A legfelső emelet

Simon Roland



A legfelső emelet



Az ablakpárkányok alatt még a sárgálló ősz kavargott a nyár lendületével, de a leghidegebb évszak fehér kopogós csizmájával már kimért léptekkel tört be a lesoványodott ligetekbe, cilinderét emelgetve rideg üdvözlettel, jéghideg érintésével riogatta a járókelőket. Az emberek sietős léptekkel igyekeztek az otthonaikba. A félhomályos sejtelembe menekülő szűk utcák és a szerelmes csendbe kristályosodott szökőkutakkal, az egyszerre minden irányba szaladó térkövekkel, fura művészi szobrokkal dicsekvő tágas terek felett vonuló háztetők pajzsként emelték magasba az új vezért, a szikrázó köpenyeget viselő mord tábornokot. A tél egy büszke fejedelem méltóságával nézett le, a rezzenetlen tócsa tiszta tükrében szemlélte kiteljesedő szépségét és növekvő erejét. A fák vézna kezükkel gyámoltalanul integettek az új hadvezérnek, hódolatukat fejezve ki. Az éjszaka a tél palotájában vendégeskedett.

A helység szélén elhelyezkedő sikátorban egy rongyokba bugyolált férfi tevékenykedett. A sűrű szitáló hópelyhek rászálltak az összekuszált ősz hajára és a gondozatlan ruházatát gúnyolták a pimasz kavargó pelyhek. A csavargó fadarabokat és szétszórt papírokat hordott össze, az összegyűjtött szemétkupacot próbálta meggyújtani remegő kezével egy szélcsendesnek gondolt helyen, de az első próbálkozását a kacagó szél meghiúsította, elfújta a gyengéden pislákoló lángot és talán az utolsó reményét is. A használhatatlanná vált gyufaszálat elgémberedett ujjai között tartotta, majd dühösen elhajította a többi kacat közé.
A meghitt fényben duruzsoló kályhától kellemes hőmérsékletű helyiségből figyeltem a sors által erősen sújtott öregembert. A vagabund az ódon épületet gyengéden átölelő beszédes motívumokkal díszített kovácsoltvas kerítéshez közelített, sántikálva vonszolta magát.

Megragadtam az asztalon hagyott szendvicsem maradékát, egy csésze forró gőzölgő teát és a zörgő kulcscsomót, az előszobai fogasról levettem a kabátot és a sapkát, melyet gyorsan magamra öltöttem, majd a csordultig teli bögrével és az elkészített vacsorával a kezemben egy bűvész mozdulatával egyensúlyozva kiléptem a szabadba. A fél órával ezelőtt elvégzett munkámnak nyoma sem volt, a hótakaró újra belepte a mesteri kapuhoz vezető utat, valószínűleg a hókotró lapátot is, mivel sehol nem találtam. A kanyargó ösvény szövevényes útját kapucniba bújtatott ártatlan arcú angyalok mutatták – Felfednek valamit, hogy mást elrejthessenek -A szobrok kifeszített íjjal védték az ősi kastélyt. Elszántan átverekedtem magam az akadályon, azonban a felerősödött szél a tél hűséges csatlósa újabb támadást intézett, bőszen csattogtatta ostorát.
A pillanatokon belül keletkező fergeteg eltűntette előlem a bejáró előtt ácsorgó jövevény alakját, csak amikor a kapuhoz értem, akkor derült ki számomra, hogy nem az előbb látott hajléktalan, hanem egy makulátlan külsejű középkorú, kipihent arcú szakállas postás várakozott a bejárat előtt – Éjnek éjjelén? – meghökkentem a kései látogatón és a helyzeten. Egy csomagot nyújtott át, hiába magyaráztam neki, hogy ez az épület évszázadok óta lakatlan és az új tulajdonos által megbízott éjjeliőr vagyok, nem foglalkozott velem, szolgálatkészen aláíratta velem a papírt, átnyújtotta a küldeményt és sarkon fordult. A küldeményen nem volt feltüntetve a feladó, de a címzett neve sem, csak az utca és a házszám – Határ utca 32. Hotel Forlorn – A város legendás történetéhez szorosan hozzátartozik a patinás szálloda, amelyben ma a pihenni, szórakozni vágyó módos polgárok helyett legfeljebb a holdfény és egy könyvmoly, erős képzelettel megáldott éjjeliőr járkál a visszhangzó szerényen bútorozott kísértetjárta falak közt. A csomaggal és a kérdésekkel visszatértem az üresen álló épületbe. Felhörpintettem a kamilla teát, elfogyasztottam az ételt, komótos mozdulatokkal végigjártam a szokásos útvonalat. A felső emeletre nem tudtam és nem is akartam menni. A valamikori lépcső darabjai hevertek a tátongó sötétség alatt. A zseblámpa fénye nem merészkedett az első emeletre.