Az erődítmény

Simon Roland 

Az erődítmény

A felfegyverzett rablók portyázása és a szörny jelenléte miatt a fejedelem parancsba adta az erődítményt építését – Kell egy hely ahol biztonságban élhetünk – a nép önfeledt éljenzésben tört ki a hír hallatán.

A közösség minden fizikai munkára alkalmas lakója kivette részét a menedék felépítésében.
A férfiak és nők együttes erővel hordták a köveket a karmester irányítása alatt. A munkások a megpróbáltatások alatt váltak igaz férfivá vagy csinos nővé. A munkálatok pozitívan formálták a jellemüket. A kegyetlen nyári hőség vagy a rideg téli hózápor ugyan sokszor lassította a munkálatokat, de sohasem törte meg az építők elszántságát a kitűzött cél elérésében.

Eközben a hatalmas sátorban két ember tanácskozott a kiterített tervrajz felett. Ők ketten a teljes képet is látták. A fejedelem ugyan minden alkalommal megdicsérte a terveket, de aggodalmát fejezte ki a biztonsági rések miatt és ezért újabb változtatást eszközölt ki. Erős megmászhatatlan falakat és égbe szökő tornyokat látott maga előtt, amikor az elkészült erődítményre gondolt. Az építészmester módosította a terveket az újabb utasítások szerint.

Amikor az utolsó kő is a helyére került, az emberek otthonukká változtatták az épületet. Hatalmas ünnepséget tartottak. Boroshordókat gurítottak az udvarra, ökröt sütöttek. Táncoltak a növekvő tűz körül. A lelkesedés és az öröm lángja az égig csapott fel. A firmament pirosban pompázott az ünneplők felett.

Mindenki megkapta a személyéhez és jelleméhez való szerepét. A tagoknak egy tesztet kellett elvégezni, hogy az eredmények alapján a megfelelő helyre kerülhessenek. Őrök, vadászok, szakácsok, tudósok foglalták el a pozíciójukat.

A vezető továbbra is fontosnak találta a nép szórakoztatását, ezért hétvégenként színészek kötötték le a nagyérdemű figyelmét. Az egyik előadás a legendás rém történetét dolgozta fel, amely mély nyomott hagyott bennük. A történet tovább táplálta a bennük rejlő félelmet. A rém az álmaikban is kísértett. A szörnyet sikeresen kizárták, de az árnya a közelükben kószált.

Évtizedek teltek el. A zsiványok elhagyták a környéket, az ostrom értelmetlen lett volna. A fejedelem az ágyában örökre elaludt. Az építészmester a szobájába vonult, kerülte a társaságot, mogorva öregemberré változott. A nép megválasztotta új vezetőjét.

Az egyik nap a fővadász leesett egy magas szikláról. Az egyik vadász állította, hogy a szörny lökte le őt a magaslatról. Az új fejedelem elrendelte az otthonuk megerősítését és megtiltotta, hogy bárki elhagyja az erődítményt. A falak most már fenyegetően tornyosultak körülöttük. A lakók úgy érezték magukat, mint az elítéltek. Az ablakokat befalazták, a titkos járatot beomlasztották. Az erődítmény sokkal inkább hasonlított egy komor börtönre, mint egy menedékre.

A kényszerű nyomasztó bezártság megszülte az ellenállás gondolatát. Az elégedetlenek az udvaron gyülekeztek. A csapat vezetője arra kérte az engedelmes többséget, hogy csatlakozzanak hozzájuk.
Napok teltek el, de a lázadók nem mozdultak el a helyükről. Az őrök és a lakók próbálták teljesen figyelmen kívül hagyni őket, de a szabadság iránti vágy bennük is ott bujkált. Egyre több ember szimpátiáját nyerte el az ellenállás. Sokan álltak be a lázadók vezetőjének háta mögé.
A lázadók olyan sóvárogva néztek fel a kék égre, mint a kitermelő munkás a bánya aljáról.

Az új fejedelem érezte, hogy kicsúszik az irányítás a keze közül, ezért az egyik reggel megjelent az erkélyen - Nyissák ki a kaput! Aki akar elmehet! - Teljes torkából üvöltött és többször megismételte a mondanivalóját, azt akarta, hogy a szavai, minden fülhöz eljussanak.

Ahogy a kapu emelkedett, úgy tolakodott be az udvarra a nap. A napfényben élvezettel fürdött minden ember. Az öreg mester, akinek a tervei alapján épült az erődítmény vágyakozva nézett kifelé, egy remény lobbant életunt lelkébe – Nem itt akarok meghalni- motyogta magában -Figyeljenek emberek. Most még lehetőségetek van elmenni. Az árulók távozása után, ez a kapu soha többé nem fog megnyílni. Itt biztonságban élhetünk a portyázó bűnözőktől és a vérszomjas ragadozó támadásától. Mindent megtermelünk magunknak – Az emberek többsége kiszaladt a szabadba, amikor annyi rés támadt a kapu és a föld között, hogy átlehessen bújni. Néhány őr ledobta páncélját és a fegyvereit, majd elindult a tolakodó tömeggel. A vezér megrántotta a kart, a várkapu lassan csukódott le. A vén építész is ott sodródott a tömegben, botjával ütlegelte az előtte állókat, de őt is ide-oda lökte a sok ember, aki minél előbb akarta élvezni a szabadságot. – Szabadság – kiáltották. A lecsukódó kapu erős recsegő, nyikorgó hangja betöltötte a teret.

A balkonon álló arany köpenyes férfi utasította a hűséges embereit, hogy tartóztassák fel az öreget – Ő nem hagyhatja el az otthonát, itt kell meghalnia a saját világában – Az őrök csak odakint tudták elfogni a vénembert, a ruhájánál fogva húzták vissza, aki már sírva zokogott, mint egy gyerek.

A maradás mellett szavazók, az arany köpenyt viselő fejedelem és a végletekig hűséges emberei némán és megbűvölten nézték a súlyos bejárat végleges lezárulását. A félelem bélyege örökre bezárta őket.