Útmutató

Simon Roland

Útmutató

Puha sár,
jelöli a lépted,
a kócos fák,
célba érnek.

Végtelen csillag köz,
jeges-jegyes nyaláb,
hold arcú teagőz,
szerelmes csaták.

Szerelmes történet

Simon Roland

Szerelmes történet

A settenkedő alak olyan gyorsan és halkan lépkedett a falépcsőn, hogy egy kívülálló bámészkodó számára csak egy néma elsuhanó árnyéknak tűnt volna. Az íjász ismerte az utat, vállával felnyomta a csapóajtót, a zsongó nyári éj úgy viselkedett, mint egy szemérmetlen vidéki fruska, arcátlanul próbálta elcsábítani. A vándorló kísértet fehér köpenyében lebegett. A harcos megállt a háztető szélén. A holdfényben megmártózó lombok vágyakozva susogtak.
Elővette az íjat, a dölyfösen terpeszkedő palota felé fordult, becélozta a szemközti ablakot, még nem lőtt, a megfelelő pillanatra várt. A kastélyt övező két méter magas kőkerítés előtt egyenruhás, szuronyos őr posztolt. A holdfényben fürdő pazarul berendezett szobában egy meztelen lány fésülte szőke haját. A hódolója felé intett, majd félrehúzódott. A harcos a szerelmes levelet a tegezre tekerte és felkészült, hogy a szokásos módon fegyverrel célba jutassa az üzenetet. Amikor megérezte a háta mögött álló ellenség rosszindulatú jelenlétét, ösztönösen elrántotta a fejét, a husáng nem talált telibe, nem vesztette el az eszméletét. A fájdalom éberré tette. Kristálytisztán látta a támadóit, hárman voltak, a háttérbe húzódó főnök utasításait követve a két gazember a lábánál és a karjánál megragadva a magasba emelte, sokáig hintáztatták, mire elengedték. A férfi zuhanni kezdett a mélybe. Kétségbeesetten kapálódzott. Az égbolt és a füves park helyet cserélt egymással. A faágak lassították az esését.
Szerencséje volt. Egy nagy faág megállította a zuhanását.

Hosszú nyáréj

Simon Roland

Hosszú nyáréj

Elnyel az ágy,
Ölel a hajkorona,
Szőke takaró, forró vágy,
sóhajokat őriz a szoba.

Kallódó felleg,
kút hideg hold,
kezem rajzolta tested,
és a hófehér csók.

A hajnal feloldott,
nem köt erős hajókötél,
se iszapba fúlt horgony,
fuss, ahogy jöttél.

A Ritkaság IV

Simon Roland

A Ritkaság IV

A nyári tábor felett őrködő tölgyfák nem árulták el a lopakodva közlekedő alakok érkezését, a behatolók észrevétlenül másztak át a kerítésen és közelítették meg a kunyhót. Azonban a lopakodókat meglepetés várta a rönkháznál. Az ablak, amelyen kiszöktek az éjszakába, most be volt zárva – Hogy jutunk be a szobába? -
Váratlanul fellebbent az éj bársony függönye. Napraforgó színű fényforrás tolakodott előre. Bernard megfogta a barátja karját és elrántotta. Egy kiszögelés mögé bújtak el. Dwight rémülten, a deszkához lapulva figyelte a félelmetes trió színre lépését. A csibészek nem volt ismeretlenek a számukra. Az elöl haladó nyúlánk diákot azonnal felismerte. James volt a suli legverekedősebb diákja. Az igazgatói iroda gyakori látogatója. Az egyik kezében zseblámpával tett harci mozdulatot, láthatatlan ellenfelével küzdött, a félig kiürült palackkal hadonászott a cimborákat biztatva. A színes figyelemfelkeltő címke tanúsága szerint tömény szeszt tartalmazott az üveg. A zseblámpa fénye ide-oda vándorolt. A fénycsóva hol a távoli erdő csendjét vagy a sötét ablakok előtt felsorakozó zöld bokrok titkát próbálta kifürkészni, a rejtőzködők felfedezetlenek maradtak a kutakodó sugár számára.
A vezérük megállt és ivott az üvegből. Az ital egy része a pólójára folyt. A spiritusz hatása már látszott rajta. A csapat a főnököt követve, egy számítógépes játékot kielemezve, megvitatva haladt a tópart irányába. Bernard megmutatta a különleges tárgyat, amit a szétroncsolódott jármű közelében, a fűben talált. Mi ez? Mennyit érhet? - Kiáltott fel meggondolatlanul a másik fiú. A társaság megfordult – Kik vannak itt? A kicsik nem feküdtek le lámpaoltáskor? Verjük meg őket -Bernard és Dwight felugrott és futásnak eredt az ellenkező irányba, rohantak, ahogy csak az erejükből tellett. A tanárok szállása messze volt innét, a tábor szélén, minden házikóhoz rendeltek egy az eminens diákok közül kiválasztott biztonságra, nyugalomra és a rendbontás elkerülésére vigyázó felügyelőt, de még ők sem mertek kikezdeni a hírhedt bandával. Bernard és Dwight az engedély nélküli távozás miatt is el akarta kerülni a pedagógusokkal való találkozást, inkább átugrották a kaput, és a korábban a lankáról távcsővel szemrevételezett toronyhoz vezető utat választották. Az üldözők és az üldözöttek közötti távolság nem nőtt, de nem is csökkent. Az ódon épület a lombok és a dombok takarásából egyre több részletében mutatkozott meg, ahogy egyre közelebb kerültek az ősi építményhez. Akárcsak egy készülő, vásznon kibontakozó tájfestmény.
A vastag és iszonyatos súlyú kövek közötti nyílásokból képzeletbeli lények bámultak ki.
A két nebuló más esetben meg sem közelítette volna a kísértet járta legendás tornyot, azonban a nyomukban voltak az iskola fékezhetetlen fenegyerekei, nem volt idő tétovázásra, feltépték a tölgyfaajtót és beléptek a hűvös szuroksötét terembe. Olyan sötét volt idebent, hogy többször is elvétették a lépcsőfokokat. A korlátba kapaszkodva igyekeztek egér utat nyerni, a nagy sietségben többször is elestek a lépcsőn. Hallották a hátuk mögött a vagányok fenyegető kiáltásait, a kimerítő futástól hangos szuszogásaikat. A hangok jelezték, egyértelművé tették, hogy a bajkeverők is a közelben tartózkodtak. A lépcsőfordulóban a kicsiny ablakon átfurakodta magát a beteg arcú hold, így már láthatóvá vált a kopott, ősi történeteket mesélő kőfok és a szürke fal. Váratlanul erőteljes lépteket hallottak. Lentről az ajtócsapódás következményeként keletkező visszhangzó, az éj áramlataival érkező jéghideg csend mászott felfelé, míg az emeletekről a dörgedelmes rémület közelített. A két barát nem tudta eldönteni, hogy merre menjen tovább. A cipőkoppanás felerősödött. Egy sápadt arcból kiáramló szürke szembogár meredt rájuk. A kéz feléjük kapott. A fiúk nagyon megijedtek. Egymást fellökve rohantak a kijárat irányába.
Megkönnyebbülten lökték ki a súlyos ajtót. Bernard hiába kutatta át a zsebeit, a ritkaság már nem volt nála, a különleges tárgy visszakerült az eredeti tulajdonosához.

