A szörny napja

Simon Roland

A szörny napja

Az óceán sötét mélyéről kiemelkedő nap értetlenül nézett körbe a horizonton.
A halászhajók békésen szunyókáltak a kikötő álmos színű vízében, ahelyett, hogy a vad nyílt vízen hálót vetettek volna a rákoknak és a halaknak.
Ezen a különleges napon csak egyetlen egy hajó futott ki, a Hercegnő névre keresztelt óriási vitorlás. A pirkadat ünnepi arany színnel festette be a felcicomázott kisasszonyt. Először a környező szigeteket látogatta meg, majd visszatért az ébredező öbölbe, ahol a mulatságot tartották. A halászok a vitorlás fedélzetén utazhattak a vezér társaságában, mivel ők csalták tőrbe a rettenetes lényt.
Néhányan csónakba szálltak, hogy közelebb kerüljenek a fenséges óceánjárónak. A Hercegnő az erős hullámok fölé emelte fel szépséges orrát és a fennkölt kinézetével követelt tiszteletet a természet erőitől, megparancsolta a szélnek, hogy dagassza a vitorláját és utasítást adott a kék hullámoknak, hogy emeljék őt a végtelen egekbe. Így járta végig az öblöt.
A monstrum egy ketrecben üldögélt a főárboc tetején, egykedvűen nézett maga elé. Az elöljáró testvére, a fogadós kiváltságosnak érezhette magát, mivel őt bízták meg a fogoly őrzésével. Ő etette, itatta a rémséget. A ladikokban üldögélő kíváncsi nők és gyerekek kezében kézről kézre járt a távcső. Mindegyik személy elszörnyedt, mikor a messzelátón keresztül testközelből szemlélhették a rab torz testrészeit. Félelmet és undort éreztek egyszerre.

A teremtmény pusztán az akaraterejével és a fülsiketítő hangjával leterített egy vadat, mielőtt az elszánt halászok rávetették volna magukat. Az esemény szemtanújává váló férfiak sosem felejtik el azt az érzést, amit akkor megtapasztaltak. A hálóban tehetetlenül vergődő rémség megnyugtató, szívdobogtató látványt nyújtott.
A parton óriási tömeg gyűlt össze. Mindenki látni akarta a szörnyet, a legfiatalabbtól a legöregebbig, mindenki ott tolongott. Késő este a gyereket haza küldték. A férfiak és a nők táncoltak, ameddig a lábuk bírta. A többség lerészegedett. A mulatság egészen hajnalig tartott. A halászok álomra hajtották fejüket a kabinban. A hold is lepihent a dajkáló hullámok hátán. Ezüst halak úsztak az iszapba fúródó horgony körül.
Az őr felmászott az árbocon a ketrechez, hogy szembenézzen a lénnyel. A szörny olyan nyugodtan aludt, mintha a biztonságos otthonában szunyókált volna – Ébredj. El kell tűnnöd – kiáltott hangosan a fogadós. A teremtmény kinyitotta a szemét. A foglár nem tartott a többiektől, az elöljáró és az emberei kifárasztották magukat. A kabinjukban fekszenek az álom világában, szirének édes karjaiban, tíz ágyúdörgés sem riasztaná fel őket az álmukból. A kulcs oldotta fel a zár nyelvét. Az ajtó most már nyitva volt. Úgy kellet levinnie őt, mint egy zsákot. A legendás monstrum legyengült a szűk helyen.
Csónakba szálltak. Olyan csend volt, hogy a távoli szigetek sirályait is lehetett hallani az evezőcsapások szüneteiben. Három napig tartott az út, mire elértek arra a szigetre, ahol a birodalmuk véget ért és találkoztak egy hajóval. Elegendő élelmet és italt vittek magukkal. A fogadós megrongálta a ketrecet, hogy úgy tűnjön a fantom kitört onnan és elrabolta az őrt.
A lény hirtelen megszólalt. A másik nem értette a nyelvet. A megmentője nem válaszolt csak a közeli hajóra mutatott. A hálás szabaduló kiugrott és úszni kezdett, miközben folyamatosan segítségért kiabált. A fedélzeten lévők észrevették őt, a hajóra húzták.

