Simon Roland
A Ritkaság III
A két hátizsákkal felszerelkezett fiú lassan haladt felfelé. A lábukat a kíváncsiság és a felfedezés lehetősége hajtotta. A csillag lombos sárga dombtető elzárta előlük a kilátást, azért hogy néhány perc múlva káprázatos látvánnyal hálálja meg az elszántságukat. Mikor felértek a rekettyés lankára, önkéntelenül is megálltak egy pillanatra. A kilátó szélesre tárta a horizontot. A látvány kárpótolta a több órás folyamatos gyalogszerrel megtett gödrökkel, vad burjánzó növényzettel tarkított ösvényt. A hold ezüstös hullámai némán nyújtózkodtak a varázslatos fák között. Az áramlat csordogálva kereste útját a tölgyfák között. Bernard a vakítóan fehér fényforrás felé mutatott, mely vészjóslóan figyelmeztetett – Arra kell mennünk – Dwight arcáról le lehetett olvasni a félelmet – Most már nem fordulhatunk vissza – a szemüvegét igazgató barátja hangja önbizalommal és bátorsággal volt telítve. A két nebuló megindult a lejtőn, futottak ahogy csak bírtak. Az árokba borult autó hátsó része rajzolódott ki a szemük láttára, ahogy közeledtek a titkokkal övezett terület felé. Nyoma sem volt a zöld ködnek, amit Bernard látott a vonat fülkéjének ablakából. Dwight sajnálkozva nézte, méregette a sportos jármű roncsait. Nagy rajongással viseltetett a márkás kocsik iránt és a leghűségesebb előfizetőnek bizonyult a Sportos formák és Veszélyes utak című havonta megjelenő magazinnak. Részt vett az újságban szereplő játékban, a kérdésekre mindig jól felelt és szerencséje is volt, 15 csodajárgányt ábrázoló matrica foglalt helyet a bútorain, és egy óriás poszter terpeszkedett büszkén az ágya fölött, mely az egyetlen példányszámban rendelésre készült remekmű száguldott a kopár országúton a végtelen felé. A városi gépezet egyetlen megmaradt lámpája, a történtek egyetlen szemtanúja szüntelenül szórta szomorkás vigasztalhatatlan fényeit. A roncs felett a faágon egy bagoly pislogott – Mit kerestek itt ily késői órán? –
Először a csomagtartót nyitották fel, hullára vagy valami rémes dologra számítottak, de a raktér üresen ásítozott. Megkönnyebbülés mellé csalódottság társult. Az árok nem volt széles, de elég mély volt, az automobil zuhanását egy kitüremkedő szikla állította meg. Mocskos víz borította az alját. A növényzetbe és a gyökerekbe kapaszkodva ereszkedtek lefelé, hogy a vezető részéhez jussanak. Bernard érintette meg először az ajtót, az ablaküvegen nem lehetett átlátni, így teret adott a fiú hatalmas képzeletének, még jobban fokozva az izgatottságát. Dwighttal szemben őt nem a műszaki dolgok kötötték le, hanem a rejtélyek. Feltépte az ajtót. Egy férfi holtteste fordult ki az utastérből. A jéghideg kéz a diákéhoz ért, az üveges szempár borzalmas emlékeket vetített, borzalmasabbakat, mint akármelyik moziban lejátszott horrorfilm.
A fiú rémülten kapta el a kezét, a lába megrándult és sokáig csúszott a vizes füvön, mire meg tudta állítani a siklását – Mi történt? Nem esett bajod? – a társa hangját hallotta fentről, a hang idegenül csengett. A holttest beleploccsant a sáros vízbe és a kezében szorongatott aktatáskával búcsút intett, elmerült -
Jól vagyok. El kell tűnnünk erről a helyről - Kiáltotta Bernard, az események hatása alatt volt. A ruhája sáros lett. A nadrágja felszakadt, a karján horzsolás éktelenkedett.
Nem tudtak róla, de minden mozdulatukat figyelte egy szürke szempár.
Dwight lemászott a barátjához és felsegítette, amikor a kocsi szintjéhez értek, mind a ketten nekitámaszkodtak a járműnek. Szükségük volt a pihenésre. Ekkor hirtelen reccsenés törte a csendet ezer darabra, elindult a kocsi a lejtőn a végzete felé, a felerősödött szél kivett valamit a nyitott utastérből és a magasba emelte, a jármű követte gazdája sorsát, eltűnt az árok alján. A két diák szerencsére megkapaszkodott, kikecmergett és elindult vissza az engedély nélkül elhagyott nyári táborba. Az éjszakai kalandot soha nem felejtették el.
Az égbolt ezeket a sorokat olvasta a lombok felett szálló újság lapjain.
„Gyűjtő és műértő dúsgazdagok figyelem. Egyedülálló lehetőséget kínálok. Ritkaság csillagászati áron eladó.
Érdeklődni az alábbi telefonszámon lehet. Időpont és találkozó megbeszélés szerint”
Vége?
Saturday, February 20, 2010
Sunday, January 24, 2010
A ritkaság II
Simon Roland
A ritkaság II
A tonnás vasszörny által űzött sínpár ígéretet tett. A végtelenben találkozunk. A mozdony tisztelettudóan előre köszönt az öreg düledező gazda nélkül maradt bakterháznak.
A pironkodó téglákból és történetekből épült házikó felébredt mély álmából, engedélyt adott a továbbhaladásra és jó utat kívánt. A homályos ablak sóvárogva nézett a távozó vonat után. Bárcsak én is útra kelnék. A vágyódást a felhangzó rigófütty is tovább fokozta. A háztetőn trillázó madár gazdag énekére hamarosan érkezett válasz a közeli zöld lombpalotából.
A látóhatár fenyves erdővel és tisztásokkal teletűzdelt hegyvonulatot és folyó felett megfeszülő hidat rajzolt. A szerelvény dübörögve hajtott rá az átjáróra.
A fellegek közül, a citadella tornyaiból arany kötélen ereszkedett alá a hajnal, az ártatlan szőke hajú teremtmény a sebesen rohanó víztömegbe vetette magát. A fények csobbanását meghallották a part mentén andalgó fűzfák, hirtelen felkapták a fejüket. A kanyarulatban helyet foglaló pillérek között születő örvényekben egyszerre volt jelen az éjszaka és a nappal. Az iszapban álmok és árnyak táncoltak a mélység báltermében, míg a felszínen régi és új pirkadatok csónakáztak. Bernard a pitymallatban megmártózó tájat tanulmányozta, az osztálytársai szunyókáltak.
A poggyásztartón tömött táskák bólogattak a lassú jármű ritmusára. A fiú nagyon izgatott volt, mivel már régóta várta az egyhetesre tervezett nyári kirándulást. Egy hét önfeledt, játékkal teli utazás a hegyekben, távol az iskolától és a szülői szemektől. A fák között egy szarvast pillantott meg. Az állat mozdulatlanná dermedve állt, mint egy szobor a park közepén.
Éhes farkastól, trófeára vágyó vadásztól sem kellett tartania az érintetlen tájvédelmi területen, a szarvas mégis figyelt a jelekre, talán egy megreccsenő gally, vagy egy rezzenő cserje volt, ami megriasztotta, a szarvas egy ugrással eltűnt a bokrok sűrűjében. Egy oda nem illő dolog keltette fel a kisfiú figyelmét, egy automobilt vett észre a gödörben. A kocsi szélvédőjén megcsillant a napfény. A karosszériáját bemocskolta a sár. A csomagtartója be volt horpadva, egy táska lógott ki belőle, a lámpája le volt törve, a belső részéből, az utastérből zöld köd áramolt ki.
A legjobb barátja Dwight most ébredezett, az első dolga az volt, hogy a hátizsákjából elővegye az anyukája által becsomagolt reggelijét. Mikor észrevette a társa szokatlan izgatott viselkedését, abbahagyta a sonkás szendvics majszolását, ledobta a kulacsát és az ablakhoz furakodva kért helyet – Mit láttál? Mikor érünk az üdülőtelepre? – Bernard részletesen elmagyarázta a látottakat és próbált következtetni, a megválaszolatlan kérdések csak sorakoztak – Egy összetört elegáns sportautó pihen az erdőben. Hogyan történt a baleset? A sofőr talán megsérült vagy már régóta halott? Mi van a táskában? - Meg kell tudni az igazságot, segíteni kell a bajbajutott emberen – A barátjára is gyorsan átragadt a lelkesedés, bár ő nem látott semmi különöset a fák között, mivel a vonat már otthagyta a rejtélyes helyszínt, éppen akkor bámult ki a fülke ablakából, amikor a nyájára vigyázó juhász integetett nekik, megfordult a fejében, hogy a játszópajtása ugratja vagy a hatalmas képzelőereje megindult, szokás szerint. Mindegyik eshetőség előfordulhatott.
Mind a ketten imádták a horrorfilmeket és a rémisztő képregényeket. Többször is ráijesztettek az osztályfőnöknőre, az ötletekben bővelkedő csínyek miatt gyakori vendégek lettek az igazgatói irodának. Tíz perc múlva a szerelvény megérkezett az állomásra, a nebulók összeszedték a cuccaikat és a tanárnő vezetésével gyalog folytatták az útjukat, felfelé a meredek hegyoldalon. A kövek közt patak csörgedezett. A sziklás csúcsot fáradhatatlan felhők taposták. A szikár tornatanár terelgette, fegyelmezte a rendetlen, elcsavargó kölyköket. Mire a csapat felért a hegy oromzatára, mindenki kimerült a gyalogtúrától, kivéve a női pedagógust és a fegyelmezés céljából a tanulókkal tartó tornatanárt, kinek a mély hangjától elriadtak a kis állatok. A tölgyfák övezte tábort rönkházak alkották. Az első feladatuk az elpakolás és a kunyhó kitakarítása volt. A meghirdetett gyülekező a békák kuruttyolásától visszhangzó tó árnyas partján került sor.
A tanárnő hosszas beszédbe kezdett, üdvözölte a nebulókat, megköszönte a megspórolt pénzt, a diákmunka előnyeiről tartott több perces előadást. Bernard és Dwight elrejtőzött a tömeg takarásában, távol a többiektől egy kőre kuporodtak le és suttogva titkos tanácskozásba kezdtek, pont annál az unalomba fulladó résznél, mikor a tanárnő a szabályokat sorolta furcsa rikácsoló hangján, mit szabad és mit tilos.
A találkozó véget ért, szabadfoglalkozás következett, mindenki azt tehetett, amit csak akart, kivéve azt, amit a két fiú titokban megtervezett, az üdülő engedély nélküli elhagyását.
Nehezen, de végül is sikerült kijátszani a két tanerő és a legstréberebb diákok éberségét, de mire megtalálták az alkalmas időpontot és a megfelelő helyet, addigra beesteledett – Tudod, hogy merre kell menni? – kérdezte Dwight félénken – Ne aggódj, én már ötödször nyaralok ebben a táborban, többször sikerült már észrevétlenül elhagynom ezt a helyet – a másik fiú próbálta nyugtatni magát és a barátját. A két nebuló hátizsákkal és zseblámpával felszerelkezve vágott neki az útnak. Az éj fenyegetően körbevette őket. A félelem és a titok rájuk várt, valahol az öreg üszkös tölgyfa közelében.
A ritkaság II
A tonnás vasszörny által űzött sínpár ígéretet tett. A végtelenben találkozunk. A mozdony tisztelettudóan előre köszönt az öreg düledező gazda nélkül maradt bakterháznak.
A pironkodó téglákból és történetekből épült házikó felébredt mély álmából, engedélyt adott a továbbhaladásra és jó utat kívánt. A homályos ablak sóvárogva nézett a távozó vonat után. Bárcsak én is útra kelnék. A vágyódást a felhangzó rigófütty is tovább fokozta. A háztetőn trillázó madár gazdag énekére hamarosan érkezett válasz a közeli zöld lombpalotából.
A látóhatár fenyves erdővel és tisztásokkal teletűzdelt hegyvonulatot és folyó felett megfeszülő hidat rajzolt. A szerelvény dübörögve hajtott rá az átjáróra.
A fellegek közül, a citadella tornyaiból arany kötélen ereszkedett alá a hajnal, az ártatlan szőke hajú teremtmény a sebesen rohanó víztömegbe vetette magát. A fények csobbanását meghallották a part mentén andalgó fűzfák, hirtelen felkapták a fejüket. A kanyarulatban helyet foglaló pillérek között születő örvényekben egyszerre volt jelen az éjszaka és a nappal. Az iszapban álmok és árnyak táncoltak a mélység báltermében, míg a felszínen régi és új pirkadatok csónakáztak. Bernard a pitymallatban megmártózó tájat tanulmányozta, az osztálytársai szunyókáltak.
A poggyásztartón tömött táskák bólogattak a lassú jármű ritmusára. A fiú nagyon izgatott volt, mivel már régóta várta az egyhetesre tervezett nyári kirándulást. Egy hét önfeledt, játékkal teli utazás a hegyekben, távol az iskolától és a szülői szemektől. A fák között egy szarvast pillantott meg. Az állat mozdulatlanná dermedve állt, mint egy szobor a park közepén.
