Az erődítmény

Simon Roland

Az erődítmény

A nap kivált a felhők közül, és elindult, hogy elbújjon sűrű erdőben, azonban a látvány megállásra késztette, és inkább csatlakozott a két ember társaságához, akik a szakadék szélén álltak és a közeli masszív erődítményt a tekintetükkel dicsérték. Az egyikük egy összegöngyölített tervrajzzal magyarázott, a másik, aki arany köpenyt viselt elégedetten bólogatott. Alaposan tanulmányozták az épületet, amely nemcsak a legerősebb orkán seregnek, de a legpusztítóbb vármorzsoló ágyúgolyónak is ellenállt volna. A szűk ablakokon még a kíváncsi napsugarak sem fértek be. A nyílásokon íjak néztek farkasszemet a néma fenyegető zord tájjal. A bejárati kapuba állva bármelyik óriás törpének látszott volna. A vissza-visszatérő rablóbanda rettegésben tartotta a környéket. A falusiak nem csak a portyázó zsiványoktól féltek, hanem a szörnytől is, amely a szóbeszéd szerint a környéken ólálkodott. A falu megelégelte a folyamatos áldozat szerepét, így a lakók saját kezükbe vették sorsukat, a kereskedésből származó aranyat félre tették. Megbíztak egy világhírű építészt, hogy segítsen felépíteni nekik egy teljes védelmet nyújtó menedéket. Egy dombon jelölte ki a legalkalmasabb helyet. Az alapanyagot, a masszív köveket szekereken távoli vidékről szállították ide.
A felhők olyan alacsonyan lebegtek, hogy az építők vállát nyomták.
A közösség minden fizikai munkára alkalmas lakója kivette részét az erődítmény felépítésében, ami valóban hosszú ideig elhúzódott. A férfiak és nők együttes erővel hordták a köveket a „karmester” irányítása alatt. Sokan itt váltak igaz férfivá vagy szemrevaló menyecskévé. A szeszélyes időjárás, kemény munka és megpróbáltatások egész sora sem törte meg elszántságukat. A pajzscipelő nyár vagy a farkas karmú tél sokszor lassította a munkálatokat, de a lelkes építőket semmi nem tántorította el a kitűzött cél elérésétől. Az építési munkálatok pozitívan formálták a falusiak jellemét. Az építész úgy követte az építmény alakulását, ahogyan az anya egyengette gyermeke életét. Amikor elkészült az erődítmény, a két torony magasba emelte a felhőklastromot. A falusiak egy héten keresztül ünnepelték az átadást. Boroshordókat gurítottak a pincébe, a tartalmat a torkukba. Estefelé a belső udvaron a magas pódiumon színészek rémmesékkel szórakoztatták a közönséget, akik miközben borzongtak a legendás bestia hátborzongató történetein, kényeztették magukat az ízletes ételekkel és a legnemesebb borokkal. A fejedelem az asztalfőn üldögélt testőrei gyűrűjében. Az egyik késő álmatlan éjjelen az építész bolyongott a folyosókon és termeken, gondolatban már az új megbízásokon és kihívásokon elmélkedett. A citadella elcsendesedett. Rajta kívül mindenki az álom lovas szekerén utazott a fantázia birodalmában.
Merész hidak és épületek, új elgondolások elevenedtek meg előtte. A fizetségét már megkapta, a csomagját már elkészítette. A búcsúzás nehezére esett, megszerette a közösséget, úgy érezte már ide tartozik. Sokkoló hatásként érte, amikor lent az alagsorban a titkos bejárót zárva találta. Megdöbbentőnek és érthetetlennek találta az esetet. A rejtett folyosó vészhelyzet esetén a menekülési útvonalat biztosította. Az átjárónak mindig szabadnak kellene lennie. Dühösen rángatta a lelakatolt ajtót, de az konokul ellenállt. A lépcsőket kettesével számolva felrohant, az udvaron újabb kellemetlen meglepetés várta. A főbejáratot védő titáni kapu nyitva volt. A két őr ájultan feküdt a földön. A kaput nem lehetett becsukni, egy nehéz tárggyal megakasztották a mechanikus szerkezetet.
A fellegvár a bevehetetlen áttörhetetlen büszke falak ellenére védtelenné vált.

