Friday, December 28, 2007

A zokogó szépség

Simon Roland


A zokogó szépség


a rózsalugasban
libben a szépség
a nap sem tompítja
varázslatos fényét


legyen ékes a szavad
magasztos s fennkölt
közelíts felém halkan
lábadat ne érintse föld


a szószátyár sétál
és minden virágot
méltat, amit meglát
csak fecseg a konok


nem tudja az okát
oly figyelmetlen
vajon miért sírdogál
a szépség a rózsák felett

Wednesday, December 26, 2007

A rekettye

Simon Roland

Rekettye


oh, de szép vagy
te büszke virág
jöjj, a hátamra
vigyázok terád

irigy és ádáz a nap
sugara éles lándzsa
jaj, mit lát és hall
valaki szebb nála

féltékeny a hegy
magános a várfal
orma könnyeket ejt
nincs egy ölelő kar

oh, szépség te
mondd szeretsz-e
vidáman szalad fel
a dombra a rekettye

Friday, December 21, 2007

Vallomás

Simon Roland

Vallomás

mozdulatlan üldögélsz
egy idejétmúlt kanapén
tükör a tükörbe néz
nincs többé haladék

kint az eső az ablakon
idebent a kíváncsi falikép
táplál irántam mély haragot
az el nem mondott szavakért

szemed tisztasága leckéztet
leszek modell, s te a festő
csak mond el az egészet
mielőtt a lusta éj eljő

feloldalak, te gyönyörű szobor
megsimogatom rózsa arcod
a szerelem titokban beoson
ajkunkra csókot rajzol

Tuesday, November 20, 2007

Magányos séta



Simon Roland

Magányos séta

Édes ölelésed, csókjaid,
kedves szavaid helyett,
az őszi szél arcon üt,
átkarol és gúnyosan nevet.

Vágyakozva figyel az utcai lámpa,
az estét minden nap izgatottan várja,
fényét szórja a szemközti házra,
tudja jól, csak a csend az igazi társa.

Magasabbak, rejtélyesebbek a fák,
minden lomb susogva titkolja,
házak, tornyok felett mit lát,
a rejtélyt sötétkék égre írják.

Oh, egy napon elmondanám,

mily szomorú az egyedüllét odva,
ha csókomra csókkal válaszolnál,
nem lennék többé a magány fogja.

Sunday, November 11, 2007

Kedvenc hely


Simon Roland


Kedvenc hely


Dombon egy vén tölgyfa áll,
olyan, mint egy fenséges vár,
benéz a remetekunyhó ablakán,
bent a falak közt nyugalmat talál.

A szél olyan mint egy gyerek,
szökdécsel és önfeledten nevet,
az éj leteríti bársony köpenyét,
csend a házban megleli helyét.

Dombon egy vén tölgyfa áll,
sebesen áramló pataknál,
lombok alatt ölelkezett egy pár
lángolt a szerelem és a nyár.

