A mélyből

Simon Roland


A mélyből

A természet szimbiózisában élő állatok előre megérezték a közelgő katasztrófát.
A kardos szíjhal a többi mélységi teremtménnyel együtt felúszott a felszínre. A szárazföldön, a part közelében élő ragadozók beljebb rohantak, s menedékre leltek a biztonságot nyújtó hegyekkel övezet zöldellő terület ölelésében. A bennszülöttek az állatok fura viselkedését időben észrevették, a vészjósló jeleket figyelve elkerülték az ólálkodó halált. Az Óceán alatti földrengés nem csak pusztított, létrehozott valamit, előhívta a szigetet. Az őrjöngő víztömegen hánykolódó Végtelen névre keresztelt kecses óriás vitorlás éber őrszeme észrevette a kiemelkedő kőtömeget. Az óceán sokáig tombolt. A vitorlás olyan volt, mint egy makett a tengerészeti múzeum kiállításán. A hajó felett átcsapó hullám lelökte a kémlelő férfit, aki a fehéren örvénylő vízbe zuhant. Az árboc kettétört, mint egy fogpiszkáló, majd a vízbe zuhant, magával rántva az egyik mentőcsónakot és szétzúzta a korlátot. A bajba jutott matróz néma kiáltását nem hallották a többiek, de a szívükben érezték az atavisztikus élményt. Tudták mi fog következni. Az óceán még sosem volt ilyen dühös. A tektonikus lemezek mozgásba hozták, felpiszkálták a lelkét. A tengerészek rettegtek, soha nem tapasztalt pánik uralkodott a fedélzeten. A vitorlás legénysége mentőcsónakokat eresztett le. A természet hatalmas karja azonban nem elégedett meg a pusztítással, tovább roncsolta a hajót. A lélekvesztők az üvöltöző férfiakkal együtt felborultak. A sajkák többsége megsemmisült.
A kapitány utoljára esett ki a roncsból. Veszettül hadonászó karok, lábak és fadarabok csapódtak a tapasztalt, sok mindent átélt férfi arcába, menthetetlenül süllyedt lefelé. A férfi olyan volt, mint egy passzív tárgy, egy játék katona. Hirtelen az életösztön áramként járta át testét. A rejtett tartalékait felhasználva küzdött az életéért. Úszott felfelé. Sikerült a felszínre kerülnie. Elengedte magát, lebegett a felszínen, mint egy bója. Bámulta a kék eget. Nem vette észre a feléje közeledő mentőcsónakot. Ekkor megragadták és behúzták a csónakba, a túlélők között volt az őrszem is – Egy sziget van a közelben, a földrengés hozta létre – egy palack rum kíséretében átnyújtotta a messzelátóját a vezetőnek. A kapitány belenézett a távcsőbe. Szürke sziklák csevegtek egymással az alacsonyan szálló fellegek alatt. Megkönnyebbülten felsóhajtott és meghúzta az üveget. Szomjas volt, mint egy sivatagi vándor. A közelben semmi jel nem utalt további túlélőre. A szabad szemmel nem látható sziget irányába mutatott. A vitorlás a mélyben pihent.
A négy matróz lázasan evezni kezdett. Nem törődtek az idővel és a körülményekkel. A sirályokat megelőzve értek a szigetre. Végre a lábukkal érinthették a partot. Elhatározták, hogy felfedezik a szigetet. Elindultak a hegy felé vezető úton. Az egyik matróz rémülten felkiáltott – Vendégeink vannak – Nem tudták, hogy a fegyveresek majd milyen fogadtatásban részesítik őket. Kivont karddal közelítették meg a társaságot. Amikor teljesen közel értek a mozdulatlanul várakozókhoz, csak akkor vették észre, hogy azok valójában művészeti objektumok. Megkönnyebbülten felsóhajtottak. A szobrok furcsa ruhát viseltek és számukra ismeretlen eszközt fogtak a kezükben. Mind az öten hátborzongató felfedezésre jutottak, mikor a szobrok arcát hosszasan, alaposan tanulmányozták. Mind az öt alak arcának tulajdonsága megegyezett a kapitányéval és a négy matrózéval. Itt többről volt szó puszta hasonlatosságnál. Mintha a tudtukon kívül, ők maguk álltak volna modellt a karakterek megformálásához. A ruha és a felszerelés azonban teljesen idegen volt számukra.


