A feladat III

Simon Roland

A feladat III

Craig elégedett mosollyal hátradőlt a fotelben, miközben kinyújtóztatta végtagjait.
A testőr bizalmatlanul bámulta a szemmel láthatóan idegesen viselkedő új tagot. Az újonc a főnök íróasztala előtt állt – Valahogy éreztem, hogy elvállalod a munkát – a hangja magabiztosságot tükrözött, nem tűrte az ellentmondást. Henry kelletlenül elfogadta a kinyújtott kezet. Megkapta az első feladatát. Egy az adósságát rendezni képtelen férfit kellett megleckéztetnie. Craig úr kölcsön adott neki egy jelentős összeget, amit eljátszott a ruletten. Az iratkötegben megtalálta a célszemély fényképét és a postai címét.
A megbízás elvégzése nem okozott különösebb nehézséget, kifigyelte a fickót, megfigyelte a mindennapos tevékenységét. Feljegyezte az útvonalat és az ismerősök neveit. A késő esti órákban a kocsma előtt csapott le rá és alaposan elverte, figyelmeztette a kötelességére.
Az eladósodott ügyfél elverése után a barátnője Susan megkeresésébe fogott, mivel a telefonüzenetre és az e-mail-re nem válaszolt, így természetesen aggódott. Hiányzott neki a kedves. Megfordult a fejében, hogy az alvilág tejhatalmú ura egyszerűen eltette láb alól, de ezt a gondolatot elhessegette. A szerelmének nyoma veszett. Hiába szobrozott a lakása előtt, a hosszú csöngetés, dörömbölés után az ajtó nem tárulkozott fel. A tudálékos szomszéd közölte, hogy már három hete nem látta, még a környéken sem találkozott vele. A bárban, ahol pincérnőként dolgozott is ugyanezzel a mondattal fogadták – Sajnos nem láttam már régóta - A reménykedő várakozás elkeseredésbe és őrült nyomozásba torkollott. Meglátogatta az ismerősöket, rokonokat, a barátnőit, hátha jó hírrel szolgálnak, de mindenhonnan eredménytelenül távozott. Henry végül hazament. Alig, hogy helyet foglalt a kanapén kopogott valaki az ajtón. Fura fémes hanggal zörgette valaki a bejáratot. Rohant a hang irányába. Feltépte az ajtót. Az üres lakóházi folyosó börtöncellára hasonlított. Nyitva volt a szeme. Az álom elszaladt. Odakint a nyári vihar utcabált rendezett. Ágyúdörgéssel ünnepelt. Groteszk faágak, szörny kinézetű lombok táncoltak. Az esőcseppeket a szél terelte a büntetés-végrehajtási intézet ablakaihoz.
Az ismétlődőt zaj a szemközti cellából érkezett. Kinézett a rácsok között. A sötétség egy pillanatra útját állta a kíváncsi tekintetének. – Meg akartál ölni – a hang ismeretlenül hangzott, de a felgyúló villám fényében megmutatkozó férfi nagyon is ismerős volt, a vádló szavakat nyomasztó csend követte. A feltűrt karján kitárt szárnyú keselyű volt látható – A keselyű nevű banda – suttogta a bérgyilkos. Sokat hallott már erről a csapatról, jobbára hajléktalanokból, csavargókból állt a tagság. Pénztelen, nincstelen emberek gyülekezete. A bosszúállásból szereztek maguknak hírnevet. Egy hideg téli napon a rendőri túlkapás eredményeképpen kizuhant az üresen álló épületből egy csavargó. Az ódon házat megvette az önkormányzattól egy dúsgazdag üzletember, az egyenruhásoknak kellett elzavarni az engedély nélküli lakókat.
A szegény sorsúak ellenálltak, összecsapássá fajult a vita, a rendőröknek erősítést kellett hívniuk. A dulakodásban kizuhant az ablakon az egyik csavargó. A halála balesetként került be a lezárt aktába. Öt évvel később egy rendőrt holtan találtak az akkorra már elegáns hotellá alakult ház előtt. Ő is kizuhant az ablakból – Addig jó neked, míg idebent vagyok, ha kijutok, elmondom a többieknek a történetet, minden keselyű rád fog vadászni – Henry gyomra összeszorult, érezte, hogy valamit tennie kell. A mennydörgés fokozta a drámai hatást – Itt kell megölnöm a nyomorultat – ismételgette magában.
A szürke égen szaladó villám és a meggyötör fák képe szürreális festményre hasonlított.

Rejtélyes

Simon Roland

Rejtélyes

Nem tudom ki vagy,
kegyetlen, forrón ölelj,
békén ne hagyj,
találka minden hely.

Csókolsz és menekülsz,
ajkadon vad szavak,
balkonon szoborként ülsz,
vagy rohansz a kék lombok alatt.

Rózsa szívű liget,
csendet őrző sikátor,
nyomokat hagy a szíved,
lehetsz bármilyen s bárhol.

Az elsüllyedt vitorlás III

Simon Roland

Az elsüllyedt vitorlás III

A főárbocra erősített a kék égboltba mozdulatot rajzoló vidám zászló búcsút intett az éjszakai álmokat vetítő kikötőnek. A vitorlás orra a tengerből lassan kiemelkedő napkorong felé fordult. A raktárépületek között meghúzódó konténerek felett atyáskodó daru kinyújtózott, mint az a zsiráf, aki a fa legmagasabb részén lévő csemegéből akar kóstolót venni. A dokk emlékezetébe zárta a vitorlás sziluettjét. A szerető is így várja vissza kedvesét. A kikötőben sétálók számára a kecses hajó ponttá zsugorodott. A hegyen posztoló világítótorony követte ameddig csak tudta. A legtehetségesebb festő, a természet kék festéket öntött a vászonra. A kincskereső fantázianévre keresztelt hajó fedélzetén két alak tartózkodott, egy férfi és egy nő.