A mélyből

Simon Roland


A mélyből

A természet szimbiózisában élő állatok előre megérezték a közelgő katasztrófát.
A kardos szíjhal a többi mélységi teremtménnyel együtt felúszott a felszínre. A szárazföldön, a part közelében élő ragadozók beljebb rohantak, s menedékre leltek a biztonságot nyújtó hegyekkel övezet zöldellő terület ölelésében. A bennszülöttek az állatok fura viselkedését időben észrevették, a vészjósló jeleket figyelve elkerülték az ólálkodó halált. Az Óceán alatti földrengés nem csak pusztított, létrehozott valamit, előhívta a szigetet. Az őrjöngő víztömegen hánykolódó Végtelen névre keresztelt kecses óriás vitorlás éber őrszeme észrevette a kiemelkedő kőtömeget. Az óceán sokáig tombolt. A vitorlás olyan volt, mint egy makett a tengerészeti múzeum kiállításán. A hajó felett átcsapó hullám lelökte a kémlelő férfit, aki a fehéren örvénylő vízbe zuhant. Az árboc kettétört, mint egy fogpiszkáló, majd a vízbe zuhant, magával rántva az egyik mentőcsónakot és szétzúzta a korlátot. A bajba jutott matróz néma kiáltását nem hallották a többiek, de a szívükben érezték az atavisztikus élményt. Tudták mi fog következni. Az óceán még sosem volt ilyen dühös. A tektonikus lemezek mozgásba hozták, felpiszkálták a lelkét. A tengerészek rettegtek, soha nem tapasztalt pánik uralkodott a fedélzeten. A vitorlás legénysége mentőcsónakokat eresztett le. A természet hatalmas karja azonban nem elégedett meg a pusztítással, tovább roncsolta a hajót. A lélekvesztők az üvöltöző férfiakkal együtt felborultak. A sajkák többsége megsemmisült.
A kapitány utoljára esett ki a roncsból. Veszettül hadonászó karok, lábak és fadarabok csapódtak a tapasztalt, sok mindent átélt férfi arcába, menthetetlenül süllyedt lefelé. A férfi olyan volt, mint egy passzív tárgy, egy játék katona. Hirtelen az életösztön áramként járta át testét. A rejtett tartalékait felhasználva küzdött az életéért. Úszott felfelé. Sikerült a felszínre kerülnie. Elengedte magát, lebegett a felszínen, mint egy bója. Bámulta a kék eget. Nem vette észre a feléje közeledő mentőcsónakot. Ekkor megragadták és behúzták a csónakba, a túlélők között volt az őrszem is – Egy sziget van a közelben, a földrengés hozta létre – egy palack rum kíséretében átnyújtotta a messzelátóját a vezetőnek. A kapitány belenézett a távcsőbe. Szürke sziklák csevegtek egymással az alacsonyan szálló fellegek alatt. Megkönnyebbülten felsóhajtott és meghúzta az üveget. Szomjas volt, mint egy sivatagi vándor. A közelben semmi jel nem utalt további túlélőre. A szabad szemmel nem látható sziget irányába mutatott. A vitorlás a mélyben pihent.
A négy matróz lázasan evezni kezdett. Nem törődtek az idővel és a körülményekkel. A sirályokat megelőzve értek a szigetre. Végre a lábukkal érinthették a partot. Elhatározták, hogy felfedezik a szigetet. Elindultak a hegy felé vezető úton. Az egyik matróz rémülten felkiáltott – Vendégeink vannak – Nem tudták, hogy a fegyveresek majd milyen fogadtatásban részesítik őket. Kivont karddal közelítették meg a társaságot. Amikor teljesen közel értek a mozdulatlanul várakozókhoz, csak akkor vették észre, hogy azok valójában művészeti objektumok. Megkönnyebbülten felsóhajtottak. A szobrok furcsa ruhát viseltek és számukra ismeretlen eszközt fogtak a kezükben. Mind az öten hátborzongató felfedezésre jutottak, mikor a szobrok arcát hosszasan, alaposan tanulmányozták. Mind az öt alak arcának tulajdonsága megegyezett a kapitányéval és a négy matrózéval. Itt többről volt szó puszta hasonlatosságnál. Mintha a tudtukon kívül, ők maguk álltak volna modellt a karakterek megformálásához. A ruha és a felszerelés azonban teljesen idegen volt számukra.