A kapitány és az emberei felfedeztek egy barlangot, ahol biztonságban érezhették magukat. A viharos éjszakákat itt vészelték át. A kaverna bejárata olyan szűk volt, hogy egy átlagos méretű ember csak nehezen tudta bepréselni magát. A barlang zegzugos volt és meglepően hosszú. A sötétség nem tudta teljesen uralma alá hajtani a folyosókat, a réseken beszűrődött a reményt adó napfény, éjjel meg a kísértő holdfény. Mindenki talált magának egy sarkot, ahová elvonulhatott. Az egyetlen táplálkozási forrást az Óceán kínálta. Az édesvíz hiányában a maradék rumot nyakalták.
Az elöljáró egy gigászi sziklára feküdt le esténként. Naplót vezetett és elhatározta, hogy lerajzolja a hajóját, így állítva emléket az elsüllyedt vitorlásnak. Napok teltek el. Újabb és újabb vonalak kerültek az órás kő oldalára, amely lassan hasonlítani kezdett az egykor félelmetes tengerjáró járműre.
Az álmok gyakran az őrülettel kacérkodtak, ezért a férfi megpróbált minél tovább ébren maradni.
Mikor az éjszaka oly elviselhetetlennek bizonyult, egy palack rum társaságában kimászott a barlang tetejére, megcsodálni a kilátást, egy időre elfelejteni a szorult helyzetüket, az álmokat. Az alkohol segített, hogy elviselje a nehézséget. Az időtlen óceán dühösen tombolt, hullámokat küldött, hogy meghódítsa a szigetet, de az makacsul ellenállt. A tajték a holdat ostorozta. A szobor némának tűnt nappal, de éjszaka mikor kevés dolog vonja el a figyelő tekintetét, új dolgokat vett észre a művészeti objektumon. A figurát bámulva lehetőség nyílt önelemzésre, ilyenkor találkozott új önmagával.
Az egyik reggel hívatlan látogatók zajára riadtak fel. A barlang résein keresztül feltűnés nélkül vehették szemügyre a társaságot. Az első gondolatuk helyesnek bizonyult. A férfiak kalózok voltak, közöttük sok volt a sérült. A férfiak kardokkal, késekkel voltak felfegyverezve, némelyikük pisztolyt is hordott magával. A martalócok között túszok vánszorogtak. A Két nő kezét és lábát összekötözték, fejüket leszegve reményvesztetten mentek arra, amerre taszigálták őket.
A vezetőjük egy vénember egy súlyos ládát húzott a parton, miközben utasításokat adott a kunyhók építésére.
A tűzerővel is felszerelkezett túlerővel szemben nyílt harcban esélyük sem lett volna.
A szigetlakók összeültek, hogy megvitassák a teendőket. A kapitány egy zseniális, de merész tervet dolgozott ki. Az éjszaka leple alatt kiszabadítják a túszokat, majd elfoglalják a rablók hajóját és elhagyják a szigetet. A hold körül szürke fellegek vonultak harci díszben. A megfelelő éjszaka végre eljött, amely hideg és szurok-sötét volt és reményteljes. A parton részegen tomboltak a kalózok. Tüzet gyújtottak, és körülötte ugráltak, a levegőbe lövöldözve. A kőkunyhó elkészült a vénembernek, aki az új otthonában pihent a kedvenc rabolt tárgyai társaságában.