Romantikus éjszaka

Simon Roland

Romantikus éjszaka

Bontatlan palack,
Két üres pohár,
ki nem mondott szavak,
gyülekeznek tovább.

Két megbűvölt arcot,
igéz a gyertyaláng,
csend hirdet harcot,
a szem titkos helyeken jár.

Illat zuhatag,
szőke fáklya,
lassú táncunkat,
forró csók zárja.

Kóstoló

Simon Roland

Kóstoló

Szőke boglya s kazal,
szőlő, napsugár,
festőisége pazar,
hordónyi íz a nyár.

Kósza fényt hajszol,
Szent-János bogár,
az éjbe kört rajzol,
az asztalon felejtett pohár.

A festő

Simon Roland



A festő



Emelkedő bányalift,
süllyedő firmament,
árny és fény találkozik,
lent és fent,

Könnyed rajzolat,
fecske alak,
éteri mozdulat,
kiszabadítalak.

A pince

Simon Roland

A pince

Perzselő nyári nap volt. Szférikus fák szegélyezték a mértani pontossággal meghúzott vonalú járdát. Az égen halvány változó árnyalatú zöld szín jelent meg, a hajladozó lombok folyamatosan festették át a kupolát. A nap merőlegesen és intenzíven szórta sugarait, az utcán sétáló polgár a város házai, parkjai fölé magasodó a klasszikus építészeti stílust hűen követő toronyóra nélkül is sejthette, hogy valójában mennyi az idő. A téglaépület párkányán galamb egyensúlyozott. A modern új építésű lakóépület előtt gyerekek fociztak, kiáltásuk, vidám önfeledt játékuk betöltötte a teret. A harmatos fűben fények táncoltak. A házmester elhaladt a játékba feledkezett fiúk mellett. A labda az egyik földbe szúrt boton irányt változtatott. A laszti a lakóház két első emeleti ablaka közé vágódott. A ház szigorú képviselője először rájuk akart szólni, de eszébe jutott saját gyermekkora, mikor a mezőn szaladt a többiek társaságában, így letett arról, hogy alapos fejmosásban részesítse őket. A lurkók a falról visszapattanó labda megszerzésért küzdöttek, testi épségükkel mit sem törődve, egymás ruhájába kapaszkodva. A mindenes érdeklődve nézett a kapualjban várakozó idegenre – Vár valakit? Segíthetek valamiben? – a rejtélyes alak morgott valamit és a fejét a földre szegezte. A lábával egy kavicsot piszkált. A gondnok magára hagyta a férfit, nem foglakozott vele, de ahogy a bejárat előtti részhez ért, eszébe jutott egy régi emlék és visszatekintett, de az idegennek nyoma veszett. A gondolataival foglalkozva belépett az ajtón. A félhomályos lépcsőházban huzat volt. Vad szél zúgott keresztül. Elindult felfelé.
Finom illat csiklandozta az orrát. Valamelyik lakó az ebédjét készítette éppen.
Amikor a lakása elé ért, a zsebébe nyúlt, hogy elővegye a kulcscsomót, de nem volt a szokásos helyén – Talán a pinceajtó zárjában hagytam? – tette fel magának a kérdést és megnyomta a lift hívógombját, az elevátor zümmögve érkezett meg. Beszállt a liftbe és elindította a szerkezetet. Süllyedni kezdett a sötétségbe és a mélységbe. A személyszállító zökkenve megállt, így jelezte, hogy elérte a pince szintjét. A házmester nagyon megdöbbent a lent található látványtól.
A pince és az emlékek ajtaja nyitva állt.

A Ritkaság III

Simon Roland

A Ritkaság III

A két hátizsákkal felszerelkezett fiú lassan haladt felfelé. A lábukat a kíváncsiság és a felfedezés lehetősége hajtotta. A csillag lombos sárga dombtető elzárta előlük a kilátást, azért hogy néhány perc múlva káprázatos látvánnyal hálálja meg az elszántságukat. Mikor felértek a rekettyés lankára, önkéntelenül is megálltak egy pillanatra. A kilátó szélesre tárta a horizontot. A látvány kárpótolta a több órás folyamatos gyalogszerrel megtett gödrökkel, vad burjánzó növényzettel tarkított ösvényt. A hold ezüstös hullámai némán nyújtózkodtak a varázslatos fák között. Az áramlat csordogálva kereste útját a tölgyfák között. Bernard a vakítóan fehér fényforrás felé mutatott, mely vészjóslóan figyelmeztetett – Arra kell mennünk – Dwight arcáról le lehetett olvasni a félelmet – Most már nem fordulhatunk vissza – a szemüvegét igazgató barátja hangja önbizalommal és bátorsággal volt telítve. A két nebuló megindult a lejtőn, futottak ahogy csak bírtak. Az árokba borult autó hátsó része rajzolódott ki a szemük láttára, ahogy közeledtek a titkokkal övezett terület felé. Nyoma sem volt a zöld ködnek, amit Bernard látott a vonat fülkéjének ablakából. Dwight sajnálkozva nézte, méregette a sportos jármű roncsait. Nagy rajongással viseltetett a márkás kocsik iránt és a leghűségesebb előfizetőnek bizonyult a Sportos formák és Veszélyes utak című havonta megjelenő magazinnak. Részt vett az újságban szereplő játékban, a kérdésekre mindig jól felelt és szerencséje is volt, 15 csodajárgányt ábrázoló matrica foglalt helyet a bútorain, és egy óriás poszter terpeszkedett büszkén az ágya fölött, mely az egyetlen példányszámban rendelésre készült remekmű száguldott a kopár országúton a végtelen felé. A városi gépezet egyetlen megmaradt lámpája, a történtek egyetlen szemtanúja szüntelenül szórta szomorkás vigasztalhatatlan fényeit. A roncs felett a faágon egy bagoly pislogott – Mit kerestek itt ily késői órán? –
Először a csomagtartót nyitották fel, hullára vagy valami rémes dologra számítottak, de a raktér üresen ásítozott. Megkönnyebbülés mellé csalódottság társult. Az árok nem volt széles, de elég mély volt, az automobil zuhanását egy kitüremkedő szikla állította meg. Mocskos víz borította az alját. A növényzetbe és a gyökerekbe kapaszkodva ereszkedtek lefelé, hogy a vezető részéhez jussanak. Bernard érintette meg először az ajtót, az ablaküvegen nem lehetett átlátni, így teret adott a fiú hatalmas képzeletének, még jobban fokozva az izgatottságát. Dwighttal szemben őt nem a műszaki dolgok kötötték le, hanem a rejtélyek. Feltépte az ajtót. Egy férfi holtteste fordult ki az utastérből. A jéghideg kéz a diákéhoz ért, az üveges szempár borzalmas emlékeket vetített, borzalmasabbakat, mint akármelyik moziban lejátszott horrorfilm.
A fiú rémülten kapta el a kezét, a lába megrándult és sokáig csúszott a vizes füvön, mire meg tudta állítani a siklását – Mi történt? Nem esett bajod? – a társa hangját hallotta fentről, a hang idegenül csengett. A holttest beleploccsant a sáros vízbe és a kezében szorongatott aktatáskával búcsút intett, elmerült -
Jól vagyok. El kell tűnnünk erről a helyről - Kiáltotta Bernard, az események hatása alatt volt. A ruhája sáros lett. A nadrágja felszakadt, a karján horzsolás éktelenkedett.
Nem tudtak róla, de minden mozdulatukat figyelte egy szürke szempár.
Dwight lemászott a barátjához és felsegítette, amikor a kocsi szintjéhez értek, mind a ketten nekitámaszkodtak a járműnek. Szükségük volt a pihenésre. Ekkor hirtelen reccsenés törte a csendet ezer darabra, elindult a kocsi a lejtőn a végzete felé, a felerősödött szél kivett valamit a nyitott utastérből és a magasba emelte, a jármű követte gazdája sorsát, eltűnt az árok alján. A két diák szerencsére megkapaszkodott, kikecmergett és elindult vissza az engedély nélkül elhagyott nyári táborba. Az éjszakai kalandot soha nem felejtették el.
Az égbolt ezeket a sorokat olvasta a lombok felett szálló újság lapjain.
„Gyűjtő és műértő dúsgazdagok figyelem. Egyedülálló lehetőséget kínálok. Ritkaság csillagászati áron eladó.
Érdeklődni az alábbi telefonszámon lehet. Időpont és találkozó megbeszélés szerint”

Vége?

