Simon Roland
A legértékesebb kép
A városi kikötő legmagasabban fekvő pontjáról, a lakatlan négyemeletes háznak a tetejéről messzelátóval pásztáztam az előttem elterülő tájat. A kiugró szirten terpeszkedő építmény kitűnő kilátást biztosított a tengerre. A halászkunyhók elbújtak a sötétségben, csak néha fedték fel magukat, amint a világítótorony opál fénye áthaladt a mohával benőtt nap és hold ácsolta háztetők felett. A burjánzó vadnövényzettel befutatott kövek között függöny és díszítés nélküli kicsiny ablakok, hunyorgó koboldszemek meredtek a végtelenbe.
Az érkező és távozó hajók fehér vitorlái tűztáncot jártak a nyáresti izgatottságban.
Az öbölben a középkori harci alakulatot megformázó természet alakította sziklák eltűntek a rubin fodrok alatt. A dagály ellepte a csipkés partot, ahol szerelmesek szoktak sétálni apály idején. A telihold a sekély vízben halászott, az éji csónakból kivetette hálóját. Ezüst halak ugrándoztak. A sötét áramlatban álmok, vágyak és titkok sodródtak.
A hátam mögül fenyegető csoszogás közelített, megpördültem. Az ósdi ruhába bugyolált férfi
könyörgő, követelőző szempárja villogott. Az összekócolt szakadt öltözetű figura pénzt kért tőlem. A hátizsákomból előkerült egy sonkás szendvics, felkínáltam a vacsorámat. A férfi durván elutasította az ételt – Ropogós pénzt adj nekem, vagy ledoblak a mélybe – kiáltotta dühösen és ellentmondást nem tűrően. Egy törött sörösüveggel suhintott felém, hátrébb léptem, megálltam a tető peremén. A mélyből sós vízpermet és hideg levegő csapódott fel. Felkaptam a közelemben lévő vasrudat és teljes erőmmel rávágtam a csavargó karjára. A támadóm felordított a fájdalomtól. Kiejtette a fegyverét és a karját fájlalva, szitkokat szórva elmenekült. Egy háromárbocos hajót megpillantva, az emlékek gyorsan megrohantak, elfelejtettem az előbbi incidenst, az öt évvel ezelőtt történt eseményeket újra felelevenítettem. A morajlás sem tudta elnyomni a feltörő sóhajomat.
A vízi sárkány névre keresztelt fregatt az orrát előreszegezve vidáman szelte a hullámokat. Az égbolt és a tenger minden oldalról átölelte a gyümölcsökkel és zöldséggel megpakolt vitorlást. Fotográfusként ihletet és kalandot keresve csatlakoztam az expedícióhoz. Célom az volt, hogy lencse végre kapjam a leggyönyörűbb képet és megnyerjem a legszebb pillanat című fotópályázatot. A lemenő nap rózsakertjében delfinek próbálták leszakítani az égi gyümölcsöt.
Elővettem a távcsövemet. Az óriási szörny folyamatosan mocorgott, morgott a hajó alatt, az óceán pikkelyén megcsillant a napfény. Egy lebegő tárgy keltette fel a kíváncsiságomat. Az izgő-mozgó hordó tetején egy sirály ült. Az érdeklődésemet rögtön felcsigázta a látvány. Előkaptam a fényképezőgépet és a masinát ráközelítettem a távolból integető tárgyra.
A fény és a színbeállítás után lenyomtam a gombot. Sikeresen rögzítettem. A madár rikácsolva tollászkodott. A hordó őre éberen teljesítette szolgálatát.
Megéreztem, hogy valaki tartózkodik a közelemben. Ijedten összerezzentem – Nem akartam megzavarni a munkáját – az édes hang kellemesen hatott rám. Félszeg pillantás és a bájos mosoly mögül egy gyönyörű fiatal nő nézett rám. Csillogó bűvös szemeivel megnyerte a tetszésemet. Szőke haját borzolta, fésülgette a szél. A zöld szemét titokzatosság övezte.
A korlátnak háttal állva bámult rám, várta a késlekedő válaszomat. Sokáig időztem az Aphrodité lábakon. Ősi kastélyokban látható Istennőket ábrázoló szobrokat megszégyenítő formák hangsúlyozták a lábak egyedi szépségét és tökéletességét. A szandálba bújtatott lábfejtől kezdve, mesebeli bokán át, izmok és kecses vonalak kísértek felfelé, a fellibbenő szoknya alól kikandikáló egészségesen buja combokig. Bemutatkoztunk egymásnak. A találkozás állandósult. Az ismertségből mély barátság lett. Együtt néztük a naplementét és a csillagokat, beszélgettünk, táncoltunk és sokat viccelődtünk. Felmásztunk a kötéllétrán egészen az árbockosárig, a hajó legmagasabb pontjáról is készítettünk felvételeket.
Az egyik vészjósló fellegekkel roskadozó estén odajött hozzám, leültünk egy ládára és a tájat néztük.
Amit akkor tettem, az olyan természetes volt, mint ahogy a tenger óriási tenyerébe veszi a vitorlást és a magasba emeli. Átöltem Susant és megcsókoltam a száját. A nő szenvedélyesen viszonozta a csókot. Egymást átkarolva álltunk a fedélzeten. Elvesztünk egymás tekintetében. Kettőnkről is készítettünk egy képet. A felhők megtartották ígéretüket. A vihar lecsapott. A fergeteg megtépázta a vitorlákat. A gonosz szél kitépte a kezemből a fényképeket és a gépet. A masinát sajnos elnyelte a tomboló tenger. Az ötből csak két képet tudtunk megmenteni.
Amikor beköszöntött a hajnal, már nem találtam sehol a szerelmemet. A matrózok nem is emlékeztek rá, az utaslistát átböngészve sem bukkantam rá a nevére.
Monday, December 28, 2009
Sunday, December 20, 2009
A láp II
Simon Roland
A láp II
A zseblámpa fénye egyre félénkebbé vált, ahogy haladtam a láp belseje felé. Egy üvöltés törte ezer darabra a csendet. Az elfajzott bokrok összerezzentek. A kövekkel kirakott út ijedten megtorpant, innen már nem akart tovább kísérni, a járhatatlan mocsár fenyegetően körülvett. A keskeny ösvény úgy szaladt vissza a fogadóhoz, mint a megijesztett kisfiú édesanyja karjai közé. Az ódon épület egyik ablakában gyertyafény vívta halálos táncát a sötétséggel.
A kocsmából beszélgetés szűrődött ki. Közelebb mentem az ablakhoz. A helyiségben csak a fiatal fogadóst láttam, háttal ült nekem, az asztalra könyökölve bólogatott, hevesen gesztikulált, nem csak a bor volt az egyetlen társasága, azonban beszélgetőpartnerét elrejtette az óriási szürke pillér és a félhomály, az ismeretlennek mély, rekedt hangja érkezett el hozzám.
A lakosztályom felett található padlásszobáról beszéltek, amelynek bejáratát a tragikus esemény után befalazták. Bárhogy helyezkedtem, nézelődtem, nem láthattam meg a titokzatos vendéget. A gyertyaláng feladta a küzdelmet, kék lobbanás után teljes sötétség és csend borult a teremre. Elhatároztam, hogy megfejtem a titkot - Csak egyetlen módon tudok feljutni a manzárdszobába – A nyirkos hideg falon burjánzó dús zöld növényre esett a pillantásom.
Belekapaszkodtam a futónövénybe és elindultam felfelé, az emeleti ablakpárkányok közötti kiszögelések, kiugrók, díszek segítettek az előrehaladásban, a lábammal biztos helyzetbe próbáltam kerülni, miközben a kezem a további lehetőséget kutatta. Hegycsúcsok vadvirág illatát hordozó sietős esőcseppeket szórt arcomba a szél.
A hold előmerészkedett kastélyából, kíváncsian tekintett a mélybe.
Lassan, minden mozdulatomat megfontolva végül az ujjaim megérintették a manzárdablak kőpárkányát.
Az egyik kezemmel erősen kapaszkodtam, biztos fogódzót találtam, a másikkal belöktem a kicsiny nyílást. Az ezer zsarát szemű titok felébredt több száz éves álmából és a betolakodóra tekintett. A világító bogarak kifelé iramodtak a friss levegőre, a szabadba. A padláson kutatott az elemlámpa bíbor sugara, az asztalon szétszórt levelek hevertek.
Az ágy fölött megtaláltam a tőrt, és a felbecsülhetetlen tárgy tulajdonosát, a párbajmestert.
A portréképről maga az ősz hajú mester küldte fenyegetéseit. A kíváncsiságtól hajtva megragadtam a harci eszközt, az ujjaimmal tapintottam a rubin markolatú eszközt.
Éreztem a súlyát. A párbajmester szigorúan figyelte a cselekedetemet, összehúzott szemöldökkel követelte vissza a fegyverét. Újra az asztal esett a figyelem középpontjára.
Tanulmányozni kezdtem a mesterien kidolgozott kést, szimbólumokat vésett bele a készítő, óvatosan visszatettem a helyére a tőrt. A padlón egy papírra tapostam, lehajoltam felvettem, a bíbor sugár pecsétként hagyta jóvá a leírtakat.
„Ijedt utat hajszol,
álmot űz a láb,
holdat, csillagot, titkot
nyel a lidérces láp.”
Hangosan olvastam fel a verset.
Mire a falra pillantottam, már csak a hűlt helyét találtam a tőrnek. Átkutattam a helyiséget, de sehol nem találtam a tárgyat. Rejtélyes módon nyoma veszett.
A kúszónövényen lemásztam, biztonságban leértem, semmi probléma nem akadt, már azon a szándékon voltam, hogy belépjek a fogadó ajtaján, amikor egy kalapot viselő idegen férfi szólított meg – Sajnos itt nem tud megszállni. – érdeklődéssel fordultam az alak felé – Három éjszakára foglaltam szobát, a fogadós egy részeges fiatalember – óriási megdöbbenést és félelmet tapasztaltam a falusi arcán – Uram, ez a fogadó több, mint 400 éve bezárta kapuit. A falusi magamra hagyott. A gondolatok cikáztak elmémben, logikus magyarázatot keresve a történtekre. A szálloda belső része az előbb elhangzott mondatokat igazolta, koszos bútorok roncsait őrizte a terem, a kocsma is eltűnt, helyette üres helyiség riogatta a holdfényt.
A ruháimat és a dolgaimat szerencsére megtaláltam, hátizsákomba pakoltam és irány az ismeretlen vidék. Új kalandok felé vettem az irányt. A messzi kunyhó udvarán árnyak küzdöttek egymással, fémes csattanás és kiáltás váltakozott. A láp lidércesen táncolt.
A láp II
A zseblámpa fénye egyre félénkebbé vált, ahogy haladtam a láp belseje felé. Egy üvöltés törte ezer darabra a csendet. Az elfajzott bokrok összerezzentek. A kövekkel kirakott út ijedten megtorpant, innen már nem akart tovább kísérni, a járhatatlan mocsár fenyegetően körülvett. A keskeny ösvény úgy szaladt vissza a fogadóhoz, mint a megijesztett kisfiú édesanyja karjai közé. Az ódon épület egyik ablakában gyertyafény vívta halálos táncát a sötétséggel.
A kocsmából beszélgetés szűrődött ki. Közelebb mentem az ablakhoz. A helyiségben csak a fiatal fogadóst láttam, háttal ült nekem, az asztalra könyökölve bólogatott, hevesen gesztikulált, nem csak a bor volt az egyetlen társasága, azonban beszélgetőpartnerét elrejtette az óriási szürke pillér és a félhomály, az ismeretlennek mély, rekedt hangja érkezett el hozzám.
A lakosztályom felett található padlásszobáról beszéltek, amelynek bejáratát a tragikus esemény után befalazták. Bárhogy helyezkedtem, nézelődtem, nem láthattam meg a titokzatos vendéget. A gyertyaláng feladta a küzdelmet, kék lobbanás után teljes sötétség és csend borult a teremre. Elhatároztam, hogy megfejtem a titkot - Csak egyetlen módon tudok feljutni a manzárdszobába – A nyirkos hideg falon burjánzó dús zöld növényre esett a pillantásom.
Belekapaszkodtam a futónövénybe és elindultam felfelé, az emeleti ablakpárkányok közötti kiszögelések, kiugrók, díszek segítettek az előrehaladásban, a lábammal biztos helyzetbe próbáltam kerülni, miközben a kezem a további lehetőséget kutatta. Hegycsúcsok vadvirág illatát hordozó sietős esőcseppeket szórt arcomba a szél.
A hold előmerészkedett kastélyából, kíváncsian tekintett a mélybe.
Lassan, minden mozdulatomat megfontolva végül az ujjaim megérintették a manzárdablak kőpárkányát.
Az egyik kezemmel erősen kapaszkodtam, biztos fogódzót találtam, a másikkal belöktem a kicsiny nyílást. Az ezer zsarát szemű titok felébredt több száz éves álmából és a betolakodóra tekintett. A világító bogarak kifelé iramodtak a friss levegőre, a szabadba. A padláson kutatott az elemlámpa bíbor sugara, az asztalon szétszórt levelek hevertek.
Az ágy fölött megtaláltam a tőrt, és a felbecsülhetetlen tárgy tulajdonosát, a párbajmestert.
A portréképről maga az ősz hajú mester küldte fenyegetéseit. A kíváncsiságtól hajtva megragadtam a harci eszközt, az ujjaimmal tapintottam a rubin markolatú eszközt.
Éreztem a súlyát. A párbajmester szigorúan figyelte a cselekedetemet, összehúzott szemöldökkel követelte vissza a fegyverét. Újra az asztal esett a figyelem középpontjára.
Tanulmányozni kezdtem a mesterien kidolgozott kést, szimbólumokat vésett bele a készítő, óvatosan visszatettem a helyére a tőrt. A padlón egy papírra tapostam, lehajoltam felvettem, a bíbor sugár pecsétként hagyta jóvá a leírtakat.
„Ijedt utat hajszol,
álmot űz a láb,
holdat, csillagot, titkot
nyel a lidérces láp.”
Hangosan olvastam fel a verset.
Mire a falra pillantottam, már csak a hűlt helyét találtam a tőrnek. Átkutattam a helyiséget, de sehol nem találtam a tárgyat. Rejtélyes módon nyoma veszett.
A kúszónövényen lemásztam, biztonságban leértem, semmi probléma nem akadt, már azon a szándékon voltam, hogy belépjek a fogadó ajtaján, amikor egy kalapot viselő idegen férfi szólított meg – Sajnos itt nem tud megszállni. – érdeklődéssel fordultam az alak felé – Három éjszakára foglaltam szobát, a fogadós egy részeges fiatalember – óriási megdöbbenést és félelmet tapasztaltam a falusi arcán – Uram, ez a fogadó több, mint 400 éve bezárta kapuit. A falusi magamra hagyott. A gondolatok cikáztak elmémben, logikus magyarázatot keresve a történtekre. A szálloda belső része az előbb elhangzott mondatokat igazolta, koszos bútorok roncsait őrizte a terem, a kocsma is eltűnt, helyette üres helyiség riogatta a holdfényt.
