Simon Roland
Magányos séta
Édes ölelésed, csókjaid,
kedves szavaid helyett,
az őszi szél arcon üt,
átkarol és gúnyosan nevet.
Vágyakozva figyel az utcai lámpa,
az estét minden nap izgatottan várja,
fényét szórja a szemközti házra,
tudja jól, csak a csend az igazi társa.
Magasabbak, rejtélyesebbek a fák,
minden lomb susogva titkolja,
házak, tornyok felett mit lát,
a rejtélyt sötétkék égre írják.
Oh, egy napon elmondanám,
mily szomorú az egyedüllét odva,
ha csókomra csókkal válaszolnál,
nem lennék többé a magány fogja.
