Alkotás

Simon Roland

Alkotás

Hintában,
ül az est,
gyorsabban,
magasabbra.

Remeteház,
ajtaján,
kopog,
az idő.

Kandi távcső,
indul mesze,
egy csillag,
távolodik.

Toll szalad,
tinta-mély,
szavak,
papírtánca.

Pajzs és tőr II. rész

Simon Roland

Pajzs és tőr II. rész

Tomboló nyári nap volt. A Július legforróbb időszaka. Az olvasók gondolom ismerősnek találják ezeket a mondatokat. A suli felé igyekvő fiúknak is déja vu érzése volt. A Július a legforróbb arcát mutatta. A tiszta kék firmament és a gyöngyöző smaragdzöld fűszőnyeg közé tökéletesen beleillett az ódon épület. A páfrány megmozdult, hogy árnyas helyet keressen. Pontosan ugyanaz a kép rajzolódott ki a szemük előtt, mint amit a tegnap reggel hagyott bennük. Földbe gyökerezett a lábuk. Nem hittek a szemüknek. Talán a nyárfák korábban vándorló óriásokként léteztek, csak egy hasonló sokkoló látványban részesültek és olyan létformákká alakultak át, amilyenné megismertük őket. Nyoma sem volt az éjféli akciójuknak. Az eredeti pajzsok dacosan álltak a megszokott helyükön a főbejárat felett.
Kelletlenül és értetlenül lépték át az iskola küszöbét. Az első igazi kudarcukat szenvedték el. Úgy szedték a lépcsőfokokat, sétáltak végig a folyosón, majd foglaltak helyet a padsorokban, hogy lélekben máshol jártak. William volt a legfáradtabb közülük. Az órák alatt úgy kellett erőt vennie magán, hogy ne merüljön el az álom világába, habár néha-néha elbóbiskolt. A szünetek félálomban teltek el. A mosdóig úgy jutott el, mint a részeg az otthonába. Hiába locsolta hideg vízzel az arcát, igazi felfrissülést számára nem hozott.
A történelemórán már észre sem vette a helyettesítő tanár érkezését, míg a többi diák illendően felállt, ő továbbra is ülve maradt. Még a pedagógus erőteljes köszönése sem riasztotta ki őt ebből a furcsa állapotából. William a táskáját felrakta az asztalra, kinyitotta a tankönyvét, élére állította, hogy a modern fényképezőgépe takarásban legyen.
A gépen a tavaszi osztálykirándulás után megtalálta a keresett fotókat.
A képekről elégedetten mosolyogtak a gazfickók. A fényképek az emlékek helyességét igazolták. Nem képzelődtek. Nem bírta tovább, engedelmeskedett a szervezete parancsának – Pihenni, aludni kell - A több ismeretlenes egyenlet és az ipari forradalom egybeolvadt. Már nem az osztályteremben üldögélt, hanem a sötét barlangban, ahová elrejtették a pajzsokat. Sokáig tartott mire odáig el tudták cipelni. Meggyőződtek róla, hogy senki nem követte vagy látta őket. Úgy tervezték, hogy egy hét múlva visszarakják a tárgyakat a helyükre. Később már a motoron ülve egy részeg kerékpárossal találkoztak a város felé vezető főúton. Az öreg biciklicsengője olyan hangot adott ki, mint az iskoláé, kicsöngetéskor. Hallották is a székek húzását, a tanulók érthetetlen kiáltásait és a cipők sietős kopogását a padlón.
William arra ébredt, hogy egyedül tartózkodik a teremben. Megszokásból a faliórára nézett, de a számok gúnyosan a távolba húzódtak és belemosódtak az óramutató készülék az intézményhez alkalmazkodó hivatalos formájába. Végül a pad fiókjában meglelte a szemüvegét – William – a hang úgy megijesztette, hogy előrebukott és felborította a padot, a füzetekkel és könyvekkel együtt. A guruló színes ceruzák gyorsan átrajzolták az osztályterem szürkeségét. Megfordult. A történelemtanár üldögélt hátul az ablakoknál, félig a lebegő függöny takarásában. A szél felerősödött. A kép szellemszerű hatást nyújtott. Sötét-kék fellegek gyülekeztek odakint – Ott voltam, láttam mindent, és helyrehoztam az őrültségedet – A megszólított elgondolkodva bámult kifelé. Az udvaron a kerékpárjukra támaszkodva várakoztak a cimborái. A pedagógus elmesélte a pajzsok történetét, az iskola alapítását.
’A kalandor a városi múzeum megbízásából bejárta a világot. A régész valójában tanult ember volt, tele energiával és a tágas világ és a különböző kultúrák megismerésének szándékával. Az igazi életet azonban nem csak a könyvtári forrásból vagy a professzorok hosszú előadásaiból akarta megismerni. A lexikonokból elsajátított elméleti tanulmányait első kézből szerzett tapasztalattal egészítette ki.
A fiú szemében az érdeklődés szikrája gyúlt, és bólogatott, jelezve a tanárnak, hogy folytassa a történetét.
'A különösen veszélyes utazása során szerzett kincseit a szerződés szerint le kellett adnia a múzeumnak, a legértékesebb relikviákat, a pajzsokat és a tőrt is. Fájó szívvel tett eleget kötelességének. Az évtizedes kalandozásai után letelepedett a városban. Megalapította az iskolát, amely napjainkban az ország legmagasabb szintű oktatási intézményévé nőtte ki magát. Elhatározta, hogy visszavásárolja a legkedvesebb tárgyait és az intézmény szimbólumává teszi azokat. A pajzs és a tőr kiegészítette egymást, az előbbi jelképezte a tudás védelmét, a második a nemes célok iránti küzdelmet. Sikerült annyi pénzt összespórolnia, hogy megvegye a tárgyakat a múzeumtól. A tőr rengeteg ember érdeklődését felkeltette, ezért az alapítót arra ösztönözte, hogy elrejtse azt. Senki se találta meg azóta sem a fegyvert’
A mesélő hirtelen elhallgatott és a stratégiát kidolgozó viharfelhőket tanulmányozta. Összepakolta a könyveit, elrakta a táskájába, majd elrohant. Az idős férfi biciklire szállt.
Az eső elkezdett szemerkélni. William meghökkent az ósdi járművön, amely nyikorogva, reszketve haladt az erdei úton. A fiú furcsának találta, hogy nem a város felé vette az irányt, egy bizonyos előnyt hagyva elkezdte követni. A rejtély felderítésének ügye minden mást háttérbe szorított. Az egyik sápadt biciklilámpa eredt a másik nyomába. Úgy kergették egymást, mint a szentjánosbogarak. Az út vadregényes területre vitte őket és az est lassan leeresztette sötét függönyét. A színpadi háttér fenyegetően magasodott az ifjú főszereplő fölé. A fiú kormányhoz rögzített mobiltelefonja egy rockzenét szolgáltatott. A tanár megsejtette, hogy a diákja követi ezért nagyobb tempót diktált és egyre váratlanabb helyeken bukkant fel a gyenge lámpafény. meredek domboldalon, árokszélen, gödörben. Ágak, tüskék növények próbálták útját állni, de sikerült áttörni az erdő sűrűjén. A mobilja állhatatosan szólt, mint egy zenegép. Az üldözés során nem volt lehetősége felvenni a telefont, a kezével erősen kellett fogni a kormányt. A pillantása egyszer a kijelzőre tévedt. A leghűségesebb barátja nevét jelezte a készülék. Az erdő titka elnyelte a apró fényforrást. A rozoga bicikli az árokban pihent, a küllők elferdültek, a gumik lejöttek. Az üldözött férfi azonban nem volt sehol. Az eső felerősödött, dézsából öntötték a vizet. A hős diák felvette az esőkabátját és a félelmén felülemelkedve követte a sáros lábnyomokat.