A ruháimat és a dolgaimat szerencsére megtaláltam, hátizsákomba pakoltam és irány az ismeretlen vidék. Új kalandok felé vettem az irányt. A messzi kunyhó udvarán árnyak küzdöttek egymással, fémes csattanás és kiáltás váltakozott. A láp lidércesen táncolt.
Tuesday, December 15, 2009
Éji madárdal
Simon Roland
Éji madárdal
Hold igézte falevél,
feneketlen kútba hull,
burjánzik az éj,
álmon és folyón túl.
Az erdő tapasztalja létét,
késő zöld torony kiált,
fényűző palota mélyén,
énekel s táncol a driád.
Éji madárdal
Hold igézte falevél,
feneketlen kútba hull,
burjánzik az éj,
álmon és folyón túl.
Az erdő tapasztalja létét,
késő zöld torony kiált,
fényűző palota mélyén,
énekel s táncol a driád.
A láp
Simon Roland
A láp
Kalandvágyó lelkem új utakra vitt, a hátizsákomba pakoltam a kedvenc könyveimet, több hétre elegendő élelmet, ivóvizet, szépen csilingelő érméket és elindultam az ismeretlen felé. Különösebb tervek nélkül vándoroltam. Völgyek, dombok, hegygerincek jegyezték lépteimet a természet naplójába, néhány helybeli megbámult és megemelt kalappal üdvözölt. Az őszi napfény erőtlenül bocsátotta sugarait. Az elszórtan elterülő takaros házak ablakai vidáman kacsintottak reám. Az érkezésemre fellebbenő ködfüggöny mögül nyomasztó táj körvonalazódott ki. Késő délután volt, bagoly szemű manzárd nézett át a sajgó-zöld sűrű lombok között – Jöjj vendég, szállj meg nálam – a sivár környezettel mit sem törődve engedtem a felszólításnak, áruval megrakott ökrös szekér által is járható, széles ösvény kísért a szállodához. Három éjszakára foglaltam szállást. A második emeleten kaptam helyet.
A szobám kényelméről, vagy csak a minimális pihenési lehetőségről egy falhoz lapuló spártai katonáknak tervezett ágy és egy egyszerű támlás szék gondoskodott. A hátizsákom és a váltás ruhám elfoglalta helyét az öreg komornyik kinézetű mogorva gardróbszekrényben.
A lakosztályom ablakából a közeli lápra nyílott a kilátás. Az égbolt narancsszínű fénye a távoli kunyhót kiemelte a mocsárból, mint egy tájképfestményen megalkotott figyelemfelkeltő forma, a környezet erre a bizonyos pontra fókuszált. A tőzeg ősrégi barátja az álruhás herceg, az est nem leszállt, hanem átöltözött, a szürke kabátját ében köpenyére cserélte. A közeli kopár fa a tőzegben elsüllyedő ember kinyújtott segítségért kiáltó kezére hasonlított.
A csontos ujjak figyelmeztetően intettek. A naplemente futórózsaként burjánzott a vándorló hófehér fellegek társaságában. A felgyulladt boltozatot úgy fújta el a hirtelen feltámadt szél, mint a lefekvéshez készülődő háziúr a gyertyalángot. Az éj leverte sátrát. A holdat és a csillagokat, zajokat, neszeket elnyelte a lidérces láp. A messzi lakóhely, amelyet sokáig tanulmányoztam lassan eltűnt a gomolygó sötétségben és az ablaküvegen táncoló esőcseppek ritmusában.
A zseblámpával a kezemben, magamra öltve a kapucnis kabátomat, kiléptem a fáklyával megvilágított folyosóra, lementem a lépcsőn. A pultnál álló fiatal fogadós széles mozdulattal állt elém. A vörös szemén, a bizonytalan mozdulatain és a túlzottan barátságos modorán egyből észrevettem, hogy igencsak elázott, de nem a kinti zuhogó esőben – Nem ajánlom önnek az éji sétát, veszélyes lehet – elmosolyodtam – egy ilyen ódon szálloda, csakis kísértetjárta lehet – a maró megjegyzésemmel mit sem törődve terelgetett a másik irányba.
A kocsma üresen ásítozott. Szeretnék elmesélni egy megtörtént esetet, és közben megkóstolhatná a boromat is - az asztalhoz kísért, leültem – Az egyik ősöm mesélte, hogy megszállt ebben a hotelben a legendás párbajmester, messze földön híres volt harctudásáról, technikájáról, legyőzhetetlennek bizonyult minden csatában. Az idősödő férfi a kocsmában összetűzésbe keveredett egy feltűnően pimasz, hencegő fiatalemberrel, aki meggondolatlanságában kihívta őt párbajra. Éjfélre tűzték ki a küzdelem időpontját, a helyszín a mocsár legvadabb részén álló lakatlan házikó udvara lett – A mesélő egy pillanatra abbahagyta a lelkes elbeszélését, töltött magának a hatalmas korsóba és nekem is a megüresedett kupába -
Az idős férfi a párbaj előtt ideiglenesen elvállalt munkáját teljesítette, szüksége volt a pénzre, rönkökkel felpakolt szekerével haladt a lápon keresztül, a messzi faluba, amikor elvetemült rablógyilkosok támadtak rá. Hősiesen védte magát puszta kézzel, a begyakorlott mozdulatok segítettek neki, de a túlerőben lévő kardokkal és lándzsákkal állig felfegyverkezett haramiák végül kegyetlenül végeztek vele. A holttestére az öntelt ellenfele talált rá, akit nagyon megviselt a mester halála és az elmaradt párbaj, mélységesen szomorú volt és dühös. Tisztességes ember lévén ősi ceremóniával eltemette a nagy harcost a magányos kunyhó kertjében – Kiittam a finom fehérbort a pohárból, megköszöntem a vendéglátást, mivel azt hittem a fiatalember befejezte a történetét, azonban a fogadós még izgatottabban és halkabban folytatta az elbeszélését – Azóta eltelt több, mint négyszáz év, de a tőr még mindig abban a befalazott emeleti szobában található. Egy tolvaj megpróbálta ellopni a felbecsülhetetlen értékű harci eszközt, azonban a lakosztályban olyan dolgot látott, hallott és tapasztalt, hogy megőrült és gomolygó mocsárban bolyongva nyoma veszett. Én mondom, a tőr el van átkozva – kinéztem az ablakon, a sötétség zsörtölődött és fenyegetőzött. Az eső megenyhült. Felálltam az asztaltól és kiléptem az udvarra. Az elemlámpa fénycsóváját a távolba irányítottam, óvatos léptekkel követtem a keskeny utat.
A láp
Kalandvágyó lelkem új utakra vitt, a hátizsákomba pakoltam a kedvenc könyveimet, több hétre elegendő élelmet, ivóvizet, szépen csilingelő érméket és elindultam az ismeretlen felé. Különösebb tervek nélkül vándoroltam. Völgyek, dombok, hegygerincek jegyezték lépteimet a természet naplójába, néhány helybeli megbámult és megemelt kalappal üdvözölt. Az őszi napfény erőtlenül bocsátotta sugarait. Az elszórtan elterülő takaros házak ablakai vidáman kacsintottak reám. Az érkezésemre fellebbenő ködfüggöny mögül nyomasztó táj körvonalazódott ki. Késő délután volt, bagoly szemű manzárd nézett át a sajgó-zöld sűrű lombok között – Jöjj vendég, szállj meg nálam – a sivár környezettel mit sem törődve engedtem a felszólításnak, áruval megrakott ökrös szekér által is járható, széles ösvény kísért a szállodához. Három éjszakára foglaltam szállást. A második emeleten kaptam helyet.
A szobám kényelméről, vagy csak a minimális pihenési lehetőségről egy falhoz lapuló spártai katonáknak tervezett ágy és egy egyszerű támlás szék gondoskodott. A hátizsákom és a váltás ruhám elfoglalta helyét az öreg komornyik kinézetű mogorva gardróbszekrényben.
A lakosztályom ablakából a közeli lápra nyílott a kilátás. Az égbolt narancsszínű fénye a távoli kunyhót kiemelte a mocsárból, mint egy tájképfestményen megalkotott figyelemfelkeltő forma, a környezet erre a bizonyos pontra fókuszált. A tőzeg ősrégi barátja az álruhás herceg, az est nem leszállt, hanem átöltözött, a szürke kabátját ében köpenyére cserélte. A közeli kopár fa a tőzegben elsüllyedő ember kinyújtott segítségért kiáltó kezére hasonlított.
A csontos ujjak figyelmeztetően intettek. A naplemente futórózsaként burjánzott a vándorló hófehér fellegek társaságában. A felgyulladt boltozatot úgy fújta el a hirtelen feltámadt szél, mint a lefekvéshez készülődő háziúr a gyertyalángot. Az éj leverte sátrát. A holdat és a csillagokat, zajokat, neszeket elnyelte a lidérces láp. A messzi lakóhely, amelyet sokáig tanulmányoztam lassan eltűnt a gomolygó sötétségben és az ablaküvegen táncoló esőcseppek ritmusában.
A zseblámpával a kezemben, magamra öltve a kapucnis kabátomat, kiléptem a fáklyával megvilágított folyosóra, lementem a lépcsőn. A pultnál álló fiatal fogadós széles mozdulattal állt elém. A vörös szemén, a bizonytalan mozdulatain és a túlzottan barátságos modorán egyből észrevettem, hogy igencsak elázott, de nem a kinti zuhogó esőben – Nem ajánlom önnek az éji sétát, veszélyes lehet – elmosolyodtam – egy ilyen ódon szálloda, csakis kísértetjárta lehet – a maró megjegyzésemmel mit sem törődve terelgetett a másik irányba.
A kocsma üresen ásítozott. Szeretnék elmesélni egy megtörtént esetet, és közben megkóstolhatná a boromat is - az asztalhoz kísért, leültem – Az egyik ősöm mesélte, hogy megszállt ebben a hotelben a legendás párbajmester, messze földön híres volt harctudásáról, technikájáról, legyőzhetetlennek bizonyult minden csatában. Az idősödő férfi a kocsmában összetűzésbe keveredett egy feltűnően pimasz, hencegő fiatalemberrel, aki meggondolatlanságában kihívta őt párbajra. Éjfélre tűzték ki a küzdelem időpontját, a helyszín a mocsár legvadabb részén álló lakatlan házikó udvara lett – A mesélő egy pillanatra abbahagyta a lelkes elbeszélését, töltött magának a hatalmas korsóba és nekem is a megüresedett kupába -
Az idős férfi a párbaj előtt ideiglenesen elvállalt munkáját teljesítette, szüksége volt a pénzre, rönkökkel felpakolt szekerével haladt a lápon keresztül, a messzi faluba, amikor elvetemült rablógyilkosok támadtak rá. Hősiesen védte magát puszta kézzel, a begyakorlott mozdulatok segítettek neki, de a túlerőben lévő kardokkal és lándzsákkal állig felfegyverkezett haramiák végül kegyetlenül végeztek vele. A holttestére az öntelt ellenfele talált rá, akit nagyon megviselt a mester halála és az elmaradt párbaj, mélységesen szomorú volt és dühös. Tisztességes ember lévén ősi ceremóniával eltemette a nagy harcost a magányos kunyhó kertjében – Kiittam a finom fehérbort a pohárból, megköszöntem a vendéglátást, mivel azt hittem a fiatalember befejezte a történetét, azonban a fogadós még izgatottabban és halkabban folytatta az elbeszélését – Azóta eltelt több, mint négyszáz év, de a tőr még mindig abban a befalazott emeleti szobában található. Egy tolvaj megpróbálta ellopni a felbecsülhetetlen értékű harci eszközt, azonban a lakosztályban olyan dolgot látott, hallott és tapasztalt, hogy megőrült és gomolygó mocsárban bolyongva nyoma veszett. Én mondom, a tőr el van átkozva – kinéztem az ablakon, a sötétség zsörtölődött és fenyegetőzött. Az eső megenyhült. Felálltam az asztaltól és kiléptem az udvarra. Az elemlámpa fénycsóváját a távolba irányítottam, óvatos léptekkel követtem a keskeny utat.
Tuesday, December 01, 2009
Útszéli fogadó
Simon Roland
Útszéli fogadó
Koppan a csizma, mordul a padló,
rakd a tétet, játssz,
száz ezüst és a fakó bankó,
trónt foszt a kapzsi ász.
Asztal és ököl,
tűz és szesz,
kés pörög,
az éjfélhez.
Csók, tűz, szesz,
kockázat, párbaj
mind egy lesz,
mire az óra elüti a hármat.
Útszéli fogadó
Koppan a csizma, mordul a padló,
rakd a tétet, játssz,
száz ezüst és a fakó bankó,
trónt foszt a kapzsi ász.
Asztal és ököl,
tűz és szesz,
kés pörög,
az éjfélhez.
Csók, tűz, szesz,
kockázat, párbaj
mind egy lesz,
mire az óra elüti a hármat.
Kísértethajó
Simon Roland
Kísértethajó
Szétszabdalt vitorla,
átlátszó csillagos kupola,
időtlen suhan tova,
vizek örök foglya.
Árbocon sikolt,
láthatatlan sirály,
csőrében a telihold,
gomolygó semmi az útirány.
Palackba zár,
üzenetet felad,
víz felett száll,
mennyei fregatt.
Kísértethajó
Szétszabdalt vitorla,
átlátszó csillagos kupola,
időtlen suhan tova,
vizek örök foglya.
Árbocon sikolt,
láthatatlan sirály,
csőrében a telihold,
gomolygó semmi az útirány.
Palackba zár,
üzenetet felad,
víz felett száll,
mennyei fregatt.
Saturday, November 28, 2009
A legfelső emelet III
Simon Roland
A legfelső emelet III
A legkifinomultabb és legfennköltebb író tolla is hirtelen megakadt volna a papíron, ha ezzel a látvánnyal szembesül. A mélység és a magasság félelmetesen gyönyörű fogalmát fejezték ki az örvénylő téllel dacoló méltóságteljes fenyőfák. A szelíd völgyet és a barátságtalan hegygerincet uralmuk alá hajtó örökzöld tűlevelűek csúcsán megszédült a telihold. Az artikulálatlan ordítást gördülő kövek követték. Két férfi dulakodott– A szobor az enyém, nem engedem, hogy elpusztítsd – a dühös fergeteget is túlkiáltó mondat után elkeseredett küzdelem következett, karok és lábak váltogatták egymást, ütések, rúgások záporoztak, míg végül a legmagasabb hegycsúcsot meghódító hold kihirdette a győztest. Az egyikük utat kért az örökzöldek közt, a férfi eltűnt a tűlevelű mélységben, az üvöltését sokáig tárgyalták az ősi bölcs sziklák, a másik alak diadalittasan állt a holdfényben lángoló szirt peremén. A birtokomba került kulcsra esett a pillantásom, a 255 –ös szám szerepelt rajta.