Éhes farkastól, trófeára vágyó vadásztól sem kellett tartania az érintetlen tájvédelmi területen, a szarvas mégis figyelt a jelekre, talán egy megreccsenő gally, vagy egy rezzenő cserje volt, ami megriasztotta, a szarvas egy ugrással eltűnt a bokrok sűrűjében. Egy oda nem illő dolog keltette fel a kisfiú figyelmét, egy automobilt vett észre a gödörben. A kocsi szélvédőjén megcsillant a napfény. A karosszériáját bemocskolta a sár. A csomagtartója be volt horpadva, egy táska lógott ki belőle, a lámpája le volt törve, a belső részéből, az utastérből zöld köd áramolt ki.
A legjobb barátja Dwight most ébredezett, az első dolga az volt, hogy a hátizsákjából elővegye az anyukája által becsomagolt reggelijét. Mikor észrevette a társa szokatlan izgatott viselkedését, abbahagyta a sonkás szendvics majszolását, ledobta a kulacsát és az ablakhoz furakodva kért helyet – Mit láttál? Mikor érünk az üdülőtelepre? – Bernard részletesen elmagyarázta a látottakat és próbált következtetni, a megválaszolatlan kérdések csak sorakoztak – Egy összetört elegáns sportautó pihen az erdőben. Hogyan történt a baleset? A sofőr talán megsérült vagy már régóta halott? Mi van a táskában? - Meg kell tudni az igazságot, segíteni kell a bajbajutott emberen – A barátjára is gyorsan átragadt a lelkesedés, bár ő nem látott semmi különöset a fák között, mivel a vonat már otthagyta a rejtélyes helyszínt, éppen akkor bámult ki a fülke ablakából, amikor a nyájára vigyázó juhász integetett nekik, megfordult a fejében, hogy a játszópajtása ugratja vagy a hatalmas képzelőereje megindult, szokás szerint. Mindegyik eshetőség előfordulhatott.
Mind a ketten imádták a horrorfilmeket és a rémisztő képregényeket. Többször is ráijesztettek az osztályfőnöknőre, az ötletekben bővelkedő csínyek miatt gyakori vendégek lettek az igazgatói irodának. Tíz perc múlva a szerelvény megérkezett az állomásra, a nebulók összeszedték a cuccaikat és a tanárnő vezetésével gyalog folytatták az útjukat, felfelé a meredek hegyoldalon. A kövek közt patak csörgedezett. A sziklás csúcsot fáradhatatlan felhők taposták. A szikár tornatanár terelgette, fegyelmezte a rendetlen, elcsavargó kölyköket. Mire a csapat felért a hegy oromzatára, mindenki kimerült a gyalogtúrától, kivéve a női pedagógust és a fegyelmezés céljából a tanulókkal tartó tornatanárt, kinek a mély hangjától elriadtak a kis állatok. A tölgyfák övezte tábort rönkházak alkották. Az első feladatuk az elpakolás és a kunyhó kitakarítása volt. A meghirdetett gyülekező a békák kuruttyolásától visszhangzó tó árnyas partján került sor.
A tanárnő hosszas beszédbe kezdett, üdvözölte a nebulókat, megköszönte a megspórolt pénzt, a diákmunka előnyeiről tartott több perces előadást. Bernard és Dwight elrejtőzött a tömeg takarásában, távol a többiektől egy kőre kuporodtak le és suttogva titkos tanácskozásba kezdtek, pont annál az unalomba fulladó résznél, mikor a tanárnő a szabályokat sorolta furcsa rikácsoló hangján, mit szabad és mit tilos.
A találkozó véget ért, szabadfoglalkozás következett, mindenki azt tehetett, amit csak akart, kivéve azt, amit a két fiú titokban megtervezett, az üdülő engedély nélküli elhagyását.
Nehezen, de végül is sikerült kijátszani a két tanerő és a legstréberebb diákok éberségét, de mire megtalálták az alkalmas időpontot és a megfelelő helyet, addigra beesteledett – Tudod, hogy merre kell menni? – kérdezte Dwight félénken – Ne aggódj, én már ötödször nyaralok ebben a táborban, többször sikerült már észrevétlenül elhagynom ezt a helyet – a másik fiú próbálta nyugtatni magát és a barátját. A két nebuló hátizsákkal és zseblámpával felszerelkezve vágott neki az útnak. Az éj fenyegetően körbevette őket. A félelem és a titok rájuk várt, valahol az öreg üszkös tölgyfa közelében.
Wednesday, January 20, 2010
A ritkaság
Simon Roland novellái
A ritkaság
A szorosan egymáshoz érő terebélyes tölgyfa lombozat egy formabontó automobilt követett. A poros földes úton cammogó piros csíkokkal felfestett járművet zsarát tekintet méregette.
A holdtalan, csillagtalan éji padlás a sűrű erdő cinkostársává vált, és ez olyan érzést nyújtott a sofőr számára, mintha a legsötétebb, leghosszabb boltíves pincéből próbálna kikerülni. A bor helyett a táj részegített. Egyszerre volt félelmetes és vonzó.
A városi terepre tervezett kocsi alkatrészei panaszosan nyöszörögtek, amint a sáros, gödrökkel tarkított úton próbálta magát átküzdeni. A műszerfalon villogó jelzések megszelídültek a rengetegben uralkodó atmoszféra miatt. Nill letekerte az üveget és kikönyökölt az ablakon. Forróság tombolt odabent. A fehér fénycsóva kíméletlenül hatolt be az erdei szentélybe, mint a bányagép fúrógépe tört át a sötétségen. Titkos helyekről feltörő gyökerek, tudósok által fel nem fedezett, meg nem nevezett, latin nevet nem viselő félelmetes formájú növények és ijedt szemű mályvacserjék, dühös pöttyös kalapjukat igazgató gombák bukkantak elő az éji bársony függöny mögül. Végül megérkezett a göcsörtös, vénséges rémalakhoz, ahová a találkozó volt megbeszélve. Azon a bizonyos éjszakán tomboló vihar örökre megváltoztatta a tölgyfa jellemét, külalakját és tulajdonságát. A villám látogatta fa üszkös démoni teste elrémítette az énekesmadarakat, így madárdal nem cirógatta a megmaradt széttört koronát.
A férfi leállította a járművét, lekapcsolta a reflektort és a modern lőfegyverét és az aktatáskát megragadva kiszállt a kocsiból. Léptek, neszezés nélkül lépett ki egy árny az álom-zöld cserjék közül – Kérem azt a dolgot, amiben megegyeztünk és akkor megkapja ezt – az autó előtt álldogáló férfi az aktatáskájára mutatott, lassan színpadias mozdulattal kinyitotta és találomra kivett néhány gondosan összetekert ropogós bankót, megsimogatta a fizetőeszközt, majd váratlanul bezárta és a revolverével türelmetlenül intett – Gyerünk már, sietek – A fantom öt lépést tett az autó felé. Kifejezéstelen arc és rideg szürke szempár nézett a másikra. A férfi nem bírta a csuklyás alak rezzenéstelen és elszánt tekintetét. Zavartan elfordította a fejét. Egy csodálatos dallam indult útjára a domb tetejéről, a madárdal óvatosan elkerülte az üszkös, göcsörtös ágú fát. Így az ősrégi fa a sóvárgásával és a történeteivel maga lett a költemény.
Meséit napokon át hallgathatná ez erre járó vándor, ha az utazónak lenne hozzá megfelelő érzékszerve. A titokzatos figura egy tárgyat dobott a levegőbe. Nill ügyesen elkapta, de izgatottságában többször leejtette a földre, majd vizsgálni kezdte azt a valamit, de megfejteni nem tudta, sem az értékét felbecsülni – Mi ez, milyen anyagból készült és ki készítette? – pedig nagy gyűjtőnek számított, az otthona luxus szobáit benépesítették, folyamatosan gazdagították a pénzérmék, bélyegek, kardok, pajzsok és pecsétek, de ilyet még soha nem látott.
A kapucnis figura sokáig várakozott. A közeli lankán terpeszkedő fa ágán mozdulatlanná dermedt a fülemüle. Az elkezdett dal a levegőben lógott. A szél is megtorpant – amit önnek átadtam az a ritkaság – a férfi minden szavát megfontolva ejtette ki. Nill sokáig gondolkodott. Az elhagyatott hely először ijesztőnek tűnt, tele a félelmekkel átitatott ismeretlennel, titkokkal, láthatatlan csapdákkal és vérszomjas démoni teremtményekkel, de másodjára lehetőségeket is tartogatott, hamarosan elszánta magát. A döntését fülsiketítő dörej követte. A dörrenés elriasztotta a környékről az erdő lakóit. Kaparászás és suhogás, vinnyogás hallatszott mindenhonnan, eszeveszett menekülés lett úrrá az állatokon. Vörös mókusok kapaszkodtak fel a fatörzsre és bújtak el a biztonságos odúba. A csalit teljesen felbolydult. Szárnyak suhantak el a néma égbolton.
A ritkaság
A szorosan egymáshoz érő terebélyes tölgyfa lombozat egy formabontó automobilt követett. A poros földes úton cammogó piros csíkokkal felfestett járművet zsarát tekintet méregette.
A holdtalan, csillagtalan éji padlás a sűrű erdő cinkostársává vált, és ez olyan érzést nyújtott a sofőr számára, mintha a legsötétebb, leghosszabb boltíves pincéből próbálna kikerülni. A bor helyett a táj részegített. Egyszerre volt félelmetes és vonzó.
A városi terepre tervezett kocsi alkatrészei panaszosan nyöszörögtek, amint a sáros, gödrökkel tarkított úton próbálta magát átküzdeni. A műszerfalon villogó jelzések megszelídültek a rengetegben uralkodó atmoszféra miatt. Nill letekerte az üveget és kikönyökölt az ablakon. Forróság tombolt odabent. A fehér fénycsóva kíméletlenül hatolt be az erdei szentélybe, mint a bányagép fúrógépe tört át a sötétségen. Titkos helyekről feltörő gyökerek, tudósok által fel nem fedezett, meg nem nevezett, latin nevet nem viselő félelmetes formájú növények és ijedt szemű mályvacserjék, dühös pöttyös kalapjukat igazgató gombák bukkantak elő az éji bársony függöny mögül. Végül megérkezett a göcsörtös, vénséges rémalakhoz, ahová a találkozó volt megbeszélve. Azon a bizonyos éjszakán tomboló vihar örökre megváltoztatta a tölgyfa jellemét, külalakját és tulajdonságát. A villám látogatta fa üszkös démoni teste elrémítette az énekesmadarakat, így madárdal nem cirógatta a megmaradt széttört koronát.
A férfi leállította a járművét, lekapcsolta a reflektort és a modern lőfegyverét és az aktatáskát megragadva kiszállt a kocsiból. Léptek, neszezés nélkül lépett ki egy árny az álom-zöld cserjék közül – Kérem azt a dolgot, amiben megegyeztünk és akkor megkapja ezt – az autó előtt álldogáló férfi az aktatáskájára mutatott, lassan színpadias mozdulattal kinyitotta és találomra kivett néhány gondosan összetekert ropogós bankót, megsimogatta a fizetőeszközt, majd váratlanul bezárta és a revolverével türelmetlenül intett – Gyerünk már, sietek – A fantom öt lépést tett az autó felé. Kifejezéstelen arc és rideg szürke szempár nézett a másikra. A férfi nem bírta a csuklyás alak rezzenéstelen és elszánt tekintetét. Zavartan elfordította a fejét. Egy csodálatos dallam indult útjára a domb tetejéről, a madárdal óvatosan elkerülte az üszkös, göcsörtös ágú fát. Így az ősrégi fa a sóvárgásával és a történeteivel maga lett a költemény.
Meséit napokon át hallgathatná ez erre járó vándor, ha az utazónak lenne hozzá megfelelő érzékszerve. A titokzatos figura egy tárgyat dobott a levegőbe. Nill ügyesen elkapta, de izgatottságában többször leejtette a földre, majd vizsgálni kezdte azt a valamit, de megfejteni nem tudta, sem az értékét felbecsülni – Mi ez, milyen anyagból készült és ki készítette? – pedig nagy gyűjtőnek számított, az otthona luxus szobáit benépesítették, folyamatosan gazdagították a pénzérmék, bélyegek, kardok, pajzsok és pecsétek, de ilyet még soha nem látott.
A kapucnis figura sokáig várakozott. A közeli lankán terpeszkedő fa ágán mozdulatlanná dermedt a fülemüle. Az elkezdett dal a levegőben lógott. A szél is megtorpant – amit önnek átadtam az a ritkaság – a férfi minden szavát megfontolva ejtette ki. Nill sokáig gondolkodott. Az elhagyatott hely először ijesztőnek tűnt, tele a félelmekkel átitatott ismeretlennel, titkokkal, láthatatlan csapdákkal és vérszomjas démoni teremtményekkel, de másodjára lehetőségeket is tartogatott, hamarosan elszánta magát. A döntését fülsiketítő dörej követte. A dörrenés elriasztotta a környékről az erdő lakóit. Kaparászás és suhogás, vinnyogás hallatszott mindenhonnan, eszeveszett menekülés lett úrrá az állatokon. Vörös mókusok kapaszkodtak fel a fatörzsre és bújtak el a biztonságos odúba. A csalit teljesen felbolydult. Szárnyak suhantak el a néma égbolton.
Monday, January 18, 2010
A ritkaság
Simon Roland
A ritkaság
A szorosan egymáshoz érő terebélyes tölgyfa lombozat egy formabontó automobilt követett. A poros földes úton cammogó piros csíkokkal felfestett járművet zsarát tekintet méregette.
