A hadvezér II

 Simon Roland

A hadvezér II

A hatalmas ellenség elől egy elhagyatott kastélyba menekült a csapat.
A hősies katonák nem sokáig élvezhették a biztonság csodás érzését.
Az ajtó bár tölgyből készült, recsegett, ropogott. Csak idő kérdése volt, hogy mikor küzdi át rajta magát az ismeretlen – Gyere ki, te átkozott kölyök – (Kiről beszél ez az alak? Odabent tartózkodott a leghősiesebb harcos, aki valaha is létezett a világtörténelemben) A katonák a hadvezér parancsára vártak. A stratéga négy embert felküldött a toronyba, nyolcat leküldött a borospincébe, hogy amikor a várba bejutott ellenség a testőrei társasában felfelé iszkoló mestert üldözi, addig a hátvédek meglephessék. Két oldalra szorítva a katonát. Az ódon kastély (átadásra váró modern stílusú lakóépület) ajtaját szétszedte a gonosz – Nem menekülhetsz el előlem, te gyáva semmirekellő - A kis hadvezért vérig sértette az előbb elhangzott megszólítás, de most félre tette a hiúságát, rohant fel a lépcsőn, ahogy az ereje engedte. Egyedül volt, a katonái valahol máshol vívták csatájukat, szellemekkel, szörnyekkel. Az ablakok üresen ásítoztak. Ügyesen vette a lépcsőfordulókat, két félig teli festékes vödröt átugrott, kikerül egy falnak támasztott söprűt – gyerünk – kiáltotta magának, a vödröket felrúgta, a takarítóeszközt elhajította. Lentről káromkodás és csörömpölés hallatszott. Folytatta a rohanást. Eszébe jutott, ahogy a játszótéren igazságot szolgáltatott, összeverekedett a kisebb diákokat terrorizáló suhancokkal. Az összecsapás sokáig elhúzódott.
Sajnálatos módon az eseménynek szemtanúja volt egy tanár. Az iskolában vadgesztenyével dobálta meg az igazgató ablakát, a tornateremben olajjal öntötte le a zsámoly tetejét, mikor a tornatanár felkészült a bemutatóra. Leírhatatlan nevetés követte az egyensúlyát vesztett tanár esetlen táncát a szőnyeg és a bordásfal között. Még Nella, a különc lány is a többiekkel együtt nevetett. Az önbecsülésében megtépázott tanerő később bosszút állt rajta. Minden nap délután 6 órakor, az alagsorból indulva fel kellet szaladnia a legfelső szintre, az 5. emeletre, majd vissza. Ötször kellet ezt megismételnie. Egy hónapon át tartott ez a kegyetlen megtorló akció. Az iskola épületéből visszatért a jelenbe, most is szaladt, felfelé, ez az épület azonban 35 emeletet számlált. Időt nyert, lelassította a behatolót. Amikor felért az legutolsó emeletre, teljesen elfáradt, zihálva ült a padlón, fejét az ajtónak támasztva. A közeledő léptek meggyőzték, hogy valamit tennie kell. Vasrudak, lécek hevertek szanaszét. Az egyik tárgyat kiszemelte harci eszköznek – Csak egy kovács tud ilyen kardot készíteni. Mi a titka? Milyen tudás birtokában van a mester? - A vaskardot csak két kézzel bírta el – Biztos megvan száz kiló – a feje fölé emelte a kardot – Megvédem a tornyot – kiáltotta. Az üvöltésébe beleremegett a fal. A kard születését a tűz keresztelte meg, a láng adott szenvedélyt, bátorságot lelkesedést a nyílt csatában. A kard összegyűjtötte a hold fényét. A palloson végigfutott az ezüst. Visszament a lépcsőfordulóhoz, lekuporodott, a fegyvert erősen szorította, a korláton át figyelte az alsóbb részt, a léptek lassabb ütemre váltottak. A gyerkőc most először látta üldözőjét – Milyen fura madár – nem a legújabb New-Yorki divatirányzatot követte, érdekesen öltözködött, a nyári idő ellenére, csizmát húzott. Koszos pólóját átizzadta. A csíkos nyakkendő viszont értékes