A levél

Simon Roland

A levél

A csendre és megfelelő illemre nevelt lakosztály átitatódott a délutáni napfényben.
Az álomszerű képen a szőke fiatal nő lassan jegyzetelte gondolatait. A toll néha elakadt a papíron, máskor hirtelen meglódult. A szobában minden tárgy megmártózott a nap hullámzó áramlatában. A díszítésnek, esztétikai élménynek használt díszes kandalló belsejében időzött a fény, a képzeletbeli lángok előtt mitikus vadállat melegedett, a tűztáncnak hódolt a padlón lapuló lény. A nő végül befejezte az írást, lerakta a tollat, megkönnyebbülten felsóhajtott. Gondos alapossággal összehajtogatta a levelet és egy bőrkötésű vaskos regény lapjai közé csúsztatta be. Pislogva nézett körül, a kezét a feje alá gyűrve rádőlt a tölgyfaasztalra és elaludt. A nap új búvóhelyre lelt a kúria közelében fekvő tóban. Az éj a tolvajokra jellemző settenkedéssel érkezett. A szélesre tárt ablakon belépő hold rányomta ezüst pecsétjét a papírus aljára, mintegy hitelesítve az irományt. Erős zörej hallatszott. A kopogás felriasztotta álmából a nőt. Az ajtó folyosó felőli oldalán türelmetlen és egyértelmű jelzéseket küldött valaki. Kinézett az ablakon, a postagalamb még nem jött vissza. Az újabb üzenetet már nem tudta elküldeni. Gyors mozdulattal kihúzta a levelet a szerelmes regény oldalai közül és a hideg kandallóba hajította, megigazította a ruháját és a frizuráját, majd mosolyt erőltetve az arcára kinyitotta az ajtót.

A tél fehér serege körülvette a festői kastélyt. Két jövevény hatolt be a lakatlan nemesi otthon birodalmába. A felhő folyamatosan szitálta a pelyheket. Beléptek a kapun – Befogom bizonyítani, hogy a grófnő titkos kapcsolatot ápolt. Méghozzá egy rivális család tagjával, a szerető naplóbejegyzése erre utal, valószínűleg leveleztek is egymással – A másik alak elgondolkodva haladt előre, a zseblámpával kereste a főbejáratot a zuhogó hóesésben, melyet a szél tett még elviselhetetlenebbé.
- Mit keresünk valójában? – A hatalmas méltóságot jelképező ablakokról visszaverődött a csóva - A diárium szerint többször is találkoztak. Ha megtalálom a levelet, beigazolódik az elméletem és megjelenthetem az ötödik könyvemet. A másik férfi, aki fiatalabbnak tűnt, megtalálta a bejárati ajtót – Már így is nagy sikered van a történelem szakos diákok között, viszont nem árt óvatosnak lenned, sok az irigyed, akik arra várnak, hogy elgáncsoljanak –
A fiatalabb férfi benyomta az ajtót. Az elemlámpa sugara ámulva bámult a kristálycsillárokra és az eleganciát és kísérteties alakokat tükröző tükrökre és a falakon felfüggesztett festmények művészi hatására.
A széles lépcsőfeljáró és a korlát részletes kidolgozása lenyűgözte a két férfit.
A modoros lakáj helyett a pazar látvány fogadta őket. A felső emeletre vezető bordó szőnyeg előtt illendően lerázták a csizmájukról a havat. Elképzelték, ahogy a padlót seprő hosszú szoknyában parolázó kisasszonyok és a kor divatjának megfelelő ruhában peckesen feszítő fiatalemberek közlekedhettek az ódon falak között, megpróbálták utánozni az egykori lakókat.
Nevetésben törtek ki. A kacajuk visszhangzott a kastélyban. Az idősebbik előhalászott a zsebéből egy pipát és egy gyufát, színpadias mozdulattal meggyújtotta. A keletkező fényben olyan volt a szakállas férfi, mint egy film főszereplője a mű drámai fordulatát hangsúlyozandó. A láng bevilágította a helyet. A sötétség hátrébb húzódott. Bársony függöny lebbent. Átkutatták az összes helyiséget, felforgatták a fiókokat, rejtett termek után kopogtattak a falakon. Végül megérkeztek az utolsó szobába. A kandallót aprólékos és gondos elkészítése okán azonnali elismerő pillantásban részesítették. Jártak már múzeumban, kiállításon, de ilyet még nem láttak – Ez volt a grófnő lakosztálya - Felforgattak mindent, de itt sem találták meg amiért valójában eljöttek. Az öregebbik férfi fáradtan lerogyott a székre és a szemöldökét összehúzva a pipáját újra szóra bírta. Gomolygó füst emelkedett a magasba – Ideje indulnunk, tombol a tél - A társa kibámult az ablakon, bár a sűrű hóesésben nem sokat láthatott a környékből.
A szakállas felpattant a székről a pipa tartalmát a kandallóba öntötte – Induljunk – adta ki a vezényszót, melyben nem lehetett nem fellelni a s csalódottságot. A két férfi távozása után a csend és a titok szövetséget kötött egymással. A kandalló rácsa alatt, a több mint 300 éve várakozó levél a parázstól életre kelt.

Kedvesem!

Nem bírom elviselni a nélküled töltött éjszakákat. A hold és a csillagok hidegsége kínozza testemet és lelkemet.
Sosem felejtem el a közös pillanatokat, az esti fürdőzést a tóban, a hosszú sétákat az erdőben.
Eldöntöttem, hogy megszökünk. Találkozzunk a kísértet kikötőnél. Vár ránk egy hajó.
A kapitány megbízható, jó barát. A szerelmünk örök lánggal fog égni, mely sosem alszik ki.
A láng mintha megerősítette volna a leírtakat. Színek és érzések tobzódtak leírhatatlan, kifejezhetetlen intenzitással.

A szenzációra, titokra, sikerre, gazdagságra vágyó történelemtanárok az erdőbe vezető úton még visszanéztek az előbb meglátogatott épületre. A tornyok, a szobrok, az óriási ablakok mind eltűntek a szitáló hóesésben.

Vége

Az erkélyen át

Simon Roland

Az erkélyen át

Ezüstöt ígér,
az utazó hold,
markát nyújtja,
az eget birtokló tó.

Fantom-fehér ablak,
ácsingózó festővászon,
feltűnik a nőalak,
hogy szoborrá váljon.

Vér-sűrű alkony,
titkokat szövő futónövény,
pazar balkon,
lassan felmászik az éj.

Fülledt nyár

Simon Roland

Fülledt nyár

Forró szavamat,
képzelt csókomat,
ízlelgeti az ajkad,
mely merészen csalogat.

Kövess, kiáltja,
a hullámzó tested,
ébren megálmodom,
a holdfényes estet.

Útmutató

Simon Roland

Útmutató

Puha sár,
jelöli a lépted,
a kócos fák,
célba érnek.

Végtelen csillag köz,
jeges-jegyes nyaláb,
hold arcú teagőz,
szerelmes csaták.

Szerelmes történet

Simon Roland

Szerelmes történet

A settenkedő alak olyan gyorsan és halkan lépkedett a falépcsőn, hogy egy kívülálló bámészkodó számára csak egy néma elsuhanó árnyéknak tűnt volna. Az íjász ismerte az utat, vállával felnyomta a csapóajtót, a zsongó nyári éj úgy viselkedett, mint egy szemérmetlen vidéki fruska, arcátlanul próbálta elcsábítani. A vándorló kísértet fehér köpenyében lebegett. A harcos megállt a háztető szélén. A holdfényben megmártózó lombok vágyakozva susogtak.
Elővette az íjat, a dölyfösen terpeszkedő palota felé fordult, becélozta a szemközti ablakot, még nem lőtt, a megfelelő pillanatra várt. A kastélyt övező két méter magas kőkerítés előtt egyenruhás, szuronyos őr posztolt. A holdfényben fürdő pazarul berendezett szobában egy meztelen lány fésülte szőke haját. A hódolója felé intett, majd félrehúzódott. A harcos a szerelmes levelet a tegezre tekerte és felkészült, hogy a szokásos módon fegyverrel célba jutassa az üzenetet. Amikor megérezte a háta mögött álló ellenség rosszindulatú jelenlétét, ösztönösen elrántotta a fejét, a husáng nem talált telibe, nem vesztette el az eszméletét. A fájdalom éberré tette. Kristálytisztán látta a támadóit, hárman voltak, a háttérbe húzódó főnök utasításait követve a két gazember a lábánál és a karjánál megragadva a magasba emelte, sokáig hintáztatták, mire elengedték. A férfi zuhanni kezdett a mélybe. Kétségbeesetten kapálódzott. Az égbolt és a füves park helyet cserélt egymással. A faágak lassították az esését.
Szerencséje volt. Egy nagy faág megállította a zuhanását.

Hosszú nyáréj

Simon Roland

Hosszú nyáréj

Elnyel az ágy,
Ölel a hajkorona,
Szőke takaró, forró vágy,
sóhajokat őriz a szoba.

Kallódó felleg,
kút hideg hold,
kezem rajzolta tested,
és a hófehér csók.

A hajnal feloldott,
nem köt erős hajókötél,
se iszapba fúlt horgony,
fuss, ahogy jöttél.

