Simon Roland
Az elsöprő bizonyíték I.
Sövény futotta körbe a mesebeli palotát, melyet az alkony koronázott. Hihetetlen még elképzelni is, hogy az egyedi készítésű a tulajdonos különös álmaira, vágyaira épített családi házban, a város legszebb lakóhelyén veszekedés forduljon elő, az éktelen kiabálás még az utcáról is hallatszott, a járdán sétáló idős néni fejcsóválva haladt tovább - Miért nem alkalmas a mai nap? – a férfi magáról megfeledkezve ordított, miközben átölte áttetsző hálóruhát viselő kedvesét, aki elfordította a fejét, hosszú szőke hajával arcul csapta a próbálkozót, kibújt az erős karok közül és az ágyra huppant, összehúzta magát, mint egy gyerek. A férfi végigfutatta a szemét a mesterművön, a formás lábon. A naplemente a szemközti ház ablakába ült, szelíd fényével próbálta kibékíteni a feleket – Menj el, látni se bírlak - a nő a takaró alá bújt, mint egy sértődött gyerek. Zokogott. Könnyeivel áztatta a párnát. Hallotta a villanykapcsoló kattanását, és az ajtó dörrenését, amely puskalövéshez hasonlított, a lábak a lépcsőn élték ki dühüket. A garázsból kiforduló kocsi morgásánál a feleség előjött rejtekéből. Nyoma sem volt az érzelmeknek, az csak színjáték volt, nyomozóként már többször megtanulta, hogyan kell használni a képességeit. Bandatagként többször is teljesen belesimult hírhedt alvilági csoportok közé, a lebukás nélkül, de ez a mostani feladata más volt, a tervet követve egy elegáns bárban ismerkedett meg a zsarolással és gyilkossággal vádolt üzletemberrel, az ügyre rátapadó rendőrök eddig még nem találtak bizonyítékot, így neki kellett megtalálnia, a találkák sűrűsödtek, végül az esküvő elé állt a szerelmespár. A rendőrnő ügyesesen kikerülte az intim pillanatokat, a férje legnagyobb bánatára, de mindig gondoskodott, hogy rendesen felpiszkálja, ingerelje a férfi vágyait, kihasználta a lehetőségeit, az adottságait. Felpattant és az ablakhoz rohant, látta a holdfényben elsuhanó modern vadállatot, rozsdás falevelek kísérték az autót. A szemével addig követte, amíg a jármű el nem tűnt a kanyarban. Az este felvette ólomcsizmáját. Az utcán kutyasétáltatók és kocogók tűntek fel.
Meggyőződött, hogy senki nem tartózkodik a házban, még a földszinten is körülnézett.
A boltba küldött komornyik még nem ért vissza.
Visszament a hálószobába, felkapcsolta az éjjeli lámpát. Meghitt fénybe burkolózott a szoba. Leguggolt, az ágy lába mellett meglazította a parkettát, kivette belőle a kulcsot, a széket a szekrény mellé helyezte. Felállt rá, kinyitotta a felső részét, az összehajtogatott ruhákat az ágyra dobta, szabaddá vált a hely a belső ajtó előtt, felágaskodott, ahogy csak bírt, a kulcsot a zárba illesztette és elfordította – Nemsokára telefonálok és kattan a bilincs a csuklódon édesem - magához vette a tartalmát, egy aktát és egy automata pisztolyt. Ekkor a kinyílott az ajtó és a férje állt ott, karba tett kézzel vonta felelősségre a rajtakapottat – Szia drágám. Mit művelsz? – kérdezte olyan nyugodtan, ahogyan csak lehetett. A nyomozó annyira megijedt, hogy leesett a székről, a franciaágyra zuhant. A leérkezés pillanatában azonban eszébe jutott a gyakorlati oktatás során tanultak, visszanyerte hidegvérét. A háta mögül elővette szolgálati fegyverét. A revolvert a gyanúsítottra szegezte - Kezeket fel, ne mozdulj – A pisztollyal intett, a sarokba szorított leült a fekvőhelyre, fémkarperec csattant a csuklójára. A rendőr már hívta a közelben tartózkodó társait – Ez egy jól kitervelt csapda drágám, te sem fogsz jól járni. A két egyenruhás gazember mindenre képes, belekevertek egy játékba – a nő csendre intette.
Arany sugár pásztázta a házfalat és a sövényt.