Saturday, October 13, 2007

Vándor trilógia

Simon Roland

Vándor trilógia

Az óriás fák lombjai rozsdás könnyeket ejtenek a meredek domboldalon felkapaszkodó vándor lába elé. A lombok újra és újra átfestik a szürke eget, kék szín tündököl a gomolygó felhők között. A kacskaringós ösvényen sárga, piros és rozsdás színek kavalkádjában zokogva fekszik az ősz. Vándor már hetek óta ezt az utat járja, tudja jól, hogy ez az út vezet a faluba, ahol megpihenhet. A tél hírnöke, a csípős szél rikkancs módjára kiáltja világgá, búcsúzik az ősz, jön a leghidegebb évszak. Ebben az évben sokkal hamarabb érkezik, mint máskor, szikrázó hópelyheket szór az erdőre. A tél vastag hótakarót gördít az útra. Kárörvendő, gúnyos hangja visszhangzik a sziklák között - Nem látod az utat vándor, eltévedtél. Ne menj tovább - vándor elkeseredetten próbál kijutni, de minduntalan rossz irányba téved, pánikba esik a vakító végtelen hómező látványától, amely csapdába csalja őt. A csípős szél arcába vágja a hópelyheket. A korábban zöld lomb ruhát viselő vidáman suttogó óriás fák, most csüggedten lógatják reszkető ágaikat. Vándor leül a fa törzsének támaszkodva, a fagy már majdnem lebénította, alig tudja megmozdítani ujjait. Az óriás fák vigasztalásképpen megsimogatják arcát, vándor nekik a legjobb barát - A falevelek, kövek, kavicsok is fagy börtönébe sinylődnek - Eszébe jut az a szép tavaszi napos délelőtt, amikor kavicsokat dobált a folyóba - A kavicsok otthona a folyó, ott érzik igazán jól magukat. A folyóba dobott kavics örömében hétszer megpattant a víz tetején, majd süllyedni kezdett a tiszta kék mélységbe. Sokáig követte útját. A gonosz hang semmivé vált, helyébe a folyó lágy csobogása lépett - A vize olyan tiszta, mint a lélek. Megmosta arcát a vízben, majd ivott néhány kortyot belőle. Most újra az erdőben találja magát, tavaszi napfény ragyog a zöld lomb ruhát viselő fákra, az ágakon énekes madarak trilláznak - A vastag hótakaró eltűnt, az csak illúzió volt, hogy elrejtse előlem az utat - Kinyitom a szemem, elindulok a falu felé - vándor megérkezik a faluba, megpihen a fogadóban, és erőt gyűjt az új kalandokra.

Elhagytam a kényelmes falusi hotelszobámat és az ismeretlen felfedezésére indultam. A hátizsákom megtelt az eddigi utazás során szerzett cuccokkal, nagyon húzza már a vállamat. Már esteledik, a naplemente arany fényében úsznak a fák. Felkelek és a vállamra kapom a táskámat, elindulok az ösvényen. Hirtelen megreccsen alattam a talaj és gyorsuló sebességgel zuhanni kezdek lefelé - Csapda - villan át agyamon a későn jött felismerés. Kinyújtott kézzel kétségbeesetten próbálok megkapaszkodni valamiben. A gödör alján megindulnak felém a kihegyezett fatüskék, kezemmel a falban keresek valami bemélyedést, de csak az esésem fékezését tudom vele elérni. Míg végül véresre horzsolt ujjaim egy kőben találnak menedéket. A lábam alatt élesre faragott fagerendák hiába várakoznak, a sebesült kezemmel a szikladarabba kapaszkodok, a másikkal meg a nehéz poggyászomat tartom, a fájdalom gyors utas, az egész testemet bejárja, de remélem csak vendégségbe jött hozzám. A lábammal is keresek valami kapaszkodót. Köveket és bemélyedéseket használva - az átélt kalandok megpróbáltatásait felhasználva - elindulok felfelé. Nem sokáig jutok - A táska túl nehéz, ha magammal viszem, magával ránthat a sötétség tömlöcébe - Gyorsan levonom a konzekvenciát. Arcomba földdarabok potyognak, elfordítom a fejem, nagyon szűk az üreg, ide még a napfény sem ér le. Biztos pontba helyezkedek, hátamat és a lábammal megtámasztom magam, kinyitom a táskám, és belenézek - hasznos dolgok, amiket a kalandok során szereztem - a táska fülét sokáig görcsösen szorítom, az eddigi és a jövőbeli utazásokra gondolva szép lassan feloldódok, elengedem a számomra feleslegessé vált poggyászt, a táskát lassan elnyeli a sötétség. A lombok között átszűrődő hajnalsugár megsimogatja arcomat. Kinyitom a szemem, csodálatos kék ég mindenhol, csend óceánja. Zöld fűszálak és kék égbolt végtelenbe nyúlva találkozik.