Nick a kormányba kapaszkodott, miközben a szemrevaló útitársát nézegette. Eliza a korlátnak dőlt, innen figyelte a kapitányt. Gyönyörű hajával játszadozott szél. A hajó oldalába csapódó hullámokból vízcseppek jutottak a magasba. A látóhatáron rajtuk kívül egyetlen tengeri jármű sem tartózkodott - Már leszámoltam a munkahelyemen, egy ideiglenes munka volt, tegnap meglátogattam a munkavezetőt, átvettem a fizetésemet, de nem csak azt hoztam el – szólalt meg a kapitány. Eliza próbált közömbösnek látszani, de a szeme izgatottságot sugárzott – ez a szelence téged is érdekelhet – A tenger összeszorította öklét, dühösen lecsapott.
A vízpermetből jutott a lánynak is, a napfénytől csillogó vízcseppek beborították a nyakát, az izmos vállát csiklandozva végül lefutottak a blúzába, az apró, de izgató keblek közé. Nick a látványtól megigézve állt egy darabig, miközben felidézte a múlt héten látottakat, mikor is a bokrok mögül leskelődve szemrevételezte a nő adottságait.

Eliza észrevette a férfi szemében a vágyakozást. Összeszedte magát, eltávolította a doboz tetejét. Egy félig kiürült fiola, egy kés és egy ólomcső volt a tartalma – Őszinte leszek. Tetszel nekem, szerelmes vagyok beléd, ezért is hívtalak meg erre a vitorlás útra, ha komoly kapcsolatba akarsz kezdeni, akkor jobb, ha mindent elmondasz – A nő közelebb húzódott hozzá, játékosan megpaskolta az arcát – Nem tudom, hogy ezek, hogy kerültek a csónakba, a munkavezetőd zsarolt engem, muszáj volt fizetnem - A férfi gyengéden átkarolta – Hat éve mentem hozzá Stevehez, először minden rendben, zökkenőmentesen ment, megértettük egymást, úgy tűnt tökéletesen illünk egymáshoz, az évek során azonban elhidegültünk egymástól, későn ért haza, hetekig volt távol, sosem beszélt a munkájáról. Bárhogy faggattam az üzleti dolgairól makacsul hallgatott, mikor rákérdeztem, ijesztően komollyá vált. Úgy gondoltam, valamiféle törvénytelen jövedelemből szerzi a betevőt. Sokáig pénz nélkül lődörgött, néha meg feltöltve érkezett haza. Tavaly nyáron rajtakaptam a titkárnőjével, amint a nappaliban hancúrozott. A beosztottjával már a házasságkötés előtt is szenvedélyes kapcsolatot ápolt. Hozzávágtam az örökségemet, a delfint ábrázoló porcelánt. Nick úgy nézett rá, mint a fel s alá járkáló rendőr a gyanúsítottra az őrszobán – Nem öltem meg a férjemet – a gyanús szemét látva kelt ki magából. A végzetessé vált hajókirándulás az ő fejéből pattant ki, el akarta mondani az összes titkát. Beleegyeztem, minden vádlottnak joga van megfogalmazni a véleményét, de a döntésemet már semmi sem változtathatta meg. Nem csak a porcelán tört össze, hanem a kapcsolatunk is. El akartam válni. Hajóra szálltunk. Éjszaka volt, mikor az északról érkező viharfelhők utolértek minket. A vitorlásunk sebesen menekült előre. A hold és a csillagok elbújtak. Steve a kormánynál állt, a térképet tanulmányozta. Odasiettem hozzá, megnéztem a helyzetünket, a legközelebbi sziget is igen távol helyezkedett el attól a ponttól, ahol éppen hánykolódtunk, a semmi közepén kalandoztunk, kitéve a dühöngő elemeknek. Steve szitkozódott, az irányítótűt piszkálgatta, a térképen számításokat végzett, vonalakat húzott. A tenger háborgott, elnyomta a kiáltásait, átkait. Ellentmondást nem tűrően leküldött az utastérbe. Nem akartam menni, megragadta a karomat és erővel levitt. Rám csukta az ajtót. Lent kialudt a világítás. Alig bírtam végigmenni a folyosón. Úgy vánszorogtam, mint egy részeg, a kocsmából hazafelé tartva. Hatalmas dörej hallatszott odafentről. Nagyon megijedtem, Először be akartam jutni a legközelebbi szobába, a vendégkabinba, de be volt zárva. Pedig amikor elindultunk nyitva volt. Hirtelen jött álmosság nehezedett a szememre, a földre küldött a fáradtság, kimerülten feküdve bámultam, amint az ajtót áttörő vízfolyam eléri a lábamat. Az égen villám futott keresztül. A halászhajó kabinjában nyertem vissza eszméletemet – Nem öltem meg a férjemet - Ártatlan szemekkel nézett a férfi szemébe – Hoztam búvárfelszerelést, megkeressük azt a helyet, ahol elsüllyedt a hajó, felderítjük a titkot - Nick megcsókolta a nő ajkát. A keze a varázslatos lábain járt. Az ujjak a combokba nyomódtak. A vágytól úgy reszketett, mint egy őrült – Kellesz nekem – A nő a lábaival átkarolta és satuként szorította, a körmével végig szántotta a hátát, olyan szenvedélyesen csókolt vissza, ahogy csak bírt. Olyan vadul szeretkeztek, hogy az már fizikai fájdalmat is okozott.
A hajnal simogató fénnyel, a tenger ritmusos morajlással, friss sós levegővel, a firmament kék selyemmel kedveskedett az ölelkező szerelmespárnak.