A Ritkaság IV

Simon Roland

A Ritkaság IV

A nyári tábor felett őrködő tölgyfák nem árulták el a lopakodva közlekedő alakok érkezését, a behatolók észrevétlenül másztak át a kerítésen és közelítették meg a kunyhót. Azonban a lopakodókat meglepetés várta a rönkháznál. Az ablak, amelyen kiszöktek az éjszakába, most be volt zárva – Hogy jutunk be a szobába? -
Váratlanul fellebbent az éj bársony függönye. Napraforgó színű fényforrás tolakodott előre. Bernard megfogta a barátja karját és elrántotta. Egy kiszögelés mögé bújtak el. Dwight rémülten, a deszkához lapulva figyelte a félelmetes trió színre lépését. A csibészek nem volt ismeretlenek a számukra. Az elöl haladó nyúlánk diákot azonnal felismerte. James volt a suli legverekedősebb diákja. Az igazgatói iroda gyakori látogatója. Az egyik kezében zseblámpával tett harci mozdulatot, láthatatlan ellenfelével küzdött, a félig kiürült palackkal hadonászott a cimborákat biztatva. A színes figyelemfelkeltő címke tanúsága szerint tömény szeszt tartalmazott az üveg. A zseblámpa fénye ide-oda vándorolt. A fénycsóva hol a távoli erdő csendjét vagy a sötét ablakok előtt felsorakozó zöld bokrok titkát próbálta kifürkészni, a rejtőzködők felfedezetlenek maradtak a kutakodó sugár számára.
A vezérük megállt és ivott az üvegből. Az ital egy része a pólójára folyt. A spiritusz hatása már látszott rajta. A csapat a főnököt követve, egy számítógépes játékot kielemezve, megvitatva haladt a tópart irányába. Bernard megmutatta a különleges tárgyat, amit a szétroncsolódott jármű közelében, a fűben talált. Mi ez? Mennyit érhet? - Kiáltott fel meggondolatlanul a másik fiú. A társaság megfordult – Kik vannak itt? A kicsik nem feküdtek le lámpaoltáskor? Verjük meg őket -Bernard és Dwight felugrott és futásnak eredt az ellenkező irányba, rohantak, ahogy csak az erejükből tellett. A tanárok szállása messze volt innét, a tábor szélén, minden házikóhoz rendeltek egy az eminens diákok közül kiválasztott biztonságra, nyugalomra és a rendbontás elkerülésére vigyázó felügyelőt, de még ők sem mertek kikezdeni a hírhedt bandával. Bernard és Dwight az engedély nélküli távozás miatt is el akarta kerülni a pedagógusokkal való találkozást, inkább átugrották a kaput, és a korábban a lankáról távcsővel szemrevételezett toronyhoz vezető utat választották. Az üldözők és az üldözöttek közötti távolság nem nőtt, de nem is csökkent. Az ódon épület a lombok és a dombok takarásából egyre több részletében mutatkozott meg, ahogy egyre közelebb kerültek az ősi építményhez. Akárcsak egy készülő, vásznon kibontakozó tájfestmény.
A vastag és iszonyatos súlyú kövek közötti nyílásokból képzeletbeli lények bámultak ki.
A két nebuló más esetben meg sem közelítette volna a kísértet járta legendás tornyot, azonban a nyomukban voltak az iskola fékezhetetlen fenegyerekei, nem volt idő tétovázásra, feltépték a tölgyfaajtót és beléptek a hűvös szuroksötét terembe. Olyan sötét volt idebent, hogy többször is elvétették a lépcsőfokokat. A korlátba kapaszkodva igyekeztek egér utat nyerni, a nagy sietségben többször is elestek a lépcsőn. Hallották a hátuk mögött a vagányok fenyegető kiáltásait, a kimerítő futástól hangos szuszogásaikat. A hangok jelezték, egyértelművé tették, hogy a bajkeverők is a közelben tartózkodtak. A lépcsőfordulóban a kicsiny ablakon átfurakodta magát a beteg arcú hold, így már láthatóvá vált a kopott, ősi történeteket mesélő kőfok és a szürke fal. Váratlanul erőteljes lépteket hallottak. Lentről az ajtócsapódás következményeként keletkező visszhangzó, az éj áramlataival érkező jéghideg csend mászott felfelé, míg az emeletekről a dörgedelmes rémület közelített. A két barát nem tudta eldönteni, hogy merre menjen tovább. A cipőkoppanás felerősödött. Egy sápadt arcból kiáramló szürke szembogár meredt rájuk. A kéz feléjük kapott. A fiúk nagyon megijedtek. Egymást fellökve rohantak a kijárat irányába.
Megkönnyebbülten lökték ki a súlyos ajtót. Bernard hiába kutatta át a zsebeit, a ritkaság már nem volt nála, a különleges tárgy visszakerült az eredeti tulajdonosához.

Romantikus éjszaka

Simon Roland

Romantikus éjszaka

Bontatlan palack,
Két üres pohár,
ki nem mondott szavak,
gyülekeznek tovább.

Két megbűvölt arcot,
igéz a gyertyaláng,
csend hirdet harcot,
a szem titkos helyeken jár.

Illat zuhatag,
szőke fáklya,
lassú táncunkat,
forró csók zárja.

Kóstoló

Simon Roland

Kóstoló

Szőke boglya s kazal,
szőlő, napsugár,
festőisége pazar,
hordónyi íz a nyár.

Kósza fényt hajszol,
Szent-János bogár,
az éjbe kört rajzol,
az asztalon felejtett pohár.

A festő

Simon Roland



A festő



Emelkedő bányalift,
süllyedő firmament,
árny és fény találkozik,
lent és fent,

Könnyed rajzolat,
fecske alak,
éteri mozdulat,
kiszabadítalak.

A pince

Simon Roland

A pince

Perzselő nyári nap volt. Szférikus fák szegélyezték a mértani pontossággal meghúzott vonalú járdát. Az égen halvány változó árnyalatú zöld szín jelent meg, a hajladozó lombok folyamatosan festették át a kupolát. A nap merőlegesen és intenzíven szórta sugarait, az utcán sétáló polgár a város házai, parkjai fölé magasodó a klasszikus építészeti stílust hűen követő toronyóra nélkül is sejthette, hogy valójában mennyi az idő. A téglaépület párkányán galamb egyensúlyozott. A modern új építésű lakóépület előtt gyerekek fociztak, kiáltásuk, vidám önfeledt játékuk betöltötte a teret. A harmatos fűben fények táncoltak. A házmester elhaladt a játékba feledkezett fiúk mellett. A labda az egyik földbe szúrt boton irányt változtatott. A laszti a lakóház két első emeleti ablaka közé vágódott. A ház szigorú képviselője először rájuk akart szólni, de eszébe jutott saját gyermekkora, mikor a mezőn szaladt a többiek társaságában, így letett arról, hogy alapos fejmosásban részesítse őket. A lurkók a falról visszapattanó labda megszerzésért küzdöttek, testi épségükkel mit sem törődve, egymás ruhájába kapaszkodva. A mindenes érdeklődve nézett a kapualjban várakozó idegenre – Vár valakit? Segíthetek valamiben? – a rejtélyes alak morgott valamit és a fejét a földre szegezte. A lábával egy kavicsot piszkált. A gondnok magára hagyta a férfit, nem foglakozott vele, de ahogy a bejárat előtti részhez ért, eszébe jutott egy régi emlék és visszatekintett, de az idegennek nyoma veszett. A gondolataival foglalkozva belépett az ajtón. A félhomályos lépcsőházban huzat volt. Vad szél zúgott keresztül. Elindult felfelé.
Finom illat csiklandozta az orrát. Valamelyik lakó az ebédjét készítette éppen.
Amikor a lakása elé ért, a zsebébe nyúlt, hogy elővegye a kulcscsomót, de nem volt a szokásos helyén – Talán a pinceajtó zárjában hagytam? – tette fel magának a kérdést és megnyomta a lift hívógombját, az elevátor zümmögve érkezett meg. Beszállt a liftbe és elindította a szerkezetet. Süllyedni kezdett a sötétségbe és a mélységbe. A személyszállító zökkenve megállt, így jelezte, hogy elérte a pince szintjét. A házmester nagyon megdöbbent a lent található látványtól.
A pince és az emlékek ajtaja nyitva állt.

A Ritkaság III

Simon Roland

A Ritkaság III

A két hátizsákkal felszerelkezett fiú lassan haladt felfelé. A lábukat a kíváncsiság és a felfedezés lehetősége hajtotta. A csillag lombos sárga dombtető elzárta előlük a kilátást, azért hogy néhány perc múlva káprázatos látvánnyal hálálja meg az elszántságukat. Mikor felértek a rekettyés lankára, önkéntelenül is megálltak egy pillanatra. A kilátó szélesre tárta a horizontot. A látvány kárpótolta a több órás folyamatos gyalogszerrel megtett gödrökkel, vad burjánzó növényzettel tarkított ösvényt. A hold ezüstös hullámai némán nyújtózkodtak a varázslatos fák között. Az áramlat csordogálva kereste útját a tölgyfák között. Bernard a vakítóan fehér fényforrás felé mutatott, mely vészjóslóan figyelmeztetett – Arra kell mennünk – Dwight arcáról le lehetett olvasni a félelmet – Most már nem fordulhatunk vissza – a szemüvegét igazgató barátja hangja önbizalommal és bátorsággal volt telítve. A két nebuló megindult a lejtőn, futottak ahogy csak bírtak. Az árokba borult autó hátsó része rajzolódott ki a szemük láttára, ahogy közeledtek a titkokkal övezett terület felé. Nyoma sem volt a zöld ködnek, amit Bernard látott a vonat fülkéjének ablakából. Dwight sajnálkozva nézte, méregette a sportos jármű roncsait. Nagy rajongással viseltetett a márkás kocsik iránt és a leghűségesebb előfizetőnek bizonyult a Sportos formák és Veszélyes utak című havonta megjelenő magazinnak. Részt vett az újságban szereplő játékban, a kérdésekre mindig jól felelt és szerencséje is volt, 15 csodajárgányt ábrázoló matrica foglalt helyet a bútorain, és egy óriás poszter terpeszkedett büszkén az ágya fölött, mely az egyetlen példányszámban rendelésre készült remekmű száguldott a kopár országúton a végtelen felé. A városi gépezet egyetlen megmaradt lámpája, a történtek egyetlen szemtanúja szüntelenül szórta szomorkás vigasztalhatatlan fényeit. A roncs felett a faágon egy bagoly pislogott – Mit kerestek itt ily késői órán? –
Először a csomagtartót nyitották fel, hullára vagy valami rémes dologra számítottak, de a raktér üresen ásítozott. Megkönnyebbülés mellé csalódottság társult. Az árok nem volt széles, de elég mély volt, az automobil zuhanását egy kitüremkedő szikla állította meg. Mocskos víz borította az alját. A növényzetbe és a gyökerekbe kapaszkodva ereszkedtek lefelé, hogy a vezető részéhez jussanak. Bernard érintette meg először az ajtót, az ablaküvegen nem lehetett átlátni, így teret adott a fiú hatalmas képzeletének, még jobban fokozva az izgatottságát. Dwighttal szemben őt nem a műszaki dolgok kötötték le, hanem a rejtélyek. Feltépte az ajtót. Egy férfi holtteste fordult ki az utastérből. A jéghideg kéz a diákéhoz ért, az üveges szempár borzalmas emlékeket vetített, borzalmasabbakat, mint akármelyik moziban lejátszott horrorfilm.
A fiú rémülten kapta el a kezét, a lába megrándult és sokáig csúszott a vizes füvön, mire meg tudta állítani a siklását – Mi történt? Nem esett bajod? – a társa hangját hallotta fentről, a hang idegenül csengett. A holttest beleploccsant a sáros vízbe és a kezében szorongatott aktatáskával búcsút intett, elmerült -
Jól vagyok. El kell tűnnünk erről a helyről - Kiáltotta Bernard, az események hatása alatt volt. A ruhája sáros lett. A nadrágja felszakadt, a karján horzsolás éktelenkedett.
Nem tudtak róla, de minden mozdulatukat figyelte egy szürke szempár.
Dwight lemászott a barátjához és felsegítette, amikor a kocsi szintjéhez értek, mind a ketten nekitámaszkodtak a járműnek. Szükségük volt a pihenésre. Ekkor hirtelen reccsenés törte a csendet ezer darabra, elindult a kocsi a lejtőn a végzete felé, a felerősödött szél kivett valamit a nyitott utastérből és a magasba emelte, a jármű követte gazdája sorsát, eltűnt az árok alján. A két diák szerencsére megkapaszkodott, kikecmergett és elindult vissza az engedély nélkül elhagyott nyári táborba. Az éjszakai kalandot soha nem felejtették el.
Az égbolt ezeket a sorokat olvasta a lombok felett szálló újság lapjain.
„Gyűjtő és műértő dúsgazdagok figyelem. Egyedülálló lehetőséget kínálok. Ritkaság csillagászati áron eladó.
Érdeklődni az alábbi telefonszámon lehet. Időpont és találkozó megbeszélés szerint”

