évődő kék vízhullám,
gyémánt-titkú kavics,
evezőcsapás után,
az éjszaka csendet tanít.

Balatonfüred

2009-01-24T05:00:00.000-08:00

Simon Roland

Balatonfüred

Szurok-setét nádas,
éjbe karcolt árnyak,
vadkacsa lázad,
ébreszti a dermedt tájat.

Égbolttal kacér sirály szárnyán,
érkezik az arany pirkadat,
vizek iszap-mély száját,
feloldja a hattyú szépségű nyári pillanat.

Könnyes szemű vén platán,
emlékkönyvet lapoz,
szerelem, séta, magány,
mesélnek messze néző padok.

Szelek szitakötő-kék palástját,
felölti a pompás kirándulóhajó,
hívogat a Tihanyi apátság,
szőke Július szalad a parton.

Falusi nyár

2009-01-16T06:36:00.000-08:00

Simon Roland

Falusi nyár

Cifra ablakból elszökött,
a szelíd muskátli,
vadvirágok között,
szabaddá akar válni.

Hajnal és az érett alkony,
két csibész udvarolni jár,
szél zilálta árokparton,
magányos pipacs áll,

Kék szemű rengeteg,
elhagyott arany topáz,
Július, a szőke szende,
mezítláb járja otthonát.

Csalit mélyén csalán,
sötétbe zártan fortyog,
ne törjön meg a varázs,
az éji italból kortyol.

Elfeledett nyári nyelven,
alkot a cserebogár,
zöld ének, dús rejtek,
titokból szőtt fonál.

Farsang

2009-01-12T09:30:00.001-08:00

Simon Roland

Farsang

Színes fények, zsongó ünnep,
dob, furulya és cintányér,
az utcákon maszkarás tömeg.
táncoló csörgők, bolondos színjáték.

Rémisztő figurák, őrült kavalkád
bohócok, katonák, hercegek, lantosok,
zörgetik eszeveszetten a tavasz ajtaját.
az ablakon benéznek a hívogató dallamok.

Meredek deres háztetőn,
ostort csattogtat a tél,
siklanak távoli fenyők,
telihold kinyitott esernyőjén.

Misztikus éjszaka

2008-12-27T09:09:00.000-08:00

Simon Roland

Misztikus éjszaka

Parázs-varázs kísértet-táj kacag,
falevél kobold-zöld táncán,
mereng denevérszárnyú ablak,
dühösen csattogtatja égbe vágyó szárnyát.

Hegycsúcs-kék vár alatt,
nomád lelkű fuvallat,
kanyargós ösvényen lustán ballag,
útmutató holdfény előtte szalad.

Fülemüle miriád-rébusz dalát,
virrasztó dús fakoronák,
lélek érintetten hallgatják,
így őrzik a titkok odvát.

Legszebb randevú

2008-12-14T11:31:00.001-08:00

Simon Roland

Legszebb randevú

Esőben hunyorgó kávéházi terasz,
az asztalok alatt csend-tócsák,
puha napernyőre zuhan a nap,
kirakatüvegek ekhózzák vanília csókját.

Egy kósza emlék téved,
az üres táncparkettre,
bódító melódia, darázs-fények,
testem merészen kívánta a tested.

Ajkam égető tűzzel tapadt ajkadra,
a szoknya alól a formás combod,
és a buja titkod vad érintésemet akarta,
reggelig bújtattak setét lombok.