A meredek úton észrevettem a koldust. A tárgyat elsüllyesztettem a zsebembe és próbáltam követni a fürgén mozgó szegényes öltözetű figurát.
Egy szűk bejáratú barlangba futott be. A kacskaringós kaverna sokáig vezetett, először felfelé, azután folyamatosan lefelé. A szűkülő, időnként táguló üregben nem volt teljesen sötét, a réseken időnként benézett a magányos égi utazó, kíváncsi volt, vajon hol bukkanok ki legközelebb. A göcsörtös falakról meredező jégcsapokban a tavasz tiszta szépsége tükröződött. Sokáig bóklásztam a veszélyes járatban, mire elértem a kijáratot. Ismerős épület fogadott, a felújításra váró kastély tornyai integettek. A kovácsoltvas kapu előtt egy tábla állt – Ezt vajon mikor állították fel? –kérdeztem magamtól, majd letöröltem a felgyülemlett hópelyheket a megdőlt tábláról – Hotel Forlorn – szép gondosan formázott betűk rajzolódtak ki a fehérség alól, a dermedt ujjaimat követve. A postaláda eltűnt. A változás csak fokozódott az udvarra belépve, a labirintus formájú sövények között a hősiesen küzdő angyalok mellé koboldok is csatlakoztak – Sövények, új szobrok, mi folyik itt? – az épület homlokzatán kitűnő állapotú díszítések, motívumok futottak végig az évszázados falakon. A nagy ablakok is tökéletes állapotban pompáztak, bársony függönyök játszadoztak a fényekkel és a színekkel. A főbejáratról is eltávozott a megkopottság. A legnagyobb meglepetés akkor várt, mikor bejutottam a nemesi kúria belsejébe. A recepciós pultnál egy furcsa divat szerint öltözködő férfi fogadta a bőröndökkel megpakolt vendégeket, a mennyezeten freskók, a falakon ízléses tájképek üdvözöltek. A kastély ismerős volt, de teljesen átalakult, az előnyére, utat törtem a dámák és az urak rengetegében, hogy megkeressem a munkaadómat - Mi folyik itt, filmforgatás vagy művészeti kiállítás? -
A nagy teremben felhalmozódott rom helyén fejedelmi piros szőnyeggel felfutatott lépcsőfeljáró kísérte fel a vendégeket. A tenyeremet a művészi kidolgozású korlátra helyeztem és hagytam, hogy vezessen. A lépcsőfokok úgy menekültek előlem, mint az elmémben lüktető kérdések elől szaladó válaszok. A szállodai szobák növekvő számait figyelve haladtam felfelé, akrobatikus ügyességgel kikerültem egy megbotránkozott, túlsúlyos takarítónőt, majdnem felborítottam a felmosó vödrét, míg végül a lépcsőfokos elvágta a további lehetőség útját. A 254- es lakosztály nyitott ajtajában egy szerelmespár ölelkezett, észre sem vettek, hogy ha egy csapat indiánost játszó kölyök randalírozott volna a közelükben, hatalmas ricsajt csapva, az sem vont volna el a figyelmüket. Teljesen elmerültek egymásban, végül a férfi felkapta a lányt és elvonult a szobába. Kihajoltam a nyitva felejtett ablakon. Szitált a hó. - Holle anyó valószínűleg sok párnáját elhasználta már – A padlás piros fényeit küldte a fehér éjszakába - Ez nem a legfelső emelet – Az előbb említett helyiség nem a folyosó végén helyezkedett el, de több szoba már nem volt a közelben. Egy nyílásra figyeltem fel, a tőr pengéjének a méretéhez és formájához igazodott, ezért beleraktam az éles vadászfegyvert. A kést belecsúsztattam a zárba és elfordítottam. A fal kettévált és én beléptem a sötétségbe, az elemlámpámat rutinos mozdulattal felkattintottam. A por felkavarodott, a lépteim és a mozdulataim nyomán, majd egy rozoga falépcső tárult fel.
A kalandom folytatódott, a félelemmel mit sem törődve elindultam felfelé. A deszkák jajongtak, könyörögtek – Fordulj vissza, fordulj vissza – hiába ismételgették a baljóslatú figyelmeztetést, én csak mentem tovább.
A legfelső emeleten csak egyetlen lakosztály volt. Itt csak egy kicsinyke ablakot helyeztek a gondos tervezők. A 255- ös ajtó zárjába helyeztem a kulcsot és feloldottam a titok évszázados nyelvét. A szobába lépve egy izzó szemű, ugrásra kész monstrum várakozott.
A legfelső emelet III
A legkifinomultabb és legfennköltebb író tolla is hirtelen megakadt volna a papíron, ha ezzel a látvánnyal szembesül. A mélység és a magasság félelmetesen gyönyörű fogalmát fejezték ki az örvénylő téllel dacoló méltóságteljes fenyőfák. A szelíd völgyet és a barátságtalan hegygerincet uralmuk alá hajtó örökzöld tűlevelűek csúcsán megszédült a telihold. Az artikulálatlan ordítást gördülő kövek követték. Két férfi dulakodott– A szobor az enyém, nem engedem, hogy elpusztítsd – a dühös fergeteget is túlkiáltó mondat után elkeseredett küzdelem következett, karok és lábak váltogatták egymást, ütések, rúgások záporoztak, míg végül a legmagasabb hegycsúcsot meghódító hold kihirdette a győztest. Az egyikük utat kért az örökzöldek közt, a férfi eltűnt a tűlevelű mélységben, az üvöltését sokáig tárgyalták az ősi bölcs sziklák, a másik alak diadalittasan állt a holdfényben lángoló szirt peremén. A birtokomba került kulcsra esett a pillantásom, a 255 –ös szám szerepelt rajta.
A meredek úton észrevettem a koldust. A tárgyat elsüllyesztettem a zsebembe és próbáltam követni a fürgén mozgó szegényes öltözetű figurát.
Egy szűk bejáratú barlangba futott be. A kacskaringós kaverna sokáig vezetett, először felfelé, azután folyamatosan lefelé. A szűkülő, időnként táguló üregben nem volt teljesen sötét, a réseken időnként benézett a magányos égi utazó, kíváncsi volt, vajon hol bukkanok ki legközelebb. A göcsörtös falakról meredező jégcsapokban a tavasz tiszta szépsége tükröződött. Sokáig bóklásztam a veszélyes járatban, mire elértem a kijáratot. Ismerős épület fogadott, a felújításra váró kastély tornyai integettek. A kovácsoltvas kapu előtt egy tábla állt – Ezt vajon mikor állították fel? –kérdeztem magamtól, majd letöröltem a felgyülemlett hópelyheket a megdőlt tábláról – Hotel Forlorn – szép gondosan formázott betűk rajzolódtak ki a fehérség alól, a dermedt ujjaimat követve. A postaláda eltűnt. A változás csak fokozódott az udvarra belépve, a labirintus formájú sövények között a hősiesen küzdő angyalok mellé koboldok is csatlakoztak – Sövények, új szobrok, mi folyik itt? – az épület homlokzatán kitűnő állapotú díszítések, motívumok futottak végig az évszázados falakon. A nagy ablakok is tökéletes állapotban pompáztak, bársony függönyök játszadoztak a fényekkel és a színekkel. A főbejáratról is eltávozott a megkopottság. A legnagyobb meglepetés akkor várt, mikor bejutottam a nemesi kúria belsejébe. A recepciós pultnál egy furcsa divat szerint öltözködő férfi fogadta a bőröndökkel megpakolt vendégeket, a mennyezeten freskók, a falakon ízléses tájképek üdvözöltek. A kastély ismerős volt, de teljesen átalakult, az előnyére, utat törtem a dámák és az urak rengetegében, hogy megkeressem a munkaadómat - Mi folyik itt, filmforgatás vagy művészeti kiállítás? -
A nagy teremben felhalmozódott rom helyén fejedelmi piros szőnyeggel felfutatott lépcsőfeljáró kísérte fel a vendégeket. A tenyeremet a művészi kidolgozású korlátra helyeztem és hagytam, hogy vezessen. A lépcsőfokok úgy menekültek előlem, mint az elmémben lüktető kérdések elől szaladó válaszok. A szállodai szobák növekvő számait figyelve haladtam felfelé, akrobatikus ügyességgel kikerültem egy megbotránkozott, túlsúlyos takarítónőt, majdnem felborítottam a felmosó vödrét, míg végül a lépcsőfokos elvágta a további lehetőség útját. A 254- es lakosztály nyitott ajtajában egy szerelmespár ölelkezett, észre sem vettek, hogy ha egy csapat indiánost játszó kölyök randalírozott volna a közelükben, hatalmas ricsajt csapva, az sem vont volna el a figyelmüket. Teljesen elmerültek egymásban, végül a férfi felkapta a lányt és elvonult a szobába. Kihajoltam a nyitva felejtett ablakon. Szitált a hó. - Holle anyó valószínűleg sok párnáját elhasználta már – A padlás piros fényeit küldte a fehér éjszakába - Ez nem a legfelső emelet – Az előbb említett helyiség nem a folyosó végén helyezkedett el, de több szoba már nem volt a közelben. Egy nyílásra figyeltem fel, a tőr pengéjének a méretéhez és formájához igazodott, ezért beleraktam az éles vadászfegyvert. A kést belecsúsztattam a zárba és elfordítottam. A fal kettévált és én beléptem a sötétségbe, az elemlámpámat rutinos mozdulattal felkattintottam. A por felkavarodott, a lépteim és a mozdulataim nyomán, majd egy rozoga falépcső tárult fel.
A kalandom folytatódott, a félelemmel mit sem törődve elindultam felfelé. A deszkák jajongtak, könyörögtek – Fordulj vissza, fordulj vissza – hiába ismételgették a baljóslatú figyelmeztetést, én csak mentem tovább.
A legfelső emeleten csak egyetlen lakosztály volt. Itt csak egy kicsinyke ablakot helyeztek a gondos tervezők. A 255- ös ajtó zárjába helyeztem a kulcsot és feloldottam a titok évszázados nyelvét. A szobába lépve egy izzó szemű, ugrásra kész monstrum várakozott.
Thursday, November 12, 2009
Szabadon
Simon Roland
Szabadon
Pipacs ajkú mezőn,
hófehér felhő legel,
vágy-távoli hegy előtt,
csaholó puli nyájat terel.
Ihlet szirmú alkony,
kalász, napraforgó, repce,
szőke nyarat alkot,
a tájfestő ecsetje.
Juhász megvetett ágya,
eléri az óceán-kéket,
smaragd fűlándzsa,
jácint csillagok közé téved.
Szabadon
Pipacs ajkú mezőn,
hófehér felhő legel,
vágy-távoli hegy előtt,
csaholó puli nyájat terel.
Ihlet szirmú alkony,
kalász, napraforgó, repce,
szőke nyarat alkot,
a tájfestő ecsetje.
Juhász megvetett ágya,
eléri az óceán-kéket,
smaragd fűlándzsa,
jácint csillagok közé téved.
Tuesday, October 20, 2009
Történetek
Simon Roland
Történetek
Cuppanó keréknyom,
gomolygó hold,
kapucnis éj varázsol,
egy elhagyott szót.
Tüskés szomorú félhomály,
asztal, bor, magányos rózsa,
részegíti a szobát,
játszik a zongorista.
Vállat csókol a nap,
modellt áll a hegy,
az úton egy lány halad,
az erdő meztelen.
Fagy, szél, hó, jég,
frissen sült kenyér,
illatokat szitál az éj,
ropog, susog, simogat a fehér.
Történetek
Cuppanó keréknyom,
gomolygó hold,
kapucnis éj varázsol,
egy elhagyott szót.
Tüskés szomorú félhomály,
asztal, bor, magányos rózsa,
részegíti a szobát,
játszik a zongorista.
Vállat csókol a nap,
modellt áll a hegy,
az úton egy lány halad,
az erdő meztelen.
Fagy, szél, hó, jég,
frissen sült kenyér,
illatokat szitál az éj,
ropog, susog, simogat a fehér.
Friday, October 09, 2009
Leselkedés
Simon Roland
Leselkedés
Cserje és lomb mit rejt,
némaságra int a látvány,
meztelen test,
kérkedve járkál.
Szőke zuhatag,
fehér kőszikla,
szépséged rianó tavak,
őszinte forró titka.
Leselkedés
Cserje és lomb mit rejt,
némaságra int a látvány,
meztelen test,
kérkedve járkál.
Szőke zuhatag,
fehér kőszikla,
szépséged rianó tavak,
őszinte forró titka.
Friday, September 25, 2009
Szerető
Simon Roland
Szerető
Lépteket számol,
baldachinos éj,
egy, kettő, három,
szoknyának hódol a tér.
Zord Kronosz
összetört órája,
felett csókolsz,
combod ejtett fogságba.
Lakosztályba pirkad,
langyos utca,
forró pillanat,
kacsintgat vissza az ódon kapura.
Leeresztett redőnyök,
mögött mohó vágyak,
félbehagyott fejezetek között,
hotelszobák üvöltenek utánad.
Szerető
Lépteket számol,
baldachinos éj,
egy, kettő, három,
szoknyának hódol a tér.
Zord Kronosz
összetört órája,
felett csókolsz,
combod ejtett fogságba.
Lakosztályba pirkad,
langyos utca,
forró pillanat,
kacsintgat vissza az ódon kapura.
Leeresztett redőnyök,
mögött mohó vágyak,
félbehagyott fejezetek között,
hotelszobák üvöltenek utánad.
Monday, September 14, 2009
Maraton
Simon Roland
Maraton
Pokoli vaskohó,
titáni ősök tűztánca,
ezer lándzsát forgató,
a harci jelet várja.
Levetett páncél,
a fém-szürke égbolt,
küzdelem és játék,
terjedő vérfolt.
Rohanó napok és hetek,
rőt alkonyat és réz virradat,
kicsiny út hergeli a mord hegyet.
minden nyílt és szabad.
Maraton
Pokoli vaskohó,
titáni ősök tűztánca,
ezer lándzsát forgató,
a harci jelet várja.
Levetett páncél,
a fém-szürke égbolt,
küzdelem és játék,
terjedő vérfolt.
Rohanó napok és hetek,
rőt alkonyat és réz virradat,
kicsiny út hergeli a mord hegyet.
minden nyílt és szabad.
Saturday, September 12, 2009
Gyűjtemény
Simon Roland
Gyűjtemény
Redőny-regény,
felszeletelt holdfény,
kihívó és ledér,
kockára vágott utcakép.
Elpakolt holnapok,
ülnek a vitrinben,
készülő randevúk,
csók ízű éjjelek.