A távolodó csónakban utazó alak elgondolkodva ismételgette magában a megmentett szavait. Még közülük senki nem tanulta meg a nyelvüket. Eltűnődött azon, hogy valójában mit jelenthet ez a mondat – Ember vagyok, miért mentettél meg? - A fogadós mind a négy karjával evezett, így gyorsan kikerült az emberek látóköréből. Az óvatosság indokoltnak mutatkozott, a matrózok félelmetes szörnyvadászok voltak.

A Vizsga

Simon Roland

Vizsga

Egy jávorszarvas a patakból ivott, miközben az összes érzékszerve a környezete minden részletére és változására tapadt. Az állandó jelenlét segítette őt abban, hogy ezt a napot is sikeresen túlélje. A Tiszta vízfolyam vonzotta a szomjazókat és a zsákmányra vágyókat. A ragadózó állatok gyakran megbújtak a bokrokban, áldozatokra várva, ezért a fürge állat készen állt a gyors menekülésre és rejtőzésre. Az égen feltűnő helikopter megzavarta az idillikus nyugalmat. A jávorszarvas aggódva nézett felfelé. Fenyegetőnek találta a közeledő monoton hangot és a gépóriást, ezért egy ugrással a közeli fák között lelt menedékre.

Amikor a hatalmas helikopter leszállt a sziklán, száz izzó szempár meredt az égi madárra. A helikopter olyan nagy volt, hogy egy teherautó is elfért volna a rakterében. A rotor leállt, az ajtó kinyílt és egy félelmetes állat ugrott ki. A szitakötő sietve felszállt. A bestia rohant előre.
Az erdő sűrűjében egy agancs tört utat magának.
A bestiát magára hagyták a vadonban.

A tigris szabadon futott, céltalanul úttalan utakon. Élvezte a hátát simogató halvány napsugarat és a hirtelen jött szabadságot. Sehol nem állta útját rács vagy fal és ez szívdobogtató érzéssel töltötte el. Árkokat ugrott át, az erdő sűrűjén tört keresztül, meredek sziklafalakon próbált felmászni. Mindent kipróbált, ami a környezetében rendelkezésére állt. Még soha nem tapasztalt életében ilyen fokú szabadságot. Az önállóság azonban lassan kezdett növekvő problémává válni.
A második nap telt el anélkül, hogy megetették volna. Korábban mindennap megjelent a gondozója, ételt és gondoskodást kapott tőle. Kitisztította a ketrecet, friss vizet öntött a tálba. Az új környezet sohasem tapasztalt kihívás elé állította.

A gyomra korgott az éhségtől, szédült és az étel hiánya volt az, ami felébresztette a génjeibe kódolt ösztöneit. Éjszaka álmatlan álmaiban látta az őseit vadászat közben, szemtanújává vált a rivális ragadozókkal folytatott véres csatáiknak, amelyek sokszor halálosnak bizonyultak. A szenvedés és a küzdelem a vérében lüktetett.

Óvatosan próbálgatta erejét és képességét. Először csak kisebb állatokra vadászott. A várakozásaival szemben még a legkisebb és a leggyengébb állatokat is nehezére esett elkapnia. Megtapasztalta, hogy minden állat másképpen védekezik. A leggyengébb állatok a legjobb rejtőzködők. Később amikor magabiztosabbá és tapasztaltabbá vált, akkor nagyobb testűeket is sikerült elejtenie.

A tél bejelentés nélkül érkezett. Fehér hótakaró borította a tájat. A szél folyamatosan igazgatta a tél köpenyét. A hideg kegyetlenebb gyilkos volt, mint a legvadabb erdőlakó. Hosszas keresgélés után egy barlangban lelt otthonra. A kavernában éjszaka biztonságban érezhette magát. Ide hordta az elejtett állatokat.

Amikor beköszöntött a tavasz, elolvadt a hó és a jég. A tigris felszaladt a sziklára, onnan nézett le a birodalmára. Büszkén emelte fel a fejét. A napfelkelte megrajzolta a méltóságteljes állatot. A nap az égi uralkodó irigy lett a fenséges lényre. Az egyik ragyogó napsütés megbénította a tigrist, nem tudott mozdulni. Öntudatlanságba zuhant.