A kapitány és az emberei felfedeztek egy barlangot, ahol biztonságban érezhették magukat. A viharos éjszakákat itt vészelték át. A kaverna bejárata olyan szűk volt, hogy egy átlagos méretű ember csak nehezen tudta bepréselni magát. A barlang zegzugos volt és meglepően hosszú. A sötétség nem tudta teljesen uralma alá hajtani a folyosókat, a réseken beszűrődött a reményt adó napfény, éjjel meg a kísértő holdfény. Mindenki talált magának egy sarkot, ahová elvonulhatott. Az egyetlen táplálkozási forrást az Óceán kínálta. Az édesvíz hiányában a maradék rumot nyakalták.
Az elöljáró egy gigászi sziklára feküdt le esténként. Naplót vezetett és elhatározta, hogy lerajzolja a hajóját, így állítva emléket az elsüllyedt vitorlásnak. Napok teltek el. Újabb és újabb vonalak kerültek az órás kő oldalára, amely lassan hasonlítani kezdett az egykor félelmetes tengerjáró járműre.
Az álmok gyakran az őrülettel kacérkodtak, ezért a férfi megpróbált minél tovább ébren maradni.
Mikor az éjszaka oly elviselhetetlennek bizonyult, egy palack rum társaságában kimászott a barlang tetejére, megcsodálni a kilátást, egy időre elfelejteni a szorult helyzetüket, az álmokat. Az alkohol segített, hogy elviselje a nehézséget. Az időtlen óceán dühösen tombolt, hullámokat küldött, hogy meghódítsa a szigetet, de az makacsul ellenállt. A tajték a holdat ostorozta. A szobor némának tűnt nappal, de éjszaka mikor kevés dolog vonja el a figyelő tekintetét, új dolgokat vett észre a művészeti objektumon. A figurát bámulva lehetőség nyílt önelemzésre, ilyenkor találkozott új önmagával.
Az egyik reggel hívatlan látogatók zajára riadtak fel. A barlang résein keresztül feltűnés nélkül vehették szemügyre a társaságot. Az első gondolatuk helyesnek bizonyult. A férfiak kalózok voltak, közöttük sok volt a sérült. A férfiak kardokkal, késekkel voltak felfegyverezve, némelyikük pisztolyt is hordott magával. A martalócok között túszok vánszorogtak. A Két nő kezét és lábát összekötözték, fejüket leszegve reményvesztetten mentek arra, amerre taszigálták őket.
A vezetőjük egy vénember egy súlyos ládát húzott a parton, miközben utasításokat adott a kunyhók építésére.
A tűzerővel is felszerelkezett túlerővel szemben nyílt harcban esélyük sem lett volna.
A szigetlakók összeültek, hogy megvitassák a teendőket. A kapitány egy zseniális, de merész tervet dolgozott ki. Az éjszaka leple alatt kiszabadítják a túszokat, majd elfoglalják a rablók hajóját és elhagyják a szigetet. A hold körül szürke fellegek vonultak harci díszben. A megfelelő éjszaka végre eljött, amely hideg és szurok-sötét volt és reményteljes. A parton részegen tomboltak a kalózok. Tüzet gyújtottak, és körülötte ugráltak, a levegőbe lövöldözve. A kőkunyhó elkészült a vénembernek, aki az új otthonában pihent a kedvenc rabolt tárgyai társaságában.