Gyűjtemény
Redőny-regény,
felszeletelt holdfény,
kihívó és ledér,
kockára vágott utcakép.
Elpakolt holnapok,
ülnek a vitrinben,
készülő randevúk,
csók ízű éjjelek.
Sunday, August 30, 2009
Flört
Simon Roland
Flört
Szemek csatáját,
kérdések vívják,
randevú talányát,
pillanatok írják.
Köszönő háztetők,
szemerkélő fények,
nyitják az ernyőt,
pásztázó kandeláber rémek.
Szőke hajzuhatag,
kacér mosoly,
ábrándos nyakad,
a vad képzelethez oson.
Kebled és kívánatos combod,
blúz és szoknya,
mindenből kínálsz egy kortyot,
lépted titkos mondóka.
Betört kirakat üvegét,
ragasztja össze a hold,
összeáll a szerelmes kép,
ajkunkba harap a csók.
Flört
Szemek csatáját,
kérdések vívják,
randevú talányát,
pillanatok írják.
Köszönő háztetők,
szemerkélő fények,
nyitják az ernyőt,
pásztázó kandeláber rémek.
Szőke hajzuhatag,
kacér mosoly,
ábrándos nyakad,
a vad képzelethez oson.
Kebled és kívánatos combod,
blúz és szoknya,
mindenből kínálsz egy kortyot,
lépted titkos mondóka.
Betört kirakat üvegét,
ragasztja össze a hold,
összeáll a szerelmes kép,
ajkunkba harap a csók.
Friday, August 28, 2009
Viharos éjjelen
Simon Roland
Viharos éjjelen
Szürke esőfüggöny,
takarja el a tájat,
érkezik az éji küldött,
felsejlik a várad.
Borzongó cserjék,
tüskék és ágak,
véresre sebzik,
mezítelen lábad.
Miféle varázs tör,
át a félelmes sötéten,
nem lápi lidérc jön,
villan a szemed fénye.
Kínzó korbács,
vág a csend húsába,
szikrázó szirti tornác,
szédül bele az űr tornyába.
Viharos éjjelen
Szürke esőfüggöny,
takarja el a tájat,
érkezik az éji küldött,
felsejlik a várad.
Borzongó cserjék,
tüskék és ágak,
véresre sebzik,
mezítelen lábad.
Miféle varázs tör,
át a félelmes sötéten,
nem lápi lidérc jön,
villan a szemed fénye.
Kínzó korbács,
vág a csend húsába,
szikrázó szirti tornác,
szédül bele az űr tornyába.
Tuesday, August 18, 2009
A legfelső emelet II
Simon Roland
A legfelső emelet II
Az egyik estén a tomboló hóviharnak és a tájékozódási képességemnek köszönhetően későn értem a munkahelyemre. A munkaadóm szerencsére üzleti tárgyalásra utazott.
Az idő megállt az ódon kastély kovácsoltvas kapuja előtt, nem kapott belépési engedélyt.
A változatlanság komornyikja a tél fejedelmének adta a kapu kulcsát.
A környék olyan volt, mint egy időtlen festmény. Nagy nehezen átverekedtem magam a tündérek növekvő birodalmán. A mindenre elszánt, őrszolgálatot teljesítő angyalok fáradhatatlanul küzdöttek a folyamatosan zajló csatában. A tél állhatatosan támadott, új és új taktikához folyamodva a kiszemelt terület megszerzésének a reményében, az elkeseredett ostromot dobpergés és üvöltés kísérte. A mester megvalósult álmát bemutató élethű szobrok elmerültek a téli örvényben. Lekotortam a havat a kabátomról, megtöröltem a csizmámat, beléptem az ajtón. A kályha dühösen duruzsolt. A fűtőszerkezet ugyan szorgalmasan termelte a hőt, ám nem tudta teljesen bemelegíteni a termet, a falakból jéghideg lándzsák meredeztek. A pompázatos báli estéket felelevenítő márványpadló felett kristálycsillár hintázott.
A prominens vendégek helyett a csend és a holdfény táncolt. A fiókból előhalásztam a rejtélyes postástól átvett csomagot, egy sugallat hatására – Neked szól a küldemény – letettem arról a szándékról, hogy a főnökömet értesítsem és bátran felbontottam. Egy szimbólumokkal teletűzdelt gyémánt markolatú tőr és egy papír fogadta a kíváncsi tekintetemet. A kés éle összekacsintott az ablaküveget és a helyiséget átszelő holddal. A levélen dőlt betűkkel ez állt:
Kövesd a koldust, ő majd elvezet a sötét barlanghoz.
Elmosolyodtam - Szeretem a rejtélyeket, vicceket és a szójátékokat - A szegény sorsú férfi kint állt a kapu előtt, rám várt türelmetlenül. Az összefagyott ujjait dörzsölte. Elindultam az ősz hajú látogató felé. A hajléktalan sántikálva futott az ellenkező irányba, fel a lankára, én követtem, ropogott a lábam alatt a hó, térdig süllyedtem a fehér mezőben. A dombháton körülnéztem, vakító monoton egyformaság elől szédült csúcsok merész magasságába vágyó fenyőfák kapaszkodtak fel a hegy oldalára. A koldust sehol sem láttam, de a lábnyomai elárulták az irányát, amerre ment. A tűlevelű óriások közt néha felbukkant egy furcsa alak, majd újra eltűnt a szitáló fehérség és az örökzöld hatalmasságok közt. Az érintetlenséget megtörő nyomokat követve felkapaszkodtam a meredek hegyoldalra. Az öreg férfi meglepően fürge volt, látszott, hogy ismeri a környéket, az út egyre veszélyesebbé és járhatatlanabbá vált. Talán egy óra is eltelt, mikor egy szirt pereme megállásra és a mélységbe nézésre kényszerített. Mivel az üldözéssel voltam elfoglalva, fel sem tűnt, hogy milyen magasságokat sikerült meghódítani. Zihálva vettem a friss levegőt. A szívem veszettül dobolt. A fenyőfák koronáján siklott a vándorló telihold. Megszabadultam a súlyként nehezedő kabátomtól és a sapkámtól, könnyebben kelhetek át a túlsó oldalra. A szikla peremén óvatosan araszoltam, miközben a hátamat az érdes szirtnek nyomtam. Beszélgetés foszlányt kaptam el.
Két férfi vitatkozott egymással, a hangjukat néha túlkiáltotta a szél, így a veszekedés témája homályba veszett. Kövek és földdarabok potyogtak és lezuhant egy kulcs is. Közvetlenül a lábbelim mellett landolt. Egy kiálló szirtbe kapaszkodtam az egyik kezemmel, a másikkal a perem szélén egyensúlyozó tárgyért nyúltam.
A legfelső emelet II
Az egyik estén a tomboló hóviharnak és a tájékozódási képességemnek köszönhetően későn értem a munkahelyemre. A munkaadóm szerencsére üzleti tárgyalásra utazott.
Az idő megállt az ódon kastély kovácsoltvas kapuja előtt, nem kapott belépési engedélyt.
A változatlanság komornyikja a tél fejedelmének adta a kapu kulcsát.
A környék olyan volt, mint egy időtlen festmény. Nagy nehezen átverekedtem magam a tündérek növekvő birodalmán. A mindenre elszánt, őrszolgálatot teljesítő angyalok fáradhatatlanul küzdöttek a folyamatosan zajló csatában. A tél állhatatosan támadott, új és új taktikához folyamodva a kiszemelt terület megszerzésének a reményében, az elkeseredett ostromot dobpergés és üvöltés kísérte. A mester megvalósult álmát bemutató élethű szobrok elmerültek a téli örvényben. Lekotortam a havat a kabátomról, megtöröltem a csizmámat, beléptem az ajtón. A kályha dühösen duruzsolt. A fűtőszerkezet ugyan szorgalmasan termelte a hőt, ám nem tudta teljesen bemelegíteni a termet, a falakból jéghideg lándzsák meredeztek. A pompázatos báli estéket felelevenítő márványpadló felett kristálycsillár hintázott.
A prominens vendégek helyett a csend és a holdfény táncolt. A fiókból előhalásztam a rejtélyes postástól átvett csomagot, egy sugallat hatására – Neked szól a küldemény – letettem arról a szándékról, hogy a főnökömet értesítsem és bátran felbontottam. Egy szimbólumokkal teletűzdelt gyémánt markolatú tőr és egy papír fogadta a kíváncsi tekintetemet. A kés éle összekacsintott az ablaküveget és a helyiséget átszelő holddal. A levélen dőlt betűkkel ez állt:
Kövesd a koldust, ő majd elvezet a sötét barlanghoz.
Elmosolyodtam - Szeretem a rejtélyeket, vicceket és a szójátékokat - A szegény sorsú férfi kint állt a kapu előtt, rám várt türelmetlenül. Az összefagyott ujjait dörzsölte. Elindultam az ősz hajú látogató felé. A hajléktalan sántikálva futott az ellenkező irányba, fel a lankára, én követtem, ropogott a lábam alatt a hó, térdig süllyedtem a fehér mezőben. A dombháton körülnéztem, vakító monoton egyformaság elől szédült csúcsok merész magasságába vágyó fenyőfák kapaszkodtak fel a hegy oldalára. A koldust sehol sem láttam, de a lábnyomai elárulták az irányát, amerre ment. A tűlevelű óriások közt néha felbukkant egy furcsa alak, majd újra eltűnt a szitáló fehérség és az örökzöld hatalmasságok közt. Az érintetlenséget megtörő nyomokat követve felkapaszkodtam a meredek hegyoldalra. Az öreg férfi meglepően fürge volt, látszott, hogy ismeri a környéket, az út egyre veszélyesebbé és járhatatlanabbá vált. Talán egy óra is eltelt, mikor egy szirt pereme megállásra és a mélységbe nézésre kényszerített. Mivel az üldözéssel voltam elfoglalva, fel sem tűnt, hogy milyen magasságokat sikerült meghódítani. Zihálva vettem a friss levegőt. A szívem veszettül dobolt. A fenyőfák koronáján siklott a vándorló telihold. Megszabadultam a súlyként nehezedő kabátomtól és a sapkámtól, könnyebben kelhetek át a túlsó oldalra. A szikla peremén óvatosan araszoltam, miközben a hátamat az érdes szirtnek nyomtam. Beszélgetés foszlányt kaptam el.
Két férfi vitatkozott egymással, a hangjukat néha túlkiáltotta a szél, így a veszekedés témája homályba veszett. Kövek és földdarabok potyogtak és lezuhant egy kulcs is. Közvetlenül a lábbelim mellett landolt. Egy kiálló szirtbe kapaszkodtam az egyik kezemmel, a másikkal a perem szélén egyensúlyozó tárgyért nyúltam.
Saturday, August 01, 2009
A legfelső emelet
Simon Roland
A legfelső emelet
Az ablakpárkányok alatt még a sárgálló ősz kavargott a nyár lendületével, de a leghidegebb évszak fehér kopogós csizmájával már kimért léptekkel tört be a lesoványodott ligetekbe, cilinderét emelgetve rideg üdvözlettel, jéghideg érintésével riogatta a járókelőket. Az emberek sietős léptekkel igyekeztek az otthonaikba. A félhomályos sejtelembe menekülő szűk utcák és a szerelmes csendbe kristályosodott szökőkutakkal, az egyszerre minden irányba szaladó térkövekkel, fura művészi szobrokkal dicsekvő tágas terek felett vonuló háztetők pajzsként emelték magasba az új vezért, a szikrázó köpenyeget viselő mord tábornokot. A tél egy büszke fejedelem méltóságával nézett le, a rezzenetlen tócsa tiszta tükrében szemlélte kiteljesedő szépségét és növekvő erejét. A fák vézna kezükkel gyámoltalanul integettek az új hadvezérnek, hódolatukat fejezve ki. Az éjszaka a tél palotájában vendégeskedett.
A helység szélén elhelyezkedő sikátorban egy rongyokba bugyolált férfi tevékenykedett. A sűrű szitáló hópelyhek rászálltak az összekuszált ősz hajára és a gondozatlan ruházatát gúnyolták a pimasz kavargó pelyhek. A csavargó fadarabokat és szétszórt papírokat hordott össze, az összegyűjtött szemétkupacot próbálta meggyújtani remegő kezével egy szélcsendesnek gondolt helyen, de az első próbálkozását a kacagó szél meghiúsította, elfújta a gyengéden pislákoló lángot és talán az utolsó reményét is. A használhatatlanná vált gyufaszálat elgémberedett ujjai között tartotta, majd dühösen elhajította a többi kacat közé.
A meghitt fényben duruzsoló kályhától kellemes hőmérsékletű helyiségből figyeltem a sors által erősen sújtott öregembert. A vagabund az ódon épületet gyengéden átölelő beszédes motívumokkal díszített kovácsoltvas kerítéshez közelített, sántikálva vonszolta magát.
Megragadtam az asztalon hagyott szendvicsem maradékát, egy csésze forró gőzölgő teát és a zörgő kulcscsomót, az előszobai fogasról levettem a kabátot és a sapkát, melyet gyorsan magamra öltöttem, majd a csordultig teli bögrével és az elkészített vacsorával a kezemben egy bűvész mozdulatával egyensúlyozva kiléptem a szabadba. A fél órával ezelőtt elvégzett munkámnak nyoma sem volt, a hótakaró újra belepte a mesteri kapuhoz vezető utat, valószínűleg a hókotró lapátot is, mivel sehol nem találtam. A kanyargó ösvény szövevényes útját kapucniba bújtatott ártatlan arcú angyalok mutatták – Felfednek valamit, hogy mást elrejthessenek -A szobrok kifeszített íjjal védték az ősi kastélyt. Elszántan átverekedtem magam az akadályon, azonban a felerősödött szél a tél hűséges csatlósa újabb támadást intézett, bőszen csattogtatta ostorát.
A pillanatokon belül keletkező fergeteg eltűntette előlem a bejáró előtt ácsorgó jövevény alakját, csak amikor a kapuhoz értem, akkor derült ki számomra, hogy nem az előbb látott hajléktalan, hanem egy makulátlan külsejű középkorú, kipihent arcú szakállas postás várakozott a bejárat előtt – Éjnek éjjelén? – meghökkentem a kései látogatón és a helyzeten. Egy csomagot nyújtott át, hiába magyaráztam neki, hogy ez az épület évszázadok óta lakatlan és az új tulajdonos által megbízott éjjeliőr vagyok, nem foglalkozott velem, szolgálatkészen aláíratta velem a papírt, átnyújtotta a küldeményt és sarkon fordult. A küldeményen nem volt feltüntetve a feladó, de a címzett neve sem, csak az utca és a házszám – Határ utca 32. Hotel Forlorn – A város legendás történetéhez szorosan hozzátartozik a patinás szálloda, amelyben ma a pihenni, szórakozni vágyó módos polgárok helyett legfeljebb a holdfény és egy könyvmoly, erős képzelettel megáldott éjjeliőr járkál a visszhangzó szerényen bútorozott kísértetjárta falak közt. A csomaggal és a kérdésekkel visszatértem az üresen álló épületbe. Felhörpintettem a kamilla teát, elfogyasztottam az ételt, komótos mozdulatokkal végigjártam a szokásos útvonalat. A felső emeletre nem tudtam és nem is akartam menni. A valamikori lépcső darabjai hevertek a tátongó sötétség alatt. A zseblámpa fénye nem merészkedett az első emeletre.