A ritkaság II

Simon Roland



A ritkaság II



A tonnás vasszörny által űzött sínpár ígéretet tett. A végtelenben találkozunk. A mozdony tisztelettudóan előre köszönt az öreg düledező gazda nélkül maradt bakterháznak.
A pironkodó téglákból és történetekből épült házikó felébredt mély álmából, engedélyt adott a továbbhaladásra és jó utat kívánt. A homályos ablak sóvárogva nézett a távozó vonat után. Bárcsak én is útra kelnék. A vágyódást a felhangzó rigófütty is tovább fokozta. A háztetőn trillázó madár gazdag énekére hamarosan érkezett válasz a közeli zöld lombpalotából.
A látóhatár fenyves erdővel és tisztásokkal teletűzdelt hegyvonulatot és folyó felett megfeszülő hidat rajzolt. A szerelvény dübörögve hajtott rá az átjáróra.
A fellegek közül, a citadella tornyaiból arany kötélen ereszkedett alá a hajnal, az ártatlan szőke hajú teremtmény a sebesen rohanó víztömegbe vetette magát. A fények csobbanását meghallották a part mentén andalgó fűzfák, hirtelen felkapták a fejüket. A kanyarulatban helyet foglaló pillérek között születő örvényekben egyszerre volt jelen az éjszaka és a nappal. Az iszapban álmok és árnyak táncoltak a mélység báltermében, míg a felszínen régi és új pirkadatok csónakáztak. Bernard a pitymallatban megmártózó tájat tanulmányozta, az osztálytársai szunyókáltak.
A poggyásztartón tömött táskák bólogattak a lassú jármű ritmusára. A fiú nagyon izgatott volt, mivel már régóta várta az egyhetesre tervezett nyári kirándulást. Egy hét önfeledt, játékkal teli utazás a hegyekben, távol az iskolától és a szülői szemektől. A fák között egy szarvast pillantott meg. Az állat mozdulatlanná dermedve állt, mint egy szobor a park közepén.

Éhes farkastól, trófeára vágyó vadásztól sem kellett tartania az érintetlen tájvédelmi területen, a szarvas mégis figyelt a jelekre, talán egy megreccsenő gally, vagy egy rezzenő cserje volt, ami megriasztotta, a szarvas egy ugrással eltűnt a bokrok sűrűjében. Egy oda nem illő dolog keltette fel a kisfiú figyelmét, egy automobilt vett észre a gödörben. A kocsi szélvédőjén megcsillant a napfény. A karosszériáját bemocskolta a sár. A csomagtartója be volt horpadva, egy táska lógott ki belőle, a lámpája le volt törve, a belső részéből, az utastérből zöld köd áramolt ki.

A legjobb barátja Dwight most ébredezett, az első dolga az volt, hogy a hátizsákjából elővegye az anyukája által becsomagolt reggelijét. Mikor észrevette a társa szokatlan izgatott viselkedését, abbahagyta a sonkás szendvics majszolását, ledobta a kulacsát és az ablakhoz furakodva kért helyet – Mit láttál? Mikor érünk az üdülőtelepre? – Bernard részletesen elmagyarázta a látottakat és próbált következtetni, a megválaszolatlan kérdések csak sorakoztak – Egy összetört elegáns sportautó pihen az erdőben. Hogyan történt a baleset? A sofőr talán megsérült vagy már régóta halott? Mi van a táskában? - Meg kell tudni az igazságot, segíteni kell a bajbajutott emberen – A barátjára is gyorsan átragadt a lelkesedés, bár ő nem látott semmi különöset a fák között, mivel a vonat már otthagyta a rejtélyes helyszínt, éppen akkor bámult ki a fülke ablakából, amikor a nyájára vigyázó juhász integetett nekik, megfordult a fejében, hogy a játszópajtása ugratja vagy a hatalmas képzelőereje megindult, szokás szerint. Mindegyik eshetőség előfordulhatott.

Mind a ketten imádták a horrorfilmeket és a rémisztő képregényeket. Többször is ráijesztettek az osztályfőnöknőre, az ötletekben bővelkedő csínyek miatt gyakori vendégek lettek az igazgatói irodának. Tíz perc múlva a szerelvény megérkezett az állomásra, a nebulók összeszedték a cuccaikat és a tanárnő vezetésével gyalog folytatták az útjukat, felfelé a meredek hegyoldalon. A kövek közt patak csörgedezett. A sziklás csúcsot fáradhatatlan felhők taposták. A szikár tornatanár terelgette, fegyelmezte a rendetlen, elcsavargó kölyköket. Mire a csapat felért a hegy oromzatára, mindenki kimerült a gyalogtúrától, kivéve a női pedagógust és a fegyelmezés céljából a tanulókkal tartó tornatanárt, kinek a mély hangjától elriadtak a kis állatok. A tölgyfák övezte tábort rönkházak alkották. Az első feladatuk az elpakolás és a kunyhó kitakarítása volt. A meghirdetett gyülekező a békák kuruttyolásától visszhangzó tó árnyas partján került sor.
A tanárnő hosszas beszédbe kezdett, üdvözölte a nebulókat, megköszönte a megspórolt pénzt, a diákmunka előnyeiről tartott több perces előadást. Bernard és Dwight elrejtőzött a tömeg takarásában, távol a többiektől egy kőre kuporodtak le és suttogva titkos tanácskozásba kezdtek, pont annál az unalomba fulladó résznél, mikor a tanárnő a szabályokat sorolta furcsa rikácsoló hangján, mit szabad és mit tilos.
A találkozó véget ért, szabadfoglalkozás következett, mindenki azt tehetett, amit csak akart, kivéve azt, amit a két fiú titokban megtervezett, az üdülő engedély nélküli elhagyását.
Nehezen, de végül is sikerült kijátszani a két tanerő és a legstréberebb diákok éberségét, de mire megtalálták az alkalmas időpontot és a megfelelő helyet, addigra beesteledett – Tudod, hogy merre kell menni? – kérdezte Dwight félénken – Ne aggódj, én már ötödször nyaralok ebben a táborban, többször sikerült már észrevétlenül elhagynom ezt a helyet – a másik fiú próbálta nyugtatni magát és a barátját. A két nebuló hátizsákkal és zseblámpával felszerelkezve vágott neki az útnak. Az éj fenyegetően körbevette őket. A félelem és a titok rájuk várt, valahol az öreg üszkös tölgyfa közelében.