Vége?

A ritkaság II

Simon Roland



A ritkaság II



A tonnás vasszörny által űzött sínpár ígéretet tett. A végtelenben találkozunk. A mozdony tisztelettudóan előre köszönt az öreg düledező gazda nélkül maradt bakterháznak.
A pironkodó téglákból és történetekből épült házikó felébredt mély álmából, engedélyt adott a továbbhaladásra és jó utat kívánt. A homályos ablak sóvárogva nézett a távozó vonat után. Bárcsak én is útra kelnék. A vágyódást a felhangzó rigófütty is tovább fokozta. A háztetőn trillázó madár gazdag énekére hamarosan érkezett válasz a közeli zöld lombpalotából.
A látóhatár fenyves erdővel és tisztásokkal teletűzdelt hegyvonulatot és folyó felett megfeszülő hidat rajzolt. A szerelvény dübörögve hajtott rá az átjáróra.
A fellegek közül, a citadella tornyaiból arany kötélen ereszkedett alá a hajnal, az ártatlan szőke hajú teremtmény a sebesen rohanó víztömegbe vetette magát. A fények csobbanását meghallották a part mentén andalgó fűzfák, hirtelen felkapták a fejüket. A kanyarulatban helyet foglaló pillérek között születő örvényekben egyszerre volt jelen az éjszaka és a nappal. Az iszapban álmok és árnyak táncoltak a mélység báltermében, míg a felszínen régi és új pirkadatok csónakáztak. Bernard a pitymallatban megmártózó tájat tanulmányozta, az osztálytársai szunyókáltak.
A poggyásztartón tömött táskák bólogattak a lassú jármű ritmusára. A fiú nagyon izgatott volt, mivel már régóta várta az egyhetesre tervezett nyári kirándulást. Egy hét önfeledt, játékkal teli utazás a hegyekben, távol az iskolától és a szülői szemektől. A fák között egy szarvast pillantott meg. Az állat mozdulatlanná dermedve állt, mint egy szobor a park közepén.

Éhes farkastól, trófeára vágyó vadásztól sem kellett tartania az érintetlen tájvédelmi területen, a szarvas mégis figyelt a jelekre, talán egy megreccsenő gally, vagy egy rezzenő cserje volt, ami megriasztotta, a szarvas egy ugrással eltűnt a bokrok sűrűjében. Egy oda nem illő dolog keltette fel a kisfiú figyelmét, egy automobilt vett észre a gödörben. A kocsi szélvédőjén megcsillant a napfény. A karosszériáját bemocskolta a sár. A csomagtartója be volt horpadva, egy táska lógott ki belőle, a lámpája le volt törve, a belső részéből, az utastérből zöld köd áramolt ki.

A legjobb barátja Dwight most ébredezett, az első dolga az volt, hogy a hátizsákjából elővegye az anyukája által becsomagolt reggelijét. Mikor észrevette a társa szokatlan izgatott viselkedését, abbahagyta a sonkás szendvics majszolását, ledobta a kulacsát és az ablakhoz furakodva kért helyet – Mit láttál? Mikor érünk az üdülőtelepre? – Bernard részletesen elmagyarázta a látottakat és próbált következtetni, a megválaszolatlan kérdések csak sorakoztak – Egy összetört elegáns sportautó pihen az erdőben. Hogyan történt a baleset? A sofőr talán megsérült vagy már régóta halott? Mi van a táskában? - Meg kell tudni az igazságot, segíteni kell a bajbajutott emberen – A barátjára is gyorsan átragadt a lelkesedés, bár ő nem látott semmi különöset a fák között, mivel a vonat már otthagyta a rejtélyes helyszínt, éppen akkor bámult ki a fülke ablakából, amikor a nyájára vigyázó juhász integetett nekik, megfordult a fejében, hogy a játszópajtása ugratja vagy a hatalmas képzelőereje megindult, szokás szerint. Mindegyik eshetőség előfordulhatott.

Mind a ketten imádták a horrorfilmeket és a rémisztő képregényeket. Többször is ráijesztettek az osztályfőnöknőre, az ötletekben bővelkedő csínyek miatt gyakori vendégek lettek az igazgatói irodának. Tíz perc múlva a szerelvény megérkezett az állomásra, a nebulók összeszedték a cuccaikat és a tanárnő vezetésével gyalog folytatták az útjukat, felfelé a meredek hegyoldalon. A kövek közt patak csörgedezett. A sziklás csúcsot fáradhatatlan felhők taposták. A szikár tornatanár terelgette, fegyelmezte a rendetlen, elcsavargó kölyköket. Mire a csapat felért a hegy oromzatára, mindenki kimerült a gyalogtúrától, kivéve a női pedagógust és a fegyelmezés céljából a tanulókkal tartó tornatanárt, kinek a mély hangjától elriadtak a kis állatok. A tölgyfák övezte tábort rönkházak alkották. Az első feladatuk az elpakolás és a kunyhó kitakarítása volt. A meghirdetett gyülekező a békák kuruttyolásától visszhangzó tó árnyas partján került sor.
A tanárnő hosszas beszédbe kezdett, üdvözölte a nebulókat, megköszönte a megspórolt pénzt, a diákmunka előnyeiről tartott több perces előadást. Bernard és Dwight elrejtőzött a tömeg takarásában, távol a többiektől egy kőre kuporodtak le és suttogva titkos tanácskozásba kezdtek, pont annál az unalomba fulladó résznél, mikor a tanárnő a szabályokat sorolta furcsa rikácsoló hangján, mit szabad és mit tilos.
A találkozó véget ért, szabadfoglalkozás következett, mindenki azt tehetett, amit csak akart, kivéve azt, amit a két fiú titokban megtervezett, az üdülő engedély nélküli elhagyását.
Nehezen, de végül is sikerült kijátszani a két tanerő és a legstréberebb diákok éberségét, de mire megtalálták az alkalmas időpontot és a megfelelő helyet, addigra beesteledett – Tudod, hogy merre kell menni? – kérdezte Dwight félénken – Ne aggódj, én már ötödször nyaralok ebben a táborban, többször sikerült már észrevétlenül elhagynom ezt a helyet – a másik fiú próbálta nyugtatni magát és a barátját. A két nebuló hátizsákkal és zseblámpával felszerelkezve vágott neki az útnak. Az éj fenyegetően körbevette őket. A félelem és a titok rájuk várt, valahol az öreg üszkös tölgyfa közelében.

A ritkaság

Simon Roland novellái

A ritkaság

A szorosan egymáshoz érő terebélyes tölgyfa lombozat egy formabontó automobilt követett. A poros földes úton cammogó piros csíkokkal felfestett járművet zsarát tekintet méregette.
A holdtalan, csillagtalan éji padlás a sűrű erdő cinkostársává vált, és ez olyan érzést nyújtott a sofőr számára, mintha a legsötétebb, leghosszabb boltíves pincéből próbálna kikerülni. A bor helyett a táj részegített. Egyszerre volt félelmetes és vonzó.
A városi terepre tervezett kocsi alkatrészei panaszosan nyöszörögtek, amint a sáros, gödrökkel tarkított úton próbálta magát átküzdeni. A műszerfalon villogó jelzések megszelídültek a rengetegben uralkodó atmoszféra miatt. Nill letekerte az üveget és kikönyökölt az ablakon. Forróság tombolt odabent. A fehér fénycsóva kíméletlenül hatolt be az erdei szentélybe, mint a bányagép fúrógépe tört át a sötétségen. Titkos helyekről feltörő gyökerek, tudósok által fel nem fedezett, meg nem nevezett, latin nevet nem viselő félelmetes formájú növények és ijedt szemű mályvacserjék, dühös pöttyös kalapjukat igazgató gombák bukkantak elő az éji bársony függöny mögül. Végül megérkezett a göcsörtös, vénséges rémalakhoz, ahová a találkozó volt megbeszélve. Azon a bizonyos éjszakán tomboló vihar örökre megváltoztatta a tölgyfa jellemét, külalakját és tulajdonságát. A villám látogatta fa üszkös démoni teste elrémítette az énekesmadarakat, így madárdal nem cirógatta a megmaradt széttört koronát.
A férfi leállította a járművét, lekapcsolta a reflektort és a modern lőfegyverét és az aktatáskát megragadva kiszállt a kocsiból. Léptek, neszezés nélkül lépett ki egy árny az álom-zöld cserjék közül – Kérem azt a dolgot, amiben megegyeztünk és akkor megkapja ezt – az autó előtt álldogáló férfi az aktatáskájára mutatott, lassan színpadias mozdulattal kinyitotta és találomra kivett néhány gondosan összetekert ropogós bankót, megsimogatta a fizetőeszközt, majd váratlanul bezárta és a revolverével türelmetlenül intett – Gyerünk már, sietek – A fantom öt lépést tett az autó felé. Kifejezéstelen arc és rideg szürke szempár nézett a másikra. A férfi nem bírta a csuklyás alak rezzenéstelen és elszánt tekintetét. Zavartan elfordította a fejét. Egy csodálatos dallam indult útjára a domb tetejéről, a madárdal óvatosan elkerülte az üszkös, göcsörtös ágú fát. Így az ősrégi fa a sóvárgásával és a történeteivel maga lett a költemény.
Meséit napokon át hallgathatná ez erre járó vándor, ha az utazónak lenne hozzá megfelelő érzékszerve. A titokzatos figura egy tárgyat dobott a levegőbe. Nill ügyesen elkapta, de izgatottságában többször leejtette a földre, majd vizsgálni kezdte azt a valamit, de megfejteni nem tudta, sem az értékét felbecsülni – Mi ez, milyen anyagból készült és ki készítette? – pedig nagy gyűjtőnek számított, az otthona luxus szobáit benépesítették, folyamatosan gazdagították a pénzérmék, bélyegek, kardok, pajzsok és pecsétek, de ilyet még soha nem látott.