A legfelső emelet
Az ablakpárkányok alatt még a sárgálló ősz kavargott a nyár lendületével, de a leghidegebb évszak fehér kopogós csizmájával már kimért léptekkel tört be a lesoványodott ligetekbe, cilinderét emelgetve rideg üdvözlettel, jéghideg érintésével riogatta a járókelőket. Az emberek sietős léptekkel igyekeztek az otthonaikba. A félhomályos sejtelembe menekülő szűk utcák és a szerelmes csendbe kristályosodott szökőkutakkal, az egyszerre minden irányba szaladó térkövekkel, fura művészi szobrokkal dicsekvő tágas terek felett vonuló háztetők pajzsként emelték magasba az új vezért, a szikrázó köpenyeget viselő mord tábornokot. A tél egy büszke fejedelem méltóságával nézett le, a rezzenetlen tócsa tiszta tükrében szemlélte kiteljesedő szépségét és növekvő erejét. A fák vézna kezükkel gyámoltalanul integettek az új hadvezérnek, hódolatukat fejezve ki. Az éjszaka a tél palotájában vendégeskedett.
A helység szélén elhelyezkedő sikátorban egy rongyokba bugyolált férfi tevékenykedett. A sűrű szitáló hópelyhek rászálltak az összekuszált ősz hajára és a gondozatlan ruházatát gúnyolták a pimasz kavargó pelyhek. A csavargó fadarabokat és szétszórt papírokat hordott össze, az összegyűjtött szemétkupacot próbálta meggyújtani remegő kezével egy szélcsendesnek gondolt helyen, de az első próbálkozását a kacagó szél meghiúsította, elfújta a gyengéden pislákoló lángot és talán az utolsó reményét is. A használhatatlanná vált gyufaszálat elgémberedett ujjai között tartotta, majd dühösen elhajította a többi kacat közé.
A meghitt fényben duruzsoló kályhától kellemes hőmérsékletű helyiségből figyeltem a sors által erősen sújtott öregembert. A vagabund az ódon épületet gyengéden átölelő beszédes motívumokkal díszített kovácsoltvas kerítéshez közelített, sántikálva vonszolta magát.
Megragadtam az asztalon hagyott szendvicsem maradékát, egy csésze forró gőzölgő teát és a zörgő kulcscsomót, az előszobai fogasról levettem a kabátot és a sapkát, melyet gyorsan magamra öltöttem, majd a csordultig teli bögrével és az elkészített vacsorával a kezemben egy bűvész mozdulatával egyensúlyozva kiléptem a szabadba. A fél órával ezelőtt elvégzett munkámnak nyoma sem volt, a hótakaró újra belepte a mesteri kapuhoz vezető utat, valószínűleg a hókotró lapátot is, mivel sehol nem találtam. A kanyargó ösvény szövevényes útját kapucniba bújtatott ártatlan arcú angyalok mutatták – Felfednek valamit, hogy mást elrejthessenek -A szobrok kifeszített íjjal védték az ősi kastélyt. Elszántan átverekedtem magam az akadályon, azonban a felerősödött szél a tél hűséges csatlósa újabb támadást intézett, bőszen csattogtatta ostorát.
A pillanatokon belül keletkező fergeteg eltűntette előlem a bejáró előtt ácsorgó jövevény alakját, csak amikor a kapuhoz értem, akkor derült ki számomra, hogy nem az előbb látott hajléktalan, hanem egy makulátlan külsejű középkorú, kipihent arcú szakállas postás várakozott a bejárat előtt – Éjnek éjjelén? – meghökkentem a kései látogatón és a helyzeten. Egy csomagot nyújtott át, hiába magyaráztam neki, hogy ez az épület évszázadok óta lakatlan és az új tulajdonos által megbízott éjjeliőr vagyok, nem foglalkozott velem, szolgálatkészen aláíratta velem a papírt, átnyújtotta a küldeményt és sarkon fordult. A küldeményen nem volt feltüntetve a feladó, de a címzett neve sem, csak az utca és a házszám – Határ utca 32. Hotel Forlorn – A város legendás történetéhez szorosan hozzátartozik a patinás szálloda, amelyben ma a pihenni, szórakozni vágyó módos polgárok helyett legfeljebb a holdfény és egy könyvmoly, erős képzelettel megáldott éjjeliőr járkál a visszhangzó szerényen bútorozott kísértetjárta falak közt. A csomaggal és a kérdésekkel visszatértem az üresen álló épületbe. Felhörpintettem a kamilla teát, elfogyasztottam az ételt, komótos mozdulatokkal végigjártam a szokásos útvonalat. A felső emeletre nem tudtam és nem is akartam menni. A valamikori lépcső darabjai hevertek a tátongó sötétség alatt. A zseblámpa fénye nem merészkedett az első emeletre.
Wednesday, July 15, 2009
Kísértet történet IV Befejező rész
Simon Roland
Kísértet történet IV
A letűnt századokat felidéző közkedvelt, áruszállításra, postai csomagok, levelek kézbesítésére és hosszú kalandos szárazföldi utazásra használt jármű jellegzetes hangja újra megtörte a papíron tintapacaként rezdülő, terjedő éji csendet, a lovak ütemes dobszólamát és a szétszórt köveken áthajtó, kis gödrökbe tévedő kerekek nyöszörgését továbbította az árnyaktól és neszektől körülvett ösvény, egy rövid ideig hallgatóztam, a zaj lassan távolodott tőlem, a kíváncsiságomtól hajtva elhatároztam, hogy utánajárok a furcsa dolognak, kirohantam a hallba. Szimat a főbejáratot kaparta türelmetlenül, egyre elkeseredettebben, megérezte a belőlem áradó feszültséget, viharos gyorsasággal feltéptem az ajtót és kiléptem a vadonba. Az erdő szeder illattal kedveskedett. A hűséges kutyám az ádáz árkokat elszánt tekintettel ugrálta át, lerázva magáról a tüskék bokrok átkait, sikeresen átverekedte magát a sűrű aljnövényzeten, követve a csaliton átgázoló sietős lépteimet. A felhők elvonultak a hegycsúcsok titkát fürkészni. A fák csúcsáról kék esőcseppek gurultak alá. A lombok és a cserjék félrehúzódtak, meseszép patak kavicsokkal és érintetlen tisztasággal szegélyezett partjára értem ki.
A sebesen vágtázó vízfolyam felett egy büszke átjáró ívelt át, amely motívumokat, legendás csatákat, hősies történeteket prezentáló szobrokkal volt díszítve, a készítője minden bizonnyal kiélte gazdag fantáziáját. A túloldalon díszes bérkocsi bukkant fel a rekettyétől sárgálló domboldalon. Egy igazi szépség szállt ki a hintóból. A fiatal nő hófehér menyasszonyi ruhát viselt. A pompás hídon egy kifogástalan öltözetű magas férfi várakozott, a korlátnak dőlve figyelte a kedvese kecses, hangtalan közeledését. A menyasszony ünnepélyes mozdulatokkal lépkedett a jövendőbelijéhez, elhaladt a daliás mellvértbe bújtatott, kardját magasba emelő lovag előtt, majd a vállán képzeletbeli madarakat cipelő óriás mágus előtt megállt, a kezét a férfi tenyerébe helyezte, aki felhúzta az ujjára a hold kísérteties fényében tündöklő gyűrűt.
A szerelmespár csókban forrt össze, láthatatlan pap mormolta a jókívánságokat és az áldásokat. A lelkész hangja, az újdonsült házaspár, a varázslatos híd és a domb tetején pihenő hintó hirtelen eltűnt. A kutyám értetlenül tekintgetett rám. Közelebb mentem - Ott ahol a híd sárgarézből készült feljárója volt az előbb, most egy kidőlt fa koronája mered a túlpart irányába - A legvastagabb ágán egy madár egyensúlyozott, szomját oltotta a patakból, körülnézett, alaposan szemrevételezte a környéket, mintha keresett volna valamit (talán ő is az előbb látottakat próbálta értelmezni), és elrepült.
Amikor beértem a városba, már a hajnal játszadozott a háztetőkön és a lépteket ringató utcai térköveken, felkerestem az antik üzletet, a boltíves félhomályos pincében kuporgott a rejtély, valahol egészen a közelemben. A könyvesbolt vezetője magamra hagyott, a csendek és a tornyosuló könyvek körülvettek. Rengeteg súlyos kötet és újság átlapozása után végre megtaláltam azt, amit oly állhatatosan kerestem, és az 1899. évi Krónika megadta a kérdésemre a választ, nem képzelődtem. A megsárgult lap megemlíti a hidat, amely a szöveg megírása előtt 54 évvel ezelőtt összedőlt, a lázadók és a kormánycsapatok között kirobbant összecsapás következményeként, egy eltévedt ágyúgolyó a szabadcsapatok ideiglenesen felépített őrséggel és nehézfegyverzettel megerősített barakkjainak a megsemmisítése helyett a mesteri átjárót rombolta szét és küldte a darabjait a patak iszapos aljára. Az oldal alján kanyargó téma viszont más vizekre evezett, a prominens elöljáróról lebbentette fel a fátylat, amelyet a város megmentőjének és hősének tartottak sokáig, de később kiderültek a hamisságai, álnokságai. Az előbb említett férfi halála után egy oktondi, de becsületes önjelölt nyomozó felderítette, kiásta a sötét eltitkolt múltját, és itt kapcsolódott bele a történetbe a szemtanúvá vált kereskedő és a súlyos kórral küzdő kedvese szövevényes kalandja. Craig és Shannon kicsi koruktól kezdve házaspárnak tartották egymást, a csínyeket, barátságot, vonzódást, szenvedélyt megtapasztaló tiszta lelkű szerelmesek gyermekkorukban játékból összeházasodtak, de az újság állítása szerint a hivatalos, papi áldástól kísért házassági ceremónia soha nem valósult meg, a vállalkozó rajongásig imádott nője az esküvő előtt egy nappal betegségben meghalt. A szigorú börtönből megszökő szerelmes férfi későn érkezett, a könyörtelen halál elragadta az első és egyetlen szerelmét. A megsárgult, kifakult újságot sokáig tartottam a kezemben, könnyek potyogtak a szememből.
Kísértet történet IV
A letűnt századokat felidéző közkedvelt, áruszállításra, postai csomagok, levelek kézbesítésére és hosszú kalandos szárazföldi utazásra használt jármű jellegzetes hangja újra megtörte a papíron tintapacaként rezdülő, terjedő éji csendet, a lovak ütemes dobszólamát és a szétszórt köveken áthajtó, kis gödrökbe tévedő kerekek nyöszörgését továbbította az árnyaktól és neszektől körülvett ösvény, egy rövid ideig hallgatóztam, a zaj lassan távolodott tőlem, a kíváncsiságomtól hajtva elhatároztam, hogy utánajárok a furcsa dolognak, kirohantam a hallba. Szimat a főbejáratot kaparta türelmetlenül, egyre elkeseredettebben, megérezte a belőlem áradó feszültséget, viharos gyorsasággal feltéptem az ajtót és kiléptem a vadonba. Az erdő szeder illattal kedveskedett. A hűséges kutyám az ádáz árkokat elszánt tekintettel ugrálta át, lerázva magáról a tüskék bokrok átkait, sikeresen átverekedte magát a sűrű aljnövényzeten, követve a csaliton átgázoló sietős lépteimet. A felhők elvonultak a hegycsúcsok titkát fürkészni. A fák csúcsáról kék esőcseppek gurultak alá. A lombok és a cserjék félrehúzódtak, meseszép patak kavicsokkal és érintetlen tisztasággal szegélyezett partjára értem ki.
A sebesen vágtázó vízfolyam felett egy büszke átjáró ívelt át, amely motívumokat, legendás csatákat, hősies történeteket prezentáló szobrokkal volt díszítve, a készítője minden bizonnyal kiélte gazdag fantáziáját. A túloldalon díszes bérkocsi bukkant fel a rekettyétől sárgálló domboldalon. Egy igazi szépség szállt ki a hintóból. A fiatal nő hófehér menyasszonyi ruhát viselt. A pompás hídon egy kifogástalan öltözetű magas férfi várakozott, a korlátnak dőlve figyelte a kedvese kecses, hangtalan közeledését. A menyasszony ünnepélyes mozdulatokkal lépkedett a jövendőbelijéhez, elhaladt a daliás mellvértbe bújtatott, kardját magasba emelő lovag előtt, majd a vállán képzeletbeli madarakat cipelő óriás mágus előtt megállt, a kezét a férfi tenyerébe helyezte, aki felhúzta az ujjára a hold kísérteties fényében tündöklő gyűrűt.
A szerelmespár csókban forrt össze, láthatatlan pap mormolta a jókívánságokat és az áldásokat. A lelkész hangja, az újdonsült házaspár, a varázslatos híd és a domb tetején pihenő hintó hirtelen eltűnt. A kutyám értetlenül tekintgetett rám. Közelebb mentem - Ott ahol a híd sárgarézből készült feljárója volt az előbb, most egy kidőlt fa koronája mered a túlpart irányába - A legvastagabb ágán egy madár egyensúlyozott, szomját oltotta a patakból, körülnézett, alaposan szemrevételezte a környéket, mintha keresett volna valamit (talán ő is az előbb látottakat próbálta értelmezni), és elrepült.
