Simon Roland
A Démon-hegy titka
A kígyózó felfelé vezető útról lehetetlen volt meglátni a csúcsot. A paták követelő dörömbölését a szikla ajtaján enigmatikus válasz utasította el, a rejtély nem oldódott fel. Minden egyes kanyar az élet egy újabb lehetőségéhez hasonlított. Lombkoronák vagy gigantikus sziklák takarták el a magasabb szinten lévő jelenlétet.
A herceg leszállt a lóról és megközelítette a démont, aki a szakadék felett lebegett. A felkavart porfelhő elült, a vágtázás izgalmát keltette vágyakozó zavaros lelkesedés zaját felváltotta a misztikus csend és azt körülölelő elmélkedés. amely felbőszítette az érkezőt. A napsugarak az alatta elterülő erdő zöldjébe zuhantak, nem lehetett megragadni a fénynyalábokat. Már kezdett elege lenne a halogatásból - Azt ígérted, hogy hatalmat adsz nekem, de már egy hete játszol velem és az uralkodó jogánál fogva megparancsolom - Előhúzta a súlyos kardját, aminek az éle megcsillant a napfényben - A hatalom kacsintása - futott át a bölcs lény elméjén. Ez a fenyegető mozdulat minden alattvalót térdre kényszerített volna, a démon azonban sokkal hatalmasabb erőt képviselt, amit egy átlagos ember eltudott volna képzelni. A herceg hirtelen megmerevedett, egyáltalán nem tudott megmozdulni, bárhogy próbálkozott. A szíve a torkában dobogott. A lény a mélységbe ereszkedett. Mire a fiú visszanyerte teljes uralmát a teste irányítása felett, már az árnyak és a fények körbevették őt és számára ismeretlen nyelven suttogtak a fülébe. A hátas türelmetlenül taposta a földet a közelében, nem tudta mire vélni a herceg fura viselkedését. Egy különös formájú jármű suhant el a trón lehetséges várományosa fölött.
Az értelmetlen háborúk és forradalmak alaposan meggyengítették az országot. A dicsőséges aranyban dúskáló napokat és a győztes csatákat már csak a krónikások megsárgult lapjain találhatták a szebb napokat látott adófizetők.
A király úgy döntött, hogy kapcsolatot épít a távoli birodalom erős királyával. Ennek jeleként a felség lányát meghívta otthonába és egy ritka értékes nyakláncot adott az előkelőségnek. A híd első pillérét sikerült lefektetni, de nem számolt a végzet aljas támadásával.
Az ifjú herceg nem volt jelen a rajtaütés során, de mégis látta, ahogy az erdei úton a hírhedt rablóbanda lepte meg a csapatot. Egy farönköt gördítettek a keskeny ösvényre. A hintóra vigyázó lovasokat nyílvessző-zápor fogadta. Úgy tűnt az útonállók lemészárolják őket. A hercegnő sikoltozva menekült az erdő mélye felé, út közben elvesztette az értékes ajándékát. Az élete veszélyben volt, nem törődött az értékeivel. Nagy emberveszteség árán a testőrök végül legyőzték a haramiákat és a rémült nőt is megtalálták, de az ajándéknak sajnálatos módon nyoma veszett.
A vízió csak néhány másodpercre jelent meg előtte, de ez a kalandozás éppen elég volt ahhoz, hogy az öreg tanár a fakardot a torkának szegezze – Már megint nem figyelsz – Az idős férfi szemében a csalódottság csillogott. A legyőzöttség lesújtó pillanatában észrevette a közelben álldogáló mostoha testvérének gúnyos mosolyát. Habár még kora reggel volt, az udvar kezdett fuldokolni a nyár forró polipcsápjaitól. A fűbe dobta a fakardját, átadta a csatateret, de a küzdelmet a trónért nem volt szándékában feladnia. Izzadságcseppek borították a homlokát. - Most te jössz, remélem, hogy te jobban fogsz teljesíteni– szólította meg az oszlopnak támaszkodó fiút, aki gyorsan belefolyt a védekezésbe – Én vagyok a vér szerinti örökös – kiáltotta dühösen, miközben a korát meghazudtoló mester fürge mozdulataira reagált és a kiszámíthatatlan támadásait hárította.
A jelek egy szegény kőfalú legszélső házába vezették. A látás egy magasabb fokát kapta a démontól, de valami mást is adott mellé, amit csak később tudatosult az elméjében. Egyedül lépett be a szerény házba. A bejárat olyan kicsi és szűk volt, hogy úgy kellett bebújnia. Odabent éppen ebédeltek. Amikor az asztal körül szorgoskodó nő nyakában meglátta az ékszert a trónra és a vele járó kiváltságra gondolt, de egy másik érzés is kezdett szirmot bontani a szívében, amely ott tolakodott előre a múlt elfojtani kívánt részletéből. Az önfeledt gyermekkor képsorozata jelent meg lelki szemei előtt, egy hasonló kunyhóban cseperedett fel. Ezt a meghittséget azóta sem tapasztalhatta meg. A bevehetetlen várkastély biztonságot nyújtott a természet vad tombolása ellen, a marcona fegyveres őrség megvédte a bűnözőktől és távol tartotta a kíváncsi szemektől is, és mégis az ódon falak közül hiányzott valami. Ez a szerény lakhely a szülei otthonára emlékeztette – Nem raboltam el a nyakláncot, ott találtam, amikor gombásztam, nem tudtam, hogy kinek a tulajdona – védekezett a vádló erős szavak ellen, miközben a gyerekek lehajtott fejjel a levest kanalazták. Az asszony vigasztalhatatlanul sírt a sámlira rogyva. A herceg gyengéden kivette az elgyengült asszony kezéből és a zsebébe süllyesztette. A ház tulajdonosa meghívta őt ebédre, amit ő el is fogadott. Amikor a nő könnyei között mesélte el az egész életét, akkor már úgy érezte, hogy hazaérkezett. Amikor elfogyasztott a süteményt és felhörpintette házi bort, felállt megköszönte a vendéglátást és néhány ezüst nyelven éneklő táncoló érmét hagyott az asztalon. – Ne aggódjanak, itt sem jártam, nem történt semmi. A királyi család gazdag, egy újabb ajándékot fog kapni a hercegnő – Elvett egy könyvet a polcról, találomra belelapozott, őszinte gyermeki betűk szaladgáltak bennük, becsukta és visszatette. Az anya elkezdte leszedni a tányérokat, a pirospozsgás képű gyerekek visszatértek a tanulmányaikhoz, a férfi, a ház ura a hálás vendégét követte a szemével, ahogy lassan elhagyja otthonát. A herceg még az utca túlsó végén is hallotta a beszélgetéseiket és érezte, hogy a megzavart boldogság újra a kőfalak közé költözik. A folyóparton, mezítlábas mosónők végezték mindennapos tevékenységüket, néhányan daloltak. A nagyobb kövekre rakták a megpakolt kosarakat.
A macskaköves úton kopogó léptek hangja közé egy csobbanás vegyült. A férfi úgy érezte, hogy helyes döntést hozott. A folyó vízében egy ősi szimbólum jelent meg egy pillanatra, majd a hatalmas víztömeg folytatta útját a démon-hegy felé.
