Simon Roland
A tárgy emléke
A régész társaság egy eltévedt és zavart gyerekbe botlott az erdő egyik kitaposott útján. Az idős professzor a karjába vette a fiút és a városi kórházba szállította. Az egészségügyi intézetben infúzióra kötötték a nővérek, mivel nagyon kiszáradt. Két hét folyamatos megfigyelés után végül a gyereket elengedték. A fiú még a nevét sem tudta megmondani, nem emlékezett semmire. A professzor a megbízások elvégzése és a saját lexikonjának megírása mellett, a fiú kilétének a felderítésével foglalkozott. Habár minden követ megmozgatott, az éveken át tartó keresés nem vezetett eredményre, így tehát úgy döntött, hogy hivatalosan is örökbe fogadja őt. A világ különböző tájaira is elvitte a fiát, beavatta a régészet legapróbb titkaiba is, amit a többiek nem néztek jó szemmel. Az idős zárkózott férfi nem arról volt híres, hogy másokkal megossza a teóriáit. Az irigység felütötte a fejét a munkatársak között. Az állandó utazás miatt a fiú nem járhatott rendes iskolába, ezért a legjobb magántanárok segítették a fiú szellemi gyarapodását.
Amikor a kisfiú felnőtt férfivé vált, a nevelőapja eltávozott a világból. Az összeszokott régészcsapat nem szerette, kívülállónak tartották. Az új vezető behívta a sátrába és elbeszélgetett vele - az idős szaktekintély emléke miatt, egy rövid ideig segédmunkásként alkalmazlak, remélem találsz magadnak valami munkát. Be kell látnod, hogy, ez nem neked való feladat -
A rideg szavak mindenhová elkísérték őt, a legmélyebb gondolataiban, sőt még a rémálmaiban is kísértettek, de az elméjében felidézett varázslatos emlékkép bármelyik rosszindulatú megjegyzést képes volt elűzni. 16 éves volt akkor, felnőttnek, sikeres férfinek képzelte magát, a klasszikus regények és a kalandfilmek tipikus hősének képzelte magát, a nevelőapja bársonyszékben üldögélt, a golyóstollat úgy szorította a fogához, mintha egy pipát szívott volna el. Egy ősrégi képekkel illusztrált térképpel a kezében szakértelműen hümmögött. Az öreg az ajtóban állva figyelte őt, nem akarta megzavarni a fia szerepjátékát. A fiú felnézett és egyedül ő látta meg a vastag szemüveg mögött elrejtőző kedvességre vágyó, szeretetet adni tudó mosolygós szemeket. A professzor soha nem barátkozott senkivel és soha nem alapított családot. A barátságok és szerelmek elöl a könyvtárak félhomályos magányába menekült, a megsárgult csend és a tudomány világába.
Annak ellenére, hogy már beesteledett, a nyári hőség nem csillapodott. Izzadságcseppek borították a homlokát. Befejezte az ásást. A saját emlékei nem jutottak tovább, annál a pontnál, amikor kisfiúként az erdőben bóklászott céltalanul. Arról, hogy itt talált valami érdekeset mélyen hallgatott. Amilyen ellenségesen és lenézően kezelték, úgy érezte hogy megtartja ezt az objektumot.
A lelki szemei előtt látta a kocsma asztalán aranysárgán gyöngyöző söröskorsót. Úgy döntött, hogy a faluba most egy másik rövidebb úton megy. A sátrak előtt felállított asztaloknál a régészek vacsoráztak. Néha felcsattant egy indulatos szó, amikor látták elmenni őt - Nem közénk való. Nem ért semmihez - Ahogy haladt beljebb az erdő ismeretlen része felé, úgy felejtette el a tagok ellenszenves pillantásait, keserű megjegyzéseit. Minden tárgynak vannak emlékei, csak nem mindenkinek van tehetsége érzékelni azt.
Egy középkori kastélyban folyosóján sétált mezítláb, a fáklyák fénye meggörbítette a falakat. Kinézett az ablakon. A mai napon nem kellet tartania az őröktől. Tegnap este tartották az uraság fergeteges lakodalmát. A katonák és a fegyvereik békét kötöttek az álom és a mámor birodalmával. Kiment az udvarra. A hold is lerészegedett, ott szunyókált a toronyban, a korláton át lelógott a borvörös feje. A szolgává tett harcos megtorpant a kapualjban, a sötétség tömör fala megállította. - Vissza kell mennem, magammal kell vinnem amit elraboltak a családomtól -
Az autóban hárman utaztak. - A barlangon keresztül rövidebb idő alatt érünk a kilátóhelyhez - jelentette ki a férfi határozottan. A nő kételkedve fogadta a spontán jött ötletet és a merész tervet, míg a hátsó ülésen utazó fiúcska izgatottan nézte ahogy a járművük lassan eltűnik a széles bejáratú kavernában.
- Jól vagy? Valami bánt? - egy női kéz érintette meg a vállát. Kinyitotta a szemét, a kezében még ott szorongatta a tárgyat. A pincérnő aggódó szemében látta saját magát - Nincs semmi baj, csak elkalandoztam - mondta, kifizette az italát. Amikor a felszolgálónő kezébe nyomta az aprópénzt, érezte a nő finom ujjait. - Nem akarok magányos tudós lenni - villant át az agyán.
A kijáratnál visszafordult és beszédbe elegyedett az asztalokat törölgető csinos pincérnővel.