A kapucnis figura sokáig várakozott. A közeli lankán terpeszkedő fa ágán mozdulatlanná dermedt a fülemüle. Az elkezdett dal a levegőben lógott. A szél is megtorpant – amit önnek átadtam az a ritkaság – a férfi minden szavát megfontolva ejtette ki. Nill sokáig gondolkodott. Az elhagyatott hely először ijesztőnek tűnt, tele a félelmekkel átitatott ismeretlennel, titkokkal, láthatatlan csapdákkal és vérszomjas démoni teremtményekkel, de másodjára lehetőségeket is tartogatott, hamarosan elszánta magát. A döntését fülsiketítő dörej követte. A dörrenés elriasztotta a környékről az erdő lakóit. Kaparászás és suhogás, vinnyogás hallatszott mindenhonnan, eszeveszett menekülés lett úrrá az állatokon. Vörös mókusok kapaszkodtak fel a fatörzsre és bújtak el a biztonságos odúba. A csalit teljesen felbolydult. Szárnyak suhantak el a néma égbolton.

A ritkaság

Simon Roland



A ritkaság



A szorosan egymáshoz érő terebélyes tölgyfa lombozat egy formabontó automobilt követett. A poros földes úton cammogó piros csíkokkal felfestett járművet zsarát tekintet méregette.
A holdtalan, csillagtalan éji padlás a sűrű erdő cinkostársává vált, és ez olyan érzést nyújtott a sofőr számára, mintha a legsötétebb, leghosszabb boltíves pincéből próbálna kikerülni. A bor helyett a táj részegített. Egyszerre volt félelmetes és vonzó. A városi terepre tervezett kocsi alkatrészei panaszosan nyöszörögtek, amint a sáros, gödrökkel tarkított úton próbálta magát átküzdeni. A műszerfalon villogó jelzések megszelídültek a rengetegben uralkodó atmoszféra miatt. Nill letekerte az üveget és kikönyökölt az ablakon. Forróság tombolt odabent. A fehér fénycsóva kíméletlenül hatolt be az erdei szentélybe, mint a bányagép fúrógépe, tört át a sötétségen. Titkos helyekről feltörő gyökerek, tudósok által fel nem fedezett, meg nem nevezett, latin nevet nem viselő félelmetes formájú növények és ijedt szemű mályvacserjék, dühös pöttyös kalapjukat igazgató gombák bukkantak elő az éji bársony függöny mögül. Végül elérkezett a göcsörtös, vénséges rémalakhoz, ahová a találkozó volt megbeszélve. Az a bizonyos éjszakán tomboló vihar örökre megváltoztatta a tölgyfa jellemét, külalakját és tulajdonságát. A villám látogatta fa üszkös démoni teste elrémítette az énekesmadarakat, így madárdal nem cirógatta a megmaradt széttört koronát.
A férfi leállította a járművét, lekapcsolta a reflektort és a modern lőfegyverét és az aktatáskát megragadva kiszállt a kocsiból. Léptek, neszezés nélkül lépett ki egy árny az álom-zöld cserjék közül – Kérem azt a dolgot, amiben megegyeztünk és akkor megkapja ezt – az autó előtt álldogáló férfi az aktatáskájára mutatott, lassan színpadias mozdulattal kinyitotta és találomra kivett néhány gondosan összetekert ropogós bankót, megsimogatta a fizetőeszközt, majd váratlanul bezárta és a revolverével türelmetlenül intett – Gyerünk már, sietek – A fantom öt lépést tett az autó felé. Kifejezéstelen arc és rideg szürke szempár nézett a másikra. A férfi nem bírta a csuklyás alak rezzenéstelen és elszánt tekintetét. Zavartan elfordította a fejét. Egy csodálatos dallam indult útjára a domb tetejéről, a madárdal óvatosan elkerülte az üszkös, göcsörtös ágú fát. Így az ősrégi fa a sóvárgásával és a történeteivel maga lett a költemény.
Meséit napokon át hallgathatná ez erre járó vándor, ha az utazónak lenne hozzá megfelelő érzékszerve. A titokzatos figura egy tárgyat dobott a levegőbe. Nill ügyesen elkapta, de izgatottságában többször leejtette a földre, majd vizsgálni kezdte azt a valamit, de megfejteni nem tudta, sem az értékét felbecsülni – Mi ez, milyen anyagból készült és ki készítette? – pedig nagy gyűjtőnek számított, az otthona szobáit benépesítették a pénzérmék, bélyegek, kardok, pajzsok és pecsétek, de ilyet még soha nem látott.

A csuklyás figura sokáig várakozott. A közeli lankán terpeszkedő fa ágán mozdulatlanná dermedt a fülemüle. Az elkezdett dal a levegőben lógott. A szél is megtorpant – amit önnek átadtam az a ritkaság – a férfi minden szavát megfontolva ejtette ki. Nill sokáig gondolkodott. Az elhagyatott hely először ijesztőnek tűnt, tele félelemmel, titkokkal, láthatatlan csapdákkal és démoni teremtményekkel, de másodjára lehetőségeket is tartogatott, hamarosan elszánta magát. A döntését fülsiketítő dörej követte. A dörrenés elriasztotta a környékről az erdő lakóit. Kaparászás és suhogás, vinnyogás követte egymást, eszeveszett menekülés lett úrrá az állatokon. Vörös mókusok kapaszkodtak fel a fatörzsre és bújtak el a biztonságos odúba. A csalit teljesen felbolydult. Szárnyak suhantak el a néma égbolton.

A festő és a modell

Simon Roland

A festő és a modell

Lepedő és vászon,
ablak és függöny,
ébrenlét és álom,
birodalma küldött.

Mosolyog és nevet,
igen, nem és talán
titkos nyelven rebeg,
a csókos száj.

Kalap és cipellő,
térd, comb, szoknya
felfed és elrejt a nő,
a képzeletet tovább fonva.

Lomb ívű zöld fény,
cinkosává válsz,
szempár, kútmély,
érinthetetlen entitás.

Évszak és költészet

Simon Roland

Évszak és költészet

Két verset alkot,
zsongó hársfa,
az eget és a köves partot,
fodros hullámba zárva.

Ökrös csillagszekér,
csikorogva vánszorog,
Parnasszus csúcsára felér,
mire a hajnal érinti a várromot.

Titokban lehull az éj,
csillagharmatos a padlat,
szundít a falevél,
szél és árny sem zargat.

Mélyül a tél vacka,
hóra hó, álomra álom száll,
tájfestő üres lapja,
új tavaszra vár.

A legértékesebb kép II.

Simon Roland

A legértékesebb kép II.