A bosszú II Befejező rész

2008-12-04T11:47:00.000-08:00

Simon Roland

A bosszú II

A fa törzsébe fúródott pisztolygolyó huszonöt éve feküdt mozdulatlanul, mint egy bebábozódott féreg, arra a felemelő pillanatra várt, hogy a bosszú lepkéjévé változzon, hogy beteljesítse az erő által parancsolt feladatát. Árnyak és csigák kúsztak át felette. A négy évszak báltermében táncolt fa, virág, növény, domb, völgy és hegy. Az erre tévedő jámbor utazó és szerelmesen andalgó pár nem is tudta volna elképzelni, hogy a szörnyű bűncselekmény, a párbaj vastag enciklopédiájában leírt szabályok és a lovagiasság alapvető etikettjének durva megsértése zajlott le ezen a helyen. A tölgyfák néma tanúkká váltak.
A tavasz ebben az esztendőben különösen tobzódott a színekben és az illatokban.
A festővászonért és tájképfestőért kiáltó csodaszép fák felsorakoztak, mint a szépségversenyen a zsűri kegyeit elnyerni kívánkozó magamutogató fruskák.
A napfényben fürdő lombok zöldjében madárfütty hívogatta, csalogatta az út mentén sétálókat. Ekhó léptek közeledtek. Két izzó szempár pislogott a sötét odúban.
A bokrok szétváltak. Az ősz hajú férfi egy fiatal csinos lány társaságát élvezte, a kecses járású hosszú szőke hajú nő mutatóujjára felhúzott napfényben megcsillanó 11 karátos gyémánt
gyűrű és a mellette haladó úr és a közötte fennálló fesztelen közelség egyértelműen jelezte, hogy nem vérségi, rokoni kötelék, hanem házastársi kapcsolat vibrált közöttük. Nem vették észre a felettük, a sárga színű rekettyével befutott dombtetőn ácsorgó szakadt ruhás, torzonborz csavargó jelenlétét, aki dühös tekintetével követte az elvonuló gerlepárt
- Ismerlek te gazember, meglakolsz a bűneidért – motyogta magában, előhúzva a kését, de egy gondolat lebeszélte a hiábavaló hősiességről, James övében fertelmes halált füstölgő pisztoly és az ártatlanok sokaságának vérével beszennyezett kínzóan éles, pusztán a kinézetével is húsba vágó kard zörgött, alaposan fel volt fegyverkezve, fiatal korában harci kiképzést szerzett a legtapasztaltabb mesterektől, vívásból és lövészetből kitűnő eredménnyel távozott a hírneves és az egész világon elismert iskolákból, és a gyakorlatok megtették hatásukat, hatalmas erővel büszkélkedhetett, erről személyes tapasztalatot is gyűjtött a koldus, be kellett ismernie, esélye sem lenne a küzdelemnek, így hát csalódottan elrakta a tőrét. Még mindig sántikált, a fájdalom lüktetett, sajgott a derekában, a lábában és a karjában. Tisztán látta maga előtt a három nappal ezelőtti képeket. Szomjasan, éhesen kopogtatott be az erdő szélén meghúzódó elegáns faház misztikus motívumokkal díszített kapuján. Az erőteljes zörgetésre sokáig a fejében zúgó gondolatok válaszoltak, végül egy selyem köpenyt viselő idős férfi jelent meg a bejáróban. A szegény sorsú vándor csak egy falat kenyeret és egy korty vizet kért, a gazdag férfi üvöltözött vele és a sáros földre lökte. Felkapta a kerítésnek támasztott husángot és ütötte-vágta a koldust, ha nem jelenik meg a jobb érzésű felesége, akkor lehetséges, hogy semmi és senki nem akadályozta volna meg, hogy a gyűlölettől megmámorosodott férfi végezzen a kiszemelt áldozatával. A vagabund összeszorította az öklét és bosszút fogadott. Ekkor hirtelen a semmiből bontakozott ki egy ember kontúrja, először azt hitte csak a nélkülözés, az éhezés, és a szomjúság hozta ki belőle ezt a víziót – Bosszút kell állnod – közölte a kísértet. A csavargó ijedtében a bokorba esett – Ha elégtételt akarsz venni a sérelmeidért, kövess engem – a jelenés eltűnt, majd a távoli ösvényen újra megjelent. Egy ideig folytatódott a macska-egér játék, majd végül a szellem a legmagasabb és legterebélyesebb tölgyfára mutatott, egy bizonyos pontra – A késeddel vágd ki a töltényt – a vagabund a jelzett helyen beledöfte a konyhai szerszámát és kiszabadította a pisztolygolyót a fogságából – Ez mire volt jó? – értetlenül nézett a kísértet szemébe - Itt – a gomolygó lidérc a lábával topogott – A férfi letérdelt és eszelős tekintettel kaparta ki a hanyagul betemetett földet. Egy revolver tárult a szemük elé. A szegény fickó belecsúsztatta a golyót a tárba. Ekkor egy éles sikoltás hallatszott a csalitos mélyéről. Mindketten a sikoly irányába rohantak. A sűrű vad növényzetből egy brutális ordítás szállt fel a lombok fölé – Nem vonhatsz felelősségre, annyi szeretőt tartok amennyit akarok – Borzasztó látvány fogadta a megmentőként érkezőket. James a lány torkát szorította. A nő arca teljesen elfehéredett – Add ide a pisztolyomat, innentől már az én ügyem, elmehetsz – Craig kezébe vette a revolverét, újra érezte a súlyát. James döbbenetében elengedte a lány torkát. A nő és a csavargó futva menekültek – Te halott vagy, én már megöltelek – üvöltötte elkeseredetten – 9 … 10 .. – Craig felemelte a fegyverét és meghúzta a ravaszt, a dörej felkavarta a rengeteg csendjét, madarak szálltak fel, kis állatok bújtak remegve a vackaikba, a golyó James gonosz, álnoksággal teli romlott szívébe hatolt, holtan zuhant a fűbe. A bosszú beteljesedett.
Craig megnyugodott, a pisztolyát egy tuskóra helyezte – Ahova megyek, oda nem kell fegyver – mondta halkan könnyes szemekkel, majd lassan elindult a folyópart felé.
A kalapos bajuszos révész már várt rá. A csónak az új utasával a túlpart felé tartott.
Az éjszaka még sohasem volt ilyen békés és csendes.