A helikopterben a szundikáló tigrisen kívül hárman tartózkodtak, a pilóta és a két utas.
- A szibériai tigris a kihalás szélére került, ez volt az ok, amiért az összes példányt a tudósok a menedékre szállították. Azon a helyen azonban generációk nőttek fel anélkül, hogy a vadon törvényeivel tisztában legyenek - És mi történik, ha valamelyik állat megbukik a vizsgán? – a nő szemében őszinte érdeklődés bujkált – Rejtett kamerákkal követjük a vizsgázókat a speciális helyen. Aki megbukik, az visszakerül a menedékre. Ahol a tigriseket próbára tesszük, az egy mesterségesen kialakított terület, ami ötvözi a különböző földrajzi tájegységek jellemzőit és magába foglalja azok állatait -
- Hová viszik most ezt az állatot? – Kérdezte a riporternő kíváncsian csillogó szemmel – a férfi a ketrecben alvó, még a kábító lövedék hatása alatt álló tigrisre nézett, a kezével benyúlt a rácsok közé a kezét a tigris mancsára tette - A vadonba - felelte a férfi röviden, a hangja boldogsággal és büszkeséggel csengett.

Az erődítmény

Simon Roland 

Az erődítmény

A felfegyverzett rablók portyázása és a szörny jelenléte miatt a fejedelem parancsba adta az erődítményt építését – Kell egy hely ahol biztonságban élhetünk – a nép önfeledt éljenzésben tört ki a hír hallatán.

A közösség minden fizikai munkára alkalmas lakója kivette részét a menedék felépítésében.
A férfiak és nők együttes erővel hordták a köveket a karmester irányítása alatt. A munkások a megpróbáltatások alatt váltak igaz férfivá vagy csinos nővé. A munkálatok pozitívan formálták a jellemüket. A kegyetlen nyári hőség vagy a rideg téli hózápor ugyan sokszor lassította a munkálatokat, de sohasem törte meg az építők elszántságát a kitűzött cél elérésében.

Eközben a hatalmas sátorban két ember tanácskozott a kiterített tervrajz felett. Ők ketten a teljes képet is látták. A fejedelem ugyan minden alkalommal megdicsérte a terveket, de aggodalmát fejezte ki a biztonsági rések miatt és ezért újabb változtatást eszközölt ki. Erős megmászhatatlan falakat és égbe szökő tornyokat látott maga előtt, amikor az elkészült erődítményre gondolt. Az építészmester módosította a terveket az újabb utasítások szerint.

Amikor az utolsó kő is a helyére került, az emberek otthonukká változtatták az épületet. Hatalmas ünnepséget tartottak. Boroshordókat gurítottak az udvarra, ökröt sütöttek. Táncoltak a növekvő tűz körül. A lelkesedés és az öröm lángja az égig csapott fel. A firmament pirosban pompázott az ünneplők felett.

Mindenki megkapta a személyéhez és jelleméhez való szerepét. A tagoknak egy tesztet kellett elvégezni, hogy az eredmények alapján a megfelelő helyre kerülhessenek. Őrök, vadászok, szakácsok, tudósok foglalták el a pozíciójukat.

A vezető továbbra is fontosnak találta a nép szórakoztatását, ezért hétvégenként színészek kötötték le a nagyérdemű figyelmét. Az egyik előadás a legendás rém történetét dolgozta fel, amely mély nyomott hagyott bennük. A történet tovább táplálta a bennük rejlő félelmet. A rém az álmaikban is kísértett. A szörnyet sikeresen kizárták, de az árnya a közelükben kószált.

Évtizedek teltek el. A zsiványok elhagyták a környéket, az ostrom értelmetlen lett volna. A fejedelem az ágyában örökre elaludt. Az építészmester a szobájába vonult, kerülte a társaságot, mogorva öregemberré változott. A nép megválasztotta új vezetőjét.

Az egyik nap a fővadász leesett egy magas szikláról. Az egyik vadász állította, hogy a szörny lökte le őt a magaslatról. Az új fejedelem elrendelte az otthonuk megerősítését és megtiltotta, hogy bárki elhagyja az erődítményt. A falak most már fenyegetően tornyosultak körülöttük. A lakók úgy érezték magukat, mint az elítéltek. Az ablakokat befalazták, a titkos járatot beomlasztották. Az erődítmény sokkal inkább hasonlított egy komor börtönre, mint egy menedékre.

