A pisztolycső II

Simon Roland

A pisztolycső II

Mind a ketten rohantak a zaj irányába. Kinyitották a hátsó ajtót. A zápor és a rájuk váró látvány ostorként vágott végig rajtuk. Az üres szemetesláda ide-oda sodródott a szél szeszélyes csapongó dühével, fura játékával. A láda jelentős mennyiségű tartalma a sáros földön volt szétterítve. A dagadó tócsavíz tükrében hatalmas démoni kutya bontakozott ki.

Az ápolatlan, nyakörvet nem viselő nagy valószínűséggel kóbor állat csirkecombbal a szájában közelített feléjük. Nem akart lemondani a megszerzett zsákmányáról. Az agyarait felmutatva morgott a meglepődött alakokra, miközben a nyálát csorgatva fogyasztotta el a megszerzett vacsoráját. A két nyomozó egy furcsa jelenségre figyelt fel. Lekapcsolódott a villany a szalonban - Áramszünet. Néha előfordul, főleg ilyen ítéletidőben – szólalt meg a kezdő rendőr. Az őszülő hajú kollégája megragadta a vállát az újoncnak, aki megriadt és felrakta a kezét a feje elé, mint a pofonoktól tartó naiv ökölvívó, aki hivatalosan bejegyzett mérkőzésen először lép a szorítók közé és a kritikus tömeg elé, azt hitte a főnöke újabb dühkitörését kénytelen elszenvednie. Az előbbi incidens nyoma látszódott az orrán és a száján. A mester a ház azon része felé mutatott, amelyen a konyha és a fürdőszoba található. Mind a két ablaknyílásból fény szűrődött ki – Valaki szórakozik velünk – jelentette ki, a hangjából nem lehetett kivenni a félelem jelét. Sok veszélyes, kockázatos akcióban részt vett már, mire elfoglalhatta a legmagasabb pozíciót az osztályon – Kerüld meg az épületet, a főbejáraton keresztül belépsz az előszobába, odabent találkozunk, elkapjuk a rohadékot. – adta ki az utasítást a nagyfőnök. A fiatalabbik elfordította a tekintetét, szégyellte magát, a szeme elárulta a félelmét, a lába remegett, de engedelmeskedett. A parancsot végre kell hajtani, bármi leselkedjen is a házban. A bozontos kutyára meredve a falhoz lapult és így haladt előre, végül eltűnt a sarkon. A korcs a közelebb álló férfit találta veszélyesebbnek, csak rá morgott, a másikkal nem foglakozott, hagyta, hogy menjen a dolgára.

A gyilkossági osztály vezetője felidézte a pályafutása során a legkockázatosabb bevetését, egy elhagyatott kunyhót kellett átkutatnia. A mindenre elszánt körözött bűnöző csak rá várt a kis szobában, a szekrényben lapulva. A szökevény lőtt először, a nyomozó vállába fúródott a golyó. A rendőr szitává lőtte a támadóját. A város fellélegzett, a sorozatgyilkos befejezte dicstelen földi pályafutását. A szakma elkötelezettje munkát adott a korboncnok kollégáknak.

Az emlékeiből visszatért a jelenbe. Óvatosan benyomta az ajtót. A villám újra bevilágította a feldúlt szalont. Egy véres púpos figura állt az ajtóban. A villanykapcsolót és a falat összekente a tenyerével. A gyenge reszkető kezében revolvert tartott, olyan volt, mint egy élőhalott – Dobja el a fegyverét - A detektív fedezéket keresett magának, a süppedős kanapé mögé bújt el. A sötétség gyorsan birtokba vette a szobát. Az égi tüzérek telibe találtak. Az égzengés pisztolylövésnek hallatszott. A fegyverdörrenés mennydörgésnek tűnt

A felügyelő felkattintotta a zseblámpát és a hall közepén fekvő holttestre irányította a fénykévét. A halottnak hitt újságíró feküdt a szőnyegen, a kezében szorongatta az imént elsütött revolverét – Én már megöltelek egyszer, halj már meg végleg – ordította a magáról és az önfegyelméről megfeledkező felügyelő a kesztyűs kezével megragadta a füstölgő pisztolyt és addig lőtt, amíg ki nem fogyott a tár. Ötször fejbe, kétszer szíven találta a szófogadatlan áldozatot. A tökéletes gyilkosság nem lehet tökéletes, ha nem halálozik el a páciens. Az ősz hajú férfi megtörölte homlokát, átkutatta a házat és a környéket. Az újonc beijedt, elhagyta a kísérteties helyszínt – Gyáva. Nincs szükségem rá – mondta ki az ítéletét a hidegvérű elkövető.

