Simon Roland
A zokogó szépség
libben a szépség
a nap sem tompítja
varázslatos fényét
legyen ékes a szavad
magasztos s fennkölt
közelíts felém halkan
lábadat ne érintse föld
a szószátyár sétál
és minden virágot
méltat, amit meglát
csak fecseg a konok
nem tudja az okát
oly figyelmetlen
vajon miért sírdogál
a szépség a rózsák felett
Simon Roland
Rekettye
oh, de szép vagy
te büszke virág
jöjj, a hátamra
vigyázok terád
irigy és ádáz a nap
sugara éles lándzsa
jaj, mit lát és hall
valaki szebb nála
féltékeny a hegy
magános a várfal
orma könnyeket ejt
nincs egy ölelő kar
oh, szépség te
mondd szeretsz-e
vidáman szalad fel
a dombra a rekettye
Simon Roland
Vallomás
mozdulatlan üldögélsz
egy idejétmúlt kanapén
tükör a tükörbe néz
nincs többé haladék
kint az eső az ablakon
idebent a kíváncsi falikép
táplál irántam mély haragot
az el nem mondott szavakért
szemed tisztasága leckéztet
leszek modell, s te a festő
csak mond el az egészet
mielőtt a lusta éj eljő
feloldalak, te gyönyörű szobor
megsimogatom rózsa arcod
a szerelem titokban beoson
ajkunkra csókot rajzol
