A ritkaság II

Simon Roland



A ritkaság II



A tonnás vasszörny által űzött sínpár ígéretet tett. A végtelenben találkozunk. A mozdony tisztelettudóan előre köszönt az öreg düledező gazda nélkül maradt bakterháznak.
A pironkodó téglákból és történetekből épült házikó felébredt mély álmából, engedélyt adott a továbbhaladásra és jó utat kívánt. A homályos ablak sóvárogva nézett a távozó vonat után. Bárcsak én is útra kelnék. A vágyódást a felhangzó rigófütty is tovább fokozta. A háztetőn trillázó madár gazdag énekére hamarosan érkezett válasz a közeli zöld lombpalotából.
A látóhatár fenyves erdővel és tisztásokkal teletűzdelt hegyvonulatot és folyó felett megfeszülő hidat rajzolt. A szerelvény dübörögve hajtott rá az átjáróra.
A fellegek közül, a citadella tornyaiból arany kötélen ereszkedett alá a hajnal, az ártatlan szőke hajú teremtmény a sebesen rohanó víztömegbe vetette magát. A fények csobbanását meghallották a part mentén andalgó fűzfák, hirtelen felkapták a fejüket. A kanyarulatban helyet foglaló pillérek között születő örvényekben egyszerre volt jelen az éjszaka és a nappal. Az iszapban álmok és árnyak táncoltak a mélység báltermében, míg a felszínen régi és új pirkadatok csónakáztak. Bernard a pitymallatban megmártózó tájat tanulmányozta, az osztálytársai szunyókáltak.
A poggyásztartón tömött táskák bólogattak a lassú jármű ritmusára. A fiú nagyon izgatott volt, mivel már régóta várta az egyhetesre tervezett nyári kirándulást. Egy hét önfeledt, játékkal teli utazás a hegyekben, távol az iskolától és a szülői szemektől. A fák között egy szarvast pillantott meg. Az állat mozdulatlanná dermedve állt, mint egy szobor a park közepén.

Éhes farkastól, trófeára vágyó vadásztól sem kellett tartania az érintetlen tájvédelmi területen, a szarvas mégis figyelt a jelekre, talán egy megreccsenő gally, vagy egy rezzenő cserje volt, ami megriasztotta, a szarvas egy ugrással eltűnt a bokrok sűrűjében. Egy oda nem illő dolog keltette fel a kisfiú figyelmét, egy automobilt vett észre a gödörben. A kocsi szélvédőjén megcsillant a napfény. A karosszériáját bemocskolta a sár. A csomagtartója be volt horpadva, egy táska lógott ki belőle, a lámpája le volt törve, a belső részéből, az utastérből zöld köd áramolt ki.

A legjobb barátja Dwight most ébredezett, az első dolga az volt, hogy a hátizsákjából elővegye az anyukája által becsomagolt reggelijét. Mikor észrevette a társa szokatlan izgatott viselkedését, abbahagyta a sonkás szendvics majszolását, ledobta a kulacsát és az ablakhoz furakodva kért helyet – Mit láttál? Mikor érünk az üdülőtelepre? – Bernard részletesen elmagyarázta a látottakat és próbált következtetni, a megválaszolatlan kérdések csak sorakoztak – Egy összetört elegáns sportautó pihen az erdőben. Hogyan történt a baleset? A sofőr talán megsérült vagy már régóta halott? Mi van a táskában? - Meg kell tudni az igazságot, segíteni kell a bajbajutott emberen – A barátjára is gyorsan átragadt a lelkesedés, bár ő nem látott semmi különöset a fák között, mivel a vonat már otthagyta a rejtélyes helyszínt, éppen akkor bámult ki a fülke ablakából, amikor a nyájára vigyázó juhász integetett nekik, megfordult a fejében, hogy a játszópajtása ugratja vagy a hatalmas képzelőereje megindult, szokás szerint. Mindegyik eshetőség előfordulhatott.

Mind a ketten imádták a horrorfilmeket és a rémisztő képregényeket. Többször is ráijesztettek az osztályfőnöknőre, az ötletekben bővelkedő csínyek miatt gyakori vendégek lettek az igazgatói irodának. Tíz perc múlva a szerelvény megérkezett az állomásra, a nebulók összeszedték a cuccaikat és a tanárnő vezetésével gyalog folytatták az útjukat, felfelé a meredek hegyoldalon. A kövek közt patak csörgedezett. A sziklás csúcsot fáradhatatlan felhők taposták. A szikár tornatanár terelgette, fegyelmezte a rendetlen, elcsavargó kölyköket. Mire a csapat felért a hegy oromzatára, mindenki kimerült a gyalogtúrától, kivéve a női pedagógust és a fegyelmezés céljából a tanulókkal tartó tornatanárt, kinek a mély hangjától elriadtak a kis állatok. A tölgyfák övezte tábort rönkházak alkották. Az első feladatuk az elpakolás és a kunyhó kitakarítása volt. A meghirdetett gyülekező a békák kuruttyolásától visszhangzó tó árnyas partján került sor.
A tanárnő hosszas beszédbe kezdett, üdvözölte a nebulókat, megköszönte a megspórolt pénzt, a diákmunka előnyeiről tartott több perces előadást. Bernard és Dwight elrejtőzött a tömeg takarásában, távol a többiektől egy kőre kuporodtak le és suttogva titkos tanácskozásba kezdtek, pont annál az unalomba fulladó résznél, mikor a tanárnő a szabályokat sorolta furcsa rikácsoló hangján, mit szabad és mit tilos.
A találkozó véget ért, szabadfoglalkozás következett, mindenki azt tehetett, amit csak akart, kivéve azt, amit a két fiú titokban megtervezett, az üdülő engedély nélküli elhagyását.
Nehezen, de végül is sikerült kijátszani a két tanerő és a legstréberebb diákok éberségét, de mire megtalálták az alkalmas időpontot és a megfelelő helyet, addigra beesteledett – Tudod, hogy merre kell menni? – kérdezte Dwight félénken – Ne aggódj, én már ötödször nyaralok ebben a táborban, többször sikerült már észrevétlenül elhagynom ezt a helyet – a másik fiú próbálta nyugtatni magát és a barátját. A két nebuló hátizsákkal és zseblámpával felszerelkezve vágott neki az útnak. Az éj fenyegetően körbevette őket. A félelem és a titok rájuk várt, valahol az öreg üszkös tölgyfa közelében.