Pajzs és tőr I. rész

Simon Roland

Pajzs és tőr I. rész

Tomboló nyári nap volt. A Július legforróbb időszaka. A kék ég teljesen megtisztult a felhőktől. Reggel fél nyolc körül járhatott az idő. Az egyik előrelátó és óvatos páfrány behúzódott a tölgyfa hűs árnyékába a lassan, de fokozatosan erősödő napfény elől. Úgy tűnt a smaragdzöld fűben gyémántot szórtak szét. A kertész tegnap locsolta a parkot. Egy csapat hallgatagságba burkolózott iskolatáskát lóbáló diák tartott a Gimnázium impozáns épülete felé. Lefogadom, a gyanútlan olvasó a fejét csóválná ezen a hihetetlen látványon.
A létesítmény nappal nemesi kastélyra hasonlított, eléggé látványosan emelkedett ki a környezetéből. A kamerák távol tartották a lehetséges rablókat és randalírozókat. A nyitott ablakokba beszökött a szél és játszott a függönnyel. Ha valaki megközelíti a főbejárati ajtót, azt gondolná, hogy egy komornyik jön elő a termek titkos félhomályából. A tanárokat folyamatosan képezték, ők hordozták a tudás fáklyáját. Az iskola szimbóluma, a két pajzs kiváló védelmet biztosított a sötét tudatlansággal szemben. Ezt mi sem bizonyítja jobban, az egykor iskolapadot koptatott hírességek, tudósok, írók, újságírók arcképe, életük története, amelyet bárki megtalálhat a földszinti folyosó végén, az igazgatói iroda közvetlen közelében, az ízlésesen, kulturáltan berendezett öregdiák részlegen. William az iskola reménysége, kiválósága vállalta a hely fenntartását és az új információk közzétételét.
Azonban a főbejárat fölé helyezett középkori páncélok nem csak a tátongó ürességet, maradiságot, műveletlenséget, hanem az időjárás szeszélyes támadását is visszaverték, például az erős napfényt. A földet bámulva ballagó nebulók nem így tervezték a nyári időtöltéseiket. Az igazgató döntése megváltoztatta minden korábban szőtt terveiket. Néhány diák a vaskos könyvek helyett vagy mellett a csínytevések elkövetésében mélyedt el. A szigorú, de következetes direktornál akkor telt be a pohár, amikor betörtek az irodájába és szórólapokat szórtak szét a szőnyegen, az iskola megújítását és a tanulók jobb körülményeinek biztosítását követelve. Az elkövetők túszul ejtették a kedvenc hörcsögét, Manuelot. Az igazgató nyári tanórákat szervezett a renitens diákoknak. A Júliusi különórák lett a büntetésük. William kimagasló képességeit, eredményeit, (országos versenyeken szerzett díjak, a helyi újság szerkesztése) és a ragyogó jövőjét alaposan figyelembe vette, mikor meghozta az ítéletét az ügyben. A komolyabb felelősségre vonástól eltekintett.
A tizenöt fős válogatott osztály némán ült a kikészített füzetek és könyvek előtt. A diákok unottan hallgatták a helyettesítő történelemtanár bemutatkozását, majd a régmúlt eseményeinek hosszadalmas bemutatását, elemzését. Még sosem találkoztak ezzel a történelemtanárral, egy másik iskolából küldték ide. William kedvenc tantárgya a történelem volt, de most semmi kedve nem volt követni a szakállas tanár által életre keltett középkori eseményeket, időpontokat, neveket, csatákat. A bosszú éltette. Kibámult. A legmagasabb nyárfa éppen hogy elérte az ablakot. A terv lassan körvonalazódott a fejében.
Öt kósza lámpafény hatolt át az éj szuroksötét falán. Motorbőgés nyomta el a kuvik hangját. Az éjszaka eltüntette az ablakokat. Az iskola tömör heggyé változott. Elszánt fiúk közelítették meg a létesítményt. A kamerától nem tartottak, már korábban gondoskodtak az áramtalanításról. Létrát támasztottak a falnak, amivel sikerült feljutniuk a pajzsokhoz. A létra körül Manuelo a zseblámpa fényét kergette. A szerszámok segítségével nehezen, de sikerült leszerelniük a tárgyakat. Miközben William felrakta a műanyag játék változatukat, megcsillogtathatta latin tudását is mikor elolvasta a feliratot. Mind az öt fiú ereje kellett ahhoz, hogy egy pajzsot le tudjanak emelni.
William később diadalmas hadvezérként támaszkodott az igazi pajzsra.
A legjobb barátja fényképeket készített az eseményről. Négy fürge láb követte a merész csínytevőket. Másnap az iskolában óriási meglepetés várta őket.

A kút

Simon Roland


A kút

Örvénylő kék ég,
ibolyaszínű lomb,
virágzó énkép,
visszhangot mond.

Üres vödör,
pörögve táncol,
álmodból riadsz,
ha a mélység rád szól.

A hold néma,
lépteit hallja,
a mélyülő,
kút alja.

Ha kiürül a vödör,
szomjas lesz a lélek,
nem lehet felhúzni,
a titkos csendet.

Már rezdül a víztükör

Simon Roland


Már rezdül a víztükör

Egy fénysátor,
lomb és domb,
felhőt majszol,
a ragyogó nap.

Semmi taván,
pillér oldalán,
énekes hattyú,
lebegve meditál.

Gyönyörű virág,
korhadt fahídon,
átrohan az útonálló,
őrült folyam felett.

Fehér kavics,
kézből száll,
már rezdül,
a víztükör.