A csapat olyan halkan úszott a vitorlás felé, ahogyan az Óceán haragos sötét-zöld tükörvilágába zárt hófehér hold. Egy csobbanást sem lehetett hallani. A kapitány haladt elől, a többi négy kicsit lemaradva követte. Az ötödik tag, a hírszerző a túszok helyzetének és a parton tartózkodó őrök számának, fegyverzetének kémlelésére lett megbízva. Egyedül a vezérnek volt fegyvere, egy éles tőr. A kardok korábban rejtélyes módon eltűntek. A víz jéghideg volt, de mivel edzettek voltak, elviselték azt. A hajó, amelyet alaposan szemügyre vettek, a leggazdagabb és legbefolyásosabb kereskedőjének tulajdonát képezte, mielőtt a kalózok rajta ütöttek volna a legénységen, mocskos mancsukat az árura téve. A titokban érkezők felmásztak a láncon. A vitorlás büszkén viselte a család címerét. A kapitány lépett először a tengerjáró fedélzetére, a kezével megállásra késztette az embereit. A lába alatt újra érezte a hintázó mozgást, ez megnyugtató érzést adott neki. Túl sokat taposta a szárazföldet. A hold az árbockosárba ült, onnan nézett le a kifeszített vitorlavásznak közül. Két férfi kártyázott egy boroshordón. Percek teltek el, mire az egyik elunta a folyamatos vereséget és csalódottan lement a kabinjába. A győztes vigyorogva számolgatta a pénzt, játékosan forgatta a pisztolyát, miközben a rejtőzködők irányába haladt. A csapat legerősebb embere az árnyékból kilépve megragadta a rabló revolvert forgató kezét és a padlóra rántotta, kemény öklével borította be az arcát. A kalóz mielőtt az eszméletvesztés szakadékába zuhant volna még meghúzta a ravaszt. A hold riadtan bújt egy felhő mögé. A lövésre kivont karddal rontott elő a kártyapartin vesztett gonosztevő. A gigászi erejű tengerész a zsákmányolt pisztolyt a feléje rohanó támadóra irányította, a várt dörrenés helyett egy kattanás hallatszott. Mérgesen az ellenség fejéhez vágta az üres fegyvert, aki azonnal elájult. A csapat már a kabinok átkutatásánál tartott, amikor hirtelen valami félelmetes zaj megállásra késztette őket. A dörej olyan hangos volt, hogy először azt hitték, hogy a hajó rakterében történt a robbanás, de amikor kinéztek az egyik hajófülke ablakából rájöttek, hogy mi történt. A hajó legalsó részéből valaki vészjelzést küldött a parton tanyázó társainak. Három mennydörögető ágyúlövést adott le. Lerohantak a raktérbe és lefegyverezték a haramiát. Gúzsba kötve a sarokba ültették. A raktér tele volt pakolva ládákkal. Felmentek a fedélzetre. Nem kellet sokáig várniuk. Evezőcsapás közeledett feléjük. A sötétség és a távolság elrejtette a közeledők alakját - Nem hagyjuk cserben a kémet és a túszokat – jelentette ki a kapitány. Az egyik embere a megtöltött ágyú mögé ült be, készen állva arra, hogy a a mélybe süllyessze a bűnözőket. A várakozás idegőrlő volt, lélekben mindenki felkészült a harcra.
Amikor a csónak a látótávolságukon belülre került, rácsodálkoztak a csónak három utasára. A felderítő evezett, a két nő megviselt állapotban kuporgott a sajka aljában. Beemelték őket.
- A legtöbb kalóz lerészegedett, velük nem akadt gondom, az egyiktől egy kardot is szereztem, de a vén vezérük és a testőre megtámadott. A harcban végeztem velük, de én is sérüléseket szereztem. Kiszabadítottam a túszokat - mondta a felderítő, miközben elterült, az összeszabdalt ingét teljesen átitatta a vért. Szerencsére a csapatból az egyikük orvosként szolgált a Végtelenen, így eltudta látni a sérültet. Bekötötte a sebét, elállította a vérzést - Visszamegyek a szigetre, meg akarom fejteni a szobrok titkát – a kapitány elszánt mondata valósággal sokkolta őket. Az elöljáró és az erős ember kardot és pisztolyt ragadva csónakba szállt. A parton találkoztak a kalózokkal, de annyira lerészegedtek, hogy lábra sem tudtak állni, a homokban feküdtek, vagy kúsztak, másztak, összefüggéstelenül beszéltek. A kapitány és a hűséges embere hiába járta végig a sziget minden egyes részét, a szobrokat sehol nem találták. A föld morajlani kezdett - Utórengés – Futott át az elméjükön. A földrengés nem tartott sokáig. A művészeti objektumoknak nyoma veszett. Nem tehettek mást, mint visszamentek a többiekhez, felhúzták a horgonyt és célba vették a végtelent.
Az Óceán és a firmament határán vitorláztak.
A legnagyobb kereskedelmi hajó elfoglalásának híre kísértetként bolyongott a nagyvárosban.
Ernest Cropp a kereskedő nem hagyhatta, hogy bárki megszabadítsa értékeitől. A riválisai kárörvendően csámcsogtak a híren. A részvények zuhanó repülésbe kezdtek. Tapasztalt katonák kíséretével hajóra szállt, hogy visszaszerezze a tulajdonát és megbüntesse a kalózokat. Hónapokig tartott a kutatás, a keresés végül eredményre vezetett. A nyílt vízen botlottak bele az elrabolt hajóba és megismerkedtek a bátor kapitány és a legénység történetével. A kapitány elmesélte a földrengést, a hajótörést, a sziget születését és a harcot a kalózokkal.
A történetük is elég érdekes volt, de a ruha, amit viseltek és az eszközök, amiket használtak, az már felettébb szokatlannak találták. A kereskedő a nagyzási mániában szenvedő felesége révén betekintést nyerhetett a divat világába, de ezek az ingek köpenyek, cipők érthetetlenek maradtak számára. A technikai vívmányokat a legfelsőbb körök számára fenntartott klubban ismerhette meg, de ha ezeket a tárgyakat elvinné oda, a legnagyobb tudós is értetlenül vakargatná bölcs szakállát.