darab volt, ilyet csak az üzletemberek viselnek. Nagyon jó fizikumú állapotban volt. A karja izmoktól dagadt. Igazi katona, egyenruha nélkül. (Talán kém?) A kis hadvezér felugrott és egy követ dobott az ügynök felé. A fiatal férfi könnyűszerrel félrelökte a koponyája felé száguldó parittyát, a pimasz támadás dühöngő őrültté változtatta, rohant előre, hogy elkapja a kővel dobálózó gyereket. A kisfiú a vasrudat áttolta a korláton, a haramia megbotlott a tárgyban, bukfencet dobott a levegőben, fejét beverte az ablakpárkányba, vérzett az orra, düh és pánik uralkodott az elméjén, nem tudta visszanyerni az egyensúlyát, megcsúszott és kiesett az ablakon. A tetteit, bűneit, üvöltését, vágyait, indulatait, személyét elrejtette az éjszaka.
A kis hadvezér sokáig taktikai megbeszélést tartott, a tanácsokat elrakta, a döntést meghozta.
Hazament. Mikor az otthonába ért, még nem ágyúztak a hajnal tüzérei. A fények még nem célozták meg a háztetőket és az ablakokat. A korai emberek is jelentkeztek az utcákon.
Kocogó haladt elszánt a belváros felé. Kerékpárral dolgozó postás szórta a postaládákba a leveleket, csekkeket. Csilingelt, mikor a kis harcos nem vette észre a járdán közlekedő biciklit. Úgy jutott vissza a szobájába, ahogy tegnap délután kijött. Felmászott a platánra és bemászott az ablakon. A szobája ugyanolyan volt, érintetlen, semmit sem változott. Egy szekrény, tv, ágy, komód, íróasztal és egy fotel fogadta érkezését. A hátizsákjából kipakolta a játékait, egy kivételével elrakta őket, az ágy alól kihúzott egy dobozt belerakta a játékautóit, ahová valók – Nincs a szobájában – hallotta az anyja hangját. A tábornokot felrakta a polcra – Rajtam kívül csak te tudod, hová rejtettem el a vaskardot – suttogta jelentőségteljesen és méltóságteljesen a magas rangú megbízottjának. A büszke generális tisztelgett és ígéretet tett, hogy megtartja a tikot.
A kinyíló ajtóban az apja jelent meg – Elbújtál? Mosakodj meg, aztán gyere le reggelizni- a kis hadvezér megfürdött, kicserélte a ruháját. A müzli és a gőzölgő tea társaságában elgondolkodott, vajon mi történt a gonosszal - Az biztos, hogy kizuhant. Láttam a saját szememmel. Lementem, körülnéztem, de nem találtam meg a holttestét. Ki volt ő? Miért ölte meg a társát? Három akna volt odalent, talán az egyikbe beleesett – Fiacskám nem méltóztatnál válaszolni anyádnak, amikor kérdez tőled valamit – a hadvezér átnézett a pirítósok felett, a teáskanna mögött észrevette az anyját és a nővérét – Felkészültél már a hétfői dolgozatra? Olyan fáradtnak tűnsz bogárkám – a nővére az apjával kezdett egyezkedni a jövő vasárnapi koncerttel kapcsolatban – Egész éjszaka tanultam, anya – mondta a kis hadvezér ártatlanul, lekváros üveget magához vette, vajat és lekvárt kent a pirítósára, megette a kenyeret, megitta a teát. A reggeli végeztével valóban nekiállt tanulni, órákat tanult, végül a kinyitott könyv mellet a fizikusokkal, tudósokkal, képletekkel, felfedezésekkel együtt álomba szenderült. A fotel el volt fordítva, ült benne valaki. A lábát átvetette a másikon, a hótaposó csizma nagyon ismerős volt. A kisfiúnak a torkában dobogott a szíve. Felriadt. A szobában nem volt jele semmilyen idegen jelenlétnek. Kinézett az ablakon. Megkönnyebbülten felsóhajtott. A katonái gyakorlatoztak a kertben, néhányan a füvön kúsztak, vagy a magas kőkerítést mászták át. Mások az önvédelmet gyakorolták, a tapasztalt tábornok utasításait követve.