A lakó

Simon Roland

A lakó

Már korábban érezte a jelenlétüket, de most már hallotta a közeledtüket igazoló hangokat is, ezért a konyhából a nappaliba sietett. A függöny úgy mozgott, mintha valaki belebújt volna.
A zápor az egész nyár történetét felrajzolta az ablaküvegre. Az őrjítő forróság és a vihar is szerepelt a sokak által megfejthetetlen szimbólumokban. Néhány esőcsepp elég bátor volt ahhoz, hogy belépjen a kísértetjárta házba és gyorsan feloldódott a kopott, rojtos szőnyegen, mint az évszázados léptek. Óvatosan elhúzta a függönyt és kinézett az ablakon. Annak ellenére, hogy a nagy falióra délután 2 órát mutatott, mégis elég sötét hangulat uralkodott odakint az udvaron, a felhők és az óriási lombok elnyelték a fényeket. A csavargó és a munkavezető veszekedtek az udvaron. Hevesen gesztikuláltak és indulatos szavakat vágtak egymás fejéhez. A koldus egyáltalán nem volt megfelelően felöltözve, a szakadt pólója és a viseltes nadrágja teljesen átázott, míg a munkavezető a vízlepergető köpenyben állta az időjárás kellemetlenségét. A háttérben a munkagépekben üldögélő beosztottak várták a parancsot, hogy befejezhessék a hálátlan munkájukat. Hallotta a szörnyek fenyegető morgását. A vezető félretolta az őt akadályozó szegény sorsú férfit és elindult a bejárat felé. A lakó beljebb húzódott, hogy a hívatlan vendég ne vegye észre.
A szürke firmamenten átcikázó villám egy pillanatra megvilágította az erdőt, felfedve a szereplőket és a helyzet drámaiságát - Hagyja el a környéket, ez egy magánterület – Kiáltotta David a munkások főnöke – A ház tulajdonosa nem fog örülni ennek az akciónak – ordított vissza a másik. Körülöttük növekvő tócsák gyülekeztek. A vele szemben álló férfi hitetlenül csóválta fejét - engem is elzavart, ott a közeli barlangban találtam magamnak szállást, én csak azért jöttem ide, hogy figyelmeztessem magukat – a mennydörgés különleges erővel ruházta fel a mondandóját – A ház már több mint száz éve üresen áll. Az új tulajdonosnak igaza volt mindenben, egy bolond hajléktalan kóborol a környéken és próbálja megijeszteni az erre járókat, álljon félre, ellenőriznem kell a házat, meg kell győződnöm, hogy nem tartózkodik bent senki, mielőtt a buldózerek romhalmazzá változtatják az egészet. A vagabund próbálta lefogni a kezét és az útját állni, de David könnyedén arrébb lökte az alultáplált férfit és már az ösvényekkel övezett kerti ösvény vitte az ajtó felé. David nem végzett építészeti, sem művészeti iskolát, de legbelül érezte, hogy a ház különleges. Kellemes érzés volt játszani a formákkal. Az egész épület speciálisan erős kövekből készült, mesteri megoldásokat használt az építő. A szíve mélyén sajnálta is, hogy neki jutott ez a feladat. Lenyomta a kilincset és belépett. Egy kicsit várakozott, mielőtt tovább indult volna. Az elméjét meg kellett erősítenie és a szemének muszáj volt megszoknia a titkos félhomályt. Már az előszoba sem úgy nézett ki, mint egy elhagyatott hajlék egyik része - A szegény ember fedélre lelt és rendet rakott, otthonává tette a házat – ez tűnt az egyetlen normális magyarázatnak. Amikor a folyosókat és szobákat járta, elképzelte, hogy milyen érzés lehet benne lakni. A bútorok klasszikus daraboknak számítottak. Az értékes darabokért jelentős pénzösszeget kínálnának a gazdag gyűjtők. Az ujjait gyengéden végig futatta a szekrény anyagán. A nappali felől zajt hallott. Először csak a fejét dugta be a helyiségbe, majd végül összeszedte magát és felfedezte a szalont. Megkönnyebbülten felsóhajtott, mikor felfedezte a robaj forrását. Kiderült, hogy a szél csapkodja a nyitott ablakot. A szalon ízlésesen volt berendezve. A polcokon különböző témájú vaskos könyvek sorakoztak. Kedve lett volna levenni egy tudományos lexikont és olvasgatni órákon keresztül a füzetébe jegyzetelve a szavakat. Azonban a közeledő dobogás megbénította. A földbe gyökerezett a lába.