A ritkaság

Simon Roland novellái

A ritkaság

A szorosan egymáshoz érő terebélyes tölgyfa lombozat egy formabontó automobilt követett. A poros földes úton cammogó piros csíkokkal felfestett járművet zsarát tekintet méregette.
A holdtalan, csillagtalan éji padlás a sűrű erdő cinkostársává vált, és ez olyan érzést nyújtott a sofőr számára, mintha a legsötétebb, leghosszabb boltíves pincéből próbálna kikerülni. A bor helyett a táj részegített. Egyszerre volt félelmetes és vonzó.
A városi terepre tervezett kocsi alkatrészei panaszosan nyöszörögtek, amint a sáros, gödrökkel tarkított úton próbálta magát átküzdeni. A műszerfalon villogó jelzések megszelídültek a rengetegben uralkodó atmoszféra miatt. Nill letekerte az üveget és kikönyökölt az ablakon. Forróság tombolt odabent. A fehér fénycsóva kíméletlenül hatolt be az erdei szentélybe, mint a bányagép fúrógépe tört át a sötétségen. Titkos helyekről feltörő gyökerek, tudósok által fel nem fedezett, meg nem nevezett, latin nevet nem viselő félelmetes formájú növények és ijedt szemű mályvacserjék, dühös pöttyös kalapjukat igazgató gombák bukkantak elő az éji bársony függöny mögül. Végül megérkezett a göcsörtös, vénséges rémalakhoz, ahová a találkozó volt megbeszélve. Azon a bizonyos éjszakán tomboló vihar örökre megváltoztatta a tölgyfa jellemét, külalakját és tulajdonságát. A villám látogatta fa üszkös démoni teste elrémítette az énekesmadarakat, így madárdal nem cirógatta a megmaradt széttört koronát.
A férfi leállította a járművét, lekapcsolta a reflektort és a modern lőfegyverét és az aktatáskát megragadva kiszállt a kocsiból. Léptek, neszezés nélkül lépett ki egy árny az álom-zöld cserjék közül – Kérem azt a dolgot, amiben megegyeztünk és akkor megkapja ezt – az autó előtt álldogáló férfi az aktatáskájára mutatott, lassan színpadias mozdulattal kinyitotta és találomra kivett néhány gondosan összetekert ropogós bankót, megsimogatta a fizetőeszközt, majd váratlanul bezárta és a revolverével türelmetlenül intett – Gyerünk már, sietek – A fantom öt lépést tett az autó felé. Kifejezéstelen arc és rideg szürke szempár nézett a másikra. A férfi nem bírta a csuklyás alak rezzenéstelen és elszánt tekintetét. Zavartan elfordította a fejét. Egy csodálatos dallam indult útjára a domb tetejéről, a madárdal óvatosan elkerülte az üszkös, göcsörtös ágú fát. Így az ősrégi fa a sóvárgásával és a történeteivel maga lett a költemény.
Meséit napokon át hallgathatná ez erre járó vándor, ha az utazónak lenne hozzá megfelelő érzékszerve. A titokzatos figura egy tárgyat dobott a levegőbe. Nill ügyesen elkapta, de izgatottságában többször leejtette a földre, majd vizsgálni kezdte azt a valamit, de megfejteni nem tudta, sem az értékét felbecsülni – Mi ez, milyen anyagból készült és ki készítette? – pedig nagy gyűjtőnek számított, az otthona luxus szobáit benépesítették, folyamatosan gazdagították a pénzérmék, bélyegek, kardok, pajzsok és pecsétek, de ilyet még soha nem látott.

A kapucnis figura sokáig várakozott. A közeli lankán terpeszkedő fa ágán mozdulatlanná dermedt a fülemüle. Az elkezdett dal a levegőben lógott. A szél is megtorpant – amit önnek átadtam az a ritkaság – a férfi minden szavát megfontolva ejtette ki. Nill sokáig gondolkodott. Az elhagyatott hely először ijesztőnek tűnt, tele a félelmekkel átitatott ismeretlennel, titkokkal, láthatatlan csapdákkal és vérszomjas démoni teremtményekkel, de másodjára lehetőségeket is tartogatott, hamarosan elszánta magát. A döntését fülsiketítő dörej követte. A dörrenés elriasztotta a környékről az erdő lakóit. Kaparászás és suhogás, vinnyogás hallatszott mindenhonnan, eszeveszett menekülés lett úrrá az állatokon. Vörös mókusok kapaszkodtak fel a fatörzsre és bújtak el a biztonságos odúba. A csalit teljesen felbolydult. Szárnyak suhantak el a néma égbolton.

A ritkaság

Simon Roland



A ritkaság



A szorosan egymáshoz érő terebélyes tölgyfa lombozat egy formabontó automobilt követett. A poros földes úton cammogó piros csíkokkal felfestett járművet zsarát tekintet méregette.
A holdtalan, csillagtalan éji padlás a sűrű erdő cinkostársává vált, és ez olyan érzést nyújtott a sofőr számára, mintha a legsötétebb, leghosszabb boltíves pincéből próbálna kikerülni. A bor helyett a táj részegített. Egyszerre volt félelmetes és vonzó. A városi terepre tervezett kocsi alkatrészei panaszosan nyöszörögtek, amint a sáros, gödrökkel tarkított úton próbálta magát átküzdeni. A műszerfalon villogó jelzések megszelídültek a rengetegben uralkodó atmoszféra miatt. Nill letekerte az üveget és kikönyökölt az ablakon. Forróság tombolt odabent. A fehér fénycsóva kíméletlenül hatolt be az erdei szentélybe, mint a bányagép fúrógépe, tört át a sötétségen. Titkos helyekről feltörő gyökerek, tudósok által fel nem fedezett, meg nem nevezett, latin nevet nem viselő félelmetes formájú növények és ijedt szemű mályvacserjék, dühös pöttyös kalapjukat igazgató gombák bukkantak elő az éji bársony függöny mögül. Végül elérkezett a göcsörtös, vénséges rémalakhoz, ahová a találkozó volt megbeszélve. Az a bizonyos éjszakán tomboló vihar örökre megváltoztatta a tölgyfa jellemét, külalakját és tulajdonságát. A villám látogatta fa üszkös démoni teste elrémítette az énekesmadarakat, így madárdal nem cirógatta a megmaradt széttört koronát.
A férfi leállította a járművét, lekapcsolta a reflektort és a modern lőfegyverét és az aktatáskát megragadva kiszállt a kocsiból. Léptek, neszezés nélkül lépett ki egy árny az álom-zöld cserjék közül – Kérem azt a dolgot, amiben megegyeztünk és akkor megkapja ezt – az autó előtt álldogáló férfi az aktatáskájára mutatott, lassan színpadias mozdulattal kinyitotta és találomra kivett néhány gondosan összetekert ropogós bankót, megsimogatta a fizetőeszközt, majd váratlanul bezárta és a revolverével türelmetlenül intett – Gyerünk már, sietek – A fantom öt lépést tett az autó felé. Kifejezéstelen arc és rideg szürke szempár nézett a másikra. A férfi nem bírta a csuklyás alak rezzenéstelen és elszánt tekintetét. Zavartan elfordította a fejét. Egy csodálatos dallam indult útjára a domb tetejéről, a madárdal óvatosan elkerülte az üszkös, göcsörtös ágú fát. Így az ősrégi fa a sóvárgásával és a történeteivel maga lett a költemény.
Meséit napokon át hallgathatná ez erre járó vándor, ha az utazónak lenne hozzá megfelelő érzékszerve. A titokzatos figura egy tárgyat dobott a levegőbe. Nill ügyesen elkapta, de izgatottságában többször leejtette a földre, majd vizsgálni kezdte azt a valamit, de megfejteni nem tudta, sem az értékét felbecsülni – Mi ez, milyen anyagból készült és ki készítette? – pedig nagy gyűjtőnek számított, az otthona szobáit benépesítették a pénzérmék, bélyegek, kardok, pajzsok és pecsétek, de ilyet még soha nem látott.