Vége

A bosszú I

2008-12-04T04:01:00.000-08:00

Simon Roland

A bosszú I

A cifra hintó elé befogott hátasok olyan mozdulatlanok voltak, mint a közkedvelt, szerelmesek járta városi parkban a lovas szobrok. A faágon egy rigó trillázott, egy kis idő elteltével a messzi énekes rokon válaszolt, helyeselt. A tavasz ezernyi alakban, színben, illatban burjánzott. Két férfi állt egymásnak háttal – egy .. kettő … - lassú léptekkel haladtak a végzetük felé. Az erdő ajtaján harkály kopogott. James és Craig, két vakmerő kalandor, az előbbi egy kicsit alacsonyabb, soványabb, de ezeket leszámítva megtévesztően hasonlítottak egymásra külsőleg és belsőleg is. Egész életükben az álmaikban szereplő fényes kincset és a hírnevet hajszolták, és amikor hosszú viszontagságos utazás után végre megtalálták a legértékesebb antik tárgyakat tartalmazó ládát, összevesztek rajta, nem tudták igazságos módon elosztani a felbecsülhetetlen érmeket és más dolgok is közrejátszottak abban, hogy a barátságuk elmérgesedett– három ... négy ... – Az ünnepélyes ruhába öltözött cilinderes fejfedővel páváskodó párbajsegédek a pillantásukkal követték az egymástól távolodó elszánt küzdő feleket – öt … hat …- korábban jó barátok voltak, csak a ritka műkincsek keresése közben romlott el a kapcsolatuk, a távolság közöttük nőttön-nőtt.
Jamest a gazdagság és a kapzsiság elvakult gonosszá tette, még a társait is feláldozta, hogy megszerezze a hőn áhított kalózok által elrejtett legendás ősi fizetőeszközt.
Az egyik alkalommal, amikor a fátum, a szél, és a szeszélyes áramlatok a három árbocos hajójukat egy trópusi pálmafás szigetre sodorta, a vulkanikus szigeten felfedeztek egy barlangot, a csapat mélyen a sötét kísértetbarlangban járt, amikor a föld hangosan felmorajlott, iszonyatos erejű földrengés rezegtette meg a falakat, a természet megmutatta hatalmas erejét. James az üregből kiásott szelencével és a csomagjaival felpakolva a többiekről megfeledkezve eliszkolt a veszély elől, a bajtársaira rázuhant a kőrengeteg, a szerencsétlenek a beomlott barlangban lelték halálukat. Mindeközben Craig néhány szorgalmas jóravaló emberével a kunyhókat építette az aranyló finom fövenyen. – hét … nyolc .. – A fakopáncs félbehagyta a munkáját és kíváncsian lenézett. Egy zöld falevél igyekezett lefelé a szél csigalépcsőjén. A szél is megdermedt. Egy pillanatra tökéletes csend honolt a rengetegben.
Az alacsonyabb férfi nem várta meg a tizedik lépést, megpördült és kétszer tüzelt. Craig megtántorodott, lassan megfordult – Te gazember – ez a mondat buggyant ki az ajkából, a zöld fűszálakon fénylett a lecsöppent vércsepp. James újra lőtt. Craig a földre zuhant, az ujjai görcsösen szorították a pisztolyt. A düh akarattá változott. Az utolsó erejével még meghúzta a ravaszt. A revolverből kitörő pisztolygolyó belefúródott a terebélyes tölgyfába, áthatolt az idő és a tér korlátain.