A ház ura egy mesterien kialakított, jól álcázott titkos helyről képes volt nyomon követni a hívatlan vendég minden mozdulatát. A betolakodó kíváncsian bejárta a folyósokat és átnézte a szobákat. Néha udvariasan beköszönt – Hello. Van itt valaki? - Sáros foltot hagyott maga után a szőnyegen és a padlón. A leselkedőt innen nem lehetett látni, de viszont ő megfigyelhette a bent tartózkodót az átlátszó tükrön, bútorokon, szobrokon keresztül. David végül belépett a könyvektől ölelt tudománytól és művészettől átitatott nappaliba. A kinyitott ablakon keresztül friss hideg levegő érkezett a szobába. A férfi megigazította a függönyt. Egy szikrázó szegélyű felleg aláereszkedett, mint az óvatlan hőlégballon. Az őrült dobosok veszettül verték a háztetőt. Az esőcseppek egy újabb mondatot írtak fel az üvegablakra. A sötét felhőket kergető lombok alatt a morcos munkagépek farkasszemet néztek a házzal. Sokáig mélázott magában, majd találomra leemelt egy könyvet, leült az asztalhoz és beleolvasott. A lapokból áradt a tudomány, a képek gazdagon illusztrálták a teóriákat – Két hét sem lenne elég, hogy a végére érjek – A viharos időjárás fenyegető hangulattal ruházta fel a csendet, amely máskülönben kiváló lehetőséget kínált volna az olvasgatásra, tanulásra. A lexikont visszarakta a helyére. Megcsodálta a kis szobrokat és a ház valósághű makettjét. A betolakodó lépteket hallott ezért a hall közepére állt és a két ajtónyílásra szegezte tekintetét. Ezt az alkalmat használta ki a lakó. A szétnyíló könyvespolc mögül kilépett. A munkavezető nem vette észre, az ajtók felől várta az érkezőt. A lakó a kezébe vette a ház makettjét, alaposan megcsodálta minden oldalát, majd egy gyengéd mozdulattal fordított rajta egyet.
Az eső intenzitása csillapíthatatlannak bizonyult. Az égbolt újra felgyújt, amikor egy újabb villám suhant át az erdő felett. Az erdő állatai odvas fákban, barlangokban rejtőztek.
A feszültség tapintható volt. A magukra maradt beosztottak türelmetlenül fészkelődtek a munkagépekben. Felettes és utasító parancs nélkül kellemetlenül érezték magukat. Az egyik munkás elunta a várakozást, kipattant a buldózerből és a bejárat felé indult. Még az ösvényen járt, a keze még nem érte el a kilincset, de már az ujjai érezni vélték azt. Pár lépésnyi közelség, most több kilométeres távolságnak tűnt. Már a faajtó előtt állt, mikor erősen szédülni kezdett, a sáros földre rogyott. Úgy tűnt, hogy az épület elkezdett forogni, becsukta a szemét, nem bírta elviselni a látványt. Az erdő felé fordította a tekintetét. A szél szeszélyétől kínlódó fák csak előre-hátra mozogtak, küzdöttek a természet erőivel. Összeszedte magát. Az épületre nézett volna, de az már nem volt ott. A többi dolgozó is kiugrált a járművekből, körülötte ugráltak. A ház eltűnt. A munkások sokáig keresték a művezetőt. Mire elállt az eső és a hold is elfoglalta helyét, feladták a keresést. Az ezüst hodfény tovább kutatta az eltűnt férfit.

