A legértékesebb kép II.

Simon Roland

A legértékesebb kép II.

A széltől védett festői kikötői utcácskában sétáltam, minden oldalról sziklák magasodtak, a szirtek körbezárták a kalózok és hős katonák tetteit őrző történelmi óvárost, mint a bástya a várat. A kardok és a csizmák az utcakőhöz csapódó hangját tiszta éjjelen is hallani, legalábbis ezt állította egy különcségeiről ismert helybeli. Itt ezen az élethű harcra kész szobrokkal és lengedező cégérekkel, a fürkész ablakokban és a költői balkonon buján virágzó növényekkel benépesített helyen éreztem, hogy valaki követ engem. Nem álltam meg és nem lassítottam, nem akartam feltűnést kelteni, nem fordultam hátra, mindig az előttem vonuló ábrándos ablakokban figyeltem a hátam mögött kirajzolódó képet.
Az épületek falán futkározó rozsdás ereszen csordogált a tegnapi zápor és vele együtt az éj is, majd elfolyt a nyitott fedelű kanálisban. Az erős tölgyfa ajtók mellett üres ládákból emelt tornyok sorakoztak, a hét órakor kezdődő piac eljövetelét várva - Az épületek közét néhány óra elteltével az árusok és a vevők ordítozása, heves alkudozása foglalja el, de most csak a félhomály uralkodik - A hajnal első sugara lassan bepréselte magát a szűk sikátorba. Az utca hol lefelé, hol felfelé kísért, a dombtetőre érve, a mohás háztetők felett megpillantottam a világítótornyot és az égbolt és a víz találkozási pontján egyensúlyozó vitorlást. Ekkor hirtelen zajt hallottam, egy tárgy esett a földre, a csörömpölést figyelmeztető némaság követte. Az egyik emeletes ház szégyenlősen elfordult és eltűnt a kanyarban. Sietős lépteket és beszédfoszlányt hozott a tócsákat dédelgető hideg sáros macskakő. A párhuzamos utcából két jól öltözött kisasszony igyekezett valahová, a kalapjuk az eget, a szoknyájuk a földet súrolta. Vidáman csacsogva haladtak a pirkadatban fürdő kilátóhoz. Sós levegő és nyugtató morajlás csalogatta őket. A szemlélődésem elől egy kapualjba húzódott vissza az árny. Egy kiszögelésben elrejtőztem és vártam, amikor sercegő hangot hallottam, nem tétováztam, azonnal előugrottam, a titokzatos alak fürgén átlendült a kerítésen és a gazos kertben nyoma veszett. Sokáig folytatódott a macska-egér játék, de nem sikerült fülön csípnem a figurát. Míg végül a kiflit megformázó nyikorgó cégérrel jelzett csukott ablakú pékség portája előtt meglapultam a hordó mögött. Meg akartam lesni a rejtélyes idegent. Kenyér illat és meghitt forróság igyekezett kitörni a bezárt ajtó és a nyílások résein át. Arra számítottam, hogy megleckéztetett goromba csavargó jött vissza, revansot venni a tegnap esti incidensért. Így hát felkészültem a találkozásra. Az utcák kezdtek megtelni járókelőkkel. Korsókkal felpakolt hölgyek, taligával közlekedő torzonborz férfiak, sétapálcás fiatal ficsúrok tolultak ki az utcákra. A hordó mögül tisztán láttam a lopakodó kapucnis alakot, mikor a közelembe ért megragadtam a karját és a falhoz löktem, úgy, hogy a szerencsétlen mozdulni sem bírt, a kezében szorongatott doboz a fűbe esett – Te nem lehetsz a tegnap esti támadóm, törékeny és vékony vagy - A sállal eltakart arcot akartam látni. Ismerős arc fogadott – Susan – kiáltottam fel őszinte meglepetésemben. Szőke tincseket igazgattam a reszkető ujjaimmal. Gyönyörű zöld szempár köszöntött. Mondani akartam valamit, de a kedvesem sosem tapasztalt szenvedélyes csókkal árasztott el. A táncoló szoknya alól kikandikáló combjaival átölelt, a sportos lábakon vándoroltak az ujjaim, egyre feljebb, meg akartam érinteni a titkát, de ő ragyogó szemekkel határozottan lefogta a kezem és játékosan ellökött magától, pajkosan arcul csapott, majd berángatott egy csendes romos házat rejtő kapualjba. A falhoz szorított, és újra szájon csókolt, vadul a nyakamba harapott, a blúza alól kitörő kebleivel fojtogatott. A ruháktól fokozatosan szabadítottam meg, míg végül anyaszült meztelenül feküdt a karjaimban, a lábaival csapdába ejtett, a hófehér teste mellett szürkének tűnt az udvaron hencegő, önmagát a tócsa tükrében tetszelgő fehér nárcisz. Izgatott és mohó sóhajok, titkok és felfedezések követték egymást. Kézen fogva sétáltunk el a szirt pereméhez, egy asztal alakú sziklára telepedtünk, leültünk.
A tenger arany fénnyel hömpölygött alattunk. A dobozról lekerült a tető, a szerelmem egy mágus mozdulatával emelte ki a tárgyat. Egy fényképet tartott a kezében. A tenger mélyéből kiemelkedő nap fényében fürdött a magaslat. A fotóról egy boldog szerelmespár tekintett vissza.