Simon Roland
A város és az erdő
Az
erdő körülölelte a várost, amely folyamatosan burjánzott, azonban a
polgárok az ismeretlen miatti félelmükben inkább felfelé, a felhőromok
irányába terjeszkedtek. Gigászi felhőkarcolók küzdöttek a szélsőségek
elemekkel és a fizikai törvényeivel, hogy kitöltsék, legyőzzék,
meghódítsák az időt és a teret. A békességben élő emberek a rohamosan
fejlődő átalakuló technológiára építették mindennapjaikat. Szédületes
építészeti stílusok és biztonságos járművek versengtek egymással. Az
autók formáját, nagyságát nem korlátozták olyan szigorúan, mint a kocsik
sebességét. Senki nem száguldozhatott, még az acéltornyokat összekötő
hídon sem. A betegségek, járványok, véres csaták csak a múzeumban
léteztek. Az előadó projektoron mutatta be a szörnyülködő látogatóknak a
múlt eme borzalmas szeletét. Elektronikus reklámtáblák
népszerűsítették a tömegközlekedési járműveket. A hídon utazók gyönyörű
kilátásban részesültek, különösen napfelkeltekor. Egy betonfallal
kísért bicikli utat is készítettek a harcias, néha erőszakos mozogj
többet aktivisták nyomására. Az éjféli sötétségből a zöld lombvonulat
mögötti hegycsoda lassan kirajzolódott a szemük láttára. Csak az
átjáróról lehetett látni ezt a gyönyörű pillanatot. Senki nem tudta
volna megmondani, hogy ki alapította a települést, és hogy ki vagy mi
rejtőzik az erdőben. Legendák születtek, amelyek megtöltötték az
irodalmi műveket. Egy régi írásos dokumentumot őrzött a hivatal
múzeuma, amely szerint több, mint 100 évvel ezelőtt egy jelentős
létszámú expedíció indult útnak, hogy felfedezze az ismeretlent, azóta
sem hallottak a bátor emberekről. Az elfogadott nézet szerint
eltévedtek a rengetegben és mind odavesztek a betegségben vagy csapdába
estek és vérengző ragadozók zsákmányává váltak. Tudományos
értekezleteket rendeztek minden évben a kupolateremben, hogy a tudósok
eszmét cseréljenek erről a régi esetről. A kapitánynak meg volt a saját
teóriája a díjakat hajkurászó és tudományos folyóiratba irkáló
vaskalapos szobatudósokkal szemben - A felfedezők bejárták a vadont,
megismerték, megszerették a természetet, új törzset alapítottak, amely
nem próbálja legyőzni a természetet, hanem együtt él azzal. A
leszármazottak sátrakban, kezdetleges faházakban hajtják álomra
fejüket, az összetartó családok vadászatból, halászatból élnek, tudatos
munkamegosztással, a munkát nem gépekkel végeztetik, hanem a saját
kezükkel, ők egy másik életforma szerint élnek – a hangja
visszhangzott, betöltötte a hatalmas termet. A hírnevet szerzett öreg
professzorok hangos hurrogással adtak helyet nemtetszésüknek –
Értelmetlen sületlenség, mind meghaltak – kiabálták dühösen. Úgy
dobáltak a pulpitusról levonuló férfi felé a durva szavakat, mint a
matrózok a rossz hírű kocsmában a kihegyezett késeket. A kapitány
csalódott volt, nem tudott aludni. Elment a botanikus univerzumba,
egyetlen üvegházban megtalálható volt az összes virágfajta. Ide járt
gondolkodni, ihletet szerezni a miriád illat házában. Az előbbi
botrányos jelenet évről évre ismétlődött – Bizonyítékot kell szereznem –
Úgy érezte, hogy az első kézből szerezett tapasztalat mélyebb tudást
ad. Összeállított egy 15 fős technikusokból, vadászokból, tudósokból,
régészekből, antropológusokból álló csapatot és gyalog elindultak az
ismeretlen felé. Napok teltek el, aztán hetek, hónapok. Az erdő
végeláthatatlan és időtlen dzsungelnek tűnt. A fák és a faágak úgy
burjánoztak, mint a felhőkarcolók a városban. A felderítők vadászai
kihaltnak hitt veszélyes állatokat terítettek le. A hordát csak a
puskások tudták megállítani. A vadakból lettek az esték ízletes
vacsorái. A táborozók tüzet csiszoltak és megsütötték az elejtett
vadállatokat.
Éjszaka sátrakban pihentek. Két őr vigyázott az
alvókra és az értékeikre. A vezető éjszakáig elméleteket gyártott és
megpróbálta elképzelni az új település lakóit és életvitelét – Milyen
ruhát hordanak, hogyan gondolkodnak a világról? Ki tudja, a két
település talán még tanulhat egymástól - Ki tudta volna megmondani,
hogy mennyi idő telt el. A kapitány és a csapata legnagyobb
meglepetésére fejlett civilizációra bukkant. Először a mesterséges
fényekkel találkoztak, amely előfutárai voltak a közelben létező
civilizációnak. A kék égre felkúszó tornyok ablakai parázslóan izzottak.
A napfény elveszetten tükröződött ide-oda az üvegtornyok között a
végtelenségig. Az utcák nyüzsögtek, lélegeztek – Eltévedtünk és
visszaértünk a városunkba – mondta csalódottan az expedíció vezetője,
majd a földre rogyott. Az előbbi állítással a többiek is egyetértettek,
de amikor a várost közelebbről is szemügyre vették, rájöttek hogy ez
nem az ő otthonuk, (sehol nem találták a múzeumot, a kupolatermet, a
tanácstermet, a botanikus kertet, idegen arcok köszöntötték őket) hanem a
száz évvel ezelőtti elvándorolt polgárok leszármazottainak városa.