A holdtalan, csillagtalan éji padlás a sűrű erdő cinkostársává vált, és ez olyan érzést nyújtott a sofőr számára, mintha a legsötétebb, leghosszabb boltíves pincéből próbálna kikerülni. A bor helyett a táj részegített. Egyszerre volt félelmetes és vonzó. A városi terepre tervezett kocsi alkatrészei panaszosan nyöszörögtek, amint a sáros, gödrökkel tarkított úton próbálta magát átküzdeni. A műszerfalon villogó jelzések megszelídültek a rengetegben uralkodó atmoszféra miatt. Nill letekerte az üveget és kikönyökölt az ablakon. Forróság tombolt odabent. A fehér fénycsóva kíméletlenül hatolt be az erdei szentélybe, mint a bányagép fúrógépe, tört át a sötétségen. Titkos helyekről feltörő gyökerek, tudósok által fel nem fedezett, meg nem nevezett, latin nevet nem viselő félelmetes formájú növények és ijedt szemű mályvacserjék, dühös pöttyös kalapjukat igazgató gombák bukkantak elő az éji bársony függöny mögül. Végül elérkezett a göcsörtös, vénséges rémalakhoz, ahová a találkozó volt megbeszélve. Az a bizonyos éjszakán tomboló vihar örökre megváltoztatta a tölgyfa jellemét, külalakját és tulajdonságát. A villám látogatta fa üszkös démoni teste elrémítette az énekesmadarakat, így madárdal nem cirógatta a megmaradt széttört koronát.
A férfi leállította a járművét, lekapcsolta a reflektort és a modern lőfegyverét és az aktatáskát megragadva kiszállt a kocsiból. Léptek, neszezés nélkül lépett ki egy árny az álom-zöld cserjék közül – Kérem azt a dolgot, amiben megegyeztünk és akkor megkapja ezt – az autó előtt álldogáló férfi az aktatáskájára mutatott, lassan színpadias mozdulattal kinyitotta és találomra kivett néhány gondosan összetekert ropogós bankót, megsimogatta a fizetőeszközt, majd váratlanul bezárta és a revolverével türelmetlenül intett – Gyerünk már, sietek – A fantom öt lépést tett az autó felé. Kifejezéstelen arc és rideg szürke szempár nézett a másikra. A férfi nem bírta a csuklyás alak rezzenéstelen és elszánt tekintetét. Zavartan elfordította a fejét. Egy csodálatos dallam indult útjára a domb tetejéről, a madárdal óvatosan elkerülte az üszkös, göcsörtös ágú fát. Így az ősrégi fa a sóvárgásával és a történeteivel maga lett a költemény.
Meséit napokon át hallgathatná ez erre járó vándor, ha az utazónak lenne hozzá megfelelő érzékszerve. A titokzatos figura egy tárgyat dobott a levegőbe. Nill ügyesen elkapta, de izgatottságában többször leejtette a földre, majd vizsgálni kezdte azt a valamit, de megfejteni nem tudta, sem az értékét felbecsülni – Mi ez, milyen anyagból készült és ki készítette? – pedig nagy gyűjtőnek számított, az otthona szobáit benépesítették a pénzérmék, bélyegek, kardok, pajzsok és pecsétek, de ilyet még soha nem látott.
A csuklyás figura sokáig várakozott. A közeli lankán terpeszkedő fa ágán mozdulatlanná dermedt a fülemüle. Az elkezdett dal a levegőben lógott. A szél is megtorpant – amit önnek átadtam az a ritkaság – a férfi minden szavát megfontolva ejtette ki. Nill sokáig gondolkodott. Az elhagyatott hely először ijesztőnek tűnt, tele félelemmel, titkokkal, láthatatlan csapdákkal és démoni teremtményekkel, de másodjára lehetőségeket is tartogatott, hamarosan elszánta magát. A döntését fülsiketítő dörej követte. A dörrenés elriasztotta a környékről az erdő lakóit. Kaparászás és suhogás, vinnyogás követte egymást, eszeveszett menekülés lett úrrá az állatokon. Vörös mókusok kapaszkodtak fel a fatörzsre és bújtak el a biztonságos odúba. A csalit teljesen felbolydult. Szárnyak suhantak el a néma égbolton.
A ritkaság
A szorosan egymáshoz érő terebélyes tölgyfa lombozat egy formabontó automobilt követett. A poros földes úton cammogó piros csíkokkal felfestett járművet zsarát tekintet méregette.
A holdtalan, csillagtalan éji padlás a sűrű erdő cinkostársává vált, és ez olyan érzést nyújtott a sofőr számára, mintha a legsötétebb, leghosszabb boltíves pincéből próbálna kikerülni. A bor helyett a táj részegített. Egyszerre volt félelmetes és vonzó. A városi terepre tervezett kocsi alkatrészei panaszosan nyöszörögtek, amint a sáros, gödrökkel tarkított úton próbálta magát átküzdeni. A műszerfalon villogó jelzések megszelídültek a rengetegben uralkodó atmoszféra miatt. Nill letekerte az üveget és kikönyökölt az ablakon. Forróság tombolt odabent. A fehér fénycsóva kíméletlenül hatolt be az erdei szentélybe, mint a bányagép fúrógépe, tört át a sötétségen. Titkos helyekről feltörő gyökerek, tudósok által fel nem fedezett, meg nem nevezett, latin nevet nem viselő félelmetes formájú növények és ijedt szemű mályvacserjék, dühös pöttyös kalapjukat igazgató gombák bukkantak elő az éji bársony függöny mögül. Végül elérkezett a göcsörtös, vénséges rémalakhoz, ahová a találkozó volt megbeszélve. Az a bizonyos éjszakán tomboló vihar örökre megváltoztatta a tölgyfa jellemét, külalakját és tulajdonságát. A villám látogatta fa üszkös démoni teste elrémítette az énekesmadarakat, így madárdal nem cirógatta a megmaradt széttört koronát.
A férfi leállította a járművét, lekapcsolta a reflektort és a modern lőfegyverét és az aktatáskát megragadva kiszállt a kocsiból. Léptek, neszezés nélkül lépett ki egy árny az álom-zöld cserjék közül – Kérem azt a dolgot, amiben megegyeztünk és akkor megkapja ezt – az autó előtt álldogáló férfi az aktatáskájára mutatott, lassan színpadias mozdulattal kinyitotta és találomra kivett néhány gondosan összetekert ropogós bankót, megsimogatta a fizetőeszközt, majd váratlanul bezárta és a revolverével türelmetlenül intett – Gyerünk már, sietek – A fantom öt lépést tett az autó felé. Kifejezéstelen arc és rideg szürke szempár nézett a másikra. A férfi nem bírta a csuklyás alak rezzenéstelen és elszánt tekintetét. Zavartan elfordította a fejét. Egy csodálatos dallam indult útjára a domb tetejéről, a madárdal óvatosan elkerülte az üszkös, göcsörtös ágú fát. Így az ősrégi fa a sóvárgásával és a történeteivel maga lett a költemény.
Meséit napokon át hallgathatná ez erre járó vándor, ha az utazónak lenne hozzá megfelelő érzékszerve. A titokzatos figura egy tárgyat dobott a levegőbe. Nill ügyesen elkapta, de izgatottságában többször leejtette a földre, majd vizsgálni kezdte azt a valamit, de megfejteni nem tudta, sem az értékét felbecsülni – Mi ez, milyen anyagból készült és ki készítette? – pedig nagy gyűjtőnek számított, az otthona szobáit benépesítették a pénzérmék, bélyegek, kardok, pajzsok és pecsétek, de ilyet még soha nem látott.
A csuklyás figura sokáig várakozott. A közeli lankán terpeszkedő fa ágán mozdulatlanná dermedt a fülemüle. Az elkezdett dal a levegőben lógott. A szél is megtorpant – amit önnek átadtam az a ritkaság – a férfi minden szavát megfontolva ejtette ki. Nill sokáig gondolkodott. Az elhagyatott hely először ijesztőnek tűnt, tele félelemmel, titkokkal, láthatatlan csapdákkal és démoni teremtményekkel, de másodjára lehetőségeket is tartogatott, hamarosan elszánta magát. A döntését fülsiketítő dörej követte. A dörrenés elriasztotta a környékről az erdő lakóit. Kaparászás és suhogás, vinnyogás követte egymást, eszeveszett menekülés lett úrrá az állatokon. Vörös mókusok kapaszkodtak fel a fatörzsre és bújtak el a biztonságos odúba. A csalit teljesen felbolydult. Szárnyak suhantak el a néma égbolton.
Friday, January 08, 2010
A festő és a modell
Simon Roland
A festő és a modell
Lepedő és vászon,
ablak és függöny,
ébrenlét és álom,
birodalma küldött.
Mosolyog és nevet,
igen, nem és talán
titkos nyelven rebeg,
a csókos száj.
Kalap és cipellő,
térd, comb, szoknya
felfed és elrejt a nő,
a képzeletet tovább fonva.
Lomb ívű zöld fény,
cinkosává válsz,
szempár, kútmély,
érinthetetlen entitás.
A festő és a modell
Lepedő és vászon,
ablak és függöny,
ébrenlét és álom,
birodalma küldött.
Mosolyog és nevet,
igen, nem és talán
titkos nyelven rebeg,
a csókos száj.
Kalap és cipellő,
térd, comb, szoknya
felfed és elrejt a nő,
a képzeletet tovább fonva.
Lomb ívű zöld fény,
cinkosává válsz,
szempár, kútmély,
érinthetetlen entitás.
Wednesday, January 06, 2010
Évszak és költészet
Simon Roland
Évszak és költészet
Két verset alkot,
zsongó hársfa,
az eget és a köves partot,
fodros hullámba zárva.
Ökrös csillagszekér,
csikorogva vánszorog,
Parnasszus csúcsára felér,
mire a hajnal érinti a várromot.
Titokban lehull az éj,
csillagharmatos a padlat,
szundít a falevél,
szél és árny sem zargat.
Mélyül a tél vacka,
hóra hó, álomra álom száll,
tájfestő üres lapja,
új tavaszra vár.
Évszak és költészet
Két verset alkot,
zsongó hársfa,
az eget és a köves partot,
fodros hullámba zárva.
Ökrös csillagszekér,
csikorogva vánszorog,
Parnasszus csúcsára felér,
mire a hajnal érinti a várromot.
Titokban lehull az éj,
csillagharmatos a padlat,
szundít a falevél,
szél és árny sem zargat.
Mélyül a tél vacka,
hóra hó, álomra álom száll,
tájfestő üres lapja,
új tavaszra vár.
A legértékesebb kép II.
Simon Roland
A legértékesebb kép II.
A széltől védett festői kikötői utcácskában sétáltam, minden oldalról sziklák magasodtak, a szirtek körbezárták a kalózok és hős katonák tetteit őrző történelmi óvárost, mint a bástya a várat. A kardok és a csizmák az utcakőhöz csapódó hangját tiszta éjjelen is hallani, legalábbis ezt állította egy különcségeiről ismert helybeli. Itt ezen az élethű harcra kész szobrokkal és lengedező cégérekkel, a fürkész ablakokban és a költői balkonon buján virágzó növényekkel benépesített helyen éreztem, hogy valaki követ engem. Nem álltam meg és nem lassítottam, nem akartam feltűnést kelteni, nem fordultam hátra, mindig az előttem vonuló ábrándos ablakokban figyeltem a hátam mögött kirajzolódó képet.
Az épületek falán futkározó rozsdás ereszen csordogált a tegnapi zápor és vele együtt az éj is, majd elfolyt a nyitott fedelű kanálisban. Az erős tölgyfa ajtók mellett üres ládákból emelt tornyok sorakoztak, a hét órakor kezdődő piac eljövetelét várva - Az épületek közét néhány óra elteltével az árusok és a vevők ordítozása, heves alkudozása foglalja el, de most csak a félhomály uralkodik - A hajnal első sugara lassan bepréselte magát a szűk sikátorba. Az utca hol lefelé, hol felfelé kísért, a dombtetőre érve, a mohás háztetők felett megpillantottam a világítótornyot és az égbolt és a víz találkozási pontján egyensúlyozó vitorlást. Ekkor hirtelen zajt hallottam, egy tárgy esett a földre, a csörömpölést figyelmeztető némaság követte. Az egyik emeletes ház szégyenlősen elfordult és eltűnt a kanyarban. Sietős lépteket és beszédfoszlányt hozott a tócsákat dédelgető hideg sáros macskakő. A párhuzamos utcából két jól öltözött kisasszony igyekezett valahová, a kalapjuk az eget, a szoknyájuk a földet súrolta. Vidáman csacsogva haladtak a pirkadatban fürdő kilátóhoz. Sós levegő és nyugtató morajlás csalogatta őket. A szemlélődésem elől egy kapualjba húzódott vissza az árny. Egy kiszögelésben elrejtőztem és vártam, amikor sercegő hangot hallottam, nem tétováztam, azonnal előugrottam, a titokzatos alak fürgén átlendült a kerítésen és a gazos kertben nyoma veszett. Sokáig folytatódott a macska-egér játék, de nem sikerült fülön csípnem a figurát. Míg végül a kiflit megformázó nyikorgó cégérrel jelzett csukott ablakú pékség portája előtt meglapultam a hordó mögött. Meg akartam lesni a rejtélyes idegent. Kenyér illat és meghitt forróság igyekezett kitörni a bezárt ajtó és a nyílások résein át. Arra számítottam, hogy megleckéztetett goromba csavargó jött vissza, revansot venni a tegnap esti incidensért. Így hát felkészültem a találkozásra. Az utcák kezdtek megtelni járókelőkkel. Korsókkal felpakolt hölgyek, taligával közlekedő torzonborz férfiak, sétapálcás fiatal ficsúrok tolultak ki az utcákra. A hordó mögül tisztán láttam a lopakodó kapucnis alakot, mikor a közelembe ért megragadtam a karját és a falhoz löktem, úgy, hogy a szerencsétlen mozdulni sem bírt, a kezében szorongatott doboz a fűbe esett – Te nem lehetsz a tegnap esti támadóm, törékeny és vékony vagy - A sállal eltakart arcot akartam látni. Ismerős arc fogadott – Susan – kiáltottam fel őszinte meglepetésemben. Szőke tincseket igazgattam a reszkető ujjaimmal. Gyönyörű zöld szempár köszöntött. Mondani akartam valamit, de a kedvesem sosem tapasztalt szenvedélyes csókkal árasztott el. A táncoló szoknya alól kikandikáló combjaival átölelt, a sportos lábakon vándoroltak az ujjaim, egyre feljebb, meg akartam érinteni a titkát, de ő ragyogó szemekkel határozottan lefogta a kezem és játékosan ellökött magától, pajkosan arcul csapott, majd berángatott egy csendes romos házat rejtő kapualjba. A falhoz szorított, és újra szájon csókolt, vadul a nyakamba harapott, a blúza alól kitörő kebleivel fojtogatott. A ruháktól fokozatosan szabadítottam meg, míg végül anyaszült meztelenül feküdt a karjaimban, a lábaival csapdába ejtett, a hófehér teste mellett szürkének tűnt az udvaron hencegő, önmagát a tócsa tükrében tetszelgő fehér nárcisz. Izgatott és mohó sóhajok, titkok és felfedezések követték egymást. Kézen fogva sétáltunk el a szirt pereméhez, egy asztal alakú sziklára telepedtünk, leültünk.
