A láp

Simon Roland

A láp

Kalandvágyó lelkem új utakra vitt, a hátizsákomba pakoltam a kedvenc könyveimet, több hétre elegendő élelmet, ivóvizet, szépen csilingelő érméket és elindultam az ismeretlen felé. Különösebb tervek nélkül vándoroltam. Völgyek, dombok, hegygerincek jegyezték lépteimet a természet naplójába, néhány helybeli megbámult és megemelt kalappal üdvözölt. Az őszi napfény erőtlenül bocsátotta sugarait. Az elszórtan elterülő takaros házak ablakai vidáman kacsintottak reám. Az érkezésemre fellebbenő ködfüggöny mögül nyomasztó táj körvonalazódott ki. Késő délután volt, bagoly szemű manzárd nézett át a sajgó-zöld sűrű lombok között – Jöjj vendég, szállj meg nálam – a sivár környezettel mit sem törődve engedtem a felszólításnak, áruval megrakott ökrös szekér által is járható, széles ösvény kísért a szállodához. Három éjszakára foglaltam szállást. A második emeleten kaptam helyet.
A szobám kényelméről, vagy csak a minimális pihenési lehetőségről egy falhoz lapuló spártai katonáknak tervezett ágy és egy egyszerű támlás szék gondoskodott. A hátizsákom és a váltás ruhám elfoglalta helyét az öreg komornyik kinézetű mogorva gardróbszekrényben.
A lakosztályom ablakából a közeli lápra nyílott a kilátás. Az égbolt narancsszínű fénye a távoli kunyhót kiemelte a mocsárból, mint egy tájképfestményen megalkotott figyelemfelkeltő forma, a környezet erre a bizonyos pontra fókuszált. A tőzeg ősrégi barátja az álruhás herceg, az est nem leszállt, hanem átöltözött, a szürke kabátját ében köpenyére cserélte. A közeli kopár fa a tőzegben elsüllyedő ember kinyújtott segítségért kiáltó kezére hasonlított.
A csontos ujjak figyelmeztetően intettek. A naplemente futórózsaként burjánzott a vándorló hófehér fellegek társaságában. A felgyulladt boltozatot úgy fújta el a hirtelen feltámadt szél, mint a lefekvéshez készülődő háziúr a gyertyalángot. Az éj leverte sátrát. A holdat és a csillagokat, zajokat, neszeket elnyelte a lidérces láp. A messzi lakóhely, amelyet sokáig tanulmányoztam lassan eltűnt a gomolygó sötétségben és az ablaküvegen táncoló esőcseppek ritmusában.
A zseblámpával a kezemben, magamra öltve a kapucnis kabátomat, kiléptem a fáklyával megvilágított folyosóra, lementem a lépcsőn. A pultnál álló fiatal fogadós széles mozdulattal állt elém. A vörös szemén, a bizonytalan mozdulatain és a túlzottan barátságos modorán egyből észrevettem, hogy igencsak elázott, de nem a kinti zuhogó esőben – Nem ajánlom önnek az éji sétát, veszélyes lehet – elmosolyodtam – egy ilyen ódon szálloda, csakis kísértetjárta lehet – a maró megjegyzésemmel mit sem törődve terelgetett a másik irányba.
A kocsma üresen ásítozott. Szeretnék elmesélni egy megtörtént esetet, és közben megkóstolhatná a boromat is - az asztalhoz kísért, leültem – Az egyik ősöm mesélte, hogy megszállt ebben a hotelben a legendás párbajmester, messze földön híres volt harctudásáról, technikájáról, legyőzhetetlennek bizonyult minden csatában. Az idősödő férfi a kocsmában összetűzésbe keveredett egy feltűnően pimasz, hencegő fiatalemberrel, aki meggondolatlanságában kihívta őt párbajra. Éjfélre tűzték ki a küzdelem időpontját, a helyszín a mocsár legvadabb részén álló lakatlan házikó udvara lett – A mesélő egy pillanatra abbahagyta a lelkes elbeszélését, töltött magának a hatalmas korsóba és nekem is a megüresedett kupába -
Az idős férfi a párbaj előtt ideiglenesen elvállalt munkáját teljesítette, szüksége volt a pénzre, rönkökkel felpakolt szekerével haladt a lápon keresztül, a messzi faluba, amikor elvetemült rablógyilkosok támadtak rá. Hősiesen védte magát puszta kézzel, a begyakorlott mozdulatok segítettek neki, de a túlerőben lévő kardokkal és lándzsákkal állig felfegyverkezett haramiák végül kegyetlenül végeztek vele. A holttestére az öntelt ellenfele talált rá, akit nagyon megviselt a mester halála és az elmaradt párbaj, mélységesen szomorú volt és dühös. Tisztességes ember lévén ősi ceremóniával eltemette a nagy harcost a magányos kunyhó kertjében – Kiittam a finom fehérbort a pohárból, megköszöntem a vendéglátást, mivel azt hittem a fiatalember befejezte a történetét, azonban a fogadós még izgatottabban és halkabban folytatta az elbeszélését – Azóta eltelt több, mint négyszáz év, de a tőr még mindig abban a befalazott emeleti szobában található. Egy tolvaj megpróbálta ellopni a felbecsülhetetlen értékű harci eszközt, azonban a lakosztályban olyan dolgot látott, hallott és tapasztalt, hogy megőrült és gomolygó mocsárban bolyongva nyoma veszett. Én mondom, a tőr el van átkozva – kinéztem az ablakon, a sötétség zsörtölődött és fenyegetőzött. Az eső megenyhült. Felálltam az asztaltól és kiléptem az udvarra. Az elemlámpa fénycsóváját a távolba irányítottam, óvatos léptekkel követtem a keskeny utat.