Visszamentek a telephelyre, a feladatukat rutinszerűen megoldották. A gépeket ellenőrizték, majd leparkoltak a garázsba. Aláírták a jelenléti ívet. A szokás estét nem fejezték be, nem mentek haza. Összetolták az asztalokat, kártyáztak és ittak. Senki nem beszélt a történtekről, de mindegyik férfi a különös esetről gondolkozott. Képtelenek voltak feldolgozni az eseményt. Teljesen elmerültek az ász és a király trükkös világában. Az egyikük rémülten mutatott az udvarra. Valaki jött fel a lépcsőn, a kezét a korláton futatva. Ismerős volt nekik ez a mozdulat. A csapat egy emberként tódult kifelé, kicsapva az ajtót. David a munkavezető nézett rájuk, úgy tett, mintha egy átlagos napon, unalmas, normális feladatát végezték volna el – Mr Harry, a birtok új tulajdonosa nem tudhat az egész dologról, a képzeletünk játszott velünk, nem történt semmi különös. Ha Mr Harry megtudja, hogy itt tivornyáztok felbontja a szerződésemet és keres egy megbízhatóbb szakembert. Mozgás, csináljatok rendet, gazfickók – kiáltott David, az asztalokra mutatva. A beosztottak elpakoltak, az üres üvegeket zacskókba rakták, a maradék alkoholt a legnagyobb szívfájdalom mellett a lefolyóba öntötték. David a kabátja alól elővett egy tárgyat. A kezében tartotta a ház valósághű makettjét.

Az erődítmény

Simon Roland

Az erődítmény

A nap kivált a felhők közül, és elindult, hogy elbújjon sűrű erdőben, azonban a látvány megállásra késztette, és inkább csatlakozott a két ember társaságához, akik a szakadék szélén álltak és a közeli masszív erődítményt a tekintetükkel dicsérték. Az egyikük egy összegöngyölített tervrajzzal magyarázott, a másik, aki arany köpenyt viselt elégedetten bólogatott. Alaposan tanulmányozták az épületet, amely nemcsak a legerősebb orkán seregnek, de a legpusztítóbb vármorzsoló ágyúgolyónak is ellenállt volna. A szűk ablakokon még a kíváncsi napsugarak sem fértek be. A nyílásokon íjak néztek farkasszemet a néma fenyegető zord tájjal. A bejárati kapuba állva bármelyik óriás törpének látszott volna. A vissza-visszatérő rablóbanda rettegésben tartotta a környéket. A falusiak nem csak a portyázó zsiványoktól féltek, hanem a szörnytől is, amely a szóbeszéd szerint a környéken ólálkodott. A falu megelégelte a folyamatos áldozat szerepét, így a lakók saját kezükbe vették sorsukat, a kereskedésből származó aranyat félre tették. Megbíztak egy világhírű építészt, hogy segítsen felépíteni nekik egy teljes védelmet nyújtó menedéket. Egy dombon jelölte ki a legalkalmasabb helyet. Az alapanyagot, a masszív köveket szekereken távoli vidékről szállították ide.
A felhők olyan alacsonyan lebegtek, hogy az építők vállát nyomták.
A közösség minden fizikai munkára alkalmas lakója kivette részét az erődítmény felépítésében, ami valóban hosszú ideig elhúzódott. A férfiak és nők együttes erővel hordták a köveket a „karmester” irányítása alatt. Sokan itt váltak igaz férfivá vagy szemrevaló menyecskévé. A szeszélyes időjárás, kemény munka és megpróbáltatások egész sora sem törte meg elszántságukat. A pajzscipelő nyár vagy a farkas karmú tél sokszor lassította a munkálatokat, de a lelkes építőket semmi nem tántorította el a kitűzött cél elérésétől. Az építési munkálatok pozitívan formálták a falusiak jellemét. Az építész úgy követte az építmény alakulását, ahogyan az anya egyengette gyermeke életét. Amikor elkészült az erődítmény, a két torony magasba emelte a felhőklastromot. A falusiak egy héten keresztül ünnepelték az átadást. Boroshordókat gurítottak a pincébe, a tartalmat a torkukba. Estefelé a belső udvaron a magas pódiumon színészek rémmesékkel szórakoztatták a közönséget, akik miközben borzongtak a legendás bestia hátborzongató történetein, kényeztették magukat az ízletes ételekkel és a legnemesebb borokkal. A fejedelem az asztalfőn üldögélt testőrei gyűrűjében. Az egyik késő álmatlan éjjelen az építész bolyongott a folyosókon és termeken, gondolatban már az új megbízásokon és kihívásokon elmélkedett. A citadella elcsendesedett. Rajta kívül mindenki az álom lovas szekerén utazott a fantázia birodalmában.
Merész hidak és épületek, új elgondolások elevenedtek meg előtte. A fizetségét már megkapta, a csomagját már elkészítette. A búcsúzás nehezére esett, megszerette a közösséget, úgy érezte már ide tartozik. Sokkoló hatásként érte, amikor lent az alagsorban a titkos bejárót zárva találta. Megdöbbentőnek és érthetetlennek találta az esetet. A rejtett folyosó vészhelyzet esetén a menekülési útvonalat biztosította. Az átjárónak mindig szabadnak kellene lennie. Dühösen rángatta a lelakatolt ajtót, de az konokul ellenállt. A lépcsőket kettesével számolva felrohant, az udvaron újabb kellemetlen meglepetés várta. A főbejáratot védő titáni kapu nyitva volt. A két őr ájultan feküdt a földön. A kaput nem lehetett becsukni, egy nehéz tárggyal megakasztották a mechanikus szerkezetet.
A fellegvár a bevehetetlen áttörhetetlen büszke falak ellenére védtelenné vált.