A széltől védett festői kikötői utcácskában sétáltam, minden oldalról sziklák magasodtak, a szirtek körbezárták a kalózok és hős katonák tetteit őrző történelmi óvárost, mint a bástya a várat. A kardok és a csizmák az utcakőhöz csapódó hangját tiszta éjjelen is hallani, legalábbis ezt állította egy különcségeiről ismert helybeli. Itt ezen az élethű harcra kész szobrokkal és lengedező cégérekkel, a fürkész ablakokban és a költői balkonon buján virágzó növényekkel benépesített helyen éreztem, hogy valaki követ engem. Nem álltam meg és nem lassítottam, nem akartam feltűnést kelteni, nem fordultam hátra, mindig az előttem vonuló ábrándos ablakokban figyeltem a hátam mögött kirajzolódó képet.
Az épületek falán futkározó rozsdás ereszen csordogált a tegnapi zápor és vele együtt az éj is, majd elfolyt a nyitott fedelű kanálisban. Az erős tölgyfa ajtók mellett üres ládákból emelt tornyok sorakoztak, a hét órakor kezdődő piac eljövetelét várva - Az épületek közét néhány óra elteltével az árusok és a vevők ordítozása, heves alkudozása foglalja el, de most csak a félhomály uralkodik - A hajnal első sugara lassan bepréselte magát a szűk sikátorba. Az utca hol lefelé, hol felfelé kísért, a dombtetőre érve, a mohás háztetők felett megpillantottam a világítótornyot és az égbolt és a víz találkozási pontján egyensúlyozó vitorlást. Ekkor hirtelen zajt hallottam, egy tárgy esett a földre, a csörömpölést figyelmeztető némaság követte. Az egyik emeletes ház szégyenlősen elfordult és eltűnt a kanyarban. Sietős lépteket és beszédfoszlányt hozott a tócsákat dédelgető hideg sáros macskakő. A párhuzamos utcából két jól öltözött kisasszony igyekezett valahová, a kalapjuk az eget, a szoknyájuk a földet súrolta. Vidáman csacsogva haladtak a pirkadatban fürdő kilátóhoz. Sós levegő és nyugtató morajlás csalogatta őket. A szemlélődésem elől egy kapualjba húzódott vissza az árny. Egy kiszögelésben elrejtőztem és vártam, amikor sercegő hangot hallottam, nem tétováztam, azonnal előugrottam, a titokzatos alak fürgén átlendült a kerítésen és a gazos kertben nyoma veszett. Sokáig folytatódott a macska-egér játék, de nem sikerült fülön csípnem a figurát. Míg végül a kiflit megformázó nyikorgó cégérrel jelzett csukott ablakú pékség portája előtt meglapultam a hordó mögött. Meg akartam lesni a rejtélyes idegent. Kenyér illat és meghitt forróság igyekezett kitörni a bezárt ajtó és a nyílások résein át. Arra számítottam, hogy megleckéztetett goromba csavargó jött vissza, revansot venni a tegnap esti incidensért. Így hát felkészültem a találkozásra. Az utcák kezdtek megtelni járókelőkkel. Korsókkal felpakolt hölgyek, taligával közlekedő torzonborz férfiak, sétapálcás fiatal ficsúrok tolultak ki az utcákra. A hordó mögül tisztán láttam a lopakodó kapucnis alakot, mikor a közelembe ért megragadtam a karját és a falhoz löktem, úgy, hogy a szerencsétlen mozdulni sem bírt, a kezében szorongatott doboz a fűbe esett – Te nem lehetsz a tegnap esti támadóm, törékeny és vékony vagy - A sállal eltakart arcot akartam látni. Ismerős arc fogadott – Susan – kiáltottam fel őszinte meglepetésemben. Szőke tincseket igazgattam a reszkető ujjaimmal. Gyönyörű zöld szempár köszöntött. Mondani akartam valamit, de a kedvesem sosem tapasztalt szenvedélyes csókkal árasztott el. A táncoló szoknya alól kikandikáló combjaival átölelt, a sportos lábakon vándoroltak az ujjaim, egyre feljebb, meg akartam érinteni a titkát, de ő ragyogó szemekkel határozottan lefogta a kezem és játékosan ellökött magától, pajkosan arcul csapott, majd berángatott egy csendes romos házat rejtő kapualjba. A falhoz szorított, és újra szájon csókolt, vadul a nyakamba harapott, a blúza alól kitörő kebleivel fojtogatott. A ruháktól fokozatosan szabadítottam meg, míg végül anyaszült meztelenül feküdt a karjaimban, a lábaival csapdába ejtett, a hófehér teste mellett szürkének tűnt az udvaron hencegő, önmagát a tócsa tükrében tetszelgő fehér nárcisz. Izgatott és mohó sóhajok, titkok és felfedezések követték egymást. Kézen fogva sétáltunk el a szirt pereméhez, egy asztal alakú sziklára telepedtünk, leültünk.
A tenger arany fénnyel hömpölygött alattunk. A dobozról lekerült a tető, a szerelmem egy mágus mozdulatával emelte ki a tárgyat. Egy fényképet tartott a kezében. A tenger mélyéből kiemelkedő nap fényében fürdött a magaslat. A fotóról egy boldog szerelmespár tekintett vissza.

A legértékesebb kép II.

Simon Roland

A legértékesebb kép II.

A széltől védett festői kikötői utcácskában sétáltam, minden oldalról sziklák magasodtak, a szirtek körbezárták a kalózok és hős katonák tetteit őrző történelmi óvárost, mint a bástya a várat. Itt ezen az élethű szobrokkal és lengedező cégérekkel, a fürkész ablakokban és a költői balkonon buján virágzó növényekkel benépesített helyen éreztem, hogy valaki követi engem. Nem álltam meg és nem lassítottam, nem akartam feltűnést kelteni, nem fordultam hátra, mindig az előttem vonuló ablakokban figyeltem a hátam mögött kirajzolódó képet.
Az épületek falán futkározó rozsdás ereszen csordogált a tegnapi zápor és vele együtt az éj is, majd elfolyt a nyitott fedelű kanálisban. Az erős tölgyfa ajtók mellett üres ládákból emelt tornyok sorakoztak, a hét órakor kezdődő piac eljövetelét várva - Az épületek közét néhány óra elteltével az árusok és a vevők ordítozása, heves alkudozása foglalja el, de most csak a félhomály uralkodik - A hajnal első sugara lassan bepréselte magát a szűk sikátorba. Az utca hol lefelé, hol felfelé kísért, a dombtetőre érve, a mohás háztetők felett megpillantottam a világítótornyot. Ekkor hirtelen zajt hallottam, egy tárgy esett a földre, a csörömpölést figyelmeztető némaság követte. Az egyik emeletes ház szégyenlősen elfordult és eltűnt a kanyarban. Sietős lépteket és beszédfoszlányt hozott a tócsákat dédelgető hideg sáros macskakő. A párhuzamos utcából két jól öltözött kisasszony igyekezett valahová, a kalapjuk az eget, a szoknyájuk a földet súrolta. Vidáman csacsogva haladtak a pirkadatban fürdő kilátóhoz. Sós levegő és nyugtató morajlás csalogatta őket.
A szemlélődésem elől egy kapualjba húzódott vissza az árny. Egy kiszögelésben elrejtőztem és vártam, amikor sercegő hangot hallottam, nem tétováztam, azonnal előugrottam, a titokzatos alak fürgén átlendült a kerítésen. Sokáig folytatódott a macska-egér játék, de nem sikerült fülön csípnem a figurát. Míg végül a kiflit megformázó nyikorgó cégérrel jelzett csukott ablakú pékség portája előtt meglapultam a hordó mögött. Meg akartam lesni a rejtélyes idegent. Kenyér illat és meghitt forróság igyekezett kitörni a bezárt ajtó és a nyílások résein át. Arra számítottam, hogy megleckéztetett goromba csavargó jött vissza, revansot venni a tegnap esti incidensért. Így hát felkészültem a találkozásra. Az utcák kezdtek megtelni járókelőkkel. Korsókkal felpakolt hölgyek, taligával közlekedő férfiak tolultak ki az utcákra.
A hordó mögül tisztán láttam a lopakodó kapucnis alakot, mikor a közelembe ért megragadtam a karját és a falhoz löktem, úgy, hogy a szerencsétlen mozdulni sem bírt, a kezében szorongatott doboz a fűbe esett – Te nem lehetsz a tegnap esti támadóm, törékeny és vékony vagy - A sállal eltakart arcot akartam látni. Ismerős arc fogadott – Susan – kiáltottam fel őszinte meglepetésemben. Szőke tincseket igazgattam a reszkető ujjaimmal. Gyönyörű zöld szempár köszöntött. Mondani akartam valamit, de a kedvesem sosem tapasztalt szenvedélyes csókkal árasztott el. A táncoló szoknya alól kikandikáló combjaival átölelt, a sportos lábakon vándoroltak az ujjaim, egyre feljebb, meg akartam érinteni a titkát, de ő ragyogó szemekkel határozottan lefogta a kezem és játékosan ellökött, pajkosan arcul csapott, majd berángatott egy csendes romos házat rejtő kapualjba. A falhoz szorított, és újra szájon csókolt, vadul a nyakamba harapott, a blúza alól kitörő kebleivel fojtogatott. A ruháktól fokozatosan szabadítottam meg, míg végül anyaszült meztelenül feküdt a karjaimban, a lábaival csapdába ejtett, a hófehér teste mellett szürkének tűnt az udvaron hencegő, önmagát a tócsa tükrében tetszelgő fehér nárcisz. Izgatott és mohó sóhajok, titkok és felfedezések követték egymást. Kézen fogva sétáltunk el a szirt pereméhez, egy asztal alakú sziklára telepedtünk leültünk.
A tenger arany fénnyel hömpölygött alattunk. A dobozról lekerült a tető, a szerelmem egy mágus mozdulatával emelte ki a tárgyat. Egy fényképet tartott a kezében. A tenger mélyéből kiemelkedő nap fényében fürdött a magaslat. A fotóról egy boldog szerelmespár tekintett vissza.