A csuklyás figura sokáig várakozott. A közeli lankán terpeszkedő fa ágán mozdulatlanná dermedt a fülemüle. Az elkezdett dal a levegőben lógott. A szél is megtorpant – amit önnek átadtam az a ritkaság – a férfi minden szavát megfontolva ejtette ki. Nill sokáig gondolkodott. Az elhagyatott hely először ijesztőnek tűnt, tele félelemmel, titkokkal, láthatatlan csapdákkal és démoni teremtményekkel, de másodjára lehetőségeket is tartogatott, hamarosan elszánta magát. A döntését fülsiketítő dörej követte. A dörrenés elriasztotta a környékről az erdő lakóit. Kaparászás és suhogás, vinnyogás követte egymást, eszeveszett menekülés lett úrrá az állatokon. Vörös mókusok kapaszkodtak fel a fatörzsre és bújtak el a biztonságos odúba. A csalit teljesen felbolydult. Szárnyak suhantak el a néma égbolton.

A festő és a modell

Simon Roland

A festő és a modell

Lepedő és vászon,
ablak és függöny,
ébrenlét és álom,
birodalma küldött.

Mosolyog és nevet,
igen, nem és talán
titkos nyelven rebeg,
a csókos száj.

Kalap és cipellő,
térd, comb, szoknya
felfed és elrejt a nő,
a képzeletet tovább fonva.

Lomb ívű zöld fény,
cinkosává válsz,
szempár, kútmély,
érinthetetlen entitás.

Évszak és költészet

Simon Roland

Évszak és költészet

Két verset alkot,
zsongó hársfa,
az eget és a köves partot,
fodros hullámba zárva.

Ökrös csillagszekér,
csikorogva vánszorog,
Parnasszus csúcsára felér,
mire a hajnal érinti a várromot.

Titokban lehull az éj,
csillagharmatos a padlat,
szundít a falevél,
szél és árny sem zargat.

Mélyül a tél vacka,
hóra hó, álomra álom száll,
tájfestő üres lapja,
új tavaszra vár.

A legértékesebb kép II.

Simon Roland

A legértékesebb kép II.

A széltől védett festői kikötői utcácskában sétáltam, minden oldalról sziklák magasodtak, a szirtek körbezárták a kalózok és hős katonák tetteit őrző történelmi óvárost, mint a bástya a várat. A kardok és a csizmák az utcakőhöz csapódó hangját tiszta éjjelen is hallani, legalábbis ezt állította egy különcségeiről ismert helybeli. Itt ezen az élethű harcra kész szobrokkal és lengedező cégérekkel, a fürkész ablakokban és a költői balkonon buján virágzó növényekkel benépesített helyen éreztem, hogy valaki követ engem. Nem álltam meg és nem lassítottam, nem akartam feltűnést kelteni, nem fordultam hátra, mindig az előttem vonuló ábrándos ablakokban figyeltem a hátam mögött kirajzolódó képet.
Az épületek falán futkározó rozsdás ereszen csordogált a tegnapi zápor és vele együtt az éj is, majd elfolyt a nyitott fedelű kanálisban. Az erős tölgyfa ajtók mellett üres ládákból emelt tornyok sorakoztak, a hét órakor kezdődő piac eljövetelét várva - Az épületek közét néhány óra elteltével az árusok és a vevők ordítozása, heves alkudozása foglalja el, de most csak a félhomály uralkodik - A hajnal első sugara lassan bepréselte magát a szűk sikátorba. Az utca hol lefelé, hol felfelé kísért, a dombtetőre érve, a mohás háztetők felett megpillantottam a világítótornyot és az égbolt és a víz találkozási pontján egyensúlyozó vitorlást. Ekkor hirtelen zajt hallottam, egy tárgy esett a földre, a csörömpölést figyelmeztető némaság követte. Az egyik emeletes ház szégyenlősen elfordult és eltűnt a kanyarban. Sietős lépteket és beszédfoszlányt hozott a tócsákat dédelgető hideg sáros macskakő. A párhuzamos utcából két jól öltözött kisasszony igyekezett valahová, a kalapjuk az eget, a szoknyájuk a földet súrolta. Vidáman csacsogva haladtak a pirkadatban fürdő kilátóhoz. Sós levegő és nyugtató morajlás csalogatta őket. A szemlélődésem elől egy kapualjba húzódott vissza az árny. Egy kiszögelésben elrejtőztem és vártam, amikor sercegő hangot hallottam, nem tétováztam, azonnal előugrottam, a titokzatos alak fürgén átlendült a kerítésen és a gazos kertben nyoma veszett. Sokáig folytatódott a macska-egér játék, de nem sikerült fülön csípnem a figurát. Míg végül a kiflit megformázó nyikorgó cégérrel jelzett csukott ablakú pékség portája előtt meglapultam a hordó mögött. Meg akartam lesni a rejtélyes idegent. Kenyér illat és meghitt forróság igyekezett kitörni a bezárt ajtó és a nyílások résein át. Arra számítottam, hogy megleckéztetett goromba csavargó jött vissza, revansot venni a tegnap esti incidensért. Így hát felkészültem a találkozásra. Az utcák kezdtek megtelni járókelőkkel. Korsókkal felpakolt hölgyek, taligával közlekedő torzonborz férfiak, sétapálcás fiatal ficsúrok tolultak ki az utcákra. A hordó mögül tisztán láttam a lopakodó kapucnis alakot, mikor a közelembe ért megragadtam a karját és a falhoz löktem, úgy, hogy a szerencsétlen mozdulni sem bírt, a kezében szorongatott doboz a fűbe esett – Te nem lehetsz a tegnap esti támadóm, törékeny és vékony vagy - A sállal eltakart arcot akartam látni. Ismerős arc fogadott – Susan – kiáltottam fel őszinte meglepetésemben. Szőke tincseket igazgattam a reszkető ujjaimmal. Gyönyörű zöld szempár köszöntött. Mondani akartam valamit, de a kedvesem sosem tapasztalt szenvedélyes csókkal árasztott el. A táncoló szoknya alól kikandikáló combjaival átölelt, a sportos lábakon vándoroltak az ujjaim, egyre feljebb, meg akartam érinteni a titkát, de ő ragyogó szemekkel határozottan lefogta a kezem és játékosan ellökött magától, pajkosan arcul csapott, majd berángatott egy csendes romos házat rejtő kapualjba. A falhoz szorított, és újra szájon csókolt, vadul a nyakamba harapott, a blúza alól kitörő kebleivel fojtogatott. A ruháktól fokozatosan szabadítottam meg, míg végül anyaszült meztelenül feküdt a karjaimban, a lábaival csapdába ejtett, a hófehér teste mellett szürkének tűnt az udvaron hencegő, önmagát a tócsa tükrében tetszelgő fehér nárcisz. Izgatott és mohó sóhajok, titkok és felfedezések követték egymást. Kézen fogva sétáltunk el a szirt pereméhez, egy asztal alakú sziklára telepedtünk, leültünk.
A tenger arany fénnyel hömpölygött alattunk. A dobozról lekerült a tető, a szerelmem egy mágus mozdulatával emelte ki a tárgyat. Egy fényképet tartott a kezében. A tenger mélyéből kiemelkedő nap fényében fürdött a magaslat. A fotóról egy boldog szerelmespár tekintett vissza.