A kényszerű nyomasztó bezártság megszülte az ellenállás gondolatát. Az elégedetlenek az udvaron gyülekeztek. A csapat vezetője arra kérte az engedelmes többséget, hogy csatlakozzanak hozzájuk.
Napok teltek el, de a lázadók nem mozdultak el a helyükről. Az őrök és a lakók próbálták teljesen figyelmen kívül hagyni őket, de a szabadság iránti vágy bennük is ott bujkált. Egyre több ember szimpátiáját nyerte el az ellenállás. Sokan álltak be a lázadók vezetőjének háta mögé.
A lázadók olyan sóvárogva néztek fel a kék égre, mint a kitermelő munkás a bánya aljáról.

Az új fejedelem érezte, hogy kicsúszik az irányítás a keze közül, ezért az egyik reggel megjelent az erkélyen - Nyissák ki a kaput! Aki akar elmehet! - Teljes torkából üvöltött és többször megismételte a mondanivalóját, azt akarta, hogy a szavai, minden fülhöz eljussanak.

Ahogy a kapu emelkedett, úgy tolakodott be az udvarra a nap. A napfényben élvezettel fürdött minden ember. Az öreg mester, akinek a tervei alapján épült az erődítmény vágyakozva nézett kifelé, egy remény lobbant életunt lelkébe – Nem itt akarok meghalni- motyogta magában -Figyeljenek emberek. Most még lehetőségetek van elmenni. Az árulók távozása után, ez a kapu soha többé nem fog megnyílni. Itt biztonságban élhetünk a portyázó bűnözőktől és a vérszomjas ragadozó támadásától. Mindent megtermelünk magunknak – Az emberek többsége kiszaladt a szabadba, amikor annyi rés támadt a kapu és a föld között, hogy átlehessen bújni. Néhány őr ledobta páncélját és a fegyvereit, majd elindult a tolakodó tömeggel. A vezér megrántotta a kart, a várkapu lassan csukódott le. A vén építész is ott sodródott a tömegben, botjával ütlegelte az előtte állókat, de őt is ide-oda lökte a sok ember, aki minél előbb akarta élvezni a szabadságot. – Szabadság – kiáltották. A lecsukódó kapu erős recsegő, nyikorgó hangja betöltötte a teret.

A balkonon álló arany köpenyes férfi utasította a hűséges embereit, hogy tartóztassák fel az öreget – Ő nem hagyhatja el az otthonát, itt kell meghalnia a saját világában – Az őrök csak odakint tudták elfogni a vénembert, a ruhájánál fogva húzták vissza, aki már sírva zokogott, mint egy gyerek.

A maradás mellett szavazók, az arany köpenyt viselő fejedelem és a végletekig hűséges emberei némán és megbűvölten nézték a súlyos bejárat végleges lezárulását. A félelem bélyege örökre bezárta őket.

A veszélyes út

Simon Roland


Veszélyes út

A teherautó úgy hajtotta az utat maga előtt, mint a türelmetlen gazda a makacs öszvért. A jármű felbőgött, amikor egy meredek útszakasz következett. A durva sziklafal és a szédítő mélységgel kacérkodó perem között, annyi hely volt, hogy az áruval megrakott monstrum éppen hogy elfért. Az út jogosan nyerte el a leghírhedtebb és legveszélyesebb megtisztelő címét.

Jose idő előtt akarta a szállítmányt eljuttatni, ezért jelentősen lerövidítette a pihenőidejét. Folyamatosan küzdött az álmossággal. Letekerte az ablakot. A szél pofon csapta. Nagyon sok sofőr elaludt vezetés közben és a mélybe zuhant. Tévesztés, hiba vagy figyelmetlenség egyet jelentett a halállal. A veszélyes feladatra vállalkozók az indulás előtt elolvasták a helyi újságban szereplő áldozat tragikus esetét. Ez egyben egy figyelmeztetés volt számukra. A város legnépszerűbb kocsmája volt a találkozóhelye a vakmerő embereknek. A legszörnyűbb és legmeghökkentőbb történeteket lehetett itt hallani a kalandorok szájából.

A kanyar után egy alakot pillantott meg. A földön ült, hátat fordított a közelgő teherautónak. A vezető a fékbe taposott és kipattant a járműből. Amikor megközelítette az alakot, a férfi felpattant és pisztolyt szegezett a szívére - Szálljon be - Jose kénytelen volt engedelmeskedni, a kezét a kormányra, a tekintetét az előtte lévő útra helyezte - Induljon - A hatalmas jármű elindult. Jose olyan ideges volt, hogy korábban a műszerfalra helyezett pénztárcáját leverte, az aprók elgurultak az ülés alá, egy köteg papírpénzt elfújt a szél. A bankók a szakadék fölött integettek vissza. A sziklák felett sas repült tova. A hatalmas árnyékától megijedtek a kisebb állatok. A mélység kitátotta félelmetes száját, megmutatva hegyes fogait.