A mélyből

Simon Roland


A mélyből

A természet szimbiózisában élő állatok előre megérezték a közelgő katasztrófát.
A kardos szíjhal a többi mélységi teremtménnyel együtt felúszott a felszínre. A szárazföldön, a part közelében élő ragadozók beljebb rohantak, s menedékre leltek a biztonságot nyújtó hegyekkel övezet zöldellő terület ölelésében. A bennszülöttek az állatok fura viselkedését időben észrevették, a vészjósló jeleket figyelve elkerülték az ólálkodó halált. Az Óceán alatti földrengés nem csak pusztított, létrehozott valamit, előhívta a szigetet. Az őrjöngő víztömegen hánykolódó Végtelen névre keresztelt kecses óriás vitorlás éber őrszeme észrevette a kiemelkedő kőtömeget. Az óceán sokáig tombolt. A vitorlás olyan volt, mint egy makett a tengerészeti múzeum kiállításán. A hajó felett átcsapó hullám lelökte a kémlelő férfit, aki a fehéren örvénylő vízbe zuhant. Az árboc kettétört, mint egy fogpiszkáló, majd a vízbe zuhant, magával rántva az egyik mentőcsónakot és szétzúzta a korlátot. A bajba jutott matróz néma kiáltását nem hallották a többiek, de a szívükben érezték az atavisztikus élményt. Tudták mi fog következni. Az óceán még sosem volt ilyen dühös. A tektonikus lemezek mozgásba hozták, felpiszkálták a lelkét. A tengerészek rettegtek, soha nem tapasztalt pánik uralkodott a fedélzeten. A vitorlás legénysége mentőcsónakokat eresztett le. A természet hatalmas karja azonban nem elégedett meg a pusztítással, tovább roncsolta a hajót. A lélekvesztők az üvöltöző férfiakkal együtt felborultak. A sajkák többsége megsemmisült.
A kapitány utoljára esett ki a roncsból. Veszettül hadonászó karok, lábak és fadarabok csapódtak a tapasztalt, sok mindent átélt férfi arcába, menthetetlenül süllyedt lefelé. A férfi olyan volt, mint egy passzív tárgy, egy játék katona. Hirtelen az életösztön áramként járta át testét. A rejtett tartalékait felhasználva küzdött az életéért. Úszott felfelé. Sikerült a felszínre kerülnie. Elengedte magát, lebegett a felszínen, mint egy bója. Bámulta a kék eget. Nem vette észre a feléje közeledő mentőcsónakot. Ekkor megragadták és behúzták a csónakba, a túlélők között volt az őrszem is – Egy sziget van a közelben, a földrengés hozta létre – egy palack rum kíséretében átnyújtotta a messzelátóját a vezetőnek. A kapitány belenézett a távcsőbe. Szürke sziklák csevegtek egymással az alacsonyan szálló fellegek alatt. Megkönnyebbülten felsóhajtott és meghúzta az üveget. Szomjas volt, mint egy sivatagi vándor. A közelben semmi jel nem utalt további túlélőre. A szabad szemmel nem látható sziget irányába mutatott. A vitorlás a mélyben pihent.
A négy matróz lázasan evezni kezdett. Nem törődtek az idővel és a körülményekkel. A sirályokat megelőzve értek a szigetre. Végre a lábukkal érinthették a partot. Elhatározták, hogy felfedezik a szigetet. Elindultak a hegy felé vezető úton. Az egyik matróz rémülten felkiáltott – Vendégeink vannak – Nem tudták, hogy a fegyveresek majd milyen fogadtatásban részesítik őket. Kivont karddal közelítették meg a társaságot. Amikor teljesen közel értek a mozdulatlanul várakozókhoz, csak akkor vették észre, hogy azok valójában művészeti objektumok. Megkönnyebbülten felsóhajtottak. A szobrok furcsa ruhát viseltek és számukra ismeretlen eszközt fogtak a kezükben. Mind az öten hátborzongató felfedezésre jutottak, mikor a szobrok arcát hosszasan, alaposan tanulmányozták. Mind az öt alak arcának tulajdonsága megegyezett a kapitányéval és a négy matrózéval. Itt többről volt szó puszta hasonlatosságnál. Mintha a tudtukon kívül, ők maguk álltak volna modellt a karakterek megformálásához. A ruha és a felszerelés azonban teljesen idegen volt számukra.