A legértékesebb kép II.

Simon Roland

A legértékesebb kép II.

A széltől védett festői kikötői utcácskában sétáltam, minden oldalról sziklák magasodtak, a szirtek körbezárták a kalózok és hős katonák tetteit őrző történelmi óvárost, mint a bástya a várat. Itt ezen az élethű szobrokkal és lengedező cégérekkel, a fürkész ablakokban és a költői balkonon buján virágzó növényekkel benépesített helyen éreztem, hogy valaki követi engem. Nem álltam meg és nem lassítottam, nem akartam feltűnést kelteni, nem fordultam hátra, mindig az előttem vonuló ablakokban figyeltem a hátam mögött kirajzolódó képet.
Az épületek falán futkározó rozsdás ereszen csordogált a tegnapi zápor és vele együtt az éj is, majd elfolyt a nyitott fedelű kanálisban. Az erős tölgyfa ajtók mellett üres ládákból emelt tornyok sorakoztak, a hét órakor kezdődő piac eljövetelét várva - Az épületek közét néhány óra elteltével az árusok és a vevők ordítozása, heves alkudozása foglalja el, de most csak a félhomály uralkodik - A hajnal első sugara lassan bepréselte magát a szűk sikátorba. Az utca hol lefelé, hol felfelé kísért, a dombtetőre érve, a mohás háztetők felett megpillantottam a világítótornyot. Ekkor hirtelen zajt hallottam, egy tárgy esett a földre, a csörömpölést figyelmeztető némaság követte. Az egyik emeletes ház szégyenlősen elfordult és eltűnt a kanyarban. Sietős lépteket és beszédfoszlányt hozott a tócsákat dédelgető hideg sáros macskakő. A párhuzamos utcából két jól öltözött kisasszony igyekezett valahová, a kalapjuk az eget, a szoknyájuk a földet súrolta. Vidáman csacsogva haladtak a pirkadatban fürdő kilátóhoz. Sós levegő és nyugtató morajlás csalogatta őket.
A szemlélődésem elől egy kapualjba húzódott vissza az árny. Egy kiszögelésben elrejtőztem és vártam, amikor sercegő hangot hallottam, nem tétováztam, azonnal előugrottam, a titokzatos alak fürgén átlendült a kerítésen. Sokáig folytatódott a macska-egér játék, de nem sikerült fülön csípnem a figurát. Míg végül a kiflit megformázó nyikorgó cégérrel jelzett csukott ablakú pékség portája előtt meglapultam a hordó mögött. Meg akartam lesni a rejtélyes idegent. Kenyér illat és meghitt forróság igyekezett kitörni a bezárt ajtó és a nyílások résein át. Arra számítottam, hogy megleckéztetett goromba csavargó jött vissza, revansot venni a tegnap esti incidensért. Így hát felkészültem a találkozásra. Az utcák kezdtek megtelni járókelőkkel. Korsókkal felpakolt hölgyek, taligával közlekedő férfiak tolultak ki az utcákra.
A hordó mögül tisztán láttam a lopakodó kapucnis alakot, mikor a közelembe ért megragadtam a karját és a falhoz löktem, úgy, hogy a szerencsétlen mozdulni sem bírt, a kezében szorongatott doboz a fűbe esett – Te nem lehetsz a tegnap esti támadóm, törékeny és vékony vagy - A sállal eltakart arcot akartam látni. Ismerős arc fogadott – Susan – kiáltottam fel őszinte meglepetésemben. Szőke tincseket igazgattam a reszkető ujjaimmal. Gyönyörű zöld szempár köszöntött. Mondani akartam valamit, de a kedvesem sosem tapasztalt szenvedélyes csókkal árasztott el. A táncoló szoknya alól kikandikáló combjaival átölelt, a sportos lábakon vándoroltak az ujjaim, egyre feljebb, meg akartam érinteni a titkát, de ő ragyogó szemekkel határozottan lefogta a kezem és játékosan ellökött, pajkosan arcul csapott, majd berángatott egy csendes romos házat rejtő kapualjba. A falhoz szorított, és újra szájon csókolt, vadul a nyakamba harapott, a blúza alól kitörő kebleivel fojtogatott. A ruháktól fokozatosan szabadítottam meg, míg végül anyaszült meztelenül feküdt a karjaimban, a lábaival csapdába ejtett, a hófehér teste mellett szürkének tűnt az udvaron hencegő, önmagát a tócsa tükrében tetszelgő fehér nárcisz. Izgatott és mohó sóhajok, titkok és felfedezések követték egymást. Kézen fogva sétáltunk el a szirt pereméhez, egy asztal alakú sziklára telepedtünk leültünk.
A tenger arany fénnyel hömpölygött alattunk. A dobozról lekerült a tető, a szerelmem egy mágus mozdulatával emelte ki a tárgyat. Egy fényképet tartott a kezében. A tenger mélyéből kiemelkedő nap fényében fürdött a magaslat. A fotóról egy boldog szerelmespár tekintett vissza.