- Kössünk egy fogadást, most elindulunk a világban, különböző utakon, egészen eltérő gondolatokkal, egy hónap múlva ugyanebben az étteremben találkozzunk, és aki a legtöbb értéket tudja felmutatni, az nyer, a verseny tanúja a bárpultos és a pincérnő lesz - Rendben van - egyezik bele a pincérnő, majd elrakja az újabb megüresedett poharat - Hozzon még egy pohár vizet - szólok neki. Az idősödő férfire nézek - a legrafináltabb üzletember a városban, és a legjobb barátom - összefut a ránc az arcán, elgondolkodik, majd a fogadásra helyeslően bólint. A bárban kevesen vannak, átlagos hétköznapi látkép, a székek üresek, az asztalokon szalvéta, sótartó és étlap hever, esztétikus megjelenéssel. A konyhából tányér és pohár csörömpölés hallatszik, az utána következő döbbent csendet egy artikulátlan üvöltés követi - Ki fogod fizetni ezeket. Gyerünk, söpörd össze a darabokat - az üzlettársam megmutatja nekem, hogy mivel fog utazni - Meg sem állok a legnagyobb városig - Az étterem elé egy lovas hintó érkezik. A lovak patái kopognak az utcakövén. A hintóba nyolc ló van befogva - büszkeség, elszántság, üzlet, gyorsaság, nyerni akarás, választás, szerencse, és az erő - magabiztos mozdulattal és elszánt tekintettel felszáll a bérkocsi kényelmes fülkéjébe, kikönyököl a hintó kicsinyke ablakán - Jó szerencsét barátom - megemeli a kalapját. A kocsis felkiált. A türelmetlen hátasok csak erre vártak, őrült tempóval megindulnak előre, magukkal rántva a hintót. A bérkocsi hatalmas porfelhőt kavarva végigszáguld a városka utcáin. A szememmel követem a távolodó hintó alakját. A barátom az ablakból integet nekem - Jó utazást - kiáltom utána - Tisztességesen fogok játszani, és tudom, hogy te is - a bérkocsi, a lovak, a fogadás, mind a messzeségbe hullik. Visszamegyek a bárba. A pincérnő lerakja az asztalra a csordultig tele töltött üvegpoharat - És te mikor indulsz? És mivel fogsz utazni és hová? - Kíváncsi ábrázattal teszi fel kérdéseit. Válasz helyett sejtelmesen mosolygok és megiszom a friss forrásvizet. Gyalog indulok neki a hosszú útnak. A vállamra kapom a könnyű hátizsákom. Én is mehetnék gyors hintóval, és néhány nap után ott lehetnék a kaszinók és üzleti lehetőségek nagyvárosában. Az üzlettársam valószínűleg bóbiskol a száguldó hintóban, egészen a célig. Végig alussza az egész utazást. Semmit sem jelent a rajtvonal és a cél, csak az utazás számít. Míg a társam alszik, én addig üzletet kötök a kis falvakban, kisvárosokban, házról házra járok, értékes antik tárgyakkal kereskedek. Tavasz van, a folyóparton sétálok, napfény simogatja lelkem, kavicsokat dobálok a folyóba, lágy csobogás tölti be a szívemet, hallgatom a szél meséjét. Lassan leszáll az este. Árnyak lopakodnak a fák mögött. Ébren vagyok.
Az igazi értékek nem a külső dolgokban vannak.
A legnagyobb kincs a szív mélyén található.


Thursday, August 30, 2007

Tavasz és szerelem


Simon Roland

Tavasz és szerelem

Ha kiejtem ezt a szót, tavasz,
elnémul a fájdalom, panasz,
szívnek ajándékot hozó virradat,
merengő fák, virágok, rezdülő pillanat.

Pitypangnak a suttogó szellő,
vándornak a rejtélyes erdő,
szívnek a tavasz és szerelem,
csordogáló forrásvíz, lételem.

Vajon mit jelent a szerelem,
számomra furcsa rejtelem,
leszálló este és szívdobbanás,
holdfény és csend, találkozás.