Álarcosbál

2008-11-21T00:35:00.000-08:00

Simon Roland

Álarcosbál

A susogó ligetben még jól éreztem magam - Szeretem a késő estébe nyúló sétákat és a vén fákat - élveztem a csendet. A lépteim nyugodtak voltak, de amikor magam mögött hagytam a hosszú kanyargós utamon elkísérő lombokat, és virágokat rossz, nyomasztó hangulat vett körül - Mindenkit szeretettel fogadunk, neked is ott a helyed, még az is előfordulhat, hogy a fizetésemelésed is szóba kerül - az igazgató intelmei még most is a fejemben visszhangzottak. A fák szomorúan félrehúzódtak - egyedül kell menned - és az ösvény a távolba mutatott. A messzeség vásznán, szemem előtt rajzolódott ki egy óriási építmény. A szürke raktár fenyegetően közeledett. Itt régebben csomagokat, ládákat, zsákokat őriztek, ételek, italok, értékes áruk cseréltek gazdát. A bolt döcögött, így hát az üzletvezető váltott. Mostanában a tulajdonos inkább társas összejövetelek megrendezésében látja a jövőjét, ezt sokkal jövedelmezőbbnek tartja. Érettségi, munkahelyi, születésnapi ünnepség alkalmával akár ötszáz ember is könnyedén elfér a raktárban. A hangzavar nem zavarja a városiakat, ez a környék messze helyezkedik el, minden lakott helyiségtől. A hatalmas kiterjedésű épület fölém tornyosult. A széles kapukat súlyos lakat zárta le, az egyetlen bejáraton, egy kicsinyke ajtón egy plakát díszelgett. A falragaszon kézzel rajzolt figurák elevenedtek meg. A szépen megrajzolt táncoló, mulató karakterek alatt dőlt betűs írás figyelmeztette a főbejáraton belépni szándékozókat. Ma este zártkörű mulatság van, kérem csak belépővel jöjjön be! Bentről dallamos zene szűrődött ki. A kilincsre raktam a kezem, és lenyomtam. Hamar felszisszentem. A hűvösség az ujjaimról átterjedt az egész testemre, megrázkódtam, a bensőmben dúló gondolatokkal együtt benyitottam. A tágas teremben álarcos alakok vártak rám, habzó pezsgővel megtöltött pohárral a kézben beszélgettek, önfeledten csevegtek, néhányan táncoltak. A zenekar is maskarát viselt, állatjelmezt. A koszlott falakon csillogó-villogó díszek futottak végig, az oszlopokra lufik kapaszkodtak - A lufi kívülről szép és látványos, de belül üres - A félszemű kalóz elállta utamat, a szerepéhez híven mogorván elvette a jegyemet, és a széken elhelyezett kalapba dobta, a többi jegy közé. A fejfedő már teljesen megtelt, a belépőkkel. Én jöttem utoljára, de remélem, hogy nem késtem el - Tessék - invitált beljebb a kalóz, és színpadias mozdulattal meghajolva a többiek felé mutatott. A szemében bujkált valami - Nem sejtheti, hogy mire készülök, az nem lehet, az képtelenség - ismételgettem magamnak. Nem értettem miért néz rám ilyen furcsán. Már régóta ismerjük egymást, ő a portán tevékenykedik, én az irodában dolgozom évek óta együtt ugyanannál a vállalatnál. A helyiséget átszelő hosszú asztalok különböző finomságokat kínáltak:
márkás pezsgő, különleges zamatú bor, ízletes homár, gondosan elkészített szendvicsek. Az esztétikusan elhelyezett tányérok, poharak, evőeszközök mellett gyönyörű mintás szalvéták sorakoztak. A cég vezetősége minden évben egyszer óriási bulit szervezett a szorgalmas/lusta alkalmazottainak, fergeteges álarcosbált, hogy érzékeljék, a vállalat mindent megad nekik, amire csak szükségük lehet. Mikor észrevettek a maszkarások, még jobban felélénkültek és izgatott hangon duruzsoltak, mint egy felbolydult kaptár. Azt nem hallottam miről csevegnek, de gondoltam, hogy csakis a szokásos pletykák kitárgyalása lehet a beszédtéma. Amikor lassan elindultam a társaság irányába, abbahagyták a locsogást és az italozást és felém fordultak. Láttam közöttük az esetlen bohócot, az elegáns grófot és az ékszereket viselő szépséges feleségét, mellettük egy rongyokba csavart görnyedt hátú csavargó ácsorgott, kezét kinyújtva alamizsnáért könyörgött. A gróf a mellényzsebéből elővarázsolt egy csillogó érmét és a szegény sorsú férfi markába nyomta. Leszedtem magamról az álarcot és a lábuk elé dobtam - Nem akarok álarcot viselni, saját magamat akarom megtalálni! - a csend feszültséggel vegyült, érdekes párosítás, varázslatos alkímia, ilyet még sohasem tapasztaltam, a zene is abbamaradt, a zenészek megdöbbenve álltak a magas pódiumon, a hangszereket magukhoz szorították, és ők is, akár csak a többiek, csendben várakoztak, a hangszerek, hegedűk, gitárok némán szólítgatták egymást - Erre nem számítottak! – gondoltam, a csapat a szemem láttára eltűnt. Az ablakok hirtelen kivágódtak, és a szél beviharzott a helyiségbe. Könnyedén felkapta
a székeket, felborította az asztalokat, poharak tányérok csörömpölve hullottak darabjaikra. A forgószél közepén a rongyos csavargó és a grófnő szenvedélyes táncot lejtett, érzéki ölelésüket lágy dallamos muzsika kísérte. A zeneszerszámok most már egészen máshogy szóltak, megtalálták saját dallamukat, igazi élet jelent meg a muzsikában. A gitár és a hegedű hidat épített, és ezután mindig kéz a kézben sétáltak, új utakon kísérték egymást, az ismeretlen sok meglepetést tartogatott számukra, az ösvényen megismertek egy új dolgot, a harmóniát. A legújabb divat szerint öltözködő úrhölgy és a szakadt, kopott ruhát viselő szegény férfi egymásba
fonódva, pörögve, forogva távolodott tőlem. Hogy ez után mi történt azt pontosan
nem láttam, nem láthattam, mivel a levegőben keringő por teljesen ellepett mindent,
sok idő tellett el mire feloszlott a szürke köd. Ahol az épület állt, most egy
egész utca húzódik végig. Szép lassan ráérősen sétálok végig az utcákon. Parkokban sétáló emberek, elrobogó autók, padok, fények, illatok, érzések.