A kapitány és az emberei felfedeztek egy barlangot, ahol biztonságban érezhették magukat. A viharos éjszakákat itt vészelték át. A kaverna bejárata olyan szűk volt, hogy egy átlagos méretű ember csak nehezen tudta bepréselni magát. A barlang zegzugos volt és meglepően hosszú. A sötétség nem tudta teljesen uralma alá hajtani a folyosókat, a réseken beszűrődött a reményt adó napfény, éjjel meg a kísértő holdfény. Mindenki talált magának egy sarkot, ahová elvonulhatott. Az egyetlen táplálkozási forrást az Óceán kínálta. Az édesvíz hiányában a maradék rumot nyakalták.
Az elöljáró egy gigászi sziklára feküdt le esténként. Naplót vezetett és elhatározta, hogy lerajzolja a hajóját, így állítva emléket az elsüllyedt vitorlásnak. Napok teltek el. Újabb és újabb vonalak kerültek az órás kő oldalára, amely lassan hasonlítani kezdett az egykor félelmetes tengerjáró járműre.
Az álmok gyakran az őrülettel kacérkodtak, ezért a férfi megpróbált minél tovább ébren maradni.
Mikor az éjszaka oly elviselhetetlennek bizonyult, egy palack rum társaságában kimászott a barlang tetejére, megcsodálni a kilátást, egy időre elfelejteni a szorult helyzetüket, az álmokat. Az alkohol segített, hogy elviselje a nehézséget. Az időtlen óceán dühösen tombolt, hullámokat küldött, hogy meghódítsa a szigetet, de az makacsul ellenállt. A tajték a holdat ostorozta. A szobor némának tűnt nappal, de éjszaka mikor kevés dolog vonja el a figyelő tekintetét, új dolgokat vett észre a művészeti objektumon. A figurát bámulva lehetőség nyílt önelemzésre, ilyenkor találkozott új önmagával.
Az egyik reggel hívatlan látogatók zajára riadtak fel. A barlang résein keresztül feltűnés nélkül vehették szemügyre a társaságot. Az első gondolatuk helyesnek bizonyult. A férfiak kalózok voltak, közöttük sok volt a sérült. A férfiak kardokkal, késekkel voltak felfegyverezve, némelyikük pisztolyt is hordott magával. A martalócok között túszok vánszorogtak. A Két nő kezét és lábát összekötözték, fejüket leszegve reményvesztetten mentek arra, amerre taszigálták őket.
A vezetőjük egy vénember egy súlyos ládát húzott a parton, miközben utasításokat adott a kunyhók építésére.
A tűzerővel is felszerelkezett túlerővel szemben nyílt harcban esélyük sem lett volna.
A szigetlakók összeültek, hogy megvitassák a teendőket. A kapitány egy zseniális, de merész tervet dolgozott ki. Az éjszaka leple alatt kiszabadítják a túszokat, majd elfoglalják a rablók hajóját és elhagyják a szigetet. A hold körül szürke fellegek vonultak harci díszben. A megfelelő éjszaka végre eljött, amely hideg és szurok-sötét volt és reményteljes. A parton részegen tomboltak a kalózok. Tüzet gyújtottak, és körülötte ugráltak, a levegőbe lövöldözve. A kőkunyhó elkészült a vénembernek, aki az új otthonában pihent a kedvenc rabolt tárgyai társaságában.