A legértékesebb kép

Simon Roland

A legértékesebb kép

A városi kikötő legmagasabban fekvő pontjáról, a lakatlan négyemeletes háznak a tetejéről messzelátóval pásztáztam az előttem elterülő tájat. A kiugró szirten terpeszkedő építmény kitűnő kilátást biztosított a tengerre. A halászkunyhók elbújtak a sötétségben, csak néha fedték fel magukat, amint a világítótorony opál fénye áthaladt a mohával benőtt nap és hold ácsolta háztetők felett. A burjánzó vadnövényzettel befutatott kövek között függöny és díszítés nélküli kicsiny ablakok, hunyorgó koboldszemek meredtek a végtelenbe.
Az érkező és távozó hajók fehér vitorlái tűztáncot jártak a nyáresti izgatottságban.
Az öbölben a középkori harci alakulatot megformázó természet alakította sziklák eltűntek a rubin fodrok alatt. A dagály ellepte a csipkés partot, ahol szerelmesek szoktak sétálni apály idején. A telihold a sekély vízben halászott, az éji csónakból kivetette hálóját. Ezüst halak ugrándoztak. A sötét áramlatban álmok, vágyak és titkok sodródtak.
A hátam mögül fenyegető csoszogás közelített, megpördültem. Az ósdi ruhába bugyolált férfi
könyörgő, követelőző szempárja villogott. Az összekócolt szakadt öltözetű figura pénzt kért tőlem. A hátizsákomból előkerült egy sonkás szendvics, felkínáltam a vacsorámat. A férfi durván elutasította az ételt – Ropogós pénzt adj nekem, vagy ledoblak a mélybe – kiáltotta dühösen és ellentmondást nem tűrően. Egy törött sörösüveggel suhintott felém, hátrébb léptem, megálltam a tető peremén. A mélyből sós vízpermet és hideg levegő csapódott fel. Felkaptam a közelemben lévő vasrudat és teljes erőmmel rávágtam a csavargó karjára. A támadóm felordított a fájdalomtól. Kiejtette a fegyverét és a karját fájlalva, szitkokat szórva elmenekült. Egy háromárbocos hajót megpillantva, az emlékek gyorsan megrohantak, elfelejtettem az előbbi incidenst, az öt évvel ezelőtt történt eseményeket újra felelevenítettem. A morajlás sem tudta elnyomni a feltörő sóhajomat.
A vízi sárkány névre keresztelt fregatt az orrát előreszegezve vidáman szelte a hullámokat. Az égbolt és a tenger minden oldalról átölelte a gyümölcsökkel és zöldséggel megpakolt vitorlást. Fotográfusként ihletet és kalandot keresve csatlakoztam az expedícióhoz. Célom az volt, hogy lencse végre kapjam a leggyönyörűbb képet és megnyerjem a legszebb pillanat című fotópályázatot. A lemenő nap rózsakertjében delfinek próbálták leszakítani az égi gyümölcsöt.
Elővettem a távcsövemet. Az óriási szörny folyamatosan mocorgott, morgott a hajó alatt, az óceán pikkelyén megcsillant a napfény. Egy lebegő tárgy keltette fel a kíváncsiságomat. Az izgő-mozgó hordó tetején egy sirály ült. Az érdeklődésemet rögtön felcsigázta a látvány. Előkaptam a fényképezőgépet és a masinát ráközelítettem a távolból integető tárgyra.
A fény és a színbeállítás után lenyomtam a gombot. Sikeresen rögzítettem. A madár rikácsolva tollászkodott. A hordó őre éberen teljesítette szolgálatát.
Megéreztem, hogy valaki tartózkodik a közelemben. Ijedten összerezzentem – Nem akartam megzavarni a munkáját – az édes hang kellemesen hatott rám. Félszeg pillantás és a bájos mosoly mögül egy gyönyörű fiatal nő nézett rám. Csillogó bűvös szemeivel megnyerte a tetszésemet. Szőke haját borzolta, fésülgette a szél. A zöld szemét titokzatosság övezte.
A korlátnak háttal állva bámult rám, várta a késlekedő válaszomat. Sokáig időztem az Aphrodité lábakon. Ősi kastélyokban látható Istennőket ábrázoló szobrokat megszégyenítő formák hangsúlyozták a lábak egyedi szépségét és tökéletességét. A szandálba bújtatott lábfejtől kezdve, mesebeli bokán át, izmok és kecses vonalak kísértek felfelé, a fellibbenő szoknya alól kikandikáló egészségesen buja combokig. Bemutatkoztunk egymásnak. A találkozás állandósult. Az ismertségből mély barátság lett. Együtt néztük a naplementét és a csillagokat, beszélgettünk, táncoltunk és sokat viccelődtünk. Felmásztunk a kötéllétrán egészen az árbockosárig, a hajó legmagasabb pontjáról is készítettünk felvételeket.
Az egyik vészjósló fellegekkel roskadozó estén odajött hozzám, leültünk egy ládára és a tájat néztük.
Amit akkor tettem, az olyan természetes volt, mint ahogy a tenger óriási tenyerébe veszi a vitorlást és a magasba emeli. Átöltem Susant és megcsókoltam a száját. A nő szenvedélyesen viszonozta a csókot. Egymást átkarolva álltunk a fedélzeten. Elvesztünk egymás tekintetében. Kettőnkről is készítettünk egy képet. A felhők megtartották ígéretüket. A vihar lecsapott. A fergeteg megtépázta a vitorlákat. A gonosz szél kitépte a kezemből a fényképeket és a gépet. A masinát sajnos elnyelte a tomboló tenger. Az ötből csak két képet tudtunk megmenteni.
Amikor beköszöntött a hajnal, már nem találtam sehol a szerelmemet. A matrózok nem is emlékeztek rá, az utaslistát átböngészve sem bukkantam rá a nevére.

A láp II

Simon Roland

A láp II

A zseblámpa fénye egyre félénkebbé vált, ahogy haladtam a láp belseje felé. Egy üvöltés törte ezer darabra a csendet. Az elfajzott bokrok összerezzentek. A kövekkel kirakott út ijedten megtorpant, innen már nem akart tovább kísérni, a járhatatlan mocsár fenyegetően körülvett. A keskeny ösvény úgy szaladt vissza a fogadóhoz, mint a megijesztett kisfiú édesanyja karjai közé. Az ódon épület egyik ablakában gyertyafény vívta halálos táncát a sötétséggel.
A kocsmából beszélgetés szűrődött ki. Közelebb mentem az ablakhoz. A helyiségben csak a fiatal fogadóst láttam, háttal ült nekem, az asztalra könyökölve bólogatott, hevesen gesztikulált, nem csak a bor volt az egyetlen társasága, azonban beszélgetőpartnerét elrejtette az óriási szürke pillér és a félhomály, az ismeretlennek mély, rekedt hangja érkezett el hozzám.
A lakosztályom felett található padlásszobáról beszéltek, amelynek bejáratát a tragikus esemény után befalazták. Bárhogy helyezkedtem, nézelődtem, nem láthattam meg a titokzatos vendéget. A gyertyaláng feladta a küzdelmet, kék lobbanás után teljes sötétség és csend borult a teremre. Elhatároztam, hogy megfejtem a titkot - Csak egyetlen módon tudok feljutni a manzárdszobába – A nyirkos hideg falon burjánzó dús zöld növényre esett a pillantásom.
Belekapaszkodtam a futónövénybe és elindultam felfelé, az emeleti ablakpárkányok közötti kiszögelések, kiugrók, díszek segítettek az előrehaladásban, a lábammal biztos helyzetbe próbáltam kerülni, miközben a kezem a további lehetőséget kutatta. Hegycsúcsok vadvirág illatát hordozó sietős esőcseppeket szórt arcomba a szél.
A hold előmerészkedett kastélyából, kíváncsian tekintett a mélybe.
Lassan, minden mozdulatomat megfontolva végül az ujjaim megérintették a manzárdablak kőpárkányát.
Az egyik kezemmel erősen kapaszkodtam, biztos fogódzót találtam, a másikkal belöktem a kicsiny nyílást. Az ezer zsarát szemű titok felébredt több száz éves álmából és a betolakodóra tekintett. A világító bogarak kifelé iramodtak a friss levegőre, a szabadba. A padláson kutatott az elemlámpa bíbor sugara, az asztalon szétszórt levelek hevertek.
Az ágy fölött megtaláltam a tőrt, és a felbecsülhetetlen tárgy tulajdonosát, a párbajmestert.
A portréképről maga az ősz hajú mester küldte fenyegetéseit. A kíváncsiságtól hajtva megragadtam a harci eszközt, az ujjaimmal tapintottam a rubin markolatú eszközt.
Éreztem a súlyát. A párbajmester szigorúan figyelte a cselekedetemet, összehúzott szemöldökkel követelte vissza a fegyverét. Újra az asztal esett a figyelem középpontjára.
Tanulmányozni kezdtem a mesterien kidolgozott kést, szimbólumokat vésett bele a készítő, óvatosan visszatettem a helyére a tőrt. A padlón egy papírra tapostam, lehajoltam felvettem, a bíbor sugár pecsétként hagyta jóvá a leírtakat.

„Ijedt utat hajszol,
álmot űz a láb,
holdat, csillagot, titkot
nyel a lidérces láp.”

Hangosan olvastam fel a verset.
Mire a falra pillantottam, már csak a hűlt helyét találtam a tőrnek. Átkutattam a helyiséget, de sehol nem találtam a tárgyat. Rejtélyes módon nyoma veszett.
A kúszónövényen lemásztam, biztonságban leértem, semmi probléma nem akadt, már azon a szándékon voltam, hogy belépjek a fogadó ajtaján, amikor egy kalapot viselő idegen férfi szólított meg – Sajnos itt nem tud megszállni. – érdeklődéssel fordultam az alak felé – Három éjszakára foglaltam szobát, a fogadós egy részeges fiatalember – óriási megdöbbenést és félelmet tapasztaltam a falusi arcán – Uram, ez a fogadó több, mint 400 éve bezárta kapuit. A falusi magamra hagyott. A gondolatok cikáztak elmémben, logikus magyarázatot keresve a történtekre. A szálloda belső része az előbb elhangzott mondatokat igazolta, koszos bútorok roncsait őrizte a terem, a kocsma is eltűnt, helyette üres helyiség riogatta a holdfényt.
A ruháimat és a dolgaimat szerencsére megtaláltam, hátizsákomba pakoltam és irány az ismeretlen vidék. Új kalandok felé vettem az irányt. A messzi kunyhó udvarán árnyak küzdöttek egymással, fémes csattanás és kiáltás váltakozott. A láp lidércesen táncolt.

Éji madárdal

Simon Roland

Éji madárdal

Hold igézte falevél,
feneketlen kútba hull,
burjánzik az éj,
álmon és folyón túl.

Az erdő tapasztalja létét,
késő zöld torony kiált,
fényűző palota mélyén,
énekel s táncol a driád.