Egy pohár bor

2008-11-18T02:44:00.002-08:00

Simon Roland

Egy pohár bor

Nap dicsérte hegy oldalán,
copfos lány költötte szép dalát,
táncolt száz szorgos láb,
érlelte az Isten mennyei italát.

Mély-hideg szerelmesen dajkálta,
fortyogó ó-nemes testét-lelkét,
tölgyfahordó lett a strázsa,
színe végigfutott a pince boltívén.

Messzi dombon a nyár illan,
ezer szőlőszem gurul,
alkony és bor, piros illat,
mind a serlegbe csordul.

Csavargó zenész

2008-11-18T02:44:00.001-08:00

Simon Roland

Csavargó zenész

Ábrándos balkon flörtöl,
szeszélyes fellegekkel,
hegycsúcs titkát őrzők,
város tudójával szemeznek.

Sétapálca koptatta promenád,
suhanó szoknya, kacér pillantás,
Rébusz és Vénusz, fény és árny,
oh, mily pompa és gazdagság.

Inspiráló szédült alkonyon,
derengő-lebegő ablakok,
mohón isszák a nemes borod,
szerelem érlelte vidám dalod.

Ismered a szeretők,
szövevényes útvonalát,
ráérős járdán, sietős lépcsőn,
rajzolsz meghitt találka-tanyát.

Ködös tétovaléptű éjben,
iszákos, kártyás, krakéler,
züllött arcok serege vár rád,
zsongnak a mámoros tavernák.

Az égbolt súlyos terhét,
játszi víztornyok tartják,
míves szökőkút peremén,
táncolnak a buja nimfák.

Oh, te szerelmes vagabund,
énekelj, pengesd a gitárod,
szép történetek, apró varázsok,
bejárják a zegzugos sikátort.

Őszi csendélet

2008-11-13T23:12:00.000-08:00

Simon Roland

Őszi csendélet

Ruhát ölt az őszi darabra,
próbálja drámai szerepét.
zordon moly harapta,
titokra zárt szekrény,

Egy kósza fénytócsát,
dédelget a sánta asztal,
csilingel két borospohár,
koccint az édes és a fanyar.

Jaj, vonulnak a ködfellegek,
eltűnt a távoli varázserdő,
kőpárkányon szendereg,
a különc tájképfestő.

Szüret

2008-11-05T10:29:00.000-08:00

Simon Roland

Szüret

Csattog az olló, suhint a bicska,
hull a nyár fürtje, szorgos a szüretelő had,
szépen énekel egy csinos fruska,
neki küldi októberi mosolyát a szőke nap.

Duruzsol a tűz, sül a rétes,
dombok állják útját a télnek,
csendéletté szelídülnek a képek,
kandi szoba távoli ligetbe réved

Arany, sárgaréz, rozsda,
őszi avar, varázsos örvény,
sebesen áramlik az idő sodra,
tajtékja megtörik a tiszafa zöldjén.

Jer barát, tölts mézédes mustot,
bús évszak kecses kelyhébe,
oltsad mérhetetlen szomjod,
ősz anyó jő, hogy levét borrá becézze.

Őszi erdő

2008-10-31T10:55:00.000-07:00

Simon Roland

Őszi erdő

Bandukol szőke nyár,
lábnyomát befedi a rozsda,
titokkal rakta teli batyuját,
fecskék kísérik kalandos útra.

Súlyos ólom-kék emlék,
üldögél a nedves padon,
meztelen fák s cserjék,
nézegetik a bevésett rajzot.

Nap szétszórt búcsúcsókját,
összegyűjti vérmes szarka,
rezegteti kék s fehér tollát,
kacagó fénykrajcár az odva.

Remete lelkű viskó megremeg,
hétmérföldes magány vonyít,
őz szökken tova, keres egy rejteket,
arany lanka setét messzeségbe sandít.

Varjúszemű rengeteg,
rémülten pislog,
bujkálnak vérmes telek,
csípős fuvallat hírt hoz.

Őszi képek

2008-10-25T04:52:00.000-07:00

Simon Roland

Őszi képek

Szelíden hintázó délután,
álmos fényben idős nénik,
kortyolják a nyár ízű teát,
időznek az illanó indián képén.

Alkonyba hulló sárga pillanat,
mélázó őz ártatlan szemébe néz,
imbolygó árnyak felé szalad,
színekből épít palotát a rét.

Az égbolt óriás lába,
mély sárba süpped,
az erdő zörgő csontváza,
úszik a hagymahéjú ködben.

Csökönyös szamár,
tél uraság fehér szekerét,
lassan húzza maga után,
fájón csikordul a négy kerék.

Roland

2008-10-20T03:49:00.000-07:00

Vadludak

2008-09-24T23:53:00.000-07:00

Simon Roland

Vadludak

A boltozat felbolydult karám,
elszökött a kócos nyár,
vágtat végtelen lován,
keresi a tüzes napot, a kacér arát,

Szólítsd meg a néma eget,
rikoltsd a meztelen erdő,
s a lusta domb fölé győzelmed,
útitársad legyen a játszi felhő.

Magányos a szerelmesek járta liget,
eltűnt a fény és nincs kihez bújnia,
üres padon részeg árny emlék éled,
könyököl a hold, csendes az éji taverna.

Alant duzzog a mord manó,
oh, bárcsak lennék könnyű, szabad,
pisla fényével üzen a kunyhó,
magasan száll a vadlúd csapat.