A rejtélyes szerelem III

Simon Roland

A rejtélyes szerelem III

Találkozás Shelbyvel

Robert a hotelben visszakapta táskáját. Minden benne talált, amit korábban belepakolt, a ruháját, pénzét és az iratait, kivéve a naplóját. A kamera felvétele bebizonyította, hogy egy ügybuzgó alkalmazott gyűjtötte össze a vendégek csomagjait, hogy a széfben elhelyezze, a gyakori lopást megelőzve. Egy enyveskezű besurranó rontotta a hotel hírnevét. A kérdőre vont személyzet szorgos tagja a jó szándék miatt elkerülte a felelősségre vonást.

Több mint egy év telt el, sok minden változott. Victoria felmondott, a magasabb fizetés ígéretének engedve egy feltörekvő cégnél helyezkedett el. Az egyik nap, mikor Robert az irodában dolgozott, üzenet villogott a telefonja kijelzőjén – Találkozzunk – alatta a név és a cím. A férfi egyszerre volt izgatott és ideges.

A torony egy erődítményre hasonlított. A tavasz összes sugarát sikertelenül próbálta magába nyelni az épület. Robert képzeletében az autók lovas szekerekké, a bejáraton kiözönlő üzletemberek harcias várvédő katonákká változtak. A hosszú kocsi faltörő kossá alakult. Minden harcban állt egymással. A tavasz az itt maradt téllel, az érzelem az értelemmel.
Az aktatáskás, öltönyös hadat és a limuzint kikerülve Victoria a várakozó látóterébe került.
Kabátot viselt, de sapkát nem, szabadon engedte hosszú csodálatos szőke haját, a naptár tavaszt mutatott, de a hőmérő higanyszála a leghidegebb évszakot. A szél szívesen játszott a hajával, a férfi megcsodálta ringó mozgását, ahogy haladt felé.

Victoria és Robert eldöntötték, hogy nem hánytorgatják a múltat, a meg nem történtet, ki hibázott és mikor című felesleges, sehová nem vezető játékot mellőzték, moziba mentek. Egy régi horror filmre ültek be a város egyetlen művész mozijába. Szerencsére rajtuk kívül csak egy fiú tartózkodott. Önfeledten végig nevették az egész filmet. A különböző fajtájú szörnyeket mind elnevezték, vicces neveket aggattak a bestiákra. A moziból feltöltődve léptek ki, boldogok voltak, kézen fogva sétáltak, mint egy szerelmespár. Csillagos este volt, vajszínű holdfény kísérte lépteiket.