Amikor beértem a városba, már a hajnal játszadozott a háztetőkön és a lépteket ringató utcai térköveken, felkerestem az antik üzletet, a boltíves félhomályos pincében kuporgott a rejtély, valahol egészen a közelemben. A könyvesbolt vezetője magamra hagyott, a csendek és a tornyosuló könyvek körülvettek. Rengeteg súlyos kötet és újság átlapozása után végre megtaláltam azt, amit oly állhatatosan kerestem, és az 1899. évi Krónika megadta a kérdésemre a választ, nem képzelődtem. A megsárgult lap megemlíti a hidat, amely a szöveg megírása előtt 54 évvel ezelőtt összedőlt, a lázadók és a kormánycsapatok között kirobbant összecsapás következményeként, egy eltévedt ágyúgolyó a szabadcsapatok ideiglenesen felépített őrséggel és nehézfegyverzettel megerősített barakkjainak a megsemmisítése helyett a mesteri átjárót rombolta szét és küldte a darabjait a patak iszapos aljára. Az oldal alján kanyargó téma viszont más vizekre evezett, a prominens elöljáróról lebbentette fel a fátylat, amelyet a város megmentőjének és hősének tartottak sokáig, de később kiderültek a hamisságai, álnokságai. Az előbb említett férfi halála után egy oktondi, de becsületes önjelölt nyomozó felderítette, kiásta a sötét eltitkolt múltját, és itt kapcsolódott bele a történetbe a szemtanúvá vált kereskedő és a súlyos kórral küzdő kedvese szövevényes kalandja. Craig és Shannon kicsi koruktól kezdve házaspárnak tartották egymást, a csínyeket, barátságot, vonzódást, szenvedélyt megtapasztaló tiszta lelkű szerelmesek gyermekkorukban játékból összeházasodtak, de az újság állítása szerint a hivatalos, papi áldástól kísért házassági ceremónia soha nem valósult meg, a vállalkozó rajongásig imádott nője az esküvő előtt egy nappal betegségben meghalt. A szigorú börtönből megszökő szerelmes férfi későn érkezett, a könyörtelen halál elragadta az első és egyetlen szerelmét. A megsárgult, kifakult újságot sokáig tartottam a kezemben, könnyek potyogtak a szememből.
Monday, June 29, 2009
Kísértet történet III. rész
Simon Roland
Kísértet történet III.
A diáriumból kitépett lapot sokáig tartottam a kezemben, a befejezetlen történet hatása alá kerültem, összehajtogattam a papírust és a bennem felmerülő kérdéseket a megválaszolatlanság mélyére süllyesztettem.
A régi korokat hirdető, a nemesi értékekből, ódivatú művészetből ízelítőt adó kopott öreg ruhásszekrény hívta fel magára az elkalandozó figyelmemet. Szimat békésen aludt, csak néha mozgatta az orrát, fintorgott, a törött ablaküvegen keresztül belopódzott virág, cserje, vadmálna illatú varázslatos rengeteg járkált a magányos kunyhóban. A hűséges eb beleszimatolt a friss levegőbe, valószínűleg az erdő mélyét járta álmában. Az asztalra lerakott kosárból büszke szarvasgombák integettek. A kutyus a fülét igazgatta a mancsával, néha felmordult, majd a morgása szuszogássá szelídült. Kék esőcseppek gördültek le a lombokról. Az angyalok megrakott csillagszekéren vonultak el a mord hegycsúcsok járhatatlan sziklái közé, a magaslaton fürödtek a holdfény csókolta hűvös, tiszta mélyből felbukkanó patakban, a könnyeiket azonban itt hagyták. A gardrób díszes formáit követtem a tekintetemmel, amikor a szemem a szekrény mögé kalandozott, valamit felfedeztem. A termetes szekrényt szándékosan tolták a titokzatos bejárat elé. A testemmel nekifeszültem az óriási bútordarabnak, a mindennapos szokásommá vált esti futás és az edzőteremben eltöltött szorgalmas, állhatatos súlyemeléseknek köszönhetően nem jelentett gondot a hatalmas akadály eltávolítása a rébusz útjából. Kitűnő testi és szellemi állapotban voltam. Teljes erőmet igénybe véve elmozdítottam a rejtély útjában álló, idős komornyikra hasonlító ruhatárat.
A szemközti falon az időtelenségben időző fura szellemkastélyra hasonlító falióra megbűvölten, meredten mutatott a felfedezett titkos járatra – lépd át a küszöböt, ha van elég bátorságod, de nagyon vigyázz -
Az ajtóhoz mentem és a kíváncsiságomtól hajtva megpróbáltam kinyitni, de az ajtó konokul ellenállt, elővettem a nemrégiben megtalált kulcsot és a zárba illesztettem, a kulccsal együtt fordult el a múlt, a jelen és a jövő is. Izgatottan nyomtam le a kilincset, a szívem vadul zakatolt, az ijesztő gyermekkori emlékeimen (a zsongó nyári szünidő ideje alatt nagyapám házának közelében elterülő gazzal és városi legendákkal körülbástyázott romos házikó pincéjében bóklásztam a botok által kijelölt kapu helyett a nyitott ablakon berepülő labda után kutatva) átlépve benyitottam a szobába. Elővettem a zseblámpámat és felkattintottam a gombját. A fénycsóva ijedten és kíváncsian szaladt végig a poros padlón, majd a könyvespolcon, az évszázadok óta érintetlen vastag könyveken sietősen, néhol ráérősen lépdelt, szomjasan falta az ismerős vagy ismeretlen, híres vagy régi új címeket, végigmászott a csendmohás falon, végül egy festményen állapodott meg. A félhomályos helyiségben egy valóságos művészeti élmény fogadott. A napfényben tobzódó lombok alatt egy szemmel láthatóan boldog szerelmespár piknikezett, előttük bor és sütemény, pompa és mámor - A festőnek sikerült a lehetetlen, kiemelte őket a keretből. A nő szőke haját borzolja a szél, a férfi féltőn fogja a kedvese kecses kezét. Összetartoznak, szeretik egymást – mondtam hangosan, ha az alkotó is a szobában tartózkodott volna, akkor valószínűleg megosztottam volna a gondolataimat a művészetről, de csak a csend bólogatott rendíthetetlenül.
A szerelmesek pillantása, mozdulata, tartása a csók gondolatával játszott. Az ajkuk szenvedélyes csókért kiáltott.
Kísértet történet III.
A diáriumból kitépett lapot sokáig tartottam a kezemben, a befejezetlen történet hatása alá kerültem, összehajtogattam a papírust és a bennem felmerülő kérdéseket a megválaszolatlanság mélyére süllyesztettem.
A régi korokat hirdető, a nemesi értékekből, ódivatú művészetből ízelítőt adó kopott öreg ruhásszekrény hívta fel magára az elkalandozó figyelmemet. Szimat békésen aludt, csak néha mozgatta az orrát, fintorgott, a törött ablaküvegen keresztül belopódzott virág, cserje, vadmálna illatú varázslatos rengeteg járkált a magányos kunyhóban. A hűséges eb beleszimatolt a friss levegőbe, valószínűleg az erdő mélyét járta álmában. Az asztalra lerakott kosárból büszke szarvasgombák integettek. A kutyus a fülét igazgatta a mancsával, néha felmordult, majd a morgása szuszogássá szelídült. Kék esőcseppek gördültek le a lombokról. Az angyalok megrakott csillagszekéren vonultak el a mord hegycsúcsok járhatatlan sziklái közé, a magaslaton fürödtek a holdfény csókolta hűvös, tiszta mélyből felbukkanó patakban, a könnyeiket azonban itt hagyták. A gardrób díszes formáit követtem a tekintetemmel, amikor a szemem a szekrény mögé kalandozott, valamit felfedeztem. A termetes szekrényt szándékosan tolták a titokzatos bejárat elé. A testemmel nekifeszültem az óriási bútordarabnak, a mindennapos szokásommá vált esti futás és az edzőteremben eltöltött szorgalmas, állhatatos súlyemeléseknek köszönhetően nem jelentett gondot a hatalmas akadály eltávolítása a rébusz útjából. Kitűnő testi és szellemi állapotban voltam. Teljes erőmet igénybe véve elmozdítottam a rejtély útjában álló, idős komornyikra hasonlító ruhatárat.
A szemközti falon az időtelenségben időző fura szellemkastélyra hasonlító falióra megbűvölten, meredten mutatott a felfedezett titkos járatra – lépd át a küszöböt, ha van elég bátorságod, de nagyon vigyázz -
Az ajtóhoz mentem és a kíváncsiságomtól hajtva megpróbáltam kinyitni, de az ajtó konokul ellenállt, elővettem a nemrégiben megtalált kulcsot és a zárba illesztettem, a kulccsal együtt fordult el a múlt, a jelen és a jövő is. Izgatottan nyomtam le a kilincset, a szívem vadul zakatolt, az ijesztő gyermekkori emlékeimen (a zsongó nyári szünidő ideje alatt nagyapám házának közelében elterülő gazzal és városi legendákkal körülbástyázott romos házikó pincéjében bóklásztam a botok által kijelölt kapu helyett a nyitott ablakon berepülő labda után kutatva) átlépve benyitottam a szobába. Elővettem a zseblámpámat és felkattintottam a gombját. A fénycsóva ijedten és kíváncsian szaladt végig a poros padlón, majd a könyvespolcon, az évszázadok óta érintetlen vastag könyveken sietősen, néhol ráérősen lépdelt, szomjasan falta az ismerős vagy ismeretlen, híres vagy régi új címeket, végigmászott a csendmohás falon, végül egy festményen állapodott meg. A félhomályos helyiségben egy valóságos művészeti élmény fogadott. A napfényben tobzódó lombok alatt egy szemmel láthatóan boldog szerelmespár piknikezett, előttük bor és sütemény, pompa és mámor - A festőnek sikerült a lehetetlen, kiemelte őket a keretből. A nő szőke haját borzolja a szél, a férfi féltőn fogja a kedvese kecses kezét. Összetartoznak, szeretik egymást – mondtam hangosan, ha az alkotó is a szobában tartózkodott volna, akkor valószínűleg megosztottam volna a gondolataimat a művészetről, de csak a csend bólogatott rendíthetetlenül.
A szerelmesek pillantása, mozdulata, tartása a csók gondolatával játszott. Az ajkuk szenvedélyes csókért kiáltott.
Sunday, June 21, 2009
Kísértet történet II. rész
Simon Roland
Kísértet történet II
Összegzem, amit eddig megtudtam. A bíróval kegyetlenül végeztek a saját otthonában, az áldozat holttestére egy helybeli vadász bukkant rá, bezörgetett a bejárati ajtón, mivel választ nem kapott, benyitott, a nappaliban szörnyű látvány fogadta, a széttört bútor romjai alatt meglelte a fakunyhó néhai lakóját.
A ház körül, a veteményesben, a gyümölcsöskertben és a házat átölelő díszes kerítés körül néhány erdei állat, mókus, farkas, medve lábnyomát fedezték fel a fontoskodó detektívek, emberre utaló nyomokat a brutálisan meggyilkolt férfiét és a vadászét leszámítva nem találtak. Kis idő elteltével, ami volt egy hét is, a zsandárok tehetetlenül tárták szét a karjukat, a magasabb hivatalból elrendelt vizsgálatot lezárták, az aktát a fiók mélyére csúsztatták. A hely és az idő különös egybeesésének köszönhetően belekeveredtem az előbb említett eseménybe, az elhíresült bűncselekménynek a szemtanújává váltam, a közeli domb tetejéről a sárga rekettyék biztos rejtekéből néztem végig a gyilkosságot, az ablakon nem volt függöny, mint egy színházi néző a páholyból követtem végig a megdöbbentő történetet, de ez nem előadás volt, hanem véresen komoly bűncselekmény, a
falu prominens elöljárója volt az elkövető, medvetalpat csatolt a cipőjére és prémes kesztyűt húzott a kezére, így surrant be a bíró házába. A település megbecsült polgárát nem lehet alaptalanul megvádolni, ezért hezitáltam, de végül is rászántam magam, bejelentést tettem. Hiába tájékoztattam a látottakról a nyomozást vezető kapitányt, nem hitt nekem, és mivel eredményre éhezett,és hogy megnyugtassa a megrémült és felháborodott falusiakat, elrendelte a letartóztatásomat, a börtön hűvös, nyirkos cellájába vetettek.
A feleségem megbetegedett, az ágynak dőlt. Az összes vagyonomat, a szépen csilingelő arany tallérokat felhasználva lefizettem a cellám ajtajánál szolgálatot teljesítő robosztus porkolábot és többi foglár éberségét kijátszva sikerült megszöknöm a szigorú büntetés-végrehajtási intézetből.
Közeledő hintó zajára kaptam fel a fejem, abbahagytam az érdekes történet olvasását. A mord óriás esőfelhő szenvedélye csillapult, már nem zenélt oly veszettül a háztetőn, a kopott cserepekről csordogált a csend és az angyalok mérhetetlen könnye. Hátasok patáinak állhatatos el és feltűnő kopogása, (a hangok követték a fák között megbújó út szeszélyes járását, a sűrű cserjés kitűnő rejtekhelyet biztosítana útonállóknak) keveredett a kavicsos úton küzdő bérkocsi kerekének panaszos jajkiáltásával. Kibámultam az ablakon, a távoli szürke hegyvonulaton zongorázó hold viszonozta az érdeklődő tekintetemet – Nincs itt senki, se távol se közel – próbáltam nyugtatni magam, de a szívem vadul vert. A hold puha érintését élvező fenyőfák ritkásan álltak őrt a meredek erdei ösvény mellett, ezért ráláttam az útra, semmi híre nem volt hintó érkezésének, csak a szél
bandukolt, hátán a batyujával. Szimat oldalra fordította a fejét és a gyűrött fülét mozgatta, várakozó álláspontra helyezkedett, a látáson, halláson, szagláson, tapintáson és az ízlelésen kívül plusz érzékkel rendelkezett, erről személyesen is meggyőződhettem a minden viccre és jó bulira érzékeny és fogékony barátaimmal közösen megrendezett gombász versenyen, amit fényképekkel örökítettem meg. Egy üveg régi és ritka nemesi vörösborból kortyolhatott a győztes, ezért mindenki beleadott minden trükköt és tanult fogást. Az erdő nem fedi fel könnyen a titkait. A kék kupolát magasba emelő fák és az erős sziklák peremén sétáló bokrok szövetségesként súgnak össze. A kutyám olyan helyen is megtalálta az igen mélyen rejtőzködő szarvasgombákat, ahol a társaim hű háziállatai nem fogtak jelet, futottak tovább, a rengeteg labirintusként csavarodott köréjük. Szimat találta a
legtöbb drága ínyencséget, a sokak által kedvelt ízletes szarvasgombát, megnyertem a fogadást.
Megcirógattam a buksiját, a házi kedvenc hálásan nézett rám, a szemében láttam, hogy ő legszívesebben a rengeteg mélyét járná. Folytattam a történet gombolyítását.
Amikor hazaértem a forró ölelés és csókok buja csokra helyett a legnagyobb fájdalom fogadott, az ágyban mozdulatlanul hevert a kedvesem, hűvösen fogadta a közeledésemet, a lelke már messze járt. A feleségemet legyőzte a betegség. A katonák felforgatták utánam a környéket, menekülnöm kellett.
A mai napon befejezem a naplóm írását.
A diáriumot a falánk lángnyelvek közé hajítottam.
Csak ezt az utolsó kitépett oldalt hagytam meg, mint egy befejezetlen fájdalmas költemény, mely folytatásra vár.
1723.07.18
Kísértet történet II
Összegzem, amit eddig megtudtam. A bíróval kegyetlenül végeztek a saját otthonában, az áldozat holttestére egy helybeli vadász bukkant rá, bezörgetett a bejárati ajtón, mivel választ nem kapott, benyitott, a nappaliban szörnyű látvány fogadta, a széttört bútor romjai alatt meglelte a fakunyhó néhai lakóját.
