Hőség

Simon Roland

Hőség

Felhőtlen égen évődő napkorong,
lombok alatt gondtalan üldögélsz,
buja fény csókolja a combod,
átölel, kényeztet a rét.

Kacéran kacsint a barack,
végignéz a feltáruló dombon,
ízletes gyümölcsbe harapsz,
lefolyik a leve a nyakadon.

Lángoló ajkadon,
végtelen szomjúság,
merész utakon,
a forróság jár.

Sötétkamra

Simon Roland

Sötétkamra

Sűrű hálóba szédült,
halként vergődő terek,
elől elszökött,
az exponált jelen.

Sötét fények,
álmodják a képet,
láthatatlan lélek,
írja az új emléket.

Pinceablak

Simon Roland

Pinceablak

Kék hétpecsétes pinceablak,
kandikálnak rozsdás évek,
az utca ólomlábon ballag,
időtlen vének a poros léptek.

Nyárral mulató, ősszel zokogó,
kalapos fényúr letérdel a járdán,
kajánul kacsint kongó bordó hordó,
mesterkulcs üdvözli a tanítványát.

Mint az eső zubog az éj,
tócsává rezdül zsivány zsivaj
penészes falakról csorog a setét,
gardróbban gubbaszt az ősi divat.

Sejtelem szomjas csöbör,
csöppen a folyékony csend,
négy tégla-titok között,
tolvaj széltől táncleckét vesz.