A láp

Simon Roland

A láp

Kalandvágyó lelkem új utakra vitt, a hátizsákomba pakoltam a kedvenc könyveimet, több hétre elegendő élelmet, ivóvizet, szépen csilingelő érméket és elindultam az ismeretlen felé. Különösebb tervek nélkül vándoroltam. Völgyek, dombok, hegygerincek jegyezték lépteimet a természet naplójába, néhány helybeli megbámult és megemelt kalappal üdvözölt. Az őszi napfény erőtlenül bocsátotta sugarait. Az elszórtan elterülő takaros házak ablakai vidáman kacsintottak reám. Az érkezésemre fellebbenő ködfüggöny mögül nyomasztó táj körvonalazódott ki. Késő délután volt, bagoly szemű manzárd nézett át a sajgó-zöld sűrű lombok között – Jöjj vendég, szállj meg nálam – a sivár környezettel mit sem törődve engedtem a felszólításnak, áruval megrakott ökrös szekér által is járható, széles ösvény kísért a szállodához. Három éjszakára foglaltam szállást. A második emeleten kaptam helyet.
A szobám kényelméről, vagy csak a minimális pihenési lehetőségről egy falhoz lapuló spártai katonáknak tervezett ágy és egy egyszerű támlás szék gondoskodott. A hátizsákom és a váltás ruhám elfoglalta helyét az öreg komornyik kinézetű mogorva gardróbszekrényben.
A lakosztályom ablakából a közeli lápra nyílott a kilátás. Az égbolt narancsszínű fénye a távoli kunyhót kiemelte a mocsárból, mint egy tájképfestményen megalkotott figyelemfelkeltő forma, a környezet erre a bizonyos pontra fókuszált. A tőzeg ősrégi barátja az álruhás herceg, az est nem leszállt, hanem átöltözött, a szürke kabátját ében köpenyére cserélte. A közeli kopár fa a tőzegben elsüllyedő ember kinyújtott segítségért kiáltó kezére hasonlított.
A csontos ujjak figyelmeztetően intettek. A naplemente futórózsaként burjánzott a vándorló hófehér fellegek társaságában. A felgyulladt boltozatot úgy fújta el a hirtelen feltámadt szél, mint a lefekvéshez készülődő háziúr a gyertyalángot. Az éj leverte sátrát. A holdat és a csillagokat, zajokat, neszeket elnyelte a lidérces láp. A messzi lakóhely, amelyet sokáig tanulmányoztam lassan eltűnt a gomolygó sötétségben és az ablaküvegen táncoló esőcseppek ritmusában.
A zseblámpával a kezemben, magamra öltve a kapucnis kabátomat, kiléptem a fáklyával megvilágított folyosóra, lementem a lépcsőn. A pultnál álló fiatal fogadós széles mozdulattal állt elém. A vörös szemén, a bizonytalan mozdulatain és a túlzottan barátságos modorán egyből észrevettem, hogy igencsak elázott, de nem a kinti zuhogó esőben – Nem ajánlom önnek az éji sétát, veszélyes lehet – elmosolyodtam – egy ilyen ódon szálloda, csakis kísértetjárta lehet – a maró megjegyzésemmel mit sem törődve terelgetett a másik irányba.
A kocsma üresen ásítozott. Szeretnék elmesélni egy megtörtént esetet, és közben megkóstolhatná a boromat is - az asztalhoz kísért, leültem – Az egyik ősöm mesélte, hogy megszállt ebben a hotelben a legendás párbajmester, messze földön híres volt harctudásáról, technikájáról, legyőzhetetlennek bizonyult minden csatában. Az idősödő férfi a kocsmában összetűzésbe keveredett egy feltűnően pimasz, hencegő fiatalemberrel, aki meggondolatlanságában kihívta őt párbajra. Éjfélre tűzték ki a küzdelem időpontját, a helyszín a mocsár legvadabb részén álló lakatlan házikó udvara lett – A mesélő egy pillanatra abbahagyta a lelkes elbeszélését, töltött magának a hatalmas korsóba és nekem is a megüresedett kupába -
Az idős férfi a párbaj előtt ideiglenesen elvállalt munkáját teljesítette, szüksége volt a pénzre, rönkökkel felpakolt szekerével haladt a lápon keresztül, a messzi faluba, amikor elvetemült rablógyilkosok támadtak rá. Hősiesen védte magát puszta kézzel, a begyakorlott mozdulatok segítettek neki, de a túlerőben lévő kardokkal és lándzsákkal állig felfegyverkezett haramiák végül kegyetlenül végeztek vele. A holttestére az öntelt ellenfele talált rá, akit nagyon megviselt a mester halála és az elmaradt párbaj, mélységesen szomorú volt és dühös. Tisztességes ember lévén ősi ceremóniával eltemette a nagy harcost a magányos kunyhó kertjében – Kiittam a finom fehérbort a pohárból, megköszöntem a vendéglátást, mivel azt hittem a fiatalember befejezte a történetét, azonban a fogadós még izgatottabban és halkabban folytatta az elbeszélését – Azóta eltelt több, mint négyszáz év, de a tőr még mindig abban a befalazott emeleti szobában található. Egy tolvaj megpróbálta ellopni a felbecsülhetetlen értékű harci eszközt, azonban a lakosztályban olyan dolgot látott, hallott és tapasztalt, hogy megőrült és gomolygó mocsárban bolyongva nyoma veszett. Én mondom, a tőr el van átkozva – kinéztem az ablakon, a sötétség zsörtölődött és fenyegetőzött. Az eső megenyhült. Felálltam az asztaltól és kiléptem az udvarra. Az elemlámpa fénycsóváját a távolba irányítottam, óvatos léptekkel követtem a keskeny utat.

Útszéli fogadó

Simon Roland

Útszéli fogadó

Koppan a csizma, mordul a padló,
rakd a tétet, játssz,
száz ezüst és a fakó bankó,
trónt foszt a kapzsi ász.

Asztal és ököl,
tűz és szesz,
kés pörög,
az éjfélhez.

Csók, tűz, szesz,
kockázat, párbaj
mind egy lesz,
mire az óra elüti a hármat.

Kísértethajó

Simon Roland

Kísértethajó

Szétszabdalt vitorla,
átlátszó csillagos kupola,
időtlen suhan tova,
vizek örök foglya.

Árbocon sikolt,
láthatatlan sirály,
csőrében a telihold,
gomolygó semmi az útirány.

Palackba zár,
üzenetet felad,
víz felett száll,
mennyei fregatt.

A legfelső emelet III

Simon Roland

A legfelső emelet III

A legkifinomultabb és legfennköltebb író tolla is hirtelen megakadt volna a papíron, ha ezzel a látvánnyal szembesül. A mélység és a magasság félelmetesen gyönyörű fogalmát fejezték ki az örvénylő téllel dacoló méltóságteljes fenyőfák. A szelíd völgyet és a barátságtalan hegygerincet uralmuk alá hajtó örökzöld tűlevelűek csúcsán megszédült a telihold. Az artikulálatlan ordítást gördülő kövek követték. Két férfi dulakodott– A szobor az enyém, nem engedem, hogy elpusztítsd – a dühös fergeteget is túlkiáltó mondat után elkeseredett küzdelem következett, karok és lábak váltogatták egymást, ütések, rúgások záporoztak, míg végül a legmagasabb hegycsúcsot meghódító hold kihirdette a győztest. Az egyikük utat kért az örökzöldek közt, a férfi eltűnt a tűlevelű mélységben, az üvöltését sokáig tárgyalták az ősi bölcs sziklák, a másik alak diadalittasan állt a holdfényben lángoló szirt peremén. A birtokomba került kulcsra esett a pillantásom, a 255 –ös szám szerepelt rajta.
A meredek úton észrevettem a koldust. A tárgyat elsüllyesztettem a zsebembe és próbáltam követni a fürgén mozgó szegényes öltözetű figurát.
Egy szűk bejáratú barlangba futott be. A kacskaringós kaverna sokáig vezetett, először felfelé, azután folyamatosan lefelé. A szűkülő, időnként táguló üregben nem volt teljesen sötét, a réseken időnként benézett a magányos égi utazó, kíváncsi volt, vajon hol bukkanok ki legközelebb. A göcsörtös falakról meredező jégcsapokban a tavasz tiszta szépsége tükröződött. Sokáig bóklásztam a veszélyes járatban, mire elértem a kijáratot. Ismerős épület fogadott, a felújításra váró kastély tornyai integettek. A kovácsoltvas kapu előtt egy tábla állt – Ezt vajon mikor állították fel? –kérdeztem magamtól, majd letöröltem a felgyülemlett hópelyheket a megdőlt tábláról – Hotel Forlorn – szép gondosan formázott betűk rajzolódtak ki a fehérség alól, a dermedt ujjaimat követve. A postaláda eltűnt. A változás csak fokozódott az udvarra belépve, a labirintus formájú sövények között a hősiesen küzdő angyalok mellé koboldok is csatlakoztak – Sövények, új szobrok, mi folyik itt? – az épület homlokzatán kitűnő állapotú díszítések, motívumok futottak végig az évszázados falakon. A nagy ablakok is tökéletes állapotban pompáztak, bársony függönyök játszadoztak a fényekkel és a színekkel. A főbejáratról is eltávozott a megkopottság. A legnagyobb meglepetés akkor várt, mikor bejutottam a nemesi kúria belsejébe. A recepciós pultnál egy furcsa divat szerint öltözködő férfi fogadta a bőröndökkel megpakolt vendégeket, a mennyezeten freskók, a falakon ízléses tájképek üdvözöltek. A kastély ismerős volt, de teljesen átalakult, az előnyére, utat törtem a dámák és az urak rengetegében, hogy megkeressem a munkaadómat - Mi folyik itt, filmforgatás vagy művészeti kiállítás? -
A nagy teremben felhalmozódott rom helyén fejedelmi piros szőnyeggel felfutatott lépcsőfeljáró kísérte fel a vendégeket. A tenyeremet a művészi kidolgozású korlátra helyeztem és hagytam, hogy vezessen. A lépcsőfokok úgy menekültek előlem, mint az elmémben lüktető kérdések elől szaladó válaszok. A szállodai szobák növekvő számait figyelve haladtam felfelé, akrobatikus ügyességgel kikerültem egy megbotránkozott, túlsúlyos takarítónőt, majdnem felborítottam a felmosó vödrét, míg végül a lépcsőfokos elvágta a további lehetőség útját. A 254- es lakosztály nyitott ajtajában egy szerelmespár ölelkezett, észre sem vettek, hogy ha egy csapat indiánost játszó kölyök randalírozott volna a közelükben, hatalmas ricsajt csapva, az sem vont volna el a figyelmüket. Teljesen elmerültek egymásban, végül a férfi felkapta a lányt és elvonult a szobába. Kihajoltam a nyitva felejtett ablakon. Szitált a hó. - Holle anyó valószínűleg sok párnáját elhasználta már – A padlás piros fényeit küldte a fehér éjszakába - Ez nem a legfelső emelet – Az előbb említett helyiség nem a folyosó végén helyezkedett el, de több szoba már nem volt a közelben. Egy nyílásra figyeltem fel, a tőr pengéjének a méretéhez és formájához igazodott, ezért beleraktam az éles vadászfegyvert. A kést belecsúsztattam a zárba és elfordítottam. A fal kettévált és én beléptem a sötétségbe, az elemlámpámat rutinos mozdulattal felkattintottam. A por felkavarodott, a lépteim és a mozdulataim nyomán, majd egy rozoga falépcső tárult fel.
A kalandom folytatódott, a félelemmel mit sem törődve elindultam felfelé. A deszkák jajongtak, könyörögtek – Fordulj vissza, fordulj vissza – hiába ismételgették a baljóslatú figyelmeztetést, én csak mentem tovább.
A legfelső emeleten csak egyetlen lakosztály volt. Itt csak egy kicsinyke ablakot helyeztek a gondos tervezők. A 255- ös ajtó zárjába helyeztem a kulcsot és feloldottam a titok évszázados nyelvét. A szobába lépve egy izzó szemű, ugrásra kész monstrum várakozott.