Egy hídnál megálltak, megcsodálták az alatta hömpölygő folyót, köveket dobáltak a vízbe.
Victoria a híd korlátjának támaszkodott, egy könyvet olvasott, izgalmas írás lehetett benne, mert teljesen elmerült benne. „A liftben csak ketten voltunk Victoria és én. A szerelmem olyan távol állt tőle, amennyire csak a szűk hely engedte. A felvonó lassan emelkedett. A félhomályos csend és a szorongató közelség intim pillanatot biztosított számunkra, hogy szabadon beszélhessünk – Sajnálom, hogy elvesztetted a fogadást – megszólalt, a hangjából csalódást véltem felfedezni – Ez hazugság, az érzelmeim őszinték – meg akartam fogni a kecses kezét, hogy megnyugtassam, de ne nyúlj hozzám felkiáltással elrántotta és kék szikrákat lövellt ki a szeme. A lift megállt, közel hajolt hozzám, az orrunk összeért – Sosem fogsz megkapni engem – suttogta a fülembe, az illata körül fogott, megcsókoltam volna, de nem bírtam mozdulni. Az ajtó kinyílt, a kedves elviharzott. Szőke hajkorona csapott arcon. A lány utat tört a folyosón álló társaság között – Úgy látszik nem sikerült az ágyadba hurcolni – Peter, a közvetlen munkatársam vigyorgott, a többiek a háttérben nevetgéltek – Csak akkor beszélhetsz, ha én megengedem neked - ökölbe szorult a kezem, eljátszottam a gondolattal, hogy laposra verem, de végül is a józan ész győzött.
A korábban elutasított, kikosarazott Peter látott minket, amikor az étteremben randevúztunk, beszélgettünk. Később telebeszélte a lány fejét hazugsággal, mely szerint fogadtunk, hogy az első éjszaka sikerül az ágyamba hurcolni Victoriát.
A egyetlen nő ,akit tiszta szívvel szerettem, teljesen eltávolodott tőlem. Sosem csókolhattam meg az ajkát, érinthettem meg a kezét. Ha legalább tudná, hogy érzek iránta. A magányos napjaim alatt találtam ki Shelbyt. Az egyik novellámból sétált elő a tökéletes női démon, a férfi szívek kínzója, megígérte nekem, hogy összehoz minket. A terv készen állt. Shelby démonian keverte a kártyáit, persze ehhez le kellett fizetnem néhány embert, hogy hitelesítsék a képzeletbeli karakteremet és a történetet” Felnézett a naplóból, hogy tesztelje az írót. A férfi kivette a kezéből a könyvet és gyengéden átkarolta, a hajába túrt, meg akarta csókolni – A válaszom nem – felkiáltással Victoria ellökte magától és elszaladt a közeli parkba. Robert utána futott, de egy pillanatra nem találta sehol. A liget szövetségesként védte a rejtőzködött. A szobrok is hallgattak. Ekkor hirtelen a nő egy magaslatról a férfire ugrott. Robert a levegőben elkapta a nőt és lerakta maga mellé – Shelby tud ilyen szenvedélyesen csókolni? – a megkérdezett nem tudott választ adni, mivel Victoria szájon csókolta a férfit, Robert érezte a forró testét, a lángoló vágytól megszédülve, mind a ketten egyensúlyukat vesztve a földre zuhantak, végig gurultak a földön egymást testét követelve. A fák és a szobrok diszkréten őrizték az őrült titkot. Csókok, ölelések töltötték meg a parkot. Shelby elégedetten mosolygott, miközben egy könnycsepp is végig gördült jéghideg arcán. A küldetése sikeresnek bizonyult, oldalra dobta barna haját, megigazította méregdrága táskáját, majd magára hagyta az összeolvadó párt. Az éjszaka még sosem volt ilyen hosszú és gyönyörű.

A város és az erdő

Simon Roland

A város és az erdő

Az erdő körülölelte a várost, amely folyamatosan burjánzott, azonban a polgárok az ismeretlen miatti félelmükben inkább felfelé, a felhőromok irányába terjeszkedtek. Gigászi felhőkarcolók küzdöttek a szélsőségek elemekkel és a fizikai törvényeivel, hogy kitöltsék, legyőzzék, meghódítsák az időt és a teret. A békességben élő emberek a rohamosan fejlődő átalakuló technológiára építették mindennapjaikat. Szédületes építészeti stílusok és biztonságos járművek versengtek egymással. Az autók formáját, nagyságát nem korlátozták olyan szigorúan, mint a kocsik sebességét. Senki nem száguldozhatott, még az acéltornyokat összekötő hídon sem. A betegségek, járványok, véres csaták csak a múzeumban léteztek. Az előadó projektoron mutatta be a szörnyülködő látogatóknak a múlt eme borzalmas szeletét.  Elektronikus reklámtáblák népszerűsítették a tömegközlekedési járműveket. A hídon utazók gyönyörű kilátásban részesültek, különösen napfelkeltekor. Egy betonfallal kísért bicikli utat is készítettek a harcias, néha erőszakos mozogj többet aktivisták nyomására. Az éjféli sötétségből a zöld lombvonulat mögötti hegycsoda lassan kirajzolódott a szemük láttára. Csak az átjáróról lehetett látni ezt a gyönyörű pillanatot.  Senki nem tudta volna megmondani, hogy ki alapította a települést, és hogy ki vagy mi rejtőzik az erdőben. Legendák születtek, amelyek megtöltötték az irodalmi műveket. Egy régi írásos dokumentumot őrzött a hivatal múzeuma, amely szerint több, mint 100 évvel ezelőtt egy jelentős létszámú expedíció indult útnak, hogy felfedezze az ismeretlent, azóta sem hallottak a bátor emberekről. Az elfogadott nézet szerint eltévedtek a rengetegben és mind odavesztek a betegségben vagy csapdába estek és vérengző ragadozók zsákmányává váltak. Tudományos értekezleteket rendeztek minden évben a kupolateremben, hogy a tudósok eszmét cseréljenek erről a régi esetről. A kapitánynak meg volt a saját teóriája a díjakat hajkurászó és tudományos folyóiratba irkáló vaskalapos szobatudósokkal szemben - A felfedezők bejárták a vadont, megismerték, megszerették a természetet, új törzset alapítottak, amely nem próbálja legyőzni a természetet, hanem együtt él azzal. A leszármazottak sátrakban, kezdetleges faházakban hajtják álomra fejüket, az összetartó családok vadászatból, halászatból élnek, tudatos munkamegosztással, a munkát nem gépekkel végeztetik, hanem a saját kezükkel, ők egy másik életforma szerint élnek – a hangja visszhangzott, betöltötte a hatalmas termet. A hírnevet szerzett öreg professzorok hangos hurrogással adtak helyet nemtetszésüknek – Értelmetlen sületlenség, mind meghaltak – kiabálták dühösen. Úgy dobáltak a pulpitusról levonuló férfi felé a durva szavakat, mint a matrózok a rossz hírű kocsmában a kihegyezett késeket. A kapitány csalódott volt, nem tudott aludni. Elment a botanikus univerzumba, egyetlen üvegházban megtalálható volt az összes virágfajta. Ide járt gondolkodni, ihletet szerezni a miriád illat házában. Az előbbi botrányos jelenet évről évre ismétlődött – Bizonyítékot kell szereznem – Úgy érezte, hogy az első kézből szerezett tapasztalat mélyebb tudást ad. Összeállított egy 15 fős technikusokból, vadászokból, tudósokból, régészekből, antropológusokból álló csapatot és gyalog elindultak az ismeretlen felé. Napok teltek el, aztán hetek, hónapok. Az erdő végeláthatatlan és időtlen dzsungelnek tűnt. A fák és a faágak úgy burjánoztak, mint a felhőkarcolók a városban. A felderítők vadászai kihaltnak hitt veszélyes állatokat terítettek le. A hordát csak a puskások tudták megállítani. A vadakból lettek az esték ízletes vacsorái. A táborozók tüzet csiszoltak és megsütötték az elejtett vadállatokat. 