A csapat olyan halkan úszott a vitorlás felé, ahogyan az Óceán haragos sötét-zöld tükörvilágába zárt hófehér hold. Egy csobbanást sem lehetett hallani. A kapitány haladt elől, a többi négy kicsit lemaradva követte. Az ötödik tag, a hírszerző a túszok helyzetének és a parton tartózkodó őrök számának, fegyverzetének kémlelésére lett megbízva. Egyedül a vezérnek volt fegyvere, egy éles tőr. A kardok korábban rejtélyes módon eltűntek. A víz jéghideg volt, de mivel edzettek voltak, elviselték azt. A hajó, amelyet alaposan szemügyre vettek, a leggazdagabb és legbefolyásosabb kereskedőjének tulajdonát képezte, mielőtt a kalózok rajta ütöttek volna a legénységen, mocskos mancsukat az árura téve. A titokban érkezők felmásztak a láncon. A vitorlás büszkén viselte a család címerét. A kapitány lépett először a tengerjáró fedélzetére, a kezével megállásra késztette az embereit. A lába alatt újra érezte a hintázó mozgást, ez megnyugtató érzést adott neki. Túl sokat taposta a szárazföldet. A hold az árbockosárba ült, onnan nézett le a kifeszített vitorlavásznak közül. Két férfi kártyázott egy boroshordón. Percek teltek el, mire az egyik elunta a folyamatos vereséget és csalódottan lement a kabinjába. A győztes vigyorogva számolgatta a pénzt, játékosan forgatta a pisztolyát, miközben a rejtőzködők irányába haladt. A csapat legerősebb embere az árnyékból kilépve megragadta a rabló revolvert forgató kezét és a padlóra rántotta, kemény öklével borította be az arcát. A kalóz mielőtt az eszméletvesztés szakadékába zuhant volna még meghúzta a ravaszt. A hold riadtan bújt egy felhő mögé. A lövésre kivont karddal rontott elő a kártyapartin vesztett gonosztevő. A gigászi erejű tengerész a zsákmányolt pisztolyt a feléje rohanó támadóra irányította, a várt dörrenés helyett egy kattanás hallatszott. Mérgesen az ellenség fejéhez vágta az üres fegyvert, aki azonnal elájult. A csapat már a kabinok átkutatásánál tartott, amikor hirtelen valami félelmetes zaj megállásra késztette őket. A dörej olyan hangos volt, hogy először azt hitték, hogy a hajó rakterében történt a robbanás, de amikor kinéztek az egyik hajófülke ablakából rájöttek, hogy mi történt. A hajó legalsó részéből valaki vészjelzést küldött a parton tanyázó társainak. Három mennydörögető ágyúlövést adott le. Lerohantak a raktérbe és lefegyverezték a haramiát. Gúzsba kötve a sarokba ültették. A raktér tele volt pakolva ládákkal. Felmentek a fedélzetre. Nem kellet sokáig várniuk. Evezőcsapás közeledett feléjük. A sötétség és a távolság elrejtette a közeledők alakját - Nem hagyjuk cserben a kémet és a túszokat – jelentette ki a kapitány. Az egyik embere a megtöltött ágyú mögé ült be, készen állva arra, hogy a a mélybe süllyessze a bűnözőket. A várakozás idegőrlő volt, lélekben mindenki felkészült a harcra.
Amikor a csónak a látótávolságukon belülre került, rácsodálkoztak a csónak három utasára. A felderítő evezett, a két nő megviselt állapotban kuporgott a sajka aljában. Beemelték őket.
- A legtöbb kalóz lerészegedett, velük nem akadt gondom, az egyiktől egy kardot is szereztem, de a vén vezérük és a testőre megtámadott. A harcban végeztem velük, de én is sérüléseket szereztem. Kiszabadítottam a túszokat - mondta a felderítő, miközben elterült, az összeszabdalt ingét teljesen átitatta a vért. Szerencsére a csapatból az egyikük orvosként szolgált a Végtelenen, így eltudta látni a sérültet. Bekötötte a sebét, elállította a vérzést - Visszamegyek a szigetre, meg akarom fejteni a szobrok titkát – a kapitány elszánt mondata valósággal sokkolta őket. Az elöljáró és az erős ember kardot és pisztolyt ragadva csónakba szállt. A parton találkoztak a kalózokkal, de annyira lerészegedtek, hogy lábra sem tudtak állni, a homokban feküdtek, vagy kúsztak, másztak, összefüggéstelenül beszéltek. A kapitány és a hűséges embere hiába járta végig a sziget minden egyes részét, a szobrokat sehol nem találták. A föld morajlani kezdett - Utórengés – Futott át az elméjükön. A földrengés nem tartott sokáig. A művészeti objektumoknak nyoma veszett. Nem tehettek mást, mint visszamentek a többiekhez, felhúzták a horgonyt és célba vették a végtelent.
Az Óceán és a firmament határán vitorláztak.
A legnagyobb kereskedelmi hajó elfoglalásának híre kísértetként bolyongott a nagyvárosban.
Ernest Cropp a kereskedő nem hagyhatta, hogy bárki megszabadítsa értékeitől. A riválisai kárörvendően csámcsogtak a híren. A részvények zuhanó repülésbe kezdtek. Tapasztalt katonák kíséretével hajóra szállt, hogy visszaszerezze a tulajdonát és megbüntesse a kalózokat. Hónapokig tartott a kutatás, a keresés végül eredményre vezetett. A nyílt vízen botlottak bele az elrabolt hajóba és megismerkedtek a bátor kapitány és a legénység történetével. A kapitány elmesélte a földrengést, a hajótörést, a sziget születését és a harcot a kalózokkal.
A történetük is elég érdekes volt, de a ruha, amit viseltek és az eszközök, amiket használtak, az már felettébb szokatlannak találták. A kereskedő a nagyzási mániában szenvedő felesége révén betekintést nyerhetett a divat világába, de ezek az ingek köpenyek, cipők érthetetlenek maradtak számára. A technikai vívmányokat a legfelsőbb körök számára fenntartott klubban ismerhette meg, de ha ezeket a tárgyakat elvinné oda, a legnagyobb tudós is értetlenül vakargatná bölcs szakállát.