A tenger arany fénnyel hömpölygött alattunk. A dobozról lekerült a tető, a szerelmem egy mágus mozdulatával emelte ki a tárgyat. Egy fényképet tartott a kezében. A tenger mélyéből kiemelkedő nap fényében fürdött a magaslat. A fotóról egy boldog szerelmespár tekintett vissza.
A legértékesebb kép II.
A széltől védett festői kikötői utcácskában sétáltam, minden oldalról sziklák magasodtak, a szirtek körbezárták a kalózok és hős katonák tetteit őrző történelmi óvárost, mint a bástya a várat. A kardok és a csizmák az utcakőhöz csapódó hangját tiszta éjjelen is hallani, legalábbis ezt állította egy különcségeiről ismert helybeli. Itt ezen az élethű harcra kész szobrokkal és lengedező cégérekkel, a fürkész ablakokban és a költői balkonon buján virágzó növényekkel benépesített helyen éreztem, hogy valaki követ engem. Nem álltam meg és nem lassítottam, nem akartam feltűnést kelteni, nem fordultam hátra, mindig az előttem vonuló ábrándos ablakokban figyeltem a hátam mögött kirajzolódó képet.
Az épületek falán futkározó rozsdás ereszen csordogált a tegnapi zápor és vele együtt az éj is, majd elfolyt a nyitott fedelű kanálisban. Az erős tölgyfa ajtók mellett üres ládákból emelt tornyok sorakoztak, a hét órakor kezdődő piac eljövetelét várva - Az épületek közét néhány óra elteltével az árusok és a vevők ordítozása, heves alkudozása foglalja el, de most csak a félhomály uralkodik - A hajnal első sugara lassan bepréselte magát a szűk sikátorba. Az utca hol lefelé, hol felfelé kísért, a dombtetőre érve, a mohás háztetők felett megpillantottam a világítótornyot és az égbolt és a víz találkozási pontján egyensúlyozó vitorlást. Ekkor hirtelen zajt hallottam, egy tárgy esett a földre, a csörömpölést figyelmeztető némaság követte. Az egyik emeletes ház szégyenlősen elfordult és eltűnt a kanyarban. Sietős lépteket és beszédfoszlányt hozott a tócsákat dédelgető hideg sáros macskakő. A párhuzamos utcából két jól öltözött kisasszony igyekezett valahová, a kalapjuk az eget, a szoknyájuk a földet súrolta. Vidáman csacsogva haladtak a pirkadatban fürdő kilátóhoz. Sós levegő és nyugtató morajlás csalogatta őket. A szemlélődésem elől egy kapualjba húzódott vissza az árny. Egy kiszögelésben elrejtőztem és vártam, amikor sercegő hangot hallottam, nem tétováztam, azonnal előugrottam, a titokzatos alak fürgén átlendült a kerítésen és a gazos kertben nyoma veszett. Sokáig folytatódott a macska-egér játék, de nem sikerült fülön csípnem a figurát. Míg végül a kiflit megformázó nyikorgó cégérrel jelzett csukott ablakú pékség portája előtt meglapultam a hordó mögött. Meg akartam lesni a rejtélyes idegent. Kenyér illat és meghitt forróság igyekezett kitörni a bezárt ajtó és a nyílások résein át. Arra számítottam, hogy megleckéztetett goromba csavargó jött vissza, revansot venni a tegnap esti incidensért. Így hát felkészültem a találkozásra. Az utcák kezdtek megtelni járókelőkkel. Korsókkal felpakolt hölgyek, taligával közlekedő torzonborz férfiak, sétapálcás fiatal ficsúrok tolultak ki az utcákra. A hordó mögül tisztán láttam a lopakodó kapucnis alakot, mikor a közelembe ért megragadtam a karját és a falhoz löktem, úgy, hogy a szerencsétlen mozdulni sem bírt, a kezében szorongatott doboz a fűbe esett – Te nem lehetsz a tegnap esti támadóm, törékeny és vékony vagy - A sállal eltakart arcot akartam látni. Ismerős arc fogadott – Susan – kiáltottam fel őszinte meglepetésemben. Szőke tincseket igazgattam a reszkető ujjaimmal. Gyönyörű zöld szempár köszöntött. Mondani akartam valamit, de a kedvesem sosem tapasztalt szenvedélyes csókkal árasztott el. A táncoló szoknya alól kikandikáló combjaival átölelt, a sportos lábakon vándoroltak az ujjaim, egyre feljebb, meg akartam érinteni a titkát, de ő ragyogó szemekkel határozottan lefogta a kezem és játékosan ellökött magától, pajkosan arcul csapott, majd berángatott egy csendes romos házat rejtő kapualjba. A falhoz szorított, és újra szájon csókolt, vadul a nyakamba harapott, a blúza alól kitörő kebleivel fojtogatott. A ruháktól fokozatosan szabadítottam meg, míg végül anyaszült meztelenül feküdt a karjaimban, a lábaival csapdába ejtett, a hófehér teste mellett szürkének tűnt az udvaron hencegő, önmagát a tócsa tükrében tetszelgő fehér nárcisz. Izgatott és mohó sóhajok, titkok és felfedezések követték egymást. Kézen fogva sétáltunk el a szirt pereméhez, egy asztal alakú sziklára telepedtünk, leültünk.
A tenger arany fénnyel hömpölygött alattunk. A dobozról lekerült a tető, a szerelmem egy mágus mozdulatával emelte ki a tárgyat. Egy fényképet tartott a kezében. A tenger mélyéből kiemelkedő nap fényében fürdött a magaslat. A fotóról egy boldog szerelmespár tekintett vissza.
A legértékesebb kép II.
Simon Roland
A legértékesebb kép II.
A széltől védett festői kikötői utcácskában sétáltam, minden oldalról sziklák magasodtak, a szirtek körbezárták a kalózok és hős katonák tetteit őrző történelmi óvárost, mint a bástya a várat. Itt ezen az élethű szobrokkal és lengedező cégérekkel, a fürkész ablakokban és a költői balkonon buján virágzó növényekkel benépesített helyen éreztem, hogy valaki követi engem. Nem álltam meg és nem lassítottam, nem akartam feltűnést kelteni, nem fordultam hátra, mindig az előttem vonuló ablakokban figyeltem a hátam mögött kirajzolódó képet.
Az épületek falán futkározó rozsdás ereszen csordogált a tegnapi zápor és vele együtt az éj is, majd elfolyt a nyitott fedelű kanálisban. Az erős tölgyfa ajtók mellett üres ládákból emelt tornyok sorakoztak, a hét órakor kezdődő piac eljövetelét várva - Az épületek közét néhány óra elteltével az árusok és a vevők ordítozása, heves alkudozása foglalja el, de most csak a félhomály uralkodik - A hajnal első sugara lassan bepréselte magát a szűk sikátorba. Az utca hol lefelé, hol felfelé kísért, a dombtetőre érve, a mohás háztetők felett megpillantottam a világítótornyot. Ekkor hirtelen zajt hallottam, egy tárgy esett a földre, a csörömpölést figyelmeztető némaság követte. Az egyik emeletes ház szégyenlősen elfordult és eltűnt a kanyarban. Sietős lépteket és beszédfoszlányt hozott a tócsákat dédelgető hideg sáros macskakő. A párhuzamos utcából két jól öltözött kisasszony igyekezett valahová, a kalapjuk az eget, a szoknyájuk a földet súrolta. Vidáman csacsogva haladtak a pirkadatban fürdő kilátóhoz. Sós levegő és nyugtató morajlás csalogatta őket.
A szemlélődésem elől egy kapualjba húzódott vissza az árny. Egy kiszögelésben elrejtőztem és vártam, amikor sercegő hangot hallottam, nem tétováztam, azonnal előugrottam, a titokzatos alak fürgén átlendült a kerítésen. Sokáig folytatódott a macska-egér játék, de nem sikerült fülön csípnem a figurát. Míg végül a kiflit megformázó nyikorgó cégérrel jelzett csukott ablakú pékség portája előtt meglapultam a hordó mögött. Meg akartam lesni a rejtélyes idegent. Kenyér illat és meghitt forróság igyekezett kitörni a bezárt ajtó és a nyílások résein át. Arra számítottam, hogy megleckéztetett goromba csavargó jött vissza, revansot venni a tegnap esti incidensért. Így hát felkészültem a találkozásra. Az utcák kezdtek megtelni járókelőkkel. Korsókkal felpakolt hölgyek, taligával közlekedő férfiak tolultak ki az utcákra.
A hordó mögül tisztán láttam a lopakodó kapucnis alakot, mikor a közelembe ért megragadtam a karját és a falhoz löktem, úgy, hogy a szerencsétlen mozdulni sem bírt, a kezében szorongatott doboz a fűbe esett – Te nem lehetsz a tegnap esti támadóm, törékeny és vékony vagy - A sállal eltakart arcot akartam látni. Ismerős arc fogadott – Susan – kiáltottam fel őszinte meglepetésemben. Szőke tincseket igazgattam a reszkető ujjaimmal. Gyönyörű zöld szempár köszöntött. Mondani akartam valamit, de a kedvesem sosem tapasztalt szenvedélyes csókkal árasztott el. A táncoló szoknya alól kikandikáló combjaival átölelt, a sportos lábakon vándoroltak az ujjaim, egyre feljebb, meg akartam érinteni a titkát, de ő ragyogó szemekkel határozottan lefogta a kezem és játékosan ellökött, pajkosan arcul csapott, majd berángatott egy csendes romos házat rejtő kapualjba. A falhoz szorított, és újra szájon csókolt, vadul a nyakamba harapott, a blúza alól kitörő kebleivel fojtogatott. A ruháktól fokozatosan szabadítottam meg, míg végül anyaszült meztelenül feküdt a karjaimban, a lábaival csapdába ejtett, a hófehér teste mellett szürkének tűnt az udvaron hencegő, önmagát a tócsa tükrében tetszelgő fehér nárcisz. Izgatott és mohó sóhajok, titkok és felfedezések követték egymást. Kézen fogva sétáltunk el a szirt pereméhez, egy asztal alakú sziklára telepedtünk leültünk.
A tenger arany fénnyel hömpölygött alattunk. A dobozról lekerült a tető, a szerelmem egy mágus mozdulatával emelte ki a tárgyat. Egy fényképet tartott a kezében. A tenger mélyéből kiemelkedő nap fényében fürdött a magaslat. A fotóról egy boldog szerelmespár tekintett vissza.
A legértékesebb kép II.
A széltől védett festői kikötői utcácskában sétáltam, minden oldalról sziklák magasodtak, a szirtek körbezárták a kalózok és hős katonák tetteit őrző történelmi óvárost, mint a bástya a várat. Itt ezen az élethű szobrokkal és lengedező cégérekkel, a fürkész ablakokban és a költői balkonon buján virágzó növényekkel benépesített helyen éreztem, hogy valaki követi engem. Nem álltam meg és nem lassítottam, nem akartam feltűnést kelteni, nem fordultam hátra, mindig az előttem vonuló ablakokban figyeltem a hátam mögött kirajzolódó képet.
