A menekülő

 

Simon Roland

A menekülő I. rész

Az automobil mechanikus zörejébe egy másik keveredett, amely az ablak spalettáján landoló kavics csattanására emlékeztette a sofőrt. A kiszámíthatatlan földes út lassú tempóra kényszerítette a furgont. A kormány mögül egy szempár figyelte a tájat, amely hol bezáródott, hol kitárulkozott, attól függően, hogy ki és milyen szándékkal szemlélte. Az éretlen zöld levelek rejtekébe rejtőző guvadt szemű mesebeli nyaralók mögött a gyermekkor entitása kandikált ki a téridő ablakán.

Amikor a kocsi felkapaszkodott a dombra, onnan lenézve, máshogyan látta az alant elterülő előbb megvizsgált tájat. Vajon a világ változik vagy mi magunk?

A gyerekcsapat megvárta, amíg a kopott Ford eltűnik a porfelhőben. Csúzlival sorozták meg a kunyhót – elég volt, menjünk – mondtam. - Én csak azért csatlakoztak a klubhoz, hogy elfogadjanak a suliban, de nem akartam részt venni a szégyenteljes akcióban. De már rég megbántam a döntésemet. Egy új diák került a célkeresztjükbe, aki szegény volt és mindig divatjamúlt ruhát viselt. A szülei túlórát vállaltak, hogy biztosítsák a tanulási költségeit. Hiába tettem bejelentést az igazgatónál, a rettegett bandavezér a tanárok kedvence volt. Egy "apró csíny" miatt nem akarták tönkretenni az előtte álló fényes karrierjét.

Az utolsó tanítási napon a tomboló nyár kezdetén a kiszemelt szerencsétlen áldozatukat az erdő felé hajtották. Azon a napon láttuk őt utoljára.

Az egyik hang nem a múltból érkezett. A visszapillantó tükörből egy madárszárny vergődött, a hátsó ajtó nyitva volt. A fékbe taposott, majd az autóból kipattanva a revolverét előreszegezve, a kollégájával együtt hátrament. A vér kifutott az agyából, amikor szembesült a helyzettel. A fogoly megszökött a fejbe kólintott rendőr pisztolyával. Az őr eszméletlenül feküdt az ágyhoz bilincselve. A harmadik vizet itatott a leütött férfivel. Türelmetlenül hívta a büntetés-végrehajtási intézet irodáját. Az ujjai annyira remegtek, hogy az első alkalommal rossz számot hívott fel. Amikor meghallotta az igazgató titkárnőjének éneklő rutin szövegét, elektromos energiaként futott át az agyában a spontán ötlet. - Lerobbantunk az Isten háta mögött, a szerelőhöz vontattuk a kocsit, három nap múlva ott leszünk a rabbal – A beosztottja szemében rejtőzködő kérdésre válaszolt – A kegyes hazugság néha célszerű, muszáj volt füllenteni. Jó tudom mindenki háborogni fog, de ha kiderült volna az igazság, akkor a legpusztítóbb vihar szabadult volna a nyakunkba -

Az egyikük a legközelebbi kisvárosba hajtott egy kölcsönvett járművel szállást foglalni, ketten a szökevény nyomába szegődtek a szolgálati kocsival. – Nem járhat olyan messze. Az erdő szélén két szőke lány szaladt kéz a kézben az autóút mellett, a napfény és a búzamező. Az erdőben egy elhagyatott ház vonta magukra a figyelmüket. Óvatosan körülnézve megálltak. - Ideális búvóhely egy veszélyes bűnöző számára - A külső elhanyagoltságot mutató jelek azt üzenték a két látogatónak, hogy a háznak nincs lakója. A kollégája távolabb sétált és remegő kézzel rágyújtott. Már régóta abbahagyta ezt a rossz szokását, de a feszült helyzet rákényszerítette, hogy valahogyan feloldja a gyomrozó idegességét.

A társát magára hagyva, rálépett a verandára, megnyikordult a deszka lába alatt. A cigarettafüst összekeveredett a virágok illatával. A vastag bejárati tölgyfaajtó közepére helyezte a kezét, mint egy gyakorlott körzeti orvos a beteg mellkasára helyezve sztetoszkópját. Érezte az otthon lelkét, eszeveszett szívdobogását.

Az apró kezek erőteljes kopogására neszezés, papucs csoszogás majd végül kulcscsörgés válaszolt. Egy kisírt szemű nő jelent meg az ajtóban. - Nincs itthon? - kérdezte a verandán álló zavartan viselkedő szemüveges gyerkőc. - Sajnos továbbra sincs semmi hír a fiúnkról - Felelte a nő, aki a korábbi önmagának csak az árnyéka volt.