A rejtélyes szerelem III

Simon Roland

A rejtélyes szerelem III

Találkozás Shelbyvel

Robert a hotelben visszakapta táskáját. Minden benne talált, amit korábban belepakolt, a ruháját, pénzét és az iratait, kivéve a naplóját. A kamera felvétele bebizonyította, hogy egy ügybuzgó alkalmazott gyűjtötte össze a vendégek csomagjait, hogy a széfben elhelyezze, a gyakori lopást megelőzve. Egy enyveskezű besurranó rontotta a hotel hírnevét. A kérdőre vont személyzet szorgos tagja a jó szándék miatt elkerülte a felelősségre vonást.

Több mint egy év telt el, sok minden változott. Victoria felmondott, a magasabb fizetés ígéretének engedve egy feltörekvő cégnél helyezkedett el. Az egyik nap, mikor Robert az irodában dolgozott, üzenet villogott a telefonja kijelzőjén – Találkozzunk – alatta a név és a cím. A férfi egyszerre volt izgatott és ideges.

A torony egy erődítményre hasonlított. A tavasz összes sugarát sikertelenül próbálta magába nyelni az épület. Robert képzeletében az autók lovas szekerekké, a bejáraton kiözönlő üzletemberek harcias várvédő katonákká változtak. A hosszú kocsi faltörő kossá alakult. Minden harcban állt egymással. A tavasz az itt maradt téllel, az érzelem az értelemmel.
Az aktatáskás, öltönyös hadat és a limuzint kikerülve Victoria a várakozó látóterébe került.
Kabátot viselt, de sapkát nem, szabadon engedte hosszú csodálatos szőke haját, a naptár tavaszt mutatott, de a hőmérő higanyszála a leghidegebb évszakot. A szél szívesen játszott a hajával, a férfi megcsodálta ringó mozgását, ahogy haladt felé.

Victoria és Robert eldöntötték, hogy nem hánytorgatják a múltat, a meg nem történtet, ki hibázott és mikor című felesleges, sehová nem vezető játékot mellőzték, moziba mentek. Egy régi horror filmre ültek be a város egyetlen művész mozijába. Szerencsére rajtuk kívül csak egy fiú tartózkodott. Önfeledten végig nevették az egész filmet. A különböző fajtájú szörnyeket mind elnevezték, vicces neveket aggattak a bestiákra. A moziból feltöltődve léptek ki, boldogok voltak, kézen fogva sétáltak, mint egy szerelmespár. Csillagos este volt, vajszínű holdfény kísérte lépteiket.