Az épületek falán futkározó rozsdás ereszen csordogált a tegnapi zápor és vele együtt az éj is, majd elfolyt a nyitott fedelű kanálisban. Az erős tölgyfa ajtók mellett üres ládákból emelt tornyok sorakoztak, a hét órakor kezdődő piac eljövetelét várva - Az épületek közét néhány óra elteltével az árusok és a vevők ordítozása, heves alkudozása foglalja el, de most csak a félhomály uralkodik - A hajnal első sugara lassan bepréselte magát a szűk sikátorba. Az utca hol lefelé, hol felfelé kísért, a dombtetőre érve, a mohás háztetők felett megpillantottam a világítótornyot. Ekkor hirtelen zajt hallottam, egy tárgy esett a földre, a csörömpölést figyelmeztető némaság követte. Az egyik emeletes ház szégyenlősen elfordult és eltűnt a kanyarban. Sietős lépteket és beszédfoszlányt hozott a tócsákat dédelgető hideg sáros macskakő. A párhuzamos utcából két jól öltözött kisasszony igyekezett valahová, a kalapjuk az eget, a szoknyájuk a földet súrolta. Vidáman csacsogva haladtak a pirkadatban fürdő kilátóhoz. Sós levegő és nyugtató morajlás csalogatta őket.
A szemlélődésem elől egy kapualjba húzódott vissza az árny. Egy kiszögelésben elrejtőztem és vártam, amikor sercegő hangot hallottam, nem tétováztam, azonnal előugrottam, a titokzatos alak fürgén átlendült a kerítésen. Sokáig folytatódott a macska-egér játék, de nem sikerült fülön csípnem a figurát. Míg végül a kiflit megformázó nyikorgó cégérrel jelzett csukott ablakú pékség portája előtt meglapultam a hordó mögött. Meg akartam lesni a rejtélyes idegent. Kenyér illat és meghitt forróság igyekezett kitörni a bezárt ajtó és a nyílások résein át. Arra számítottam, hogy megleckéztetett goromba csavargó jött vissza, revansot venni a tegnap esti incidensért. Így hát felkészültem a találkozásra. Az utcák kezdtek megtelni járókelőkkel. Korsókkal felpakolt hölgyek, taligával közlekedő férfiak tolultak ki az utcákra.
A hordó mögül tisztán láttam a lopakodó kapucnis alakot, mikor a közelembe ért megragadtam a karját és a falhoz löktem, úgy, hogy a szerencsétlen mozdulni sem bírt, a kezében szorongatott doboz a fűbe esett – Te nem lehetsz a tegnap esti támadóm, törékeny és vékony vagy - A sállal eltakart arcot akartam látni. Ismerős arc fogadott – Susan – kiáltottam fel őszinte meglepetésemben. Szőke tincseket igazgattam a reszkető ujjaimmal. Gyönyörű zöld szempár köszöntött. Mondani akartam valamit, de a kedvesem sosem tapasztalt szenvedélyes csókkal árasztott el. A táncoló szoknya alól kikandikáló combjaival átölelt, a sportos lábakon vándoroltak az ujjaim, egyre feljebb, meg akartam érinteni a titkát, de ő ragyogó szemekkel határozottan lefogta a kezem és játékosan ellökött, pajkosan arcul csapott, majd berángatott egy csendes romos házat rejtő kapualjba. A falhoz szorított, és újra szájon csókolt, vadul a nyakamba harapott, a blúza alól kitörő kebleivel fojtogatott. A ruháktól fokozatosan szabadítottam meg, míg végül anyaszült meztelenül feküdt a karjaimban, a lábaival csapdába ejtett, a hófehér teste mellett szürkének tűnt az udvaron hencegő, önmagát a tócsa tükrében tetszelgő fehér nárcisz. Izgatott és mohó sóhajok, titkok és felfedezések követték egymást. Kézen fogva sétáltunk el a szirt pereméhez, egy asztal alakú sziklára telepedtünk leültünk.
A tenger arany fénnyel hömpölygött alattunk. A dobozról lekerült a tető, a szerelmem egy mágus mozdulatával emelte ki a tárgyat. Egy fényképet tartott a kezében. A tenger mélyéből kiemelkedő nap fényében fürdött a magaslat. A fotóról egy boldog szerelmespár tekintett vissza.
Monday, December 28, 2009
A legértékesebb kép
Simon Roland
A legértékesebb kép
A városi kikötő legmagasabban fekvő pontjáról, a lakatlan négyemeletes háznak a tetejéről messzelátóval pásztáztam az előttem elterülő tájat. A kiugró szirten terpeszkedő építmény kitűnő kilátást biztosított a tengerre. A halászkunyhók elbújtak a sötétségben, csak néha fedték fel magukat, amint a világítótorony opál fénye áthaladt a mohával benőtt nap és hold ácsolta háztetők felett. A burjánzó vadnövényzettel befutatott kövek között függöny és díszítés nélküli kicsiny ablakok, hunyorgó koboldszemek meredtek a végtelenbe.
Az érkező és távozó hajók fehér vitorlái tűztáncot jártak a nyáresti izgatottságban.
Az öbölben a középkori harci alakulatot megformázó természet alakította sziklák eltűntek a rubin fodrok alatt. A dagály ellepte a csipkés partot, ahol szerelmesek szoktak sétálni apály idején. A telihold a sekély vízben halászott, az éji csónakból kivetette hálóját. Ezüst halak ugrándoztak. A sötét áramlatban álmok, vágyak és titkok sodródtak.
A hátam mögül fenyegető csoszogás közelített, megpördültem. Az ósdi ruhába bugyolált férfi
könyörgő, követelőző szempárja villogott. Az összekócolt szakadt öltözetű figura pénzt kért tőlem. A hátizsákomból előkerült egy sonkás szendvics, felkínáltam a vacsorámat. A férfi durván elutasította az ételt – Ropogós pénzt adj nekem, vagy ledoblak a mélybe – kiáltotta dühösen és ellentmondást nem tűrően. Egy törött sörösüveggel suhintott felém, hátrébb léptem, megálltam a tető peremén. A mélyből sós vízpermet és hideg levegő csapódott fel. Felkaptam a közelemben lévő vasrudat és teljes erőmmel rávágtam a csavargó karjára. A támadóm felordított a fájdalomtól. Kiejtette a fegyverét és a karját fájlalva, szitkokat szórva elmenekült. Egy háromárbocos hajót megpillantva, az emlékek gyorsan megrohantak, elfelejtettem az előbbi incidenst, az öt évvel ezelőtt történt eseményeket újra felelevenítettem. A morajlás sem tudta elnyomni a feltörő sóhajomat.
A vízi sárkány névre keresztelt fregatt az orrát előreszegezve vidáman szelte a hullámokat. Az égbolt és a tenger minden oldalról átölelte a gyümölcsökkel és zöldséggel megpakolt vitorlást. Fotográfusként ihletet és kalandot keresve csatlakoztam az expedícióhoz. Célom az volt, hogy lencse végre kapjam a leggyönyörűbb képet és megnyerjem a legszebb pillanat című fotópályázatot. A lemenő nap rózsakertjében delfinek próbálták leszakítani az égi gyümölcsöt.
Elővettem a távcsövemet. Az óriási szörny folyamatosan mocorgott, morgott a hajó alatt, az óceán pikkelyén megcsillant a napfény. Egy lebegő tárgy keltette fel a kíváncsiságomat. Az izgő-mozgó hordó tetején egy sirály ült. Az érdeklődésemet rögtön felcsigázta a látvány. Előkaptam a fényképezőgépet és a masinát ráközelítettem a távolból integető tárgyra.
A fény és a színbeállítás után lenyomtam a gombot. Sikeresen rögzítettem. A madár rikácsolva tollászkodott. A hordó őre éberen teljesítette szolgálatát.
Megéreztem, hogy valaki tartózkodik a közelemben. Ijedten összerezzentem – Nem akartam megzavarni a munkáját – az édes hang kellemesen hatott rám. Félszeg pillantás és a bájos mosoly mögül egy gyönyörű fiatal nő nézett rám. Csillogó bűvös szemeivel megnyerte a tetszésemet. Szőke haját borzolta, fésülgette a szél. A zöld szemét titokzatosság övezte.
A korlátnak háttal állva bámult rám, várta a késlekedő válaszomat. Sokáig időztem az Aphrodité lábakon. Ősi kastélyokban látható Istennőket ábrázoló szobrokat megszégyenítő formák hangsúlyozták a lábak egyedi szépségét és tökéletességét. A szandálba bújtatott lábfejtől kezdve, mesebeli bokán át, izmok és kecses vonalak kísértek felfelé, a fellibbenő szoknya alól kikandikáló egészségesen buja combokig. Bemutatkoztunk egymásnak. A találkozás állandósult. Az ismertségből mély barátság lett. Együtt néztük a naplementét és a csillagokat, beszélgettünk, táncoltunk és sokat viccelődtünk. Felmásztunk a kötéllétrán egészen az árbockosárig, a hajó legmagasabb pontjáról is készítettünk felvételeket.
Az egyik vészjósló fellegekkel roskadozó estén odajött hozzám, leültünk egy ládára és a tájat néztük.
Amit akkor tettem, az olyan természetes volt, mint ahogy a tenger óriási tenyerébe veszi a vitorlást és a magasba emeli. Átöltem Susant és megcsókoltam a száját. A nő szenvedélyesen viszonozta a csókot. Egymást átkarolva álltunk a fedélzeten. Elvesztünk egymás tekintetében. Kettőnkről is készítettünk egy képet. A felhők megtartották ígéretüket. A vihar lecsapott. A fergeteg megtépázta a vitorlákat. A gonosz szél kitépte a kezemből a fényképeket és a gépet. A masinát sajnos elnyelte a tomboló tenger. Az ötből csak két képet tudtunk megmenteni.
Amikor beköszöntött a hajnal, már nem találtam sehol a szerelmemet. A matrózok nem is emlékeztek rá, az utaslistát átböngészve sem bukkantam rá a nevére.
A legértékesebb kép
A városi kikötő legmagasabban fekvő pontjáról, a lakatlan négyemeletes háznak a tetejéről messzelátóval pásztáztam az előttem elterülő tájat. A kiugró szirten terpeszkedő építmény kitűnő kilátást biztosított a tengerre. A halászkunyhók elbújtak a sötétségben, csak néha fedték fel magukat, amint a világítótorony opál fénye áthaladt a mohával benőtt nap és hold ácsolta háztetők felett. A burjánzó vadnövényzettel befutatott kövek között függöny és díszítés nélküli kicsiny ablakok, hunyorgó koboldszemek meredtek a végtelenbe.
Az érkező és távozó hajók fehér vitorlái tűztáncot jártak a nyáresti izgatottságban.
Az öbölben a középkori harci alakulatot megformázó természet alakította sziklák eltűntek a rubin fodrok alatt. A dagály ellepte a csipkés partot, ahol szerelmesek szoktak sétálni apály idején. A telihold a sekély vízben halászott, az éji csónakból kivetette hálóját. Ezüst halak ugrándoztak. A sötét áramlatban álmok, vágyak és titkok sodródtak.
A hátam mögül fenyegető csoszogás közelített, megpördültem. Az ósdi ruhába bugyolált férfi
könyörgő, követelőző szempárja villogott. Az összekócolt szakadt öltözetű figura pénzt kért tőlem. A hátizsákomból előkerült egy sonkás szendvics, felkínáltam a vacsorámat. A férfi durván elutasította az ételt – Ropogós pénzt adj nekem, vagy ledoblak a mélybe – kiáltotta dühösen és ellentmondást nem tűrően. Egy törött sörösüveggel suhintott felém, hátrébb léptem, megálltam a tető peremén. A mélyből sós vízpermet és hideg levegő csapódott fel. Felkaptam a közelemben lévő vasrudat és teljes erőmmel rávágtam a csavargó karjára. A támadóm felordított a fájdalomtól. Kiejtette a fegyverét és a karját fájlalva, szitkokat szórva elmenekült. Egy háromárbocos hajót megpillantva, az emlékek gyorsan megrohantak, elfelejtettem az előbbi incidenst, az öt évvel ezelőtt történt eseményeket újra felelevenítettem. A morajlás sem tudta elnyomni a feltörő sóhajomat.
A vízi sárkány névre keresztelt fregatt az orrát előreszegezve vidáman szelte a hullámokat. Az égbolt és a tenger minden oldalról átölelte a gyümölcsökkel és zöldséggel megpakolt vitorlást. Fotográfusként ihletet és kalandot keresve csatlakoztam az expedícióhoz. Célom az volt, hogy lencse végre kapjam a leggyönyörűbb képet és megnyerjem a legszebb pillanat című fotópályázatot. A lemenő nap rózsakertjében delfinek próbálták leszakítani az égi gyümölcsöt.
Elővettem a távcsövemet. Az óriási szörny folyamatosan mocorgott, morgott a hajó alatt, az óceán pikkelyén megcsillant a napfény. Egy lebegő tárgy keltette fel a kíváncsiságomat. Az izgő-mozgó hordó tetején egy sirály ült. Az érdeklődésemet rögtön felcsigázta a látvány. Előkaptam a fényképezőgépet és a masinát ráközelítettem a távolból integető tárgyra.
A fény és a színbeállítás után lenyomtam a gombot. Sikeresen rögzítettem. A madár rikácsolva tollászkodott. A hordó őre éberen teljesítette szolgálatát.
Megéreztem, hogy valaki tartózkodik a közelemben. Ijedten összerezzentem – Nem akartam megzavarni a munkáját – az édes hang kellemesen hatott rám. Félszeg pillantás és a bájos mosoly mögül egy gyönyörű fiatal nő nézett rám. Csillogó bűvös szemeivel megnyerte a tetszésemet. Szőke haját borzolta, fésülgette a szél. A zöld szemét titokzatosság övezte.