A ház körül, a veteményesben, a gyümölcsöskertben és a házat átölelő díszes kerítés körül néhány erdei állat, mókus, farkas, medve lábnyomát fedezték fel a fontoskodó detektívek, emberre utaló nyomokat a brutálisan meggyilkolt férfiét és a vadászét leszámítva nem találtak. Kis idő elteltével, ami volt egy hét is, a zsandárok tehetetlenül tárták szét a karjukat, a magasabb hivatalból elrendelt vizsgálatot lezárták, az aktát a fiók mélyére csúsztatták. A hely és az idő különös egybeesésének köszönhetően belekeveredtem az előbb említett eseménybe, az elhíresült bűncselekménynek a szemtanújává váltam, a közeli domb tetejéről a sárga rekettyék biztos rejtekéből néztem végig a gyilkosságot, az ablakon nem volt függöny, mint egy színházi néző a páholyból követtem végig a megdöbbentő történetet, de ez nem előadás volt, hanem véresen komoly bűncselekmény, a
falu prominens elöljárója volt az elkövető, medvetalpat csatolt a cipőjére és prémes kesztyűt húzott a kezére, így surrant be a bíró házába. A település megbecsült polgárát nem lehet alaptalanul megvádolni, ezért hezitáltam, de végül is rászántam magam, bejelentést tettem. Hiába tájékoztattam a látottakról a nyomozást vezető kapitányt, nem hitt nekem, és mivel eredményre éhezett,és hogy megnyugtassa a megrémült és felháborodott falusiakat, elrendelte a letartóztatásomat, a börtön hűvös, nyirkos cellájába vetettek.
A feleségem megbetegedett, az ágynak dőlt. Az összes vagyonomat, a szépen csilingelő arany tallérokat felhasználva lefizettem a cellám ajtajánál szolgálatot teljesítő robosztus porkolábot és többi foglár éberségét kijátszva sikerült megszöknöm a szigorú büntetés-végrehajtási intézetből.
Közeledő hintó zajára kaptam fel a fejem, abbahagytam az érdekes történet olvasását. A mord óriás esőfelhő szenvedélye csillapult, már nem zenélt oly veszettül a háztetőn, a kopott cserepekről csordogált a csend és az angyalok mérhetetlen könnye. Hátasok patáinak állhatatos el és feltűnő kopogása, (a hangok követték a fák között megbújó út szeszélyes járását, a sűrű cserjés kitűnő rejtekhelyet biztosítana útonállóknak) keveredett a kavicsos úton küzdő bérkocsi kerekének panaszos jajkiáltásával. Kibámultam az ablakon, a távoli szürke hegyvonulaton zongorázó hold viszonozta az érdeklődő tekintetemet – Nincs itt senki, se távol se közel – próbáltam nyugtatni magam, de a szívem vadul vert. A hold puha érintését élvező fenyőfák ritkásan álltak őrt a meredek erdei ösvény mellett, ezért ráláttam az útra, semmi híre nem volt hintó érkezésének, csak a szél
bandukolt, hátán a batyujával. Szimat oldalra fordította a fejét és a gyűrött fülét mozgatta, várakozó álláspontra helyezkedett, a látáson, halláson, szagláson, tapintáson és az ízlelésen kívül plusz érzékkel rendelkezett, erről személyesen is meggyőződhettem a minden viccre és jó bulira érzékeny és fogékony barátaimmal közösen megrendezett gombász versenyen, amit fényképekkel örökítettem meg. Egy üveg régi és ritka nemesi vörösborból kortyolhatott a győztes, ezért mindenki beleadott minden trükköt és tanult fogást. Az erdő nem fedi fel könnyen a titkait. A kék kupolát magasba emelő fák és az erős sziklák peremén sétáló bokrok szövetségesként súgnak össze. A kutyám olyan helyen is megtalálta az igen mélyen rejtőzködő szarvasgombákat, ahol a társaim hű háziállatai nem fogtak jelet, futottak tovább, a rengeteg labirintusként csavarodott köréjük. Szimat találta a
legtöbb drága ínyencséget, a sokak által kedvelt ízletes szarvasgombát, megnyertem a fogadást.
Megcirógattam a buksiját, a házi kedvenc hálásan nézett rám, a szemében láttam, hogy ő legszívesebben a rengeteg mélyét járná. Folytattam a történet gombolyítását.
Amikor hazaértem a forró ölelés és csókok buja csokra helyett a legnagyobb fájdalom fogadott, az ágyban mozdulatlanul hevert a kedvesem, hűvösen fogadta a közeledésemet, a lelke már messze járt. A feleségemet legyőzte a betegség. A katonák felforgatták utánam a környéket, menekülnöm kellett.
A mai napon befejezem a naplóm írását.
A diáriumot a falánk lángnyelvek közé hajítottam.
Csak ezt az utolsó kitépett oldalt hagytam meg, mint egy befejezetlen fájdalmas költemény, mely folytatásra vár.
1723.07.18
Kísértet történet I. rész
Simon Roland
Kísértet történet I
Az ereszkedő hőlégballonra hasonlító meggyszínű napkorong a hömpölygő vízfolyam felett lebegett. Az est kitárt szárnyú ragadozó madárként vetült a mesés szépségű tájra. A nap lassan elmerült a sötéten örvénylő mélységben. A békák kórusára távoli madár válaszolt. Az ízletes és értékes szarvasgombákkal dicsekvő kosárral a kezemben átkeltem a hangulatos fahídon, és a hirtelen érkezett nyomasztó érzésen is, egyfajta előérzet volt ez, melyet kénytelen voltam szemrevételezni, megvizsgálni, egy figyelmeztetés, talán egy jövőbeli eseményre, egy érzés mely belém hasított egy pillanatra. A szomorúfűz és felette glóriaként gomolygó, lombokra csavarodó égbolt elevenebbnek hatott a mozdulatlan víztükörben. A szél átsöpört a lombok közt, de a köves parton megállt, a víz felszínére festett látványtól lenyűgözve. Ráléptem a hazafelé vezető lámpásként világító
pipacsokkal szegélyezett kacskaringós ösvényre, hátra néztem, a Szimat névre keresztelt kutyámat keresve. A hűséges eb az áthatolhatatlan erdő irányába bámult – Gyere már, holnap majd folytatod a gombák keresését – kiáltottam erélyesen, majd füttyszóval próbáltam idehívni a makacs jószágot, a házi kedvenc morgott és dühösen ugatott, mereven nézett egy bizonyos pontra. A fákra, bokrokra telepedő sötétséggel baljóslatú fellegek érkeztek. Eleredt az eső. Odamentem, hogy közelebbről is szemügyre vegyem a tekintetével fürkészett területet. Megsimogattam Szimat buksiját, de nem sikerült megnyugtatnom, sőt még jobban csaholt. A felhők tócsákat álmodtak az erdő szoknyáihoz bújó egyenetlen talajra. A páfrányok elfutottak, hogy mutassanak nekem valami érdekeset. Az alázúduló esőcseppek függönyként gördültek elém. Félrehajtottam a kilátást akadályozó ágakat és a félelmek rejtett
akadályait is. Az égboltnak nevezett milliárd zsarát szemű jelenés kettévált, lidércfényben burjánzó rekettyésbokorral befuttatott domboldalon egy fura fekete köpenyt viselő férfire lettem figyelmes. A sötétség újra birtokba vette az erdőt, hangos dörej figyelmeztette az erre tévedő vándort - Ne menj tovább -
Az ábrándos tölgyfák felett átsuhanó villám varázserővel ruházta fel a meredek lankán haladó kísérteties figurát. Kék varázsos szikrák rajzolták meg a valószínűleg nehéz zsákot cipelő figura sziluettjét. A kutyus váratlanul nekiiramodott, átverekedte magát a sűrű bokrokon és a titokzatos férfi nyomába eredt. Ezer rakoncátlan, szemtelen macska sem tudta volna elterelni a figyelmét. Követtem a magáról megfeledkezett jószágot, mikor felértem a domb tetejére, elém tárult egy romos házikó. A rozoga kunyhó előtt észrevettem a kutyámat, a szomorú időjárással mit sem törődve megszállottan kapart, mire odaértem a szorgalmasan dolgozó kutyushoz jelentős mennyiségű sáros földkupac gyülekezett a háta mögött.
Csaholással és jelentőségteljes nézéssel jelezte, hogy talált valamit. Az eső még vadabbul ömlött ránk. Lehajoltam és egy dobozkát vettem ki a gödörből – Szarvasgombák és titkok –
mondtam elgondolkodva, miközben leemeltem a díszes motívumokkal tarkított szelence tetejét, egy rozsdás kulcsot és egy levelet vettem ki belőle. A nyári zápor elöl az elhagyatott kunyhóban húztam meg magam. A szerényen berendezett régi korokat és emlékeket őrző házikó ugyan nem adott luxus kényelmet, az ablakon bekéredzkedtek a pimasz esőcseppek, az elhasználódott szék és az ágy kényelmetlen volt, de a kunyhó mégis megfelelt a követelményemnek, menedéket adott. Szimat a lábamhoz telepedett és nyalogatta vizes bundáját. Elővettem a hátizsákomból a zseblámpát és a halvány fényben hangosan olvasni kezdtem a levelet.
A villám újra átsuhant az égen. A telihold már a hegycsúcson járt.
Kísértet történet I
Az ereszkedő hőlégballonra hasonlító meggyszínű napkorong a hömpölygő vízfolyam felett lebegett. Az est kitárt szárnyú ragadozó madárként vetült a mesés szépségű tájra. A nap lassan elmerült a sötéten örvénylő mélységben. A békák kórusára távoli madár válaszolt. Az ízletes és értékes szarvasgombákkal dicsekvő kosárral a kezemben átkeltem a hangulatos fahídon, és a hirtelen érkezett nyomasztó érzésen is, egyfajta előérzet volt ez, melyet kénytelen voltam szemrevételezni, megvizsgálni, egy figyelmeztetés, talán egy jövőbeli eseményre, egy érzés mely belém hasított egy pillanatra. A szomorúfűz és felette glóriaként gomolygó, lombokra csavarodó égbolt elevenebbnek hatott a mozdulatlan víztükörben. A szél átsöpört a lombok közt, de a köves parton megállt, a víz felszínére festett látványtól lenyűgözve. Ráléptem a hazafelé vezető lámpásként világító
pipacsokkal szegélyezett kacskaringós ösvényre, hátra néztem, a Szimat névre keresztelt kutyámat keresve. A hűséges eb az áthatolhatatlan erdő irányába bámult – Gyere már, holnap majd folytatod a gombák keresését – kiáltottam erélyesen, majd füttyszóval próbáltam idehívni a makacs jószágot, a házi kedvenc morgott és dühösen ugatott, mereven nézett egy bizonyos pontra. A fákra, bokrokra telepedő sötétséggel baljóslatú fellegek érkeztek. Eleredt az eső. Odamentem, hogy közelebbről is szemügyre vegyem a tekintetével fürkészett területet. Megsimogattam Szimat buksiját, de nem sikerült megnyugtatnom, sőt még jobban csaholt. A felhők tócsákat álmodtak az erdő szoknyáihoz bújó egyenetlen talajra. A páfrányok elfutottak, hogy mutassanak nekem valami érdekeset. Az alázúduló esőcseppek függönyként gördültek elém. Félrehajtottam a kilátást akadályozó ágakat és a félelmek rejtett
akadályait is. Az égboltnak nevezett milliárd zsarát szemű jelenés kettévált, lidércfényben burjánzó rekettyésbokorral befuttatott domboldalon egy fura fekete köpenyt viselő férfire lettem figyelmes. A sötétség újra birtokba vette az erdőt, hangos dörej figyelmeztette az erre tévedő vándort - Ne menj tovább -
Az ábrándos tölgyfák felett átsuhanó villám varázserővel ruházta fel a meredek lankán haladó kísérteties figurát. Kék varázsos szikrák rajzolták meg a valószínűleg nehéz zsákot cipelő figura sziluettjét. A kutyus váratlanul nekiiramodott, átverekedte magát a sűrű bokrokon és a titokzatos férfi nyomába eredt. Ezer rakoncátlan, szemtelen macska sem tudta volna elterelni a figyelmét. Követtem a magáról megfeledkezett jószágot, mikor felértem a domb tetejére, elém tárult egy romos házikó. A rozoga kunyhó előtt észrevettem a kutyámat, a szomorú időjárással mit sem törődve megszállottan kapart, mire odaértem a szorgalmasan dolgozó kutyushoz jelentős mennyiségű sáros földkupac gyülekezett a háta mögött.
Csaholással és jelentőségteljes nézéssel jelezte, hogy talált valamit. Az eső még vadabbul ömlött ránk. Lehajoltam és egy dobozkát vettem ki a gödörből – Szarvasgombák és titkok –
mondtam elgondolkodva, miközben leemeltem a díszes motívumokkal tarkított szelence tetejét, egy rozsdás kulcsot és egy levelet vettem ki belőle. A nyári zápor elöl az elhagyatott kunyhóban húztam meg magam. A szerényen berendezett régi korokat és emlékeket őrző házikó ugyan nem adott luxus kényelmet, az ablakon bekéredzkedtek a pimasz esőcseppek, az elhasználódott szék és az ágy kényelmetlen volt, de a kunyhó mégis megfelelt a követelményemnek, menedéket adott. Szimat a lábamhoz telepedett és nyalogatta vizes bundáját. Elővettem a hátizsákomból a zseblámpát és a halvány fényben hangosan olvasni kezdtem a levelet.
A villám újra átsuhant az égen. A telihold már a hegycsúcson járt.
Saturday, June 20, 2009
Éjszakai titok
Simon Roland
Éjszakai titok
Szenvedély sűrű kertjét járod,
az éjszakából piros virágot tépsz,
merész vágyak és álmok,
őrült festményéből kilépsz.
Ruhád a padlóra hull,
meztelenséged varázsos ármány,
szépségedtől elnémul,
hold ajkú márvány.
Kívánatos combodon játszik,
ezer fantom és árny,
buja tested csábít,
titkod felfedezésre vár.
Ártatlan angyal lépted,
tantaluszi kín,
húsod és a véred,
végtelen kalandba hív.
Éjszakai titok
Szenvedély sűrű kertjét járod,
az éjszakából piros virágot tépsz,
merész vágyak és álmok,
őrült festményéből kilépsz.
Ruhád a padlóra hull,
meztelenséged varázsos ármány,
szépségedtől elnémul,
hold ajkú márvány.
Kívánatos combodon játszik,
ezer fantom és árny,
buja tested csábít,
titkod felfedezésre vár.
Ártatlan angyal lépted,
tantaluszi kín,
húsod és a véred,
végtelen kalandba hív.