Egy hídnál megálltak, megcsodálták az alatta hömpölygő folyót, köveket dobáltak a vízbe.
Victoria a híd korlátjának támaszkodott, egy könyvet olvasott, izgalmas írás lehetett benne, mert teljesen elmerült benne. „A liftben csak ketten voltunk Victoria és én. A szerelmem olyan távol állt tőle, amennyire csak a szűk hely engedte. A felvonó lassan emelkedett. A félhomályos csend és a szorongató közelség intim pillanatot biztosított számunkra, hogy szabadon beszélhessünk – Sajnálom, hogy elvesztetted a fogadást – megszólalt, a hangjából csalódást véltem felfedezni – Ez hazugság, az érzelmeim őszinték – meg akartam fogni a kecses kezét, hogy megnyugtassam, de ne nyúlj hozzám felkiáltással elrántotta és kék szikrákat lövellt ki a szeme. A lift megállt, közel hajolt hozzám, az orrunk összeért – Sosem fogsz megkapni engem – suttogta a fülembe, az illata körül fogott, megcsókoltam volna, de nem bírtam mozdulni. Az ajtó kinyílt, a kedves elviharzott. Szőke hajkorona csapott arcon. A lány utat tört a folyosón álló társaság között – Úgy látszik nem sikerült az ágyadba hurcolni – Peter, a közvetlen munkatársam vigyorgott, a többiek a háttérben nevetgéltek – Csak akkor beszélhetsz, ha én megengedem neked - ökölbe szorult a kezem, eljátszottam a gondolattal, hogy laposra verem, de végül is a józan ész győzött.
A korábban elutasított, kikosarazott Peter látott minket, amikor az étteremben randevúztunk, beszélgettünk. Később telebeszélte a lány fejét hazugsággal, mely szerint fogadtunk, hogy az első éjszaka sikerül az ágyamba hurcolni Victoriát.
A egyetlen nő ,akit tiszta szívvel szerettem, teljesen eltávolodott tőlem. Sosem csókolhattam meg az ajkát, érinthettem meg a kezét. Ha legalább tudná, hogy érzek iránta. A magányos napjaim alatt találtam ki Shelbyt. Az egyik novellámból sétált elő a tökéletes női démon, a férfi szívek kínzója, megígérte nekem, hogy összehoz minket. A terv készen állt. Shelby démonian keverte a kártyáit, persze ehhez le kellett fizetnem néhány embert, hogy hitelesítsék a képzeletbeli karakteremet és a történetet” Felnézett a naplóból, hogy tesztelje az írót. A férfi kivette a kezéből a könyvet és gyengéden átkarolta, a hajába túrt, meg akarta csókolni – A válaszom nem – felkiáltással Victoria ellökte magától és elszaladt a közeli parkba. Robert utána futott, de egy pillanatra nem találta sehol. A liget szövetségesként védte a rejtőzködött. A szobrok is hallgattak. Ekkor hirtelen a nő egy magaslatról a férfire ugrott. Robert a levegőben elkapta a nőt és lerakta maga mellé – Shelby tud ilyen szenvedélyesen csókolni? – a megkérdezett nem tudott választ adni, mivel Victoria szájon csókolta a férfit, Robert érezte a forró testét, a lángoló vágytól megszédülve, mind a ketten egyensúlyukat vesztve a földre zuhantak, végig gurultak a földön egymást testét követelve. A fák és a szobrok diszkréten őrizték az őrült titkot. Csókok, ölelések töltötték meg a parkot. Shelby elégedetten mosolygott, miközben egy könnycsepp is végig gördült jéghideg arcán. A küldetése sikeresnek bizonyult, oldalra dobta barna haját, megigazította méregdrága táskáját, majd magára hagyta az összeolvadó párt. Az éjszaka még sosem volt ilyen hosszú és gyönyörű.

A város és az erdő

Simon Roland

A város és az erdő

Az erdő körülölelte a várost, amely folyamatosan burjánzott, azonban a polgárok az ismeretlen miatti félelmükben inkább felfelé, a felhőromok irányába terjeszkedtek. Gigászi felhőkarcolók küzdöttek a szélsőségek elemekkel és a fizikai törvényeivel, hogy kitöltsék, legyőzzék, meghódítsák az időt és a teret. A békességben élő emberek a rohamosan fejlődő átalakuló technológiára építették mindennapjaikat. Szédületes építészeti stílusok és biztonságos járművek versengtek egymással. Az autók formáját, nagyságát nem korlátozták olyan szigorúan, mint a kocsik sebességét. Senki nem száguldozhatott, még az acéltornyokat összekötő hídon sem. A betegségek, járványok, véres csaták csak a múzeumban léteztek. Az előadó projektoron mutatta be a szörnyülködő látogatóknak a múlt eme borzalmas szeletét.  Elektronikus reklámtáblák népszerűsítették a tömegközlekedési járműveket. A hídon utazók gyönyörű kilátásban részesültek, különösen napfelkeltekor. Egy betonfallal kísért bicikli utat is készítettek a harcias, néha erőszakos mozogj többet aktivisták nyomására. Az éjféli sötétségből a zöld lombvonulat mögötti hegycsoda lassan kirajzolódott a szemük láttára. Csak az átjáróról lehetett látni ezt a gyönyörű pillanatot.  Senki nem tudta volna megmondani, hogy ki alapította a települést, és hogy ki vagy mi rejtőzik az erdőben. Legendák születtek, amelyek megtöltötték az irodalmi műveket. Egy régi írásos dokumentumot őrzött a hivatal múzeuma, amely szerint több, mint 100 évvel ezelőtt egy jelentős létszámú expedíció indult útnak, hogy felfedezze az ismeretlent, azóta sem hallottak a bátor emberekről. Az elfogadott nézet szerint eltévedtek a rengetegben és mind odavesztek a betegségben vagy csapdába estek és vérengző ragadozók zsákmányává váltak. Tudományos értekezleteket rendeztek minden évben a kupolateremben, hogy a tudósok eszmét cseréljenek erről a régi esetről. A kapitánynak meg volt a saját teóriája a díjakat hajkurászó és tudományos folyóiratba irkáló vaskalapos szobatudósokkal szemben - A felfedezők bejárták a vadont, megismerték, megszerették a természetet, új törzset alapítottak, amely nem próbálja legyőzni a természetet, hanem együtt él azzal. A leszármazottak sátrakban, kezdetleges faházakban hajtják álomra fejüket, az összetartó családok vadászatból, halászatból élnek, tudatos munkamegosztással, a munkát nem gépekkel végeztetik, hanem a saját kezükkel, ők egy másik életforma szerint élnek – a hangja visszhangzott, betöltötte a hatalmas termet. A hírnevet szerzett öreg professzorok hangos hurrogással adtak helyet nemtetszésüknek – Értelmetlen sületlenség, mind meghaltak – kiabálták dühösen. Úgy dobáltak a pulpitusról levonuló férfi felé a durva szavakat, mint a matrózok a rossz hírű kocsmában a kihegyezett késeket. A kapitány csalódott volt, nem tudott aludni. Elment a botanikus univerzumba, egyetlen üvegházban megtalálható volt az összes virágfajta. Ide járt gondolkodni, ihletet szerezni a miriád illat házában. Az előbbi botrányos jelenet évről évre ismétlődött – Bizonyítékot kell szereznem – Úgy érezte, hogy az első kézből szerezett tapasztalat mélyebb tudást ad. Összeállított egy 15 fős technikusokból, vadászokból, tudósokból, régészekből, antropológusokból álló csapatot és gyalog elindultak az ismeretlen felé. Napok teltek el, aztán hetek, hónapok. Az erdő végeláthatatlan és időtlen dzsungelnek tűnt. A fák és a faágak úgy burjánoztak, mint a felhőkarcolók a városban. A felderítők vadászai kihaltnak hitt veszélyes állatokat terítettek le. A hordát csak a puskások tudták megállítani. A vadakból lettek az esték ízletes vacsorái. A táborozók tüzet csiszoltak és megsütötték az elejtett vadállatokat. 