A korlátnak háttal állva bámult rám, várta a késlekedő válaszomat. Sokáig időztem az Aphrodité lábakon. Ősi kastélyokban látható Istennőket ábrázoló szobrokat megszégyenítő formák hangsúlyozták a lábak egyedi szépségét és tökéletességét. A szandálba bújtatott lábfejtől kezdve, mesebeli bokán át, izmok és kecses vonalak kísértek felfelé, a fellibbenő szoknya alól kikandikáló egészségesen buja combokig. Bemutatkoztunk egymásnak. A találkozás állandósult. Az ismertségből mély barátság lett. Együtt néztük a naplementét és a csillagokat, beszélgettünk, táncoltunk és sokat viccelődtünk. Felmásztunk a kötéllétrán egészen az árbockosárig, a hajó legmagasabb pontjáról is készítettünk felvételeket.
Az egyik vészjósló fellegekkel roskadozó estén odajött hozzám, leültünk egy ládára és a tájat néztük.
Amit akkor tettem, az olyan természetes volt, mint ahogy a tenger óriási tenyerébe veszi a vitorlást és a magasba emeli. Átöltem Susant és megcsókoltam a száját. A nő szenvedélyesen viszonozta a csókot. Egymást átkarolva álltunk a fedélzeten. Elvesztünk egymás tekintetében. Kettőnkről is készítettünk egy képet. A felhők megtartották ígéretüket. A vihar lecsapott. A fergeteg megtépázta a vitorlákat. A gonosz szél kitépte a kezemből a fényképeket és a gépet. A masinát sajnos elnyelte a tomboló tenger. Az ötből csak két képet tudtunk megmenteni.
Amikor beköszöntött a hajnal, már nem találtam sehol a szerelmemet. A matrózok nem is emlékeztek rá, az utaslistát átböngészve sem bukkantam rá a nevére.
Sunday, December 20, 2009
A láp II
Simon Roland
A láp II
A zseblámpa fénye egyre félénkebbé vált, ahogy haladtam a láp belseje felé. Egy üvöltés törte ezer darabra a csendet. Az elfajzott bokrok összerezzentek. A kövekkel kirakott út ijedten megtorpant, innen már nem akart tovább kísérni, a járhatatlan mocsár fenyegetően körülvett. A keskeny ösvény úgy szaladt vissza a fogadóhoz, mint a megijesztett kisfiú édesanyja karjai közé. Az ódon épület egyik ablakában gyertyafény vívta halálos táncát a sötétséggel.
A kocsmából beszélgetés szűrődött ki. Közelebb mentem az ablakhoz. A helyiségben csak a fiatal fogadóst láttam, háttal ült nekem, az asztalra könyökölve bólogatott, hevesen gesztikulált, nem csak a bor volt az egyetlen társasága, azonban beszélgetőpartnerét elrejtette az óriási szürke pillér és a félhomály, az ismeretlennek mély, rekedt hangja érkezett el hozzám.
A lakosztályom felett található padlásszobáról beszéltek, amelynek bejáratát a tragikus esemény után befalazták. Bárhogy helyezkedtem, nézelődtem, nem láthattam meg a titokzatos vendéget. A gyertyaláng feladta a küzdelmet, kék lobbanás után teljes sötétség és csend borult a teremre. Elhatároztam, hogy megfejtem a titkot - Csak egyetlen módon tudok feljutni a manzárdszobába – A nyirkos hideg falon burjánzó dús zöld növényre esett a pillantásom.
Belekapaszkodtam a futónövénybe és elindultam felfelé, az emeleti ablakpárkányok közötti kiszögelések, kiugrók, díszek segítettek az előrehaladásban, a lábammal biztos helyzetbe próbáltam kerülni, miközben a kezem a további lehetőséget kutatta. Hegycsúcsok vadvirág illatát hordozó sietős esőcseppeket szórt arcomba a szél.
A hold előmerészkedett kastélyából, kíváncsian tekintett a mélybe.
Lassan, minden mozdulatomat megfontolva végül az ujjaim megérintették a manzárdablak kőpárkányát.
Az egyik kezemmel erősen kapaszkodtam, biztos fogódzót találtam, a másikkal belöktem a kicsiny nyílást. Az ezer zsarát szemű titok felébredt több száz éves álmából és a betolakodóra tekintett. A világító bogarak kifelé iramodtak a friss levegőre, a szabadba. A padláson kutatott az elemlámpa bíbor sugara, az asztalon szétszórt levelek hevertek.
Az ágy fölött megtaláltam a tőrt, és a felbecsülhetetlen tárgy tulajdonosát, a párbajmestert.
A portréképről maga az ősz hajú mester küldte fenyegetéseit. A kíváncsiságtól hajtva megragadtam a harci eszközt, az ujjaimmal tapintottam a rubin markolatú eszközt.
Éreztem a súlyát. A párbajmester szigorúan figyelte a cselekedetemet, összehúzott szemöldökkel követelte vissza a fegyverét. Újra az asztal esett a figyelem középpontjára.
Tanulmányozni kezdtem a mesterien kidolgozott kést, szimbólumokat vésett bele a készítő, óvatosan visszatettem a helyére a tőrt. A padlón egy papírra tapostam, lehajoltam felvettem, a bíbor sugár pecsétként hagyta jóvá a leírtakat.
„Ijedt utat hajszol,
álmot űz a láb,
holdat, csillagot, titkot
nyel a lidérces láp.”
Hangosan olvastam fel a verset.
Mire a falra pillantottam, már csak a hűlt helyét találtam a tőrnek. Átkutattam a helyiséget, de sehol nem találtam a tárgyat. Rejtélyes módon nyoma veszett.
A kúszónövényen lemásztam, biztonságban leértem, semmi probléma nem akadt, már azon a szándékon voltam, hogy belépjek a fogadó ajtaján, amikor egy kalapot viselő idegen férfi szólított meg – Sajnos itt nem tud megszállni. – érdeklődéssel fordultam az alak felé – Három éjszakára foglaltam szobát, a fogadós egy részeges fiatalember – óriási megdöbbenést és félelmet tapasztaltam a falusi arcán – Uram, ez a fogadó több, mint 400 éve bezárta kapuit. A falusi magamra hagyott. A gondolatok cikáztak elmémben, logikus magyarázatot keresve a történtekre. A szálloda belső része az előbb elhangzott mondatokat igazolta, koszos bútorok roncsait őrizte a terem, a kocsma is eltűnt, helyette üres helyiség riogatta a holdfényt.
A ruháimat és a dolgaimat szerencsére megtaláltam, hátizsákomba pakoltam és irány az ismeretlen vidék. Új kalandok felé vettem az irányt. A messzi kunyhó udvarán árnyak küzdöttek egymással, fémes csattanás és kiáltás váltakozott. A láp lidércesen táncolt.
A láp II
A zseblámpa fénye egyre félénkebbé vált, ahogy haladtam a láp belseje felé. Egy üvöltés törte ezer darabra a csendet. Az elfajzott bokrok összerezzentek. A kövekkel kirakott út ijedten megtorpant, innen már nem akart tovább kísérni, a járhatatlan mocsár fenyegetően körülvett. A keskeny ösvény úgy szaladt vissza a fogadóhoz, mint a megijesztett kisfiú édesanyja karjai közé. Az ódon épület egyik ablakában gyertyafény vívta halálos táncát a sötétséggel.
A kocsmából beszélgetés szűrődött ki. Közelebb mentem az ablakhoz. A helyiségben csak a fiatal fogadóst láttam, háttal ült nekem, az asztalra könyökölve bólogatott, hevesen gesztikulált, nem csak a bor volt az egyetlen társasága, azonban beszélgetőpartnerét elrejtette az óriási szürke pillér és a félhomály, az ismeretlennek mély, rekedt hangja érkezett el hozzám.
A lakosztályom felett található padlásszobáról beszéltek, amelynek bejáratát a tragikus esemény után befalazták. Bárhogy helyezkedtem, nézelődtem, nem láthattam meg a titokzatos vendéget. A gyertyaláng feladta a küzdelmet, kék lobbanás után teljes sötétség és csend borult a teremre. Elhatároztam, hogy megfejtem a titkot - Csak egyetlen módon tudok feljutni a manzárdszobába – A nyirkos hideg falon burjánzó dús zöld növényre esett a pillantásom.
Belekapaszkodtam a futónövénybe és elindultam felfelé, az emeleti ablakpárkányok közötti kiszögelések, kiugrók, díszek segítettek az előrehaladásban, a lábammal biztos helyzetbe próbáltam kerülni, miközben a kezem a további lehetőséget kutatta. Hegycsúcsok vadvirág illatát hordozó sietős esőcseppeket szórt arcomba a szél.
A hold előmerészkedett kastélyából, kíváncsian tekintett a mélybe.
Lassan, minden mozdulatomat megfontolva végül az ujjaim megérintették a manzárdablak kőpárkányát.
Az egyik kezemmel erősen kapaszkodtam, biztos fogódzót találtam, a másikkal belöktem a kicsiny nyílást. Az ezer zsarát szemű titok felébredt több száz éves álmából és a betolakodóra tekintett. A világító bogarak kifelé iramodtak a friss levegőre, a szabadba. A padláson kutatott az elemlámpa bíbor sugara, az asztalon szétszórt levelek hevertek.
Az ágy fölött megtaláltam a tőrt, és a felbecsülhetetlen tárgy tulajdonosát, a párbajmestert.
A portréképről maga az ősz hajú mester küldte fenyegetéseit. A kíváncsiságtól hajtva megragadtam a harci eszközt, az ujjaimmal tapintottam a rubin markolatú eszközt.
Éreztem a súlyát. A párbajmester szigorúan figyelte a cselekedetemet, összehúzott szemöldökkel követelte vissza a fegyverét. Újra az asztal esett a figyelem középpontjára.
Tanulmányozni kezdtem a mesterien kidolgozott kést, szimbólumokat vésett bele a készítő, óvatosan visszatettem a helyére a tőrt. A padlón egy papírra tapostam, lehajoltam felvettem, a bíbor sugár pecsétként hagyta jóvá a leírtakat.
„Ijedt utat hajszol,
álmot űz a láb,
holdat, csillagot, titkot
nyel a lidérces láp.”
Hangosan olvastam fel a verset.
Mire a falra pillantottam, már csak a hűlt helyét találtam a tőrnek. Átkutattam a helyiséget, de sehol nem találtam a tárgyat. Rejtélyes módon nyoma veszett.
A kúszónövényen lemásztam, biztonságban leértem, semmi probléma nem akadt, már azon a szándékon voltam, hogy belépjek a fogadó ajtaján, amikor egy kalapot viselő idegen férfi szólított meg – Sajnos itt nem tud megszállni. – érdeklődéssel fordultam az alak felé – Három éjszakára foglaltam szobát, a fogadós egy részeges fiatalember – óriási megdöbbenést és félelmet tapasztaltam a falusi arcán – Uram, ez a fogadó több, mint 400 éve bezárta kapuit. A falusi magamra hagyott. A gondolatok cikáztak elmémben, logikus magyarázatot keresve a történtekre. A szálloda belső része az előbb elhangzott mondatokat igazolta, koszos bútorok roncsait őrizte a terem, a kocsma is eltűnt, helyette üres helyiség riogatta a holdfényt.
A ruháimat és a dolgaimat szerencsére megtaláltam, hátizsákomba pakoltam és irány az ismeretlen vidék. Új kalandok felé vettem az irányt. A messzi kunyhó udvarán árnyak küzdöttek egymással, fémes csattanás és kiáltás váltakozott. A láp lidércesen táncolt.
Tuesday, December 15, 2009
Éji madárdal
Simon Roland
Éji madárdal
Hold igézte falevél,
feneketlen kútba hull,
burjánzik az éj,
álmon és folyón túl.
Az erdő tapasztalja létét,
késő zöld torony kiált,
fényűző palota mélyén,
énekel s táncol a driád.
Éji madárdal
Hold igézte falevél,
feneketlen kútba hull,
burjánzik az éj,
álmon és folyón túl.
Az erdő tapasztalja létét,
késő zöld torony kiált,
fényűző palota mélyén,
énekel s táncol a driád.
A láp
Simon Roland
A láp
Kalandvágyó lelkem új utakra vitt, a hátizsákomba pakoltam a kedvenc könyveimet, több hétre elegendő élelmet, ivóvizet, szépen csilingelő érméket és elindultam az ismeretlen felé. Különösebb tervek nélkül vándoroltam. Völgyek, dombok, hegygerincek jegyezték lépteimet a természet naplójába, néhány helybeli megbámult és megemelt kalappal üdvözölt. Az őszi napfény erőtlenül bocsátotta sugarait. Az elszórtan elterülő takaros házak ablakai vidáman kacsintottak reám. Az érkezésemre fellebbenő ködfüggöny mögül nyomasztó táj körvonalazódott ki. Késő délután volt, bagoly szemű manzárd nézett át a sajgó-zöld sűrű lombok között – Jöjj vendég, szállj meg nálam – a sivár környezettel mit sem törődve engedtem a felszólításnak, áruval megrakott ökrös szekér által is járható, széles ösvény kísért a szállodához. Három éjszakára foglaltam szállást. A második emeleten kaptam helyet.
A szobám kényelméről, vagy csak a minimális pihenési lehetőségről egy falhoz lapuló spártai katonáknak tervezett ágy és egy egyszerű támlás szék gondoskodott. A hátizsákom és a váltás ruhám elfoglalta helyét az öreg komornyik kinézetű mogorva gardróbszekrényben.
