A legfelső emelet III

Simon Roland

A legfelső emelet III

A legkifinomultabb és legfennköltebb író tolla is hirtelen megakadt volna a papíron, ha ezzel a látvánnyal szembesül. A mélység és a magasság félelmetesen gyönyörű fogalmát fejezték ki az örvénylő téllel dacoló méltóságteljes fenyőfák. A szelíd völgyet és a barátságtalan hegygerincet uralmuk alá hajtó örökzöld tűlevelűek csúcsán megszédült a telihold. Az artikulálatlan ordítást gördülő kövek követték. Két férfi dulakodott– A szobor az enyém, nem engedem, hogy elpusztítsd – a dühös fergeteget is túlkiáltó mondat után elkeseredett küzdelem következett, karok és lábak váltogatták egymást, ütések, rúgások záporoztak, míg végül a legmagasabb hegycsúcsot meghódító hold kihirdette a győztest. Az egyikük utat kért az örökzöldek közt, a férfi eltűnt a tűlevelű mélységben, az üvöltését sokáig tárgyalták az ősi bölcs sziklák, a másik alak diadalittasan állt a holdfényben lángoló szirt peremén. A birtokomba került kulcsra esett a pillantásom, a 255 –ös szám szerepelt rajta.
A meredek úton észrevettem a koldust. A tárgyat elsüllyesztettem a zsebembe és próbáltam követni a fürgén mozgó szegényes öltözetű figurát.
Egy szűk bejáratú barlangba futott be. A kacskaringós kaverna sokáig vezetett, először felfelé, azután folyamatosan lefelé. A szűkülő, időnként táguló üregben nem volt teljesen sötét, a réseken időnként benézett a magányos égi utazó, kíváncsi volt, vajon hol bukkanok ki legközelebb. A göcsörtös falakról meredező jégcsapokban a tavasz tiszta szépsége tükröződött. Sokáig bóklásztam a veszélyes járatban, mire elértem a kijáratot. Ismerős épület fogadott, a felújításra váró kastély tornyai integettek. A kovácsoltvas kapu előtt egy tábla állt – Ezt vajon mikor állították fel? –kérdeztem magamtól, majd letöröltem a felgyülemlett hópelyheket a megdőlt tábláról – Hotel Forlorn – szép gondosan formázott betűk rajzolódtak ki a fehérség alól, a dermedt ujjaimat követve. A postaláda eltűnt. A változás csak fokozódott az udvarra belépve, a labirintus formájú sövények között a hősiesen küzdő angyalok mellé koboldok is csatlakoztak – Sövények, új szobrok, mi folyik itt? – az épület homlokzatán kitűnő állapotú díszítések, motívumok futottak végig az évszázados falakon. A nagy ablakok is tökéletes állapotban pompáztak, bársony függönyök játszadoztak a fényekkel és a színekkel. A főbejáratról is eltávozott a megkopottság. A legnagyobb meglepetés akkor várt, mikor bejutottam a nemesi kúria belsejébe. A recepciós pultnál egy furcsa divat szerint öltözködő férfi fogadta a bőröndökkel megpakolt vendégeket, a mennyezeten freskók, a falakon ízléses tájképek üdvözöltek. A kastély ismerős volt, de teljesen átalakult, az előnyére, utat törtem a dámák és az urak rengetegében, hogy megkeressem a munkaadómat - Mi folyik itt, filmforgatás vagy művészeti kiállítás? -
A nagy teremben felhalmozódott rom helyén fejedelmi piros szőnyeggel felfutatott lépcsőfeljáró kísérte fel a vendégeket. A tenyeremet a művészi kidolgozású korlátra helyeztem és hagytam, hogy vezessen. A lépcsőfokok úgy menekültek előlem, mint az elmémben lüktető kérdések elől szaladó válaszok. A szállodai szobák növekvő számait figyelve haladtam felfelé, akrobatikus ügyességgel kikerültem egy megbotránkozott, túlsúlyos takarítónőt, majdnem felborítottam a felmosó vödrét, míg végül a lépcsőfokos elvágta a további lehetőség útját. A 254- es lakosztály nyitott ajtajában egy szerelmespár ölelkezett, észre sem vettek, hogy ha egy csapat indiánost játszó kölyök randalírozott volna a közelükben, hatalmas ricsajt csapva, az sem vont volna el a figyelmüket. Teljesen elmerültek egymásban, végül a férfi felkapta a lányt és elvonult a szobába. Kihajoltam a nyitva felejtett ablakon. Szitált a hó. - Holle anyó valószínűleg sok párnáját elhasználta már – A padlás piros fényeit küldte a fehér éjszakába - Ez nem a legfelső emelet – Az előbb említett helyiség nem a folyosó végén helyezkedett el, de több szoba már nem volt a közelben. Egy nyílásra figyeltem fel, a tőr pengéjének a méretéhez és formájához igazodott, ezért beleraktam az éles vadászfegyvert. A kést belecsúsztattam a zárba és elfordítottam. A fal kettévált és én beléptem a sötétségbe, az elemlámpámat rutinos mozdulattal felkattintottam. A por felkavarodott, a lépteim és a mozdulataim nyomán, majd egy rozoga falépcső tárult fel.
A kalandom folytatódott, a félelemmel mit sem törődve elindultam felfelé. A deszkák jajongtak, könyörögtek – Fordulj vissza, fordulj vissza – hiába ismételgették a baljóslatú figyelmeztetést, én csak mentem tovább.
A legfelső emeleten csak egyetlen lakosztály volt. Itt csak egy kicsinyke ablakot helyeztek a gondos tervezők. A 255- ös ajtó zárjába helyeztem a kulcsot és feloldottam a titok évszázados nyelvét. A szobába lépve egy izzó szemű, ugrásra kész monstrum várakozott.

Szabadon

Simon Roland

Szabadon

Pipacs ajkú mezőn,
hófehér felhő legel,
vágy-távoli hegy előtt,
csaholó puli nyájat terel.

Ihlet szirmú alkony,
kalász, napraforgó, repce,
szőke nyarat alkot,
a tájfestő ecsetje.

Juhász megvetett ágya,
eléri az óceán-kéket,
smaragd fűlándzsa,
jácint csillagok közé téved.