Éjszaka sátrakban pihentek. Két őr vigyázott az alvókra és az értékeikre. A vezető éjszakáig elméleteket gyártott és megpróbálta elképzelni az új település lakóit és életvitelét – Milyen ruhát hordanak, hogyan gondolkodnak a világról? Ki tudja, a két település talán még tanulhat egymástól - Ki tudta volna megmondani, hogy mennyi idő telt el. A kapitány és a csapata legnagyobb meglepetésére fejlett civilizációra bukkant. Először a mesterséges fényekkel találkoztak, amely előfutárai voltak a közelben létező civilizációnak. A kék égre felkúszó tornyok ablakai parázslóan izzottak. A napfény elveszetten tükröződött ide-oda az üvegtornyok között a végtelenségig. Az utcák nyüzsögtek, lélegeztek – Eltévedtünk és visszaértünk a városunkba – mondta csalódottan az expedíció vezetője, majd a földre rogyott. Az előbbi állítással a többiek is egyetértettek, de amikor a várost közelebbről is szemügyre vették, rájöttek hogy ez nem az ő otthonuk, (sehol nem találták a múzeumot, a kupolatermet, a tanácstermet, a botanikus kertet, idegen arcok köszöntötték őket) hanem a száz évvel ezelőtti elvándorolt polgárok leszármazottainak városa.

Mit ér?

Simon Roland

Mit ér?

Veszély, mély tűzverem,
hol fülekben dobol a vér,
mit ér a küzdelem,
ha nem követi babér.

Gomolygó felhőkar,
s faág közt madár ül,
mit ér a legszebb dal,
ha nem ér el a fül.

Óceánnyi kékség
mélyén csinos pipacs vár,
mit ér a szépség,
mit nem arat szempár.

Suttogó, őrült bók,
kínzó vágy érlelt,
mit ér a mézédes csók,
ha nem valós, képzelt.

Jégvilág

Simon Roland

Jégvilág

Idő-gleccser,
perc-szilánk,
mi lesz egyszer,
mered ránk.

Tűlevelű,
táncra kér,
Érzéstelen,
szépség a tél,

Tóba fagyott,
hold és az ég,
mit elhagyott,
befogad a jég.