A lakosztályom ablakából a közeli lápra nyílott a kilátás. Az égbolt narancsszínű fénye a távoli kunyhót kiemelte a mocsárból, mint egy tájképfestményen megalkotott figyelemfelkeltő forma, a környezet erre a bizonyos pontra fókuszált. A tőzeg ősrégi barátja az álruhás herceg, az est nem leszállt, hanem átöltözött, a szürke kabátját ében köpenyére cserélte. A közeli kopár fa a tőzegben elsüllyedő ember kinyújtott segítségért kiáltó kezére hasonlított.
A csontos ujjak figyelmeztetően intettek. A naplemente futórózsaként burjánzott a vándorló hófehér fellegek társaságában. A felgyulladt boltozatot úgy fújta el a hirtelen feltámadt szél, mint a lefekvéshez készülődő háziúr a gyertyalángot. Az éj leverte sátrát. A holdat és a csillagokat, zajokat, neszeket elnyelte a lidérces láp. A messzi lakóhely, amelyet sokáig tanulmányoztam lassan eltűnt a gomolygó sötétségben és az ablaküvegen táncoló esőcseppek ritmusában.
A zseblámpával a kezemben, magamra öltve a kapucnis kabátomat, kiléptem a fáklyával megvilágított folyosóra, lementem a lépcsőn. A pultnál álló fiatal fogadós széles mozdulattal állt elém. A vörös szemén, a bizonytalan mozdulatain és a túlzottan barátságos modorán egyből észrevettem, hogy igencsak elázott, de nem a kinti zuhogó esőben – Nem ajánlom önnek az éji sétát, veszélyes lehet – elmosolyodtam – egy ilyen ódon szálloda, csakis kísértetjárta lehet – a maró megjegyzésemmel mit sem törődve terelgetett a másik irányba.
A kocsma üresen ásítozott. Szeretnék elmesélni egy megtörtént esetet, és közben megkóstolhatná a boromat is - az asztalhoz kísért, leültem – Az egyik ősöm mesélte, hogy megszállt ebben a hotelben a legendás párbajmester, messze földön híres volt harctudásáról, technikájáról, legyőzhetetlennek bizonyult minden csatában. Az idősödő férfi a kocsmában összetűzésbe keveredett egy feltűnően pimasz, hencegő fiatalemberrel, aki meggondolatlanságában kihívta őt párbajra. Éjfélre tűzték ki a küzdelem időpontját, a helyszín a mocsár legvadabb részén álló lakatlan házikó udvara lett – A mesélő egy pillanatra abbahagyta a lelkes elbeszélését, töltött magának a hatalmas korsóba és nekem is a megüresedett kupába -
Az idős férfi a párbaj előtt ideiglenesen elvállalt munkáját teljesítette, szüksége volt a pénzre, rönkökkel felpakolt szekerével haladt a lápon keresztül, a messzi faluba, amikor elvetemült rablógyilkosok támadtak rá. Hősiesen védte magát puszta kézzel, a begyakorlott mozdulatok segítettek neki, de a túlerőben lévő kardokkal és lándzsákkal állig felfegyverkezett haramiák végül kegyetlenül végeztek vele. A holttestére az öntelt ellenfele talált rá, akit nagyon megviselt a mester halála és az elmaradt párbaj, mélységesen szomorú volt és dühös. Tisztességes ember lévén ősi ceremóniával eltemette a nagy harcost a magányos kunyhó kertjében – Kiittam a finom fehérbort a pohárból, megköszöntem a vendéglátást, mivel azt hittem a fiatalember befejezte a történetét, azonban a fogadós még izgatottabban és halkabban folytatta az elbeszélését – Azóta eltelt több, mint négyszáz év, de a tőr még mindig abban a befalazott emeleti szobában található. Egy tolvaj megpróbálta ellopni a felbecsülhetetlen értékű harci eszközt, azonban a lakosztályban olyan dolgot látott, hallott és tapasztalt, hogy megőrült és gomolygó mocsárban bolyongva nyoma veszett. Én mondom, a tőr el van átkozva – kinéztem az ablakon, a sötétség zsörtölődött és fenyegetőzött. Az eső megenyhült. Felálltam az asztaltól és kiléptem az udvarra. Az elemlámpa fénycsóváját a távolba irányítottam, óvatos léptekkel követtem a keskeny utat.
A láp
Kalandvágyó lelkem új utakra vitt, a hátizsákomba pakoltam a kedvenc könyveimet, több hétre elegendő élelmet, ivóvizet, szépen csilingelő érméket és elindultam az ismeretlen felé. Különösebb tervek nélkül vándoroltam. Völgyek, dombok, hegygerincek jegyezték lépteimet a természet naplójába, néhány helybeli megbámult és megemelt kalappal üdvözölt. Az őszi napfény erőtlenül bocsátotta sugarait. Az elszórtan elterülő takaros házak ablakai vidáman kacsintottak reám. Az érkezésemre fellebbenő ködfüggöny mögül nyomasztó táj körvonalazódott ki. Késő délután volt, bagoly szemű manzárd nézett át a sajgó-zöld sűrű lombok között – Jöjj vendég, szállj meg nálam – a sivár környezettel mit sem törődve engedtem a felszólításnak, áruval megrakott ökrös szekér által is járható, széles ösvény kísért a szállodához. Három éjszakára foglaltam szállást. A második emeleten kaptam helyet.
A szobám kényelméről, vagy csak a minimális pihenési lehetőségről egy falhoz lapuló spártai katonáknak tervezett ágy és egy egyszerű támlás szék gondoskodott. A hátizsákom és a váltás ruhám elfoglalta helyét az öreg komornyik kinézetű mogorva gardróbszekrényben.
A lakosztályom ablakából a közeli lápra nyílott a kilátás. Az égbolt narancsszínű fénye a távoli kunyhót kiemelte a mocsárból, mint egy tájképfestményen megalkotott figyelemfelkeltő forma, a környezet erre a bizonyos pontra fókuszált. A tőzeg ősrégi barátja az álruhás herceg, az est nem leszállt, hanem átöltözött, a szürke kabátját ében köpenyére cserélte. A közeli kopár fa a tőzegben elsüllyedő ember kinyújtott segítségért kiáltó kezére hasonlított.
A csontos ujjak figyelmeztetően intettek. A naplemente futórózsaként burjánzott a vándorló hófehér fellegek társaságában. A felgyulladt boltozatot úgy fújta el a hirtelen feltámadt szél, mint a lefekvéshez készülődő háziúr a gyertyalángot. Az éj leverte sátrát. A holdat és a csillagokat, zajokat, neszeket elnyelte a lidérces láp. A messzi lakóhely, amelyet sokáig tanulmányoztam lassan eltűnt a gomolygó sötétségben és az ablaküvegen táncoló esőcseppek ritmusában.
A zseblámpával a kezemben, magamra öltve a kapucnis kabátomat, kiléptem a fáklyával megvilágított folyosóra, lementem a lépcsőn. A pultnál álló fiatal fogadós széles mozdulattal állt elém. A vörös szemén, a bizonytalan mozdulatain és a túlzottan barátságos modorán egyből észrevettem, hogy igencsak elázott, de nem a kinti zuhogó esőben – Nem ajánlom önnek az éji sétát, veszélyes lehet – elmosolyodtam – egy ilyen ódon szálloda, csakis kísértetjárta lehet – a maró megjegyzésemmel mit sem törődve terelgetett a másik irányba.
A kocsma üresen ásítozott. Szeretnék elmesélni egy megtörtént esetet, és közben megkóstolhatná a boromat is - az asztalhoz kísért, leültem – Az egyik ősöm mesélte, hogy megszállt ebben a hotelben a legendás párbajmester, messze földön híres volt harctudásáról, technikájáról, legyőzhetetlennek bizonyult minden csatában. Az idősödő férfi a kocsmában összetűzésbe keveredett egy feltűnően pimasz, hencegő fiatalemberrel, aki meggondolatlanságában kihívta őt párbajra. Éjfélre tűzték ki a küzdelem időpontját, a helyszín a mocsár legvadabb részén álló lakatlan házikó udvara lett – A mesélő egy pillanatra abbahagyta a lelkes elbeszélését, töltött magának a hatalmas korsóba és nekem is a megüresedett kupába -
Az idős férfi a párbaj előtt ideiglenesen elvállalt munkáját teljesítette, szüksége volt a pénzre, rönkökkel felpakolt szekerével haladt a lápon keresztül, a messzi faluba, amikor elvetemült rablógyilkosok támadtak rá. Hősiesen védte magát puszta kézzel, a begyakorlott mozdulatok segítettek neki, de a túlerőben lévő kardokkal és lándzsákkal állig felfegyverkezett haramiák végül kegyetlenül végeztek vele. A holttestére az öntelt ellenfele talált rá, akit nagyon megviselt a mester halála és az elmaradt párbaj, mélységesen szomorú volt és dühös. Tisztességes ember lévén ősi ceremóniával eltemette a nagy harcost a magányos kunyhó kertjében – Kiittam a finom fehérbort a pohárból, megköszöntem a vendéglátást, mivel azt hittem a fiatalember befejezte a történetét, azonban a fogadós még izgatottabban és halkabban folytatta az elbeszélését – Azóta eltelt több, mint négyszáz év, de a tőr még mindig abban a befalazott emeleti szobában található. Egy tolvaj megpróbálta ellopni a felbecsülhetetlen értékű harci eszközt, azonban a lakosztályban olyan dolgot látott, hallott és tapasztalt, hogy megőrült és gomolygó mocsárban bolyongva nyoma veszett. Én mondom, a tőr el van átkozva – kinéztem az ablakon, a sötétség zsörtölődött és fenyegetőzött. Az eső megenyhült. Felálltam az asztaltól és kiléptem az udvarra. Az elemlámpa fénycsóváját a távolba irányítottam, óvatos léptekkel követtem a keskeny utat.
Tuesday, December 01, 2009
Útszéli fogadó
Simon Roland
Útszéli fogadó
Koppan a csizma, mordul a padló,
rakd a tétet, játssz,
száz ezüst és a fakó bankó,
trónt foszt a kapzsi ász.
Asztal és ököl,
tűz és szesz,
kés pörög,
az éjfélhez.
Csók, tűz, szesz,
kockázat, párbaj
mind egy lesz,
mire az óra elüti a hármat.
Útszéli fogadó
Koppan a csizma, mordul a padló,
rakd a tétet, játssz,
száz ezüst és a fakó bankó,
trónt foszt a kapzsi ász.
Asztal és ököl,
tűz és szesz,
kés pörög,
az éjfélhez.
Csók, tűz, szesz,
kockázat, párbaj
mind egy lesz,
mire az óra elüti a hármat.
Kísértethajó
Simon Roland
Kísértethajó
Szétszabdalt vitorla,
átlátszó csillagos kupola,
időtlen suhan tova,
vizek örök foglya.
Árbocon sikolt,
láthatatlan sirály,
csőrében a telihold,
gomolygó semmi az útirány.
Palackba zár,
üzenetet felad,
víz felett száll,
mennyei fregatt.
Kísértethajó
Szétszabdalt vitorla,
átlátszó csillagos kupola,
időtlen suhan tova,
vizek örök foglya.
Árbocon sikolt,
láthatatlan sirály,
csőrében a telihold,
gomolygó semmi az útirány.
Palackba zár,
üzenetet felad,
víz felett száll,
mennyei fregatt.
Saturday, November 28, 2009
A legfelső emelet III
Simon Roland
A legfelső emelet III
A legkifinomultabb és legfennköltebb író tolla is hirtelen megakadt volna a papíron, ha ezzel a látvánnyal szembesül. A mélység és a magasság félelmetesen gyönyörű fogalmát fejezték ki az örvénylő téllel dacoló méltóságteljes fenyőfák. A szelíd völgyet és a barátságtalan hegygerincet uralmuk alá hajtó örökzöld tűlevelűek csúcsán megszédült a telihold. Az artikulálatlan ordítást gördülő kövek követték. Két férfi dulakodott– A szobor az enyém, nem engedem, hogy elpusztítsd – a dühös fergeteget is túlkiáltó mondat után elkeseredett küzdelem következett, karok és lábak váltogatták egymást, ütések, rúgások záporoztak, míg végül a legmagasabb hegycsúcsot meghódító hold kihirdette a győztest. Az egyikük utat kért az örökzöldek közt, a férfi eltűnt a tűlevelű mélységben, az üvöltését sokáig tárgyalták az ősi bölcs sziklák, a másik alak diadalittasan állt a holdfényben lángoló szirt peremén. A birtokomba került kulcsra esett a pillantásom, a 255 –ös szám szerepelt rajta.
A meredek úton észrevettem a koldust. A tárgyat elsüllyesztettem a zsebembe és próbáltam követni a fürgén mozgó szegényes öltözetű figurát.
