A szörny napja

Simon Roland

A szörny napja

Az óceán sötét mélyéről kiemelkedő nap értetlenül nézett körbe a horizonton.
A halászhajók békésen szunyókáltak a kikötő álmos színű vízében, ahelyett, hogy a vad nyílt vízen hálót vetettek volna a rákoknak és a halaknak.
Ezen a különleges napon csak egyetlen egy hajó futott ki, a Hercegnő névre keresztelt óriási vitorlás. A pirkadat ünnepi arany színnel festette be a felcicomázott kisasszonyt. Először a környező szigeteket látogatta meg, majd visszatért az ébredező öbölbe, ahol a mulatságot tartották. A halászok a vitorlás fedélzetén utazhattak a vezér társaságában, mivel ők csalták tőrbe a rettenetes lényt.
Néhányan csónakba szálltak, hogy közelebb kerüljenek a fenséges óceánjárónak. A Hercegnő az erős hullámok fölé emelte fel szépséges orrát és a fennkölt kinézetével követelt tiszteletet a természet erőitől, megparancsolta a szélnek, hogy dagassza a vitorláját és utasítást adott a kék hullámoknak, hogy emeljék őt a végtelen egekbe. Így járta végig az öblöt.
A monstrum egy ketrecben üldögélt a főárboc tetején, egykedvűen nézett maga elé. Az elöljáró testvére, a fogadós kiváltságosnak érezhette magát, mivel őt bízták meg a fogoly őrzésével. Ő etette, itatta a rémséget. A ladikokban üldögélő kíváncsi nők és gyerekek kezében kézről kézre járt a távcső. Mindegyik személy elszörnyedt, mikor a messzelátón keresztül testközelből szemlélhették a rab torz testrészeit. Félelmet és undort éreztek egyszerre.

A teremtmény pusztán az akaraterejével és a fülsiketítő hangjával leterített egy vadat, mielőtt az elszánt halászok rávetették volna magukat. Az esemény szemtanújává váló férfiak sosem felejtik el azt az érzést, amit akkor megtapasztaltak. A hálóban tehetetlenül vergődő rémség megnyugtató, szívdobogtató látványt nyújtott.
A parton óriási tömeg gyűlt össze. Mindenki látni akarta a szörnyet, a legfiatalabbtól a legöregebbig, mindenki ott tolongott. Késő este a gyereket haza küldték. A férfiak és a nők táncoltak, ameddig a lábuk bírta. A többség lerészegedett. A mulatság egészen hajnalig tartott. A halászok álomra hajtották fejüket a kabinban. A hold is lepihent a dajkáló hullámok hátán. Ezüst halak úsztak az iszapba fúródó horgony körül.
Az őr felmászott az árbocon a ketrechez, hogy szembenézzen a lénnyel. A szörny olyan nyugodtan aludt, mintha a biztonságos otthonában szunyókált volna – Ébredj. El kell tűnnöd – kiáltott hangosan a fogadós. A teremtmény kinyitotta a szemét. A foglár nem tartott a többiektől, az elöljáró és az emberei kifárasztották magukat. A kabinjukban fekszenek az álom világában, szirének édes karjaiban, tíz ágyúdörgés sem riasztaná fel őket az álmukból. A kulcs oldotta fel a zár nyelvét. Az ajtó most már nyitva volt. Úgy kellet levinnie őt, mint egy zsákot. A legendás monstrum legyengült a szűk helyen.
Csónakba szálltak. Olyan csend volt, hogy a távoli szigetek sirályait is lehetett hallani az evezőcsapások szüneteiben. Három napig tartott az út, mire elértek arra a szigetre, ahol a birodalmuk véget ért és találkoztak egy hajóval. Elegendő élelmet és italt vittek magukkal. A fogadós megrongálta a ketrecet, hogy úgy tűnjön a fantom kitört onnan és elrabolta az őrt.
A lény hirtelen megszólalt. A másik nem értette a nyelvet. A megmentője nem válaszolt csak a közeli hajóra mutatott. A hálás szabaduló kiugrott és úszni kezdett, miközben folyamatosan segítségért kiabált. A fedélzeten lévők észrevették őt, a hajóra húzták.

A távolodó csónakban utazó alak elgondolkodva ismételgette magában a megmentett szavait. Még közülük senki nem tanulta meg a nyelvüket. Eltűnődött azon, hogy valójában mit jelenthet ez a mondat – Ember vagyok, miért mentettél meg? - A fogadós mind a négy karjával evezett, így gyorsan kikerült az emberek látóköréből. Az óvatosság indokoltnak mutatkozott, a matrózok félelmetes szörnyvadászok voltak.