Az idegen most már a közvetlenül a halántékára helyezte a pisztoly csövét. A fegyver csöve olyan sötét és mély volt, mint egy rémálom. A sofőr szeméből azonnal kiszökött az álmosság és csak az út létezett számára.
A folyamatos fenyegetettség érzése ébren tartotta. A fejéhez szegezett revolver nem adott mást lehetőséget, csak a keskeny útra koncentrálni.
Amikor este a biztonságot nyújtó városba ért, a fegyveres hirtelen eltűnt.

Üvegből

Simon Roland

Üvegből

Felborult csésze,
átlátszó asztalon,
tegnap italát,
issza lápi-szőnyeg.

Meztelen léptek,
suhanó köpeny,
bársonycseppek,
futnak a padlón.

Összetört,
(v)ágyakon,
álmodunk,
új titkokat.

Fénykupola,
hold-íjász,
üvegből készül,
az éji pillanat.

The Journey

It was written by Roland Simon

The Journey

A young woman and a little boy were patiently waiting at the gate. Finally someone replied the gate phone’s continuous buzzing. The beautiful Susan and her companion, her imaginative son Robert were allowed to enter. Curious security cameras followed their every movement and step. The odour of roses led them to the manor entrance. They were amazed by the splendid building. The apple-cheeked early morning playfully ran around the castle like a mischievous child. The oak trees resembled timeless giant guards. The sculptures gazed down the visitors from the high towers. The artistic objects raised the smart boy’s interest. Her mother caught his arm and dragged him away gently. The main door was open, they entered.
The murky antechamber was as large as their whole flat.
The woman was playing with a nice idea. She saw herself as the owner of the castle with loyal staff. If they had had money they would already have moved to countryside. It would be a healthier lifestyle. Robert was very fond of nature – If we had money we would travel a lot - When the woman looked at the mirror her dream shattered immediately. The young woman saw two ill-looking, poorly dressed figures in the mirror. She hoped she could save enough for her son’s education – My boy is smart – His glistening blue eyes reaffirmed her statement.
Susan and Robert embraced the hot undulating light and the immense silence in the enormous hallway. They encountered the owner of the castle – Are you enjoying your summer time? - Ms Tenet was watering plants at that moment. She was very ill and old. She barely could walk. The child did not answer, just smiled. The senior woman had made tea for the boy. The tea was made of her own herbal remedies. Susan disappeared, changed into her suitable working clothes and began cleaning the bathroom. She left the door ajar.
The whole castle resembled a well-organised poem.
The hall was sparsely furnished. There was a piano near the wardrobe. The child sometimes received piano lessons. The lady had an incandescent musical talent, but never got fame herself. Ms Tenet was stumbling to the piano, sat down and started reading the music-book. Her cane suddenly fell down with a thumping noise. The boy apprehensively looked at the lady, but she reassured him, everything was alright – This cane will be unnecessary soon - Robert lifted a thick book from the bookshelf and settled down at the table. He randomly opened the book and preoccupied himself with the names of cities and countries and memorised them. He drank the delicious beverage – Infinite Ocean, the most beautiful beach, fancy ship, cliffs, breathtaking view - whispered the old lady. The boy understood each and every word.
Little fingers were frantically searching the destination in the geographical atlas.
She was playing so passionately, in her inimitable way. Momentarily she forgot the pain in her body. The room was filled with melody and sunlight. The music and light were so intertwined with each other. It was an irreplaceable experience. Conspicuously she was not in the room. Robert saw her on a board of a vessel. In spite of the hostile weather the lady stood bravely at the banister, relishing every moment of this journey. The tempestuous Ocean went mad. Giant wave lifted up the ship so highly, but she courageously withstood the hardship. She was so healthy and happy. Shrieking seagulls were playing among the blue cliffs meanwhile sheet-music was permeating every part of the place, from the ever-changing waves to the immovable rocks.
The unfathomable silence suddenly replaced music. The stillness was unbearable. Robert opened his eyes – Honey, where is Ms Tenet? – her mother’s face appeared at the door – She has gone for one week - The atlas opened again, little fingers were frantically searching new destination – Forest, birdsongs, stream -