Egy szűk bejáratú barlangba futott be. A kacskaringós kaverna sokáig vezetett, először felfelé, azután folyamatosan lefelé. A szűkülő, időnként táguló üregben nem volt teljesen sötét, a réseken időnként benézett a magányos égi utazó, kíváncsi volt, vajon hol bukkanok ki legközelebb. A göcsörtös falakról meredező jégcsapokban a tavasz tiszta szépsége tükröződött. Sokáig bóklásztam a veszélyes járatban, mire elértem a kijáratot. Ismerős épület fogadott, a felújításra váró kastély tornyai integettek. A kovácsoltvas kapu előtt egy tábla állt – Ezt vajon mikor állították fel? –kérdeztem magamtól, majd letöröltem a felgyülemlett hópelyheket a megdőlt tábláról – Hotel Forlorn – szép gondosan formázott betűk rajzolódtak ki a fehérség alól, a dermedt ujjaimat követve. A postaláda eltűnt. A változás csak fokozódott az udvarra belépve, a labirintus formájú sövények között a hősiesen küzdő angyalok mellé koboldok is csatlakoztak – Sövények, új szobrok, mi folyik itt? – az épület homlokzatán kitűnő állapotú díszítések, motívumok futottak végig az évszázados falakon. A nagy ablakok is tökéletes állapotban pompáztak, bársony függönyök játszadoztak a fényekkel és a színekkel. A főbejáratról is eltávozott a megkopottság. A legnagyobb meglepetés akkor várt, mikor bejutottam a nemesi kúria belsejébe. A recepciós pultnál egy furcsa divat szerint öltözködő férfi fogadta a bőröndökkel megpakolt vendégeket, a mennyezeten freskók, a falakon ízléses tájképek üdvözöltek. A kastély ismerős volt, de teljesen átalakult, az előnyére, utat törtem a dámák és az urak rengetegében, hogy megkeressem a munkaadómat - Mi folyik itt, filmforgatás vagy művészeti kiállítás? -
A nagy teremben felhalmozódott rom helyén fejedelmi piros szőnyeggel felfutatott lépcsőfeljáró kísérte fel a vendégeket. A tenyeremet a művészi kidolgozású korlátra helyeztem és hagytam, hogy vezessen. A lépcsőfokok úgy menekültek előlem, mint az elmémben lüktető kérdések elől szaladó válaszok. A szállodai szobák növekvő számait figyelve haladtam felfelé, akrobatikus ügyességgel kikerültem egy megbotránkozott, túlsúlyos takarítónőt, majdnem felborítottam a felmosó vödrét, míg végül a lépcsőfokos elvágta a további lehetőség útját. A 254- es lakosztály nyitott ajtajában egy szerelmespár ölelkezett, észre sem vettek, hogy ha egy csapat indiánost játszó kölyök randalírozott volna a közelükben, hatalmas ricsajt csapva, az sem vont volna el a figyelmüket. Teljesen elmerültek egymásban, végül a férfi felkapta a lányt és elvonult a szobába. Kihajoltam a nyitva felejtett ablakon. Szitált a hó. - Holle anyó valószínűleg sok párnáját elhasználta már – A padlás piros fényeit küldte a fehér éjszakába - Ez nem a legfelső emelet – Az előbb említett helyiség nem a folyosó végén helyezkedett el, de több szoba már nem volt a közelben. Egy nyílásra figyeltem fel, a tőr pengéjének a méretéhez és formájához igazodott, ezért beleraktam az éles vadászfegyvert. A kést belecsúsztattam a zárba és elfordítottam. A fal kettévált és én beléptem a sötétségbe, az elemlámpámat rutinos mozdulattal felkattintottam. A por felkavarodott, a lépteim és a mozdulataim nyomán, majd egy rozoga falépcső tárult fel.
A kalandom folytatódott, a félelemmel mit sem törődve elindultam felfelé. A deszkák jajongtak, könyörögtek – Fordulj vissza, fordulj vissza – hiába ismételgették a baljóslatú figyelmeztetést, én csak mentem tovább.
A legfelső emeleten csak egyetlen lakosztály volt. Itt csak egy kicsinyke ablakot helyeztek a gondos tervezők. A 255- ös ajtó zárjába helyeztem a kulcsot és feloldottam a titok évszázados nyelvét. A szobába lépve egy izzó szemű, ugrásra kész monstrum várakozott.
A legfelső emelet III
A legkifinomultabb és legfennköltebb író tolla is hirtelen megakadt volna a papíron, ha ezzel a látvánnyal szembesül. A mélység és a magasság félelmetesen gyönyörű fogalmát fejezték ki az örvénylő téllel dacoló méltóságteljes fenyőfák. A szelíd völgyet és a barátságtalan hegygerincet uralmuk alá hajtó örökzöld tűlevelűek csúcsán megszédült a telihold. Az artikulálatlan ordítást gördülő kövek követték. Két férfi dulakodott– A szobor az enyém, nem engedem, hogy elpusztítsd – a dühös fergeteget is túlkiáltó mondat után elkeseredett küzdelem következett, karok és lábak váltogatták egymást, ütések, rúgások záporoztak, míg végül a legmagasabb hegycsúcsot meghódító hold kihirdette a győztest. Az egyikük utat kért az örökzöldek közt, a férfi eltűnt a tűlevelű mélységben, az üvöltését sokáig tárgyalták az ősi bölcs sziklák, a másik alak diadalittasan állt a holdfényben lángoló szirt peremén. A birtokomba került kulcsra esett a pillantásom, a 255 –ös szám szerepelt rajta.
A meredek úton észrevettem a koldust. A tárgyat elsüllyesztettem a zsebembe és próbáltam követni a fürgén mozgó szegényes öltözetű figurát.
Egy szűk bejáratú barlangba futott be. A kacskaringós kaverna sokáig vezetett, először felfelé, azután folyamatosan lefelé. A szűkülő, időnként táguló üregben nem volt teljesen sötét, a réseken időnként benézett a magányos égi utazó, kíváncsi volt, vajon hol bukkanok ki legközelebb. A göcsörtös falakról meredező jégcsapokban a tavasz tiszta szépsége tükröződött. Sokáig bóklásztam a veszélyes járatban, mire elértem a kijáratot. Ismerős épület fogadott, a felújításra váró kastély tornyai integettek. A kovácsoltvas kapu előtt egy tábla állt – Ezt vajon mikor állították fel? –kérdeztem magamtól, majd letöröltem a felgyülemlett hópelyheket a megdőlt tábláról – Hotel Forlorn – szép gondosan formázott betűk rajzolódtak ki a fehérség alól, a dermedt ujjaimat követve. A postaláda eltűnt. A változás csak fokozódott az udvarra belépve, a labirintus formájú sövények között a hősiesen küzdő angyalok mellé koboldok is csatlakoztak – Sövények, új szobrok, mi folyik itt? – az épület homlokzatán kitűnő állapotú díszítések, motívumok futottak végig az évszázados falakon. A nagy ablakok is tökéletes állapotban pompáztak, bársony függönyök játszadoztak a fényekkel és a színekkel. A főbejáratról is eltávozott a megkopottság. A legnagyobb meglepetés akkor várt, mikor bejutottam a nemesi kúria belsejébe. A recepciós pultnál egy furcsa divat szerint öltözködő férfi fogadta a bőröndökkel megpakolt vendégeket, a mennyezeten freskók, a falakon ízléses tájképek üdvözöltek. A kastély ismerős volt, de teljesen átalakult, az előnyére, utat törtem a dámák és az urak rengetegében, hogy megkeressem a munkaadómat - Mi folyik itt, filmforgatás vagy művészeti kiállítás? -
A nagy teremben felhalmozódott rom helyén fejedelmi piros szőnyeggel felfutatott lépcsőfeljáró kísérte fel a vendégeket. A tenyeremet a művészi kidolgozású korlátra helyeztem és hagytam, hogy vezessen. A lépcsőfokok úgy menekültek előlem, mint az elmémben lüktető kérdések elől szaladó válaszok. A szállodai szobák növekvő számait figyelve haladtam felfelé, akrobatikus ügyességgel kikerültem egy megbotránkozott, túlsúlyos takarítónőt, majdnem felborítottam a felmosó vödrét, míg végül a lépcsőfokos elvágta a további lehetőség útját. A 254- es lakosztály nyitott ajtajában egy szerelmespár ölelkezett, észre sem vettek, hogy ha egy csapat indiánost játszó kölyök randalírozott volna a közelükben, hatalmas ricsajt csapva, az sem vont volna el a figyelmüket. Teljesen elmerültek egymásban, végül a férfi felkapta a lányt és elvonult a szobába. Kihajoltam a nyitva felejtett ablakon. Szitált a hó. - Holle anyó valószínűleg sok párnáját elhasználta már – A padlás piros fényeit küldte a fehér éjszakába - Ez nem a legfelső emelet – Az előbb említett helyiség nem a folyosó végén helyezkedett el, de több szoba már nem volt a közelben. Egy nyílásra figyeltem fel, a tőr pengéjének a méretéhez és formájához igazodott, ezért beleraktam az éles vadászfegyvert. A kést belecsúsztattam a zárba és elfordítottam. A fal kettévált és én beléptem a sötétségbe, az elemlámpámat rutinos mozdulattal felkattintottam. A por felkavarodott, a lépteim és a mozdulataim nyomán, majd egy rozoga falépcső tárult fel.
A kalandom folytatódott, a félelemmel mit sem törődve elindultam felfelé. A deszkák jajongtak, könyörögtek – Fordulj vissza, fordulj vissza – hiába ismételgették a baljóslatú figyelmeztetést, én csak mentem tovább.
A legfelső emeleten csak egyetlen lakosztály volt. Itt csak egy kicsinyke ablakot helyeztek a gondos tervezők. A 255- ös ajtó zárjába helyeztem a kulcsot és feloldottam a titok évszázados nyelvét. A szobába lépve egy izzó szemű, ugrásra kész monstrum várakozott.
Thursday, November 12, 2009
Szabadon
Simon Roland
Szabadon
Pipacs ajkú mezőn,
hófehér felhő legel,
vágy-távoli hegy előtt,
csaholó puli nyájat terel.
Ihlet szirmú alkony,
kalász, napraforgó, repce,
szőke nyarat alkot,
a tájfestő ecsetje.
Juhász megvetett ágya,
eléri az óceán-kéket,
smaragd fűlándzsa,
jácint csillagok közé téved.
Szabadon
Pipacs ajkú mezőn,
hófehér felhő legel,
vágy-távoli hegy előtt,
csaholó puli nyájat terel.
Ihlet szirmú alkony,
kalász, napraforgó, repce,
szőke nyarat alkot,
a tájfestő ecsetje.
Juhász megvetett ágya,
eléri az óceán-kéket,
smaragd fűlándzsa,
jácint csillagok közé téved.
Tuesday, October 20, 2009
Történetek
Simon Roland
Történetek
Cuppanó keréknyom,
gomolygó hold,
kapucnis éj varázsol,
egy elhagyott szót.
Tüskés szomorú félhomály,
asztal, bor, magányos rózsa,
részegíti a szobát,
játszik a zongorista.
Vállat csókol a nap,
modellt áll a hegy,
az úton egy lány halad,
az erdő meztelen.
Fagy, szél, hó, jég,
frissen sült kenyér,
illatokat szitál az éj,
ropog, susog, simogat a fehér.
Történetek
Cuppanó keréknyom,
gomolygó hold,
kapucnis éj varázsol,
egy elhagyott szót.
Tüskés szomorú félhomály,
asztal, bor, magányos rózsa,
részegíti a szobát,
játszik a zongorista.
Vállat csókol a nap,
modellt áll a hegy,
az úton egy lány halad,
az erdő meztelen.
Fagy, szél, hó, jég,
frissen sült kenyér,
illatokat szitál az éj,
ropog, susog, simogat a fehér.
Friday, October 09, 2009
Leselkedés
Simon Roland
Leselkedés
Cserje és lomb mit rejt,
némaságra int a látvány,
meztelen test,
kérkedve járkál.
Szőke zuhatag,
fehér kőszikla,
szépséged rianó tavak,
őszinte forró titka.
Leselkedés
Cserje és lomb mit rejt,
némaságra int a látvány,
meztelen test,
kérkedve járkál.
Szőke zuhatag,
fehér kőszikla,
szépséged rianó tavak,
őszinte forró titka.
Friday, September 25, 2009
Szerető
Simon Roland
Szerető
Lépteket számol,
baldachinos éj,
egy, kettő, három,
szoknyának hódol a tér.
Zord Kronosz
összetört órája,
felett csókolsz,
combod ejtett fogságba.
Lakosztályba pirkad,
langyos utca,
forró pillanat,
kacsintgat vissza az ódon kapura.
Leeresztett redőnyök,
mögött mohó vágyak,
félbehagyott fejezetek között,
hotelszobák üvöltenek utánad.
Szerető
Lépteket számol,
baldachinos éj,
egy, kettő, három,
szoknyának hódol a tér.
Zord Kronosz
összetört órája,
felett csókolsz,
combod ejtett fogságba.
Lakosztályba pirkad,
langyos utca,
forró pillanat,
kacsintgat vissza az ódon kapura.
Leeresztett redőnyök,
mögött mohó vágyak,
félbehagyott fejezetek között,
hotelszobák üvöltenek utánad.
Monday, September 14, 2009
Maraton
Simon Roland
Maraton
Pokoli vaskohó,
titáni ősök tűztánca,
ezer lándzsát forgató,
a harci jelet várja.
Levetett páncél,
a fém-szürke égbolt,
küzdelem és játék,
terjedő vérfolt.
Rohanó napok és hetek,
rőt alkonyat és réz virradat,
kicsiny út hergeli a mord hegyet.
minden nyílt és szabad.
Maraton
Pokoli vaskohó,
titáni ősök tűztánca,
ezer lándzsát forgató,
a harci jelet várja.
Levetett páncél,
a fém-szürke égbolt,
küzdelem és játék,
terjedő vérfolt.
Rohanó napok és hetek,
rőt alkonyat és réz virradat,
kicsiny út hergeli a mord hegyet.
minden nyílt és szabad.
Subscribe to:
Posts (Atom)