A hadvezér

Simon Roland

A hadvezér

A kürtszóra megindult lovasok előre rohantak, fel a magaslatra. Az ellenséges csapat létszáma folyamatosan fogyatkozott. A tábornok megadott jelére a gyalogosok hangos kiáltással csatlakoztak az elkeseredett csatába, a pörgő dobok ritmusára csilingeltek, csörögtek a szablyák. A kisfiú nem adta a jelét annak, hogy törődött volna a többi utassal, elmélyülten teljes beleéléssel játszott. A kettő üléssel előrébb elhelyezkedő néni mosolyogva figyelte.
A dombra (iskolatáskára) felszaladt tábornok váratlanul leesett, amikor a buszsofőr rálépett a fékre – Visszavonulás. Vége a küzdelemnek. Hozzon valaki orvost. A vezér megsérült – a kerekek csikorogtak, a buszsofőr száján kiszaladt néhány szitokszó, az idős hölgy erősen fogta az acél kapaszkodót, lehajolt, felvette a játék katonát és odaadta a kisfiúnak – Hol vannak a szüleid? Nagyon késő van már - A kis hadvezér nem válaszolt, gyorsan elpakolta a játékait a táskába és a kezével letakarta a kincseit. A játszótéren történt verekedés miatt a szülei szobafogságra ítélték – Elég volt – mondta magának, összepakolta a kedvenc játékait és kimászott az ablakon. A helyközi jármű utasai kíváncsian néztek ki az ablakon. Egy figyelmetlen öregember kockáztatta az életét azzal, hogy lelépet az úttestre. A türelmetlen dudaszóra visszaintett, nehézkesen ügyetlenül lépdelt. Amikor az úriember átért a másik oldalra, a busz elindulhatott. Egy hasznos útikönyvnek és egy térképnek nagy hasznát vette volna a gyerkőc. A város e része ismeretlen területnek számított. Házak jöttek, mentek. Reklámarcok integettek a plakátokról. A csillogó-villogó üzlet helyét elfoglalta az üzem egyhangú képe. A kedves néni felkapta a kosarát, jelzett. Egy kedves aggódó pillantást vetett a kalandorra, majd leszállt a legközelebbi buszmegállónál.
A szökevény kinézett az ablakon – Világgá megyek – innen már lehetett látni az erdőt. A zöld lombok feloldották, enyhítették a gyárak látványát. Már este volt, mégis világosságban ragyogtak az utcák. A fák tartották vissza a napkorongot, hogy még a koronájukat az arany csendben fürdessék. Mire a jármű elérte a végállomást, már árnyak kísérték a lenyugvó napot. A vezető hátra nézett– Itt leszállok – a kisfiú felkapta a csomagját és elszaladt a sofőr kérdései elől. A fiú feje fölé tornyosultak a régi épületek, de nem félt. Felnézett. Rozsdás tűzlépcsők kúsztak fel és le. Átölelték az elhanyagolt épületet. A hátizsákjába egy szendvicset és egy üdítős palackot pakolt a nagy útra. Nem volt iránytűje, amely jelzéseket adott volna, sem konkrét elképzelése merre vegye az útirányt, az éppen kiagyalt ötletei mentén haladt. Veszekedés kötötte le a figyelmét. Az ösztönei azt súgták neki, hogy ne tegye, ő mégis a hang irányába szaladt. Nem láthatta a vitatkozókat.
Amikor megállt, néhány lépésnyire előtte valami lezuhant – Menekülj – nem tudott mozdulni a félelemtől. Csak amikor felismerte, hogy emberi alak hever a lába előtt, akkor eredt futásnak, a holttest szívéből félreérthetetlenül állt ki a kés, gyilkosság történt, de a legrosszabb még csak most következett – Állj meg kölyök, hiába futsz – a félelmetes kiáltást közeledő dübörgés követte, valaki jött lefelé a lépcsőn. Az egész vasszerkezet belerázkódott. A fiú megsokszorozta erejét, érezte az előbbi fenyegető mondat kegyetlen ízét. Nem akart úgy járni, mint az a szerencsétlen fickó. A szíve a torkában dobogott. Az éjszaka most is a gyilkosoknak, rablóknak kedvezett, eltorlaszolta a sikátor bejáratait, megzavarta az ember tájékozódó képességét. Elfújta a gyertyákat, kioltotta a mesterséges fényeket. A holdat és a csillagokat egy cilinderbe rejtette. Minden ház, kerítés, udvar, gyár, utca egyforma volt, bárhová szaladt, úgy tűnt a kis hadvezér nem tud kijutni erről a környékről. A gonosz a nyomában volt.