Az utazás

Simon Roland

Az utazás

A kaputelefon jelzésére végre válasz érkezett. Az odakint várakozó gyönyörű fiatal nő és a gazdag képzelettel megáldott kisfiú beléphetett a kovácsoltvas kapun. Kíváncsi kamerák követték a lépteiket. A tekintetüket először végig futatták a kanyargós ösvényen. A rózsaillat elvitte őket a főbejáratig.
A hatalmas ablakokból cserepes növények bámultak ki. A pirospozsgás hajnal az impozáns kastély körül futkározott, mint egy csintalan gyerek. A szédítően magas tornyokban őrködő éber szobrok alaposan szemügyre vették a látogatókat. Az ajtó nyitva volt, beléptek. A nő egy ideig eljátszott egy szép gondolattal. A mesebeli épület tulajdonaként festette le magát, aki könnyed léptekkel veszi birtokba a szobákat, miközben utasításokat osztogat a személyzetnek. Ilyen körülmények között sokkal biztonságosabb és nyugodtabb életet élhetnének. Ha lett volna elég pénzük, már elköltöztek volna vidékre - Robert szereti a természetet – Legszívesebben maguk mögött hagynák a nyüzsgő nagyvárost, letelepednének egy csendes kisvárosba, az érintetlen természet ölében. A sötét folyosó nagyobb volt, mint az egész lakásuk. Az álmodozásnak hamar vége szakadt, mikor a festményekkel, szobrokkal díszített tágas folyósón a tükörbe pillantott. Két szegényes öltözetű sápadt alakot látott, akik közül az első a mindennapi betevőért küzd nap mint nap. Minden munkalehetőséget megragadott, hogy a gyerekének biztosítsa a tanulási lehetőséget, a kisfiú jövőért küzdött, hogy kiléphessen a fojtogató szegénységből – A kisfiam okos – Robert ragyogó kék szeme megerősítette az előbbi állítást és további reményt táplált a szívében.
A nagyteremben találkoztak a kastély idős űrnőjével, aki éppen a szobanövényeket locsolta - élvezed a nyári szünidőt? - kérdezte az idős högy. A hallban kevés bútort láttak. Az egyetlen ruhásszekrény mellet egy pianó állt. A fiúcska néha ingyenes zongoraleckéket kapott a gazdag nőtől. Ms Tenet ragyogó tehetséggel született, de nem szerzett hírnevet magának. A gyerkőc nem válaszolt, csak mosolygott. Az úrnő teát készített neki, saját termesztésű gyógynövényei felhasználásával. Robertnek olvasni támadt kedve, leemelt egy hatalmas könyvet a polcról és leült a kanapéra. Megitta a finom nedüt. Az édesanyja hozzákészülődött a takarításhoz. Susan felvette a munkájához legmegfelelőbb ruhát. Résnyire nyitva hagyta az ajtót. A fürdőszobában kezdte a felmosást.
Az idős nő a zongorához botorkált. A dallam a napfénnyel karöltve kezdte megtölteni a tágas hallt.
Mikor az ujjak megpihentek a billentyűzeten, a zongorista a gyerekre nézett – A leggyönyörűbb tengerpart, sziklák, hajók – A megszólított addig lapozott, amíg meg nem találta a földrajzi világatlaszban ezt a helyet. A székhez támasztott bot hangos puffanással eldőlt - Erre nem lesz szükség - A fiú aggódva figyelte a hölgyet, de ő megnyutatta, minden rendben volt.
Ms Tenet oly szenvedélyesen játszott, a maga különleges módján.
Az idős hölgy már nem a szobában tartózkodott. A zene és a fény annyira összefonódott, hogy lehetetlenné vált megkülönbözetni egyiket a másiktól.
A keletkező dalok messze vitték őt. A kisgyerek látta a nénit egy hajó fedélzetén. A csúnya vihar ellenére, a nő élvezte a hánykolódó hajóban az utazást. A hullámok elképzelhetetlen magasságba taszították a hajót. Kottából játszó sirályok játszottak kék sziklák között.
A zene hirtelen helyet cserélt a csenddel. Láthatatlan ujjak folytatták a félbehagyott álmot. Robert kinyitotta a szemét – Édesem, Ms Tenet hol van? - az édesanyja arca jelent meg az ajtóban – Elutazott egy hétre - Az atlasz egy újabb helyen nyílt ki, apró ujjak kerestek valamit – Erdő, madárdal, csörgedező patak -