Éjszaka sátrakban pihentek. Két őr vigyázott az alvókra és az értékeikre. A vezető éjszakáig elméleteket gyártott és megpróbálta elképzelni az új település lakóit és életvitelét – Milyen ruhát hordanak, hogyan gondolkodnak a világról? Ki tudja, a két település talán még tanulhat egymástól - Ki tudta volna megmondani, hogy mennyi idő telt el. A kapitány és a csapata legnagyobb meglepetésére fejlett civilizációra bukkant. Először a mesterséges fényekkel találkoztak, amely előfutárai voltak a közelben létező civilizációnak. A kék égre felkúszó tornyok ablakai parázslóan izzottak. A napfény elveszetten tükröződött ide-oda az üvegtornyok között a végtelenségig. Az utcák nyüzsögtek, lélegeztek – Eltévedtünk és visszaértünk a városunkba – mondta csalódottan az expedíció vezetője, majd a földre rogyott. Az előbbi állítással a többiek is egyetértettek, de amikor a várost közelebbről is szemügyre vették, rájöttek hogy ez nem az ő otthonuk, (sehol nem találták a múzeumot, a kupolatermet, a tanácstermet, a botanikus kertet, idegen arcok köszöntötték őket) hanem a száz évvel ezelőtti elvándorolt polgárok leszármazottainak városa.

Mit ér?

Simon Roland

Mit ér?

Veszély, mély tűzverem,
hol fülekben dobol a vér,
mit ér a küzdelem,
ha nem követi babér.

Gomolygó felhőkar,
s faág közt madár ül,
mit ér a legszebb dal,
ha nem ér el a fül.

Óceánnyi kékség
mélyén csinos pipacs vár,
mit ér a szépség,
mit nem arat szempár.

Suttogó, őrült bók,
kínzó vágy érlelt,
mit ér a mézédes csók,
ha nem valós, képzelt.

Jégvilág

Simon Roland

Jégvilág

Idő-gleccser,
perc-szilánk,
mi lesz egyszer,
mered ránk.

Tűlevelű,
táncra kér,
Érzéstelen,
szépség a tél,

Tóba fagyott,
hold és az ég,
mit elhagyott,
befogad a jég.

Festetlen festmény

Simon Roland

Festetlen festmény

Felhő, hattyú, társ,
finom tánc,
egy entitás,
mit a tavon látsz.

Holdba fagy a nesz,
néma rohanás,
sose volt, sose lesz
csobbanás.