A csapat olyan halkan úszott a vitorlás felé, ahogyan az Óceán haragos sötét-zöld tükörvilágába zárt hófehér hold. Egy csobbanást sem lehetett hallani. A kapitány haladt elől, a többi négy kicsit lemaradva követte. Az ötödik tag, a hírszerző a túszok helyzetének és a parton tartózkodó őrök számának, fegyverzetének kémlelésére lett megbízva. Egyedül a vezérnek volt fegyvere, egy éles tőr. A kardok korábban rejtélyes módon eltűntek. A víz jéghideg volt, de mivel edzettek voltak, elviselték azt. A hajó, amelyet alaposan szemügyre vettek, a leggazdagabb és legbefolyásosabb kereskedőjének tulajdonát képezte, mielőtt a kalózok rajta ütöttek volna a legénységen, mocskos mancsukat az árura téve. A titokban érkezők felmásztak a láncon. A vitorlás büszkén viselte a család címerét. A kapitány lépett először a tengerjáró fedélzetére, a kezével megállásra késztette az embereit. A lába alatt újra érezte a hintázó mozgást, ez megnyugtató érzést adott neki. Túl sokat taposta a szárazföldet. A hold az árbockosárba ült, onnan nézett le a kifeszített vitorlavásznak közül. Két férfi kártyázott egy boroshordón. Percek teltek el, mire az egyik elunta a folyamatos vereséget és csalódottan lement a kabinjába. A győztes vigyorogva számolgatta a pénzt, játékosan forgatta a pisztolyát, miközben a rejtőzködők irányába haladt. A csapat legerősebb embere az árnyékból kilépve megragadta a rabló revolvert forgató kezét és a padlóra rántotta, kemény öklével borította be az arcát. A kalóz mielőtt az eszméletvesztés szakadékába zuhant volna még meghúzta a ravaszt. A hold riadtan bújt egy felhő mögé. A lövésre kivont karddal rontott elő a kártyapartin vesztett gonosztevő. A gigászi erejű tengerész a zsákmányolt pisztolyt a feléje rohanó támadóra irányította, a várt dörrenés helyett egy kattanás hallatszott. Mérgesen az ellenség fejéhez vágta az üres fegyvert, aki azonnal elájult. A csapat már a kabinok átkutatásánál tartott, amikor hirtelen valami félelmetes zaj megállásra késztette őket. A dörej olyan hangos volt, hogy először azt hitték, hogy a hajó rakterében történt a robbanás, de amikor kinéztek az egyik hajófülke ablakából rájöttek, hogy mi történt. A hajó legalsó részéből valaki vészjelzést küldött a parton tanyázó társainak. Három mennydörögető ágyúlövést adott le. Lerohantak a raktérbe és lefegyverezték a haramiát. Gúzsba kötve a sarokba ültették. A raktér tele volt pakolva ládákkal. Felmentek a fedélzetre. Nem kellet sokáig várniuk. Evezőcsapás közeledett feléjük. A sötétség és a távolság elrejtette a közeledők alakját - Nem hagyjuk cserben a kémet és a túszokat – jelentette ki a kapitány. Az egyik embere a megtöltött ágyú mögé ült be, készen állva arra, hogy a a mélybe süllyessze a bűnözőket. A várakozás idegőrlő volt, lélekben mindenki felkészült a harcra.
Amikor a csónak a látótávolságukon belülre került, rácsodálkoztak a csónak három utasára. A felderítő evezett, a két nő megviselt állapotban kuporgott a sajka aljában. Beemelték őket.
- A legtöbb kalóz lerészegedett, velük nem akadt gondom, az egyiktől egy kardot is szereztem, de a vén vezérük és a testőre megtámadott. A harcban végeztem velük, de én is sérüléseket szereztem. Kiszabadítottam a túszokat - mondta a felderítő, miközben elterült, az összeszabdalt ingét teljesen átitatta a vért. Szerencsére a csapatból az egyikük orvosként szolgált a Végtelenen, így eltudta látni a sérültet. Bekötötte a sebét, elállította a vérzést - Visszamegyek a szigetre, meg akarom fejteni a szobrok titkát – a kapitány elszánt mondata valósággal sokkolta őket. Az elöljáró és az erős ember kardot és pisztolyt ragadva csónakba szállt. A parton találkoztak a kalózokkal, de annyira lerészegedtek, hogy lábra sem tudtak állni, a homokban feküdtek, vagy kúsztak, másztak, összefüggéstelenül beszéltek. A kapitány és a hűséges embere hiába járta végig a sziget minden egyes részét, a szobrokat sehol nem találták. A föld morajlani kezdett - Utórengés – Futott át az elméjükön. A földrengés nem tartott sokáig. A művészeti objektumoknak nyoma veszett. Nem tehettek mást, mint visszamentek a többiekhez, felhúzták a horgonyt és célba vették a végtelent.
Az Óceán és a firmament határán vitorláztak.
A legnagyobb kereskedelmi hajó elfoglalásának híre kísértetként bolyongott a nagyvárosban.
Ernest Cropp a kereskedő nem hagyhatta, hogy bárki megszabadítsa értékeitől. A riválisai kárörvendően csámcsogtak a híren. A részvények zuhanó repülésbe kezdtek. Tapasztalt katonák kíséretével hajóra szállt, hogy visszaszerezze a tulajdonát és megbüntesse a kalózokat. Hónapokig tartott a kutatás, a keresés végül eredményre vezetett. A nyílt vízen botlottak bele az elrabolt hajóba és megismerkedtek a bátor kapitány és a legénység történetével. A kapitány elmesélte a földrengést, a hajótörést, a sziget születését és a harcot a kalózokkal.
A történetük is elég érdekes volt, de a ruha, amit viseltek és az eszközök, amiket használtak, az már felettébb szokatlannak találták. A kereskedő a nagyzási mániában szenvedő felesége révén betekintést nyerhetett a divat világába, de ezek az ingek köpenyek, cipők érthetetlenek maradtak számára. A technikai vívmányokat a legfelsőbb körök számára fenntartott klubban ismerhette meg, de ha ezeket a tárgyakat elvinné oda, a legnagyobb tudós is értetlenül vakargatná bölcs szakállát.