A vad fény

Simon Roland

A vad fény
A tudósok a laboratóriumban eltöltött hosszú kutatómunka eredményeként végre képessé váltak létrehozni új állatokat. Az elődeik legfeljebb csak álmodhattak ilyen eszközökről, technikai megoldásokról, brilliáns ötletekről. A kormány szigorúan szabályozta tevékenységüket. A tamecnek nevezett állat tulajdonosai között a legbefolyásosabb emberek kerültek ki. A kifejlett állat kétszer nagyobb volt, mint egy átlagos tigris. Brutális kinézet és jámbor természet jellemezte őket. A létszámuk 158-ra emelkedett. A tudósok a szelíd elegancia névvel illették lényeiket.
A nyár legforróbb pontján kezdődött a változás, amely minden lakó életére hatással lett.
A legtöbb tulajdonos csupán egy nagyzási hóbort miatt tartotta a lényeket, divatversenyre nevezték be őket. Ezzel szemben Prenioc a dúsgazdag farmer a teremtmény fizikai erejét vette igénybe a házépítésnél, szállításnál és a termény betakarításánál. A férfi és a neje, Sofia a napokban sokat aggódott a ’kis’ kedvenc egészségi állapota miatt. A drámai hangulatváltozás aggodalomra adott okot, visszahúzódóvá vált.  Legtöbbször a kerítés mellé kuporodott, a mancsait maga alá gyűrte és a távoli erdőből érkező különös fényt bámulta vágyakozva. A farmer odalépett hozzá és barátságosan rátette a kezét, de az közömbös maradt, nem reagált az érintésre. Máskor pedig őszintén szerette, ha a gazdi beletúrt a sörényébe. Ezt ki is mutatta hangos morgással. A munkagép, amelynek hangját most nem nyomta el a földöntúli üvöltés, most teljes hangerővel tudott dolgozni. Az egyik alkalmazott félbehagyta a munkát és a boltíves eget meghódító jelenséget hosszasan figyelte  – Ez a vad fény, a kívülállók gerjesztik. Ezzel a módszerrel fogják magukhoz csalogatni az óriásokat - A kívülállók, akiket a beosztott említett, már régen elköltöztek a városból, hátat fordítottak a túlzott kényelemnek, az automatizált világnak, és otthonukká varázsolták az erdőt. Úgy éltek, ahogy nekik tetszett. Ők is fejlesztették a technológia vívmányokat, de kényesen vigyáztak az egyensúlyra, a fenntartható jövőre. A legtöbb hulladékot újrahasznosították, a maradékot teljesen elkülönítették. Este Pranioc szótlanul feküdt be az ágyba a felsége mellé. Hamar elnyomta az álom.
Közeledő léptek zajára és aggódó hangkavalkádra ébredtek fel az éjszaka közepén. Több munkás rontott be a szobába Felkapcsolták a villanyokat. – A Tamec megvadult, szétszaggatta a kerítést, megvadult többi is, egy csordába állnak össze – A farmer és a felesége a hálóruhára vette fel az utcai öltözéket és sietve csatlakozott a rémült társasághoz.
A pirkadat első sugara rávetült az elszántan vonuló csordára. A legerősebb vezette őket, a farmer kedvence. A picinyek az anyjuk hasa alá húzódtak, pont úgy mint az elefántborjak.  A lények álló járművek és ijedt tekintetek mellett haladtak el. Több százezer szempár követte a félelmetes vonulást a megállásra kényszerített villamosok ablakaiból, a környező épületek erkélyéről, parkok bokrai mögül, kávéházak teraszairól.  Egy bátor fotós az életét kockáztatva közvetlen közelről készített szenzációs felvételt az eseményről. A rendőrök nem akadályozták a horda mozgását, de készen álltak a váratlan helyzetekre is. A Tamec úgy hagyta maga mögött a várost, mint egy fegyelmezett hadsereg. A X-lab kutatói valósággal dühöngtek. Felfegyverzett biztonsági embereket küldtek az erdőbe, hogy visszaszerezzék a lényeiket.
A fegyveresek soha nem tértek vissza. A tamec populáció megtanulta a vadságot. A városiak megborzongtak, mikor hallották az üvöltéseiket, ami jelentősen kölönbözött a korábbiaktól.