A bűnügyi múzeum rejtélye

Simon Roland

A bűnügyi múzeum rejtélye 


A parkban sétálók még csak nem is sejthették, hogy milyen kincseket rejt a modern épület.
Az éber parkőr, az ősz vigyázott a ligetre, rozsdás leveleket gyűjtött és visszatartotta a goromba telet, melynek jelenlétét érezhették a szabadban kószálók. A csengetésre úgy tűnt nem érkezett válasz.
A várakozók azt hitték sosem fognak beljebb kerülni. A bűnügyi múzeum váratlanul megnyitotta kapuját, de nem a nagyközönség számára. Egyenes hátú idős őr jelent meg a bejáratban, először végig mérte a társulatot. A szeme nem tükrözött érzelmet, udvarias volt, de kimért. Egy tipikus angliai kastély komornyikját idézte. A fejével intett –Kövessenek – A tapasztalt Frank felügyelő és az újonc segédje, Hughes, a fényképész társágában belépett a terembe. A fotógráfus úgy nézett ki, mint az egyik partiból a másikba tántorgó rockénekes. Kitűrt póló, szabadon lógó cipőfűző, hanyag öltözet jellemezte. A csapat követte a biztonsági személyzetet. A folyosón végigsétálva kívülállóként ők csodálhatták meg először a múlt századoktól a modern korig tartó eszközöket, fegyvereket. A hajnal természetes fénye adta az egyetlen világítást. A földszinti helység ízlésesen és logikusan volt berendezve, néhány szoborral fokozták a hangulatot. Az egyik rendőr a sípjába fújt ,míg a többiek a gonosztevőt üldözték. A társaság kissé lemaradt az elől haladótól – Kérem, ne fényképezzen – szólt rá a baseball sapkás fiatalemberre az őr, aki már a lépcsőfordulóban járt. A megszólított magasba emelte a kezét, mint egy elfogott bűnöző. Az erélyes hang meglepte, lebénította. Az ajtótól elindulva követhették nyomon a bűnüldözők és a gonosztevők hosszú harcát, technikai fejlődését – Jöjjenek már, a holttest nem a fegyverek és eszközök termében, hanem a képtárban van – visszajött értük.
A felügyelő indult meg először, a többiek kényszeredetten követték. Alaposan megnézték a korabeli trükkös zártörő szerkezetet, amely a mai szemnek egyfelől primitívnek tűnt, de kreatívnak és összetettnek is – Szívesen kipróbálnám - Felmentek a lépcsőn. Az oszlop közelében feküdt az áldozat, a múzeum igazgatója. A padon egy sápadt lány üldögélt, ő talált rá a tetemre.
A karja átlógott a korlát között. A fiatalember ránézett a biztonsági emberre. Az egyenruhás a bólintásával megadta az engedélyt. A fotógráfus felvételeket készített a holttestről. A direktor szeme a kupolát bámulta, a kezében pisztolyt szorongatott – Öngyilkosság vagy emberölés - Amíg Hughes az ijedt szemű takarítónőt kérdezgette, addig Frank a képeket vette szemügyre. Az egyik festmény egy mozgalmas bírósági tárgyalást ábrázolt. A bíró meghozta ítéletét, a vádlott őrjöngő vadállatként rohanna az ítélethozóhoz, hogy bosszút álljon. Rendőrök hada gyűri maga alá a feldühödött, megbilincselt rabot. Tovább ment, itt egy újságokból kiollózott híreket talált. Az egyik üregből hiányzott az egyik – Az üveget nem törték be, ügyes rablás történt vagy egy későbbi időpontra tervezték a felhelyezését – gondolkodott az inspektor. Az ösztövér titkár felbukkant, bemutatkozott – Jack Parley vagyok – kezet fogott vele – Nem tudja, hogy milyen kép volt itt? – mutatott az üres részre. A direktor nem avatott bele minden ötletébe, de azt tudom, hogy a városi könyvtárból szerezte az újságokat. Látták a fegyvereket, ugye csodálatos? Ha egyszer lemennek az alagsorba, nagy valószínűséggel rémálmuk lesz az éjjel. A cellák mindig borzongással töltenek el. A pontos mása az eredetinek. A 150 évvel ezelőtti stílushoz igazítottuk a börtönt – Az inspektor a titkárt figyelte, a sovány alakot egyáltalán nem törte meg a direktor halála. Az eltűnt újságkivágás azonban jobban izgatta a fantáziáját – El kell mennem a könyvtárba -