A legértékesebb kép

Simon Roland

A legértékesebb kép

A városi kikötő legmagasabban fekvő pontjáról, a lakatlan négyemeletes háznak a tetejéről messzelátóval pásztáztam az előttem elterülő tájat. A kiugró szirten terpeszkedő építmény kitűnő kilátást biztosított a tengerre. A halászkunyhók elbújtak a sötétségben, csak néha fedték fel magukat, amint a világítótorony opál fénye áthaladt a mohával benőtt nap és hold ácsolta háztetők felett. A burjánzó vadnövényzettel befutatott kövek között függöny és díszítés nélküli kicsiny ablakok, hunyorgó koboldszemek meredtek a végtelenbe.
Az érkező és távozó hajók fehér vitorlái tűztáncot jártak a nyáresti izgatottságban.
Az öbölben a középkori harci alakulatot megformázó természet alakította sziklák eltűntek a rubin fodrok alatt. A dagály ellepte a csipkés partot, ahol szerelmesek szoktak sétálni apály idején. A telihold a sekély vízben halászott, az éji csónakból kivetette hálóját. Ezüst halak ugrándoztak. A sötét áramlatban álmok, vágyak és titkok sodródtak.
A hátam mögül fenyegető csoszogás közelített, megpördültem. Az ósdi ruhába bugyolált férfi
könyörgő, követelőző szempárja villogott. Az összekócolt szakadt öltözetű figura pénzt kért tőlem. A hátizsákomból előkerült egy sonkás szendvics, felkínáltam a vacsorámat. A férfi durván elutasította az ételt – Ropogós pénzt adj nekem, vagy ledoblak a mélybe – kiáltotta dühösen és ellentmondást nem tűrően. Egy törött sörösüveggel suhintott felém, hátrébb léptem, megálltam a tető peremén. A mélyből sós vízpermet és hideg levegő csapódott fel. Felkaptam a közelemben lévő vasrudat és teljes erőmmel rávágtam a csavargó karjára. A támadóm felordított a fájdalomtól. Kiejtette a fegyverét és a karját fájlalva, szitkokat szórva elmenekült. Egy háromárbocos hajót megpillantva, az emlékek gyorsan megrohantak, elfelejtettem az előbbi incidenst, az öt évvel ezelőtt történt eseményeket újra felelevenítettem. A morajlás sem tudta elnyomni a feltörő sóhajomat.
A vízi sárkány névre keresztelt fregatt az orrát előreszegezve vidáman szelte a hullámokat. Az égbolt és a tenger minden oldalról átölelte a gyümölcsökkel és zöldséggel megpakolt vitorlást. Fotográfusként ihletet és kalandot keresve csatlakoztam az expedícióhoz. Célom az volt, hogy lencse végre kapjam a leggyönyörűbb képet és megnyerjem a legszebb pillanat című fotópályázatot. A lemenő nap rózsakertjében delfinek próbálták leszakítani az égi gyümölcsöt.
Elővettem a távcsövemet. Az óriási szörny folyamatosan mocorgott, morgott a hajó alatt, az óceán pikkelyén megcsillant a napfény. Egy lebegő tárgy keltette fel a kíváncsiságomat. Az izgő-mozgó hordó tetején egy sirály ült. Az érdeklődésemet rögtön felcsigázta a látvány. Előkaptam a fényképezőgépet és a masinát ráközelítettem a távolból integető tárgyra.
A fény és a színbeállítás után lenyomtam a gombot. Sikeresen rögzítettem. A madár rikácsolva tollászkodott. A hordó őre éberen teljesítette szolgálatát.
Megéreztem, hogy valaki tartózkodik a közelemben. Ijedten összerezzentem – Nem akartam megzavarni a munkáját – az édes hang kellemesen hatott rám. Félszeg pillantás és a bájos mosoly mögül egy gyönyörű fiatal nő nézett rám. Csillogó bűvös szemeivel megnyerte a tetszésemet. Szőke haját borzolta, fésülgette a szél. A zöld szemét titokzatosság övezte.
A korlátnak háttal állva bámult rám, várta a késlekedő válaszomat. Sokáig időztem az Aphrodité lábakon. Ősi kastélyokban látható Istennőket ábrázoló szobrokat megszégyenítő formák hangsúlyozták a lábak egyedi szépségét és tökéletességét. A szandálba bújtatott lábfejtől kezdve, mesebeli bokán át, izmok és kecses vonalak kísértek felfelé, a fellibbenő szoknya alól kikandikáló egészségesen buja combokig. Bemutatkoztunk egymásnak. A találkozás állandósult. Az ismertségből mély barátság lett. Együtt néztük a naplementét és a csillagokat, beszélgettünk, táncoltunk és sokat viccelődtünk. Felmásztunk a kötéllétrán egészen az árbockosárig, a hajó legmagasabb pontjáról is készítettünk felvételeket.
Az egyik vészjósló fellegekkel roskadozó estén odajött hozzám, leültünk egy ládára és a tájat néztük.
Amit akkor tettem, az olyan természetes volt, mint ahogy a tenger óriási tenyerébe veszi a vitorlást és a magasba emeli. Átöltem Susant és megcsókoltam a száját. A nő szenvedélyesen viszonozta a csókot. Egymást átkarolva álltunk a fedélzeten. Elvesztünk egymás tekintetében. Kettőnkről is készítettünk egy képet. A felhők megtartották ígéretüket. A vihar lecsapott. A fergeteg megtépázta a vitorlákat. A gonosz szél kitépte a kezemből a fényképeket és a gépet. A masinát sajnos elnyelte a tomboló tenger. Az ötből csak két képet tudtunk megmenteni.
Amikor beköszöntött a hajnal, már nem találtam sehol a szerelmemet. A matrózok nem is emlékeztek rá, az utaslistát átböngészve sem bukkantam rá a nevére.

A láp II

Simon Roland

A láp II

A zseblámpa fénye egyre félénkebbé vált, ahogy haladtam a láp belseje felé. Egy üvöltés törte ezer darabra a csendet. Az elfajzott bokrok összerezzentek. A kövekkel kirakott út ijedten megtorpant, innen már nem akart tovább kísérni, a járhatatlan mocsár fenyegetően körülvett. A keskeny ösvény úgy szaladt vissza a fogadóhoz, mint a megijesztett kisfiú édesanyja karjai közé. Az ódon épület egyik ablakában gyertyafény vívta halálos táncát a sötétséggel.
A kocsmából beszélgetés szűrődött ki. Közelebb mentem az ablakhoz. A helyiségben csak a fiatal fogadóst láttam, háttal ült nekem, az asztalra könyökölve bólogatott, hevesen gesztikulált, nem csak a bor volt az egyetlen társasága, azonban beszélgetőpartnerét elrejtette az óriási szürke pillér és a félhomály, az ismeretlennek mély, rekedt hangja érkezett el hozzám.
A lakosztályom felett található padlásszobáról beszéltek, amelynek bejáratát a tragikus esemény után befalazták. Bárhogy helyezkedtem, nézelődtem, nem láthattam meg a titokzatos vendéget. A gyertyaláng feladta a küzdelmet, kék lobbanás után teljes sötétség és csend borult a teremre. Elhatároztam, hogy megfejtem a titkot - Csak egyetlen módon tudok feljutni a manzárdszobába – A nyirkos hideg falon burjánzó dús zöld növényre esett a pillantásom.
Belekapaszkodtam a futónövénybe és elindultam felfelé, az emeleti ablakpárkányok közötti kiszögelések, kiugrók, díszek segítettek az előrehaladásban, a lábammal biztos helyzetbe próbáltam kerülni, miközben a kezem a további lehetőséget kutatta. Hegycsúcsok vadvirág illatát hordozó sietős esőcseppeket szórt arcomba a szél.
A hold előmerészkedett kastélyából, kíváncsian tekintett a mélybe.
Lassan, minden mozdulatomat megfontolva végül az ujjaim megérintették a manzárdablak kőpárkányát.
Az egyik kezemmel erősen kapaszkodtam, biztos fogódzót találtam, a másikkal belöktem a kicsiny nyílást. Az ezer zsarát szemű titok felébredt több száz éves álmából és a betolakodóra tekintett. A világító bogarak kifelé iramodtak a friss levegőre, a szabadba. A padláson kutatott az elemlámpa bíbor sugara, az asztalon szétszórt levelek hevertek.
Az ágy fölött megtaláltam a tőrt, és a felbecsülhetetlen tárgy tulajdonosát, a párbajmestert.
A portréképről maga az ősz hajú mester küldte fenyegetéseit. A kíváncsiságtól hajtva megragadtam a harci eszközt, az ujjaimmal tapintottam a rubin markolatú eszközt.
Éreztem a súlyát. A párbajmester szigorúan figyelte a cselekedetemet, összehúzott szemöldökkel követelte vissza a fegyverét. Újra az asztal esett a figyelem középpontjára.
Tanulmányozni kezdtem a mesterien kidolgozott kést, szimbólumokat vésett bele a készítő, óvatosan visszatettem a helyére a tőrt. A padlón egy papírra tapostam, lehajoltam felvettem, a bíbor sugár pecsétként hagyta jóvá a leírtakat.

„Ijedt utat hajszol,
álmot űz a láb,
holdat, csillagot, titkot
nyel a lidérces láp.”