Saturday, June 13, 2009
Thursday, June 11, 2009
Öreg vízimalom
Simon Roland
Öreg vízimalom
Magányos épület,
könyököl a partra,
vízbe mártott tüzet,
a tenyerében tartja.
Könyvből kivágott fejezet,
itt a történelem mesél,
az óriás mozdulatlan eleven,
ül a nagy léptű idő helyén.
Az ablaküvegre tapad,
amorf felleg könnyes arca,
átszövi a koszlott falat,
az erdő ősi sarja.
Remete lélek álmodja az álmot,
múltba nyitva a szemét,
őröl a malom, cipeli a súlyos zsákot,
a derék molnár legény.
Madár szárnyán,
fáradt fénysugár,
táncba hívja párját,
a bársonyos éjszakát.
Öreg vízimalom
Magányos épület,
könyököl a partra,
vízbe mártott tüzet,
a tenyerében tartja.
Könyvből kivágott fejezet,
itt a történelem mesél,
az óriás mozdulatlan eleven,
ül a nagy léptű idő helyén.
Az ablaküvegre tapad,
amorf felleg könnyes arca,
átszövi a koszlott falat,
az erdő ősi sarja.
Remete lélek álmodja az álmot,
múltba nyitva a szemét,
őröl a malom, cipeli a súlyos zsákot,
a derék molnár legény.
Madár szárnyán,
fáradt fénysugár,
táncba hívja párját,
a bársonyos éjszakát.
Monday, May 25, 2009
Aratás
Simon Roland
Aratás
Évődő napkorong,
kegyetlen szphinx,
pajzs-oltalom,
kék kupola alatt bizony sehol sincs.
Férfit érlelő munka,
ujjongva ugrál a szőke kalász,
suhan a kasza újra és újra,
káprázatos Július ül a felhők alján.
Ős-modern titán,
kombájn száguld,
fenséges búzamező kiált,
régi nyár a gép alá hull.
Aratás
Évődő napkorong,
kegyetlen szphinx,
pajzs-oltalom,
kék kupola alatt bizony sehol sincs.
Férfit érlelő munka,
ujjongva ugrál a szőke kalász,
suhan a kasza újra és újra,
káprázatos Július ül a felhők alján.
Ős-modern titán,
kombájn száguld,
fenséges búzamező kiált,
régi nyár a gép alá hull.
Monday, May 04, 2009
Solymász és madara
Simon Roland
Solymász és madara
Hűség és szabadság,
kék hullámain vitorláz,
kövesse gazdája parancsát,
vagy a hegyek fenséges útvonalát.
Félelmes árnyával vívódik,
a menekülő zsákmány,
őrült, kedves, mogorva, szolid,
kaján démonok utaznak a szárnyán.
Olvadó üveghídon,
lépdel a hiú tavasz,
a köveken lusta gyíkok
pihennek az arany lombok alatt.
Éles vadász szemét,
megérinti a szépség vágya,
járhatatlan csúcsok szűz-fehér,
négy angyal féltett vadvirága.
Solymász és madara
Hűség és szabadság,
kék hullámain vitorláz,
kövesse gazdája parancsát,
vagy a hegyek fenséges útvonalát.
Félelmes árnyával vívódik,
a menekülő zsákmány,
őrült, kedves, mogorva, szolid,
kaján démonok utaznak a szárnyán.
Olvadó üveghídon,
lépdel a hiú tavasz,
a köveken lusta gyíkok
pihennek az arany lombok alatt.
Éles vadász szemét,
megérinti a szépség vágya,
járhatatlan csúcsok szűz-fehér,
négy angyal féltett vadvirága.
Monday, April 27, 2009
Papír
Simon Roland
Papír
Négybe hajtott napok,
magasan, lélek-bűvölten,
repülnek a szélcsendes udvaron,
a ház, a fal csak papundekli díszlet.
Fénymásolt hold,
fakó és csorba,
hullámzó ezüstöt szór,
a csillag és csónak csalta tóba.
Szétszakadt maszkara,
csalitban csavargó éj,
kinyílt az erdő titkos ajtaja,
átvisít rajta a hajnali fény.
Papír
Négybe hajtott napok,
magasan, lélek-bűvölten,
repülnek a szélcsendes udvaron,
a ház, a fal csak papundekli díszlet.
Fénymásolt hold,
fakó és csorba,
hullámzó ezüstöt szór,
a csillag és csónak csalta tóba.
Szétszakadt maszkara,
csalitban csavargó éj,
kinyílt az erdő titkos ajtaja,
átvisít rajta a hajnali fény.
Wednesday, April 01, 2009
Hirdetőoszlop
Simon Roland
Hirdetőoszlop
Mint egy elfeledett ősi vár,
utolsó pillére,
falragaszra merő tekintet száll,
pályázik a titkos hírére.
Plakát-szenzáció,
kiált a rikkancs szél,
megfontolt lépteket szór,
macskaköves tér.
Hirdetőoszlop
Mint egy elfeledett ősi vár,
utolsó pillére,
falragaszra merő tekintet száll,
pályázik a titkos hírére.
Plakát-szenzáció,
kiált a rikkancs szél,
megfontolt lépteket szór,
macskaköves tér.
Tuesday, March 24, 2009
Hőség
Simon Roland
Hőség
Felhőtlen égen évődő napkorong,
lombok alatt gondtalan üldögélsz,
buja fény csókolja a combod,
átölel, kényeztet a rét.
Kacéran kacsint a barack,
végignéz a feltáruló dombon,
ízletes gyümölcsbe harapsz,
lefolyik a leve a nyakadon.
Lángoló ajkadon,
végtelen szomjúság,
merész utakon,
a forróság jár.
Hőség
Felhőtlen égen évődő napkorong,
lombok alatt gondtalan üldögélsz,
buja fény csókolja a combod,
átölel, kényeztet a rét.
Kacéran kacsint a barack,
végignéz a feltáruló dombon,
ízletes gyümölcsbe harapsz,
lefolyik a leve a nyakadon.
Lángoló ajkadon,
végtelen szomjúság,
merész utakon,
a forróság jár.
Friday, March 20, 2009
Sötétkamra
Simon Roland
Sötétkamra
Sűrű hálóba szédült,
halként vergődő terek,
elől elszökött,
az exponált jelen.
Sötét fények,
álmodják a képet,
láthatatlan lélek,
írja az új emléket.
Sötétkamra
Sűrű hálóba szédült,
halként vergődő terek,
elől elszökött,
az exponált jelen.
Sötét fények,
álmodják a képet,
láthatatlan lélek,
írja az új emléket.
Pinceablak
Simon Roland
Pinceablak
Kék hétpecsétes pinceablak,
kandikálnak rozsdás évek,
az utca ólomlábon ballag,
időtlen vének a poros léptek.
Nyárral mulató, ősszel zokogó,
kalapos fényúr letérdel a járdán,
kajánul kacsint kongó bordó hordó,
mesterkulcs üdvözli a tanítványát.
Mint az eső zubog az éj,
tócsává rezdül zsivány zsivaj
penészes falakról csorog a setét,
gardróbban gubbaszt az ősi divat.
Sejtelem szomjas csöbör,
csöppen a folyékony csend,
négy tégla-titok között,
tolvaj széltől táncleckét vesz.
Pinceablak
Kék hétpecsétes pinceablak,
kandikálnak rozsdás évek,
az utca ólomlábon ballag,
időtlen vének a poros léptek.
Nyárral mulató, ősszel zokogó,
kalapos fényúr letérdel a járdán,
kajánul kacsint kongó bordó hordó,
mesterkulcs üdvözli a tanítványát.
Mint az eső zubog az éj,
tócsává rezdül zsivány zsivaj
penészes falakról csorog a setét,
gardróbban gubbaszt az ősi divat.
Sejtelem szomjas csöbör,
csöppen a folyékony csend,
négy tégla-titok között,
tolvaj széltől táncleckét vesz.
Tuesday, February 24, 2009
Gyümölcsöskert
Simon Roland
Gyümölcsöskert
Meggyízű napkorong,
szépséget gyűjt,
virágzó lombot,
fénypalotába küld.
Cseresznye színű zápor,
a termésnek hízeleg,
tündér őrzi a lángot,
minden pillanat, egy üzenet.
Eper és málna,
bevallja a szerelmet,
vonul szorosan párban,
csillag-titkokra fülemüle felelget.
Barack illatú hold,
háztető felett libben,
kavics kér egy szót,
s elmerül a vízben.
Gyümölcsöskert
Meggyízű napkorong,
szépséget gyűjt,
virágzó lombot,
fénypalotába küld.
Cseresznye színű zápor,
a termésnek hízeleg,
tündér őrzi a lángot,
minden pillanat, egy üzenet.
Eper és málna,
bevallja a szerelmet,
vonul szorosan párban,
csillag-titkokra fülemüle felelget.
Barack illatú hold,
háztető felett libben,
kavics kér egy szót,
s elmerül a vízben.
Thursday, February 12, 2009
Rejtélyek
Simon Roland
Rejtélyek
Galamb járta toronyóra lázong,
fogaskeréken gördül a tér,
jövőbeli szerelmespárok,
várakozó padok, időtlen kép.
Ócska repedt tuskóasztal,
avítt tányér és fakupák,
néhány Ambrózia falat,
bűvöli az ízek urát.
Ezüst gerendák,
a titkot tartják,
várak fölé száll,
holdfényes padlás.
Az őrült végtelen,
önmagát küldi mindenhova,
széttörhetetlen lényekkel,
játszik a tükörszoba.
Rejtélyek
Galamb járta toronyóra lázong,
fogaskeréken gördül a tér,
jövőbeli szerelmespárok,
várakozó padok, időtlen kép.
Ócska repedt tuskóasztal,
avítt tányér és fakupák,
néhány Ambrózia falat,
bűvöli az ízek urát.
Ezüst gerendák,
a titkot tartják,
várak fölé száll,
holdfényes padlás.
Az őrült végtelen,
önmagát küldi mindenhova,
széttörhetetlen lényekkel,
játszik a tükörszoba.
Wednesday, February 04, 2009
Vitorlásklub
Simon Roland
Vitorlásklub
Oh, te ledér-kevély vitorla,
kikötői varázsszavú lidérc,
toronyszoba szorgos írnoka,
fehér lelkeddel a hegycsúcshoz érsz.
Fák puha zöldjében,
fürdik a tej illatú hold,
néma ajkú léptek,
képzelt csókoknak udvarol.
Virgonc ezüst halak,
kortyolnak az égből,
setét móló alatt,
tündérek üzennek a mélyből.
Évődő kék vízhullám,
gyémánt-titkú kavics,
evezőcsapás után,
az éjszaka csendet tanít.
Vitorlásklub
Oh, te ledér-kevély vitorla,
kikötői varázsszavú lidérc,
toronyszoba szorgos írnoka,
fehér lelkeddel a hegycsúcshoz érsz.
Fák puha zöldjében,
fürdik a tej illatú hold,
néma ajkú léptek,
képzelt csókoknak udvarol.
Virgonc ezüst halak,
kortyolnak az égből,
setét móló alatt,
tündérek üzennek a mélyből.
Évődő kék vízhullám,
gyémánt-titkú kavics,
evezőcsapás után,
az éjszaka csendet tanít.
Saturday, January 24, 2009
Balatonfüred
Simon Roland
Balatonfüred
Szurok-setét nádas,
éjbe karcolt árnyak,
vadkacsa lázad,
ébreszti a dermedt tájat.
Égbolttal kacér sirály szárnyán,
érkezik az arany pirkadat,
vizek iszap-mély száját,
feloldja a hattyú szépségű nyári pillanat.
Könnyes szemű vén platán,
emlékkönyvet lapoz,
szerelem, séta, magány,
mesélnek messze néző padok.
Szelek szitakötő-kék palástját,
felölti a pompás kirándulóhajó,
hívogat a Tihanyi apátság,
szőke Július szalad a parton.
Balatonfüred
Szurok-setét nádas,
éjbe karcolt árnyak,
vadkacsa lázad,
ébreszti a dermedt tájat.
Égbolttal kacér sirály szárnyán,
érkezik az arany pirkadat,
vizek iszap-mély száját,
feloldja a hattyú szépségű nyári pillanat.
Könnyes szemű vén platán,
emlékkönyvet lapoz,
szerelem, séta, magány,
mesélnek messze néző padok.
Szelek szitakötő-kék palástját,
felölti a pompás kirándulóhajó,
hívogat a Tihanyi apátság,
szőke Július szalad a parton.
Friday, January 16, 2009
Falusi nyár
Simon Roland
Falusi nyár
Cifra ablakból elszökött,
a szelíd muskátli,
vadvirágok között,
szabaddá akar válni.
Hajnal és az érett alkony,
két csibész udvarolni jár,
szél zilálta árokparton,
magányos pipacs áll,
Kék szemű rengeteg,
elhagyott arany topáz,
Július, a szőke szende,
mezítláb járja otthonát.
Csalit mélyén csalán,
sötétbe zártan fortyog,
ne törjön meg a varázs,
az éji italból kortyol.
Elfeledett nyári nyelven,
alkot a cserebogár,
zöld ének, dús rejtek,
titokból szőtt fonál.
Falusi nyár
Cifra ablakból elszökött,
a szelíd muskátli,
vadvirágok között,
szabaddá akar válni.
Hajnal és az érett alkony,
két csibész udvarolni jár,
szél zilálta árokparton,
magányos pipacs áll,
Kék szemű rengeteg,
elhagyott arany topáz,
Július, a szőke szende,
mezítláb járja otthonát.
Csalit mélyén csalán,
sötétbe zártan fortyog,
ne törjön meg a varázs,
az éji italból kortyol.
Elfeledett nyári nyelven,
alkot a cserebogár,
zöld ének, dús rejtek,
titokból szőtt fonál.
Monday, January 12, 2009
Farsang
Simon Roland
Farsang
Színes fények, zsongó ünnep,
dob, furulya és cintányér,
az utcákon maszkarás tömeg.
táncoló csörgők, bolondos színjáték.
Rémisztő figurák, őrült kavalkád
bohócok, katonák, hercegek, lantosok,
zörgetik eszeveszetten a tavasz ajtaját.
az ablakon benéznek a hívogató dallamok.
Meredek deres háztetőn,
ostort csattogtat a tél,
siklanak távoli fenyők,
telihold kinyitott esernyőjén.
Farsang
Színes fények, zsongó ünnep,
dob, furulya és cintányér,
az utcákon maszkarás tömeg.
táncoló csörgők, bolondos színjáték.
Rémisztő figurák, őrült kavalkád
bohócok, katonák, hercegek, lantosok,
zörgetik eszeveszetten a tavasz ajtaját.
az ablakon benéznek a hívogató dallamok.
Meredek deres háztetőn,
ostort csattogtat a tél,
siklanak távoli fenyők,
telihold kinyitott esernyőjén.
Subscribe to:
Posts (Atom)
