Kísértet történet I. rész

Simon Roland

Kísértet történet I

Az ereszkedő hőlégballonra hasonlító meggyszínű napkorong a hömpölygő vízfolyam felett lebegett. Az est kitárt szárnyú ragadozó madárként vetült a mesés szépségű tájra. A nap lassan elmerült a sötéten örvénylő mélységben. A békák kórusára távoli madár válaszolt. Az ízletes és értékes szarvasgombákkal dicsekvő kosárral a kezemben átkeltem a hangulatos fahídon, és a hirtelen érkezett nyomasztó érzésen is, egyfajta előérzet volt ez, melyet kénytelen voltam szemrevételezni, megvizsgálni, egy figyelmeztetés, talán egy jövőbeli eseményre, egy érzés mely belém hasított egy pillanatra. A szomorúfűz és felette glóriaként gomolygó, lombokra csavarodó égbolt elevenebbnek hatott a mozdulatlan víztükörben. A szél átsöpört a lombok közt, de a köves parton megállt, a víz felszínére festett látványtól lenyűgözve. Ráléptem a hazafelé vezető lámpásként világító
pipacsokkal szegélyezett kacskaringós ösvényre, hátra néztem, a Szimat névre keresztelt kutyámat keresve. A hűséges eb az áthatolhatatlan erdő irányába bámult – Gyere már, holnap majd folytatod a gombák keresését – kiáltottam erélyesen, majd füttyszóval próbáltam idehívni a makacs jószágot, a házi kedvenc morgott és dühösen ugatott, mereven nézett egy bizonyos pontra. A fákra, bokrokra telepedő sötétséggel baljóslatú fellegek érkeztek. Eleredt az eső. Odamentem, hogy közelebbről is szemügyre vegyem a tekintetével fürkészett területet. Megsimogattam Szimat buksiját, de nem sikerült megnyugtatnom, sőt még jobban csaholt. A felhők tócsákat álmodtak az erdő szoknyáihoz bújó egyenetlen talajra. A páfrányok elfutottak, hogy mutassanak nekem valami érdekeset. Az alázúduló esőcseppek függönyként gördültek elém. Félrehajtottam a kilátást akadályozó ágakat és a félelmek rejtett
akadályait is. Az égboltnak nevezett milliárd zsarát szemű jelenés kettévált, lidércfényben burjánzó rekettyésbokorral befuttatott domboldalon egy fura fekete köpenyt viselő férfire lettem figyelmes. A sötétség újra birtokba vette az erdőt, hangos dörej figyelmeztette az erre tévedő vándort - Ne menj tovább -
Az ábrándos tölgyfák felett átsuhanó villám varázserővel ruházta fel a meredek lankán haladó kísérteties figurát. Kék varázsos szikrák rajzolták meg a valószínűleg nehéz zsákot cipelő figura sziluettjét. A kutyus váratlanul nekiiramodott, átverekedte magát a sűrű bokrokon és a titokzatos férfi nyomába eredt. Ezer rakoncátlan, szemtelen macska sem tudta volna elterelni a figyelmét. Követtem a magáról megfeledkezett jószágot, mikor felértem a domb tetejére, elém tárult egy romos házikó. A rozoga kunyhó előtt észrevettem a kutyámat, a szomorú időjárással mit sem törődve megszállottan kapart, mire odaértem a szorgalmasan dolgozó kutyushoz jelentős mennyiségű sáros földkupac gyülekezett a háta mögött.
Csaholással és jelentőségteljes nézéssel jelezte, hogy talált valamit. Az eső még vadabbul ömlött ránk. Lehajoltam és egy dobozkát vettem ki a gödörből – Szarvasgombák és titkok –
mondtam elgondolkodva, miközben leemeltem a díszes motívumokkal tarkított szelence tetejét, egy rozsdás kulcsot és egy levelet vettem ki belőle. A nyári zápor elöl az elhagyatott kunyhóban húztam meg magam. A szerényen berendezett régi korokat és emlékeket őrző házikó ugyan nem adott luxus kényelmet, az ablakon bekéredzkedtek a pimasz esőcseppek, az elhasználódott szék és az ágy kényelmetlen volt, de a kunyhó mégis megfelelt a követelményemnek, menedéket adott. Szimat a lábamhoz telepedett és nyalogatta vizes bundáját. Elővettem a hátizsákomból a zseblámpát és a halvány fényben hangosan olvasni kezdtem a levelet.
A villám újra átsuhant az égen. A telihold már a hegycsúcson járt.