A pisztolycső

Simon Roland

A pisztolycső

A némaságba és a modern fénycső sugarába burkolózó mozdulatlan test felett két férfi beszélgetett. Egyáltalán nem zavarta őket a hall padlóján fekvő holtsápadt úriember minden kétséget kizáróan erőszakos halállal eltávozott jelenléte, sem a csillogó kristálycsillárt bámuló vádló szempár, sem az inge alól kibuggyanó terjedő vértócsa. Nem suttogtak, nem finomkodtak, nem voltak tekintettel a körülményekre – Betörés – kiáltott fel az idősebbik és a kesztyűs kezével a kandalló előtt heverő koszos piszkavasat felkapva bezúzta az ablaküveget. A ragyogó kék villámlásban felbukkanó ágas-bogas, dombos táj száz darabra hullott szét. A sötétség sompolyogva lépett be a helyiségbe. A világítócső néha kihagyott.
A betört ablakon keresztül eltévedt esőcseppekkel érkezett a hideg éj.
Az értékes szőnyeg magába szívta a vér és az esőcseppeket. A fiatalabb férfi elgondolkodva figyelte a tapasztaltabb társát, aki már régóta tekintélyes rangot birtokolt a bűnüldözés intézményén belül, a gyilkossági részleg vezető helyét foglalta el, egészen pontosan tíz éve. A megmaradt üvegtáblák reszketve próbáltak ellenállni a haragos szélnek. Kint tombolt a vihar. A lombok hajladoztak. Falevelek és ágak ütődtek a falnak és az ablaknak.
- Egyszerű az eset. A rabló behatolt az ablakon keresztül, a háziúr a zajt meghallva villanyt oltott, a fiókjából elővette a revolverét, a hálóköntösét és a bátorságát magára kapva lábujjhegyen lement a hallba, rajtakapta a behatolót, aki éppen a trezort rámolta ki, a hátizsákjába pakolgatta az ékszereket és a bankókat. A rabló nem ijedt meg a fegyverrel fenyegetőző háziúrtól, a dulakodás durva élet-halál harccá alakult át - Az ősz hajú nyomozó felborította a nehéz asztalt, felrúgott néhány bársony széket. Tányérokat és poharakat vágott a szekrényhez. Szeszes italokat borított a kandallóba. A tűz felszisszent, akár egy démoni kígyó. A méregfogát mutogatta - A betörő az uraság ellen fordította a fegyverét. A magas rangú rendőr a revolvert az áldozat kezébe rakta, a merevedő ujjakat kényszeríttette, hogy rácsavarodjanak a ravaszra. A hideg és sötét pisztolycső füstölögve meredt feléjük – Az ismeretlen tettes megölte és kirabolta a szerencsétlen újságírót - Az újonc vigyorogva szemlélte a szobában elvégzett pusztítást és elégedetten dicsérte a tapasztalt kollégát, külön kiemelve az akció szemléltetését. A vén róka alaposan eltervezte a gyilkosságot, nem félt a bűn következményeitől – Zsarolt minket ez a firkász, megérdemelte ezt a szörnyű halált, amit kapott – jelentette ki közönyös hangon, megkönnyebbülten lépte át a gyilkos az áldozatát, majd kiment a konyhába, hogy keverjen magának egy koktélt.
A zöldfülű még az iménti előadás hatása alatt állt – Ez jobb volt, mint akármelyik bűnügyi tanfolyam, amin eddig részt vettem. Sokat tanultam – ezt már csak saját magának mondta, majd kiment a kijáraton. Kiállt az ajtóba.
A konyhából poharak, kancsók kellemes csilingelését hallotta. Élvezte a friss levegőt és a vidéki életet. Irtózott a nagyvárostól. Nyugodt volt, bízott a mesterében. Az eső intenzíven zuhogott.
A távoli erdő vonalait, gonosz árnyait megrajzolta a vágtázó villám. Néhány perc telhetett el, amikor egy erős kar ragadta meg a gyakornokot és beráncigálta a szobába.
- Hol van a holttest? Velem ne viccelj te tejfelesszájú, mert téged is megöllek. A detektív ököllel megütötte a zöldfülűt. Nem tudok semmiről – kiáltotta rémülten, ártatlan szemekkel. A karját maga elé tette védekezésképpen az újabb ütésekre felkészülve és gyanúsan körülnézett a hallban. A szíve vadul zakatolt. A hulla nem volt a hall közepén. Ekkor a villám a ház udvarába csapott le. Valami nekivágódott az ablaknak. Mind a ketten rohantak a zaj irányába.

Éji jégcsap

Simon Roland

Éji jégcsap

Lázas ablak,
démoni fénye,
formajátszó alak,
éled a tűz lénye,

Zsarát szádat,
kacér tested,
forró vágyad,
hideg tájba fested.

Hold tükrében,
nézegeted magad,
hóvihart kavar,
az elsuttogott szavad.