Hangosan olvastam fel a verset.
Mire a falra pillantottam, már csak a hűlt helyét találtam a tőrnek. Átkutattam a helyiséget, de sehol nem találtam a tárgyat. Rejtélyes módon nyoma veszett.
A kúszónövényen lemásztam, biztonságban leértem, semmi probléma nem akadt, már azon a szándékon voltam, hogy belépjek a fogadó ajtaján, amikor egy kalapot viselő idegen férfi szólított meg – Sajnos itt nem tud megszállni. – érdeklődéssel fordultam az alak felé – Három éjszakára foglaltam szobát, a fogadós egy részeges fiatalember – óriási megdöbbenést és félelmet tapasztaltam a falusi arcán – Uram, ez a fogadó több, mint 400 éve bezárta kapuit. A falusi magamra hagyott. A gondolatok cikáztak elmémben, logikus magyarázatot keresve a történtekre. A szálloda belső része az előbb elhangzott mondatokat igazolta, koszos bútorok roncsait őrizte a terem, a kocsma is eltűnt, helyette üres helyiség riogatta a holdfényt.
A ruháimat és a dolgaimat szerencsére megtaláltam, hátizsákomba pakoltam és irány az ismeretlen vidék. Új kalandok felé vettem az irányt. A messzi kunyhó udvarán árnyak küzdöttek egymással, fémes csattanás és kiáltás váltakozott. A láp lidércesen táncolt.

Éji madárdal

Simon Roland

Éji madárdal

Hold igézte falevél,
feneketlen kútba hull,
burjánzik az éj,
álmon és folyón túl.

Az erdő tapasztalja létét,
késő zöld torony kiált,
fényűző palota mélyén,
énekel s táncol a driád.

A láp

Simon Roland

A láp

Kalandvágyó lelkem új utakra vitt, a hátizsákomba pakoltam a kedvenc könyveimet, több hétre elegendő élelmet, ivóvizet, szépen csilingelő érméket és elindultam az ismeretlen felé. Különösebb tervek nélkül vándoroltam. Völgyek, dombok, hegygerincek jegyezték lépteimet a természet naplójába, néhány helybeli megbámult és megemelt kalappal üdvözölt. Az őszi napfény erőtlenül bocsátotta sugarait. Az elszórtan elterülő takaros házak ablakai vidáman kacsintottak reám. Az érkezésemre fellebbenő ködfüggöny mögül nyomasztó táj körvonalazódott ki. Késő délután volt, bagoly szemű manzárd nézett át a sajgó-zöld sűrű lombok között – Jöjj vendég, szállj meg nálam – a sivár környezettel mit sem törődve engedtem a felszólításnak, áruval megrakott ökrös szekér által is járható, széles ösvény kísért a szállodához. Három éjszakára foglaltam szállást. A második emeleten kaptam helyet.
A szobám kényelméről, vagy csak a minimális pihenési lehetőségről egy falhoz lapuló spártai katonáknak tervezett ágy és egy egyszerű támlás szék gondoskodott. A hátizsákom és a váltás ruhám elfoglalta helyét az öreg komornyik kinézetű mogorva gardróbszekrényben.
A lakosztályom ablakából a közeli lápra nyílott a kilátás. Az égbolt narancsszínű fénye a távoli kunyhót kiemelte a mocsárból, mint egy tájképfestményen megalkotott figyelemfelkeltő forma, a környezet erre a bizonyos pontra fókuszált. A tőzeg ősrégi barátja az álruhás herceg, az est nem leszállt, hanem átöltözött, a szürke kabátját ében köpenyére cserélte. A közeli kopár fa a tőzegben elsüllyedő ember kinyújtott segítségért kiáltó kezére hasonlított.
A csontos ujjak figyelmeztetően intettek. A naplemente futórózsaként burjánzott a vándorló hófehér fellegek társaságában. A felgyulladt boltozatot úgy fújta el a hirtelen feltámadt szél, mint a lefekvéshez készülődő háziúr a gyertyalángot. Az éj leverte sátrát. A holdat és a csillagokat, zajokat, neszeket elnyelte a lidérces láp. A messzi lakóhely, amelyet sokáig tanulmányoztam lassan eltűnt a gomolygó sötétségben és az ablaküvegen táncoló esőcseppek ritmusában.
A zseblámpával a kezemben, magamra öltve a kapucnis kabátomat, kiléptem a fáklyával megvilágított folyosóra, lementem a lépcsőn. A pultnál álló fiatal fogadós széles mozdulattal állt elém. A vörös szemén, a bizonytalan mozdulatain és a túlzottan barátságos modorán egyből észrevettem, hogy igencsak elázott, de nem a kinti zuhogó esőben – Nem ajánlom önnek az éji sétát, veszélyes lehet – elmosolyodtam – egy ilyen ódon szálloda, csakis kísértetjárta lehet – a maró megjegyzésemmel mit sem törődve terelgetett a másik irányba.
A kocsma üresen ásítozott. Szeretnék elmesélni egy megtörtént esetet, és közben megkóstolhatná a boromat is - az asztalhoz kísért, leültem – Az egyik ősöm mesélte, hogy megszállt ebben a hotelben a legendás párbajmester, messze földön híres volt harctudásáról, technikájáról, legyőzhetetlennek bizonyult minden csatában. Az idősödő férfi a kocsmában összetűzésbe keveredett egy feltűnően pimasz, hencegő fiatalemberrel, aki meggondolatlanságában kihívta őt párbajra. Éjfélre tűzték ki a küzdelem időpontját, a helyszín a mocsár legvadabb részén álló lakatlan házikó udvara lett – A mesélő egy pillanatra abbahagyta a lelkes elbeszélését, töltött magának a hatalmas korsóba és nekem is a megüresedett kupába -
Az idős férfi a párbaj előtt ideiglenesen elvállalt munkáját teljesítette, szüksége volt a pénzre, rönkökkel felpakolt szekerével haladt a lápon keresztül, a messzi faluba, amikor elvetemült rablógyilkosok támadtak rá. Hősiesen védte magát puszta kézzel, a begyakorlott mozdulatok segítettek neki, de a túlerőben lévő kardokkal és lándzsákkal állig felfegyverkezett haramiák végül kegyetlenül végeztek vele. A holttestére az öntelt ellenfele talált rá, akit nagyon megviselt a mester halála és az elmaradt párbaj, mélységesen szomorú volt és dühös. Tisztességes ember lévén ősi ceremóniával eltemette a nagy harcost a magányos kunyhó kertjében – Kiittam a finom fehérbort a pohárból, megköszöntem a vendéglátást, mivel azt hittem a fiatalember befejezte a történetét, azonban a fogadós még izgatottabban és halkabban folytatta az elbeszélését – Azóta eltelt több, mint négyszáz év, de a tőr még mindig abban a befalazott emeleti szobában található. Egy tolvaj megpróbálta ellopni a felbecsülhetetlen értékű harci eszközt, azonban a lakosztályban olyan dolgot látott, hallott és tapasztalt, hogy megőrült és gomolygó mocsárban bolyongva nyoma veszett. Én mondom, a tőr el van átkozva – kinéztem az ablakon, a sötétség zsörtölődött és fenyegetőzött. Az eső megenyhült. Felálltam az asztaltól és kiléptem az udvarra. Az elemlámpa fénycsóváját a távolba irányítottam, óvatos léptekkel követtem a keskeny utat.