Kísértet történet III. rész

Simon Roland

Kísértet történet III.

A diáriumból kitépett lapot sokáig tartottam a kezemben, a befejezetlen történet hatása alá kerültem, összehajtogattam a papírust és a bennem felmerülő kérdéseket a megválaszolatlanság mélyére süllyesztettem.
A régi korokat hirdető, a nemesi értékekből, ódivatú művészetből ízelítőt adó kopott öreg ruhásszekrény hívta fel magára az elkalandozó figyelmemet. Szimat békésen aludt, csak néha mozgatta az orrát, fintorgott, a törött ablaküvegen keresztül belopódzott virág, cserje, vadmálna illatú varázslatos rengeteg járkált a magányos kunyhóban. A hűséges eb beleszimatolt a friss levegőbe, valószínűleg az erdő mélyét járta álmában. Az asztalra lerakott kosárból büszke szarvasgombák integettek. A kutyus a fülét igazgatta a mancsával, néha felmordult, majd a morgása szuszogássá szelídült. Kék esőcseppek gördültek le a lombokról. Az angyalok megrakott csillagszekéren vonultak el a mord hegycsúcsok járhatatlan sziklái közé, a magaslaton fürödtek a holdfény csókolta hűvös, tiszta mélyből felbukkanó patakban, a könnyeiket azonban itt hagyták. A gardrób díszes formáit követtem a tekintetemmel, amikor a szemem a szekrény mögé kalandozott, valamit felfedeztem. A termetes szekrényt szándékosan tolták a titokzatos bejárat elé. A testemmel nekifeszültem az óriási bútordarabnak, a mindennapos szokásommá vált esti futás és az edzőteremben eltöltött szorgalmas, állhatatos súlyemeléseknek köszönhetően nem jelentett gondot a hatalmas akadály eltávolítása a rébusz útjából. Kitűnő testi és szellemi állapotban voltam. Teljes erőmet igénybe véve elmozdítottam a rejtély útjában álló, idős komornyikra hasonlító ruhatárat.
A szemközti falon az időtelenségben időző fura szellemkastélyra hasonlító falióra megbűvölten, meredten mutatott a felfedezett titkos járatra – lépd át a küszöböt, ha van elég bátorságod, de nagyon vigyázz -
Az ajtóhoz mentem és a kíváncsiságomtól hajtva megpróbáltam kinyitni, de az ajtó konokul ellenállt, elővettem a nemrégiben megtalált kulcsot és a zárba illesztettem, a kulccsal együtt fordult el a múlt, a jelen és a jövő is. Izgatottan nyomtam le a kilincset, a szívem vadul zakatolt, az ijesztő gyermekkori emlékeimen (a zsongó nyári szünidő ideje alatt nagyapám házának közelében elterülő gazzal és városi legendákkal körülbástyázott romos házikó pincéjében bóklásztam a botok által kijelölt kapu helyett a nyitott ablakon berepülő labda után kutatva) átlépve benyitottam a szobába. Elővettem a zseblámpámat és felkattintottam a gombját. A fénycsóva ijedten és kíváncsian szaladt végig a poros padlón, majd a könyvespolcon, az évszázadok óta érintetlen vastag könyveken sietősen, néhol ráérősen lépdelt, szomjasan falta az ismerős vagy ismeretlen, híres vagy régi új címeket, végigmászott a csendmohás falon, végül egy festményen állapodott meg. A félhomályos helyiségben egy valóságos művészeti élmény fogadott. A napfényben tobzódó lombok alatt egy szemmel láthatóan boldog szerelmespár piknikezett, előttük bor és sütemény, pompa és mámor - A festőnek sikerült a lehetetlen, kiemelte őket a keretből. A nő szőke haját borzolja a szél, a férfi féltőn fogja a kedvese kecses kezét. Összetartoznak, szeretik egymást – mondtam hangosan, ha az alkotó is a szobában tartózkodott volna, akkor valószínűleg megosztottam volna a gondolataimat a művészetről, de csak a csend bólogatott rendíthetetlenül.
A szerelmesek pillantása, mozdulata, tartása a csók gondolatával játszott. Az ajkuk szenvedélyes csókért kiáltott.