Szabadon

Simon Roland

Szabadon

Pipacs ajkú mezőn,
hófehér felhő legel,
vágy-távoli hegy előtt,
csaholó puli nyájat terel.

Ihlet szirmú alkony,
kalász, napraforgó, repce,
szőke nyarat alkot,
a tájfestő ecsetje.

Juhász megvetett ágya,
eléri az óceán-kéket,
smaragd fűlándzsa,
jácint csillagok közé téved.

Történetek

Simon Roland

Történetek

Cuppanó keréknyom,
gomolygó hold,
kapucnis éj varázsol,
egy elhagyott szót.

Tüskés szomorú félhomály,
asztal, bor, magányos rózsa,
részegíti a szobát,
játszik a zongorista.

Vállat csókol a nap,
modellt áll a hegy,
az úton egy lány halad,
az erdő meztelen.

Fagy, szél, hó, jég,
frissen sült kenyér,
illatokat szitál az éj,
ropog, susog, simogat a fehér.

Leselkedés

Simon Roland

Leselkedés

Cserje és lomb mit rejt,
némaságra int a látvány,
meztelen test,
kérkedve járkál.

Szőke zuhatag,
fehér kőszikla,
szépséged rianó tavak,
őszinte forró titka.

Szerető

Simon Roland

Szerető

Lépteket számol,
baldachinos éj,
egy, kettő, három,
szoknyának hódol a tér.

Zord Kronosz
összetört órája,
felett csókolsz,
combod ejtett fogságba.

Lakosztályba pirkad,
langyos utca,
forró pillanat,
kacsintgat vissza az ódon kapura.

Leeresztett redőnyök,
mögött mohó vágyak,
félbehagyott fejezetek között,
hotelszobák üvöltenek utánad.

Maraton

Simon Roland

Maraton

Pokoli vaskohó,
titáni ősök tűztánca,
ezer lándzsát forgató,
a harci jelet várja.

Levetett páncél,
a fém-szürke égbolt,
küzdelem és játék,
terjedő vérfolt.

Rohanó napok és hetek,
rőt alkonyat és réz virradat,
kicsiny út hergeli a mord hegyet.
minden nyílt és szabad.

Gyűjtemény

Simon Roland

Gyűjtemény

Redőny-regény,
felszeletelt holdfény,
kihívó és ledér,
kockára vágott utcakép.

Elpakolt holnapok,
ülnek a vitrinben,
készülő randevúk,
csók ízű éjjelek.

Flört

Simon Roland

Flört

Szemek csatáját,
kérdések vívják,
randevú talányát,
pillanatok írják.

Köszönő háztetők,
szemerkélő fények,
nyitják az ernyőt,
pásztázó kandeláber rémek.

Szőke hajzuhatag,
kacér mosoly,
ábrándos nyakad,
a vad képzelethez oson.

Kebled és kívánatos combod,
blúz és szoknya,
mindenből kínálsz egy kortyot,
lépted titkos mondóka.

Betört kirakat üvegét,
ragasztja össze a hold,
összeáll a szerelmes kép,
ajkunkba harap a csók.

Viharos éjjelen

Simon Roland

Viharos éjjelen

Szürke esőfüggöny,
takarja el a tájat,
érkezik az éji küldött,
felsejlik a várad.

Borzongó cserjék,
tüskék és ágak,
véresre sebzik,
mezítelen lábad.

Miféle varázs tör,
át a félelmes sötéten,
nem lápi lidérc jön,
villan a szemed fénye.

Kínzó korbács,
vág a csend húsába,
szikrázó szirti tornác,
szédül bele az űr tornyába.

A legfelső emelet II

Simon Roland

A legfelső emelet II

Az egyik estén a tomboló hóviharnak és a tájékozódási képességemnek köszönhetően későn értem a munkahelyemre. A munkaadóm szerencsére üzleti tárgyalásra utazott.
Az idő megállt az ódon kastély kovácsoltvas kapuja előtt, nem kapott belépési engedélyt.
A változatlanság komornyikja a tél fejedelmének adta a kapu kulcsát.
A környék olyan volt, mint egy időtlen festmény. Nagy nehezen átverekedtem magam a tündérek növekvő birodalmán. A mindenre elszánt, őrszolgálatot teljesítő angyalok fáradhatatlanul küzdöttek a folyamatosan zajló csatában. A tél állhatatosan támadott, új és új taktikához folyamodva a kiszemelt terület megszerzésének a reményében, az elkeseredett ostromot dobpergés és üvöltés kísérte. A mester megvalósult álmát bemutató élethű szobrok elmerültek a téli örvényben. Lekotortam a havat a kabátomról, megtöröltem a csizmámat, beléptem az ajtón. A kályha dühösen duruzsolt. A fűtőszerkezet ugyan szorgalmasan termelte a hőt, ám nem tudta teljesen bemelegíteni a termet, a falakból jéghideg lándzsák meredeztek. A pompázatos báli estéket felelevenítő márványpadló felett kristálycsillár hintázott.
A prominens vendégek helyett a csend és a holdfény táncolt. A fiókból előhalásztam a rejtélyes postástól átvett csomagot, egy sugallat hatására – Neked szól a küldemény – letettem arról a szándékról, hogy a főnökömet értesítsem és bátran felbontottam. Egy szimbólumokkal teletűzdelt gyémánt markolatú tőr és egy papír fogadta a kíváncsi tekintetemet. A kés éle összekacsintott az ablaküveget és a helyiséget átszelő holddal. A levélen dőlt betűkkel ez állt:

Kövesd a koldust, ő majd elvezet a sötét barlanghoz.

Elmosolyodtam - Szeretem a rejtélyeket, vicceket és a szójátékokat - A szegény sorsú férfi kint állt a kapu előtt, rám várt türelmetlenül. Az összefagyott ujjait dörzsölte. Elindultam az ősz hajú látogató felé. A hajléktalan sántikálva futott az ellenkező irányba, fel a lankára, én követtem, ropogott a lábam alatt a hó, térdig süllyedtem a fehér mezőben. A dombháton körülnéztem, vakító monoton egyformaság elől szédült csúcsok merész magasságába vágyó fenyőfák kapaszkodtak fel a hegy oldalára. A koldust sehol sem láttam, de a lábnyomai elárulták az irányát, amerre ment. A tűlevelű óriások közt néha felbukkant egy furcsa alak, majd újra eltűnt a szitáló fehérség és az örökzöld hatalmasságok közt. Az érintetlenséget megtörő nyomokat követve felkapaszkodtam a meredek hegyoldalra. Az öreg férfi meglepően fürge volt, látszott, hogy ismeri a környéket, az út egyre veszélyesebbé és járhatatlanabbá vált. Talán egy óra is eltelt, mikor egy szirt pereme megállásra és a mélységbe nézésre kényszerített. Mivel az üldözéssel voltam elfoglalva, fel sem tűnt, hogy milyen magasságokat sikerült meghódítani. Zihálva vettem a friss levegőt. A szívem veszettül dobolt. A fenyőfák koronáján siklott a vándorló telihold. Megszabadultam a súlyként nehezedő kabátomtól és a sapkámtól, könnyebben kelhetek át a túlsó oldalra. A szikla peremén óvatosan araszoltam, miközben a hátamat az érdes szirtnek nyomtam. Beszélgetés foszlányt kaptam el.
Két férfi vitatkozott egymással, a hangjukat néha túlkiáltotta a szél, így a veszekedés témája homályba veszett. Kövek és földdarabok potyogtak és lezuhant egy kulcs is. Közvetlenül a lábbelim mellett landolt. Egy kiálló szirtbe kapaszkodtam az egyik kezemmel, a másikkal a perem szélén egyensúlyozó tárgyért nyúltam.

A legfelső emelet

Simon Roland



A legfelső emelet



Az ablakpárkányok alatt még a sárgálló ősz kavargott a nyár lendületével, de a leghidegebb évszak fehér kopogós csizmájával már kimért léptekkel tört be a lesoványodott ligetekbe, cilinderét emelgetve rideg üdvözlettel, jéghideg érintésével riogatta a járókelőket. Az emberek sietős léptekkel igyekeztek az otthonaikba. A félhomályos sejtelembe menekülő szűk utcák és a szerelmes csendbe kristályosodott szökőkutakkal, az egyszerre minden irányba szaladó térkövekkel, fura művészi szobrokkal dicsekvő tágas terek felett vonuló háztetők pajzsként emelték magasba az új vezért, a szikrázó köpenyeget viselő mord tábornokot. A tél egy büszke fejedelem méltóságával nézett le, a rezzenetlen tócsa tiszta tükrében szemlélte kiteljesedő szépségét és növekvő erejét. A fák vézna kezükkel gyámoltalanul integettek az új hadvezérnek, hódolatukat fejezve ki. Az éjszaka a tél palotájában vendégeskedett.

A helység szélén elhelyezkedő sikátorban egy rongyokba bugyolált férfi tevékenykedett. A sűrű szitáló hópelyhek rászálltak az összekuszált ősz hajára és a gondozatlan ruházatát gúnyolták a pimasz kavargó pelyhek. A csavargó fadarabokat és szétszórt papírokat hordott össze, az összegyűjtött szemétkupacot próbálta meggyújtani remegő kezével egy szélcsendesnek gondolt helyen, de az első próbálkozását a kacagó szél meghiúsította, elfújta a gyengéden pislákoló lángot és talán az utolsó reményét is. A használhatatlanná vált gyufaszálat elgémberedett ujjai között tartotta, majd dühösen elhajította a többi kacat közé.
A meghitt fényben duruzsoló kályhától kellemes hőmérsékletű helyiségből figyeltem a sors által erősen sújtott öregembert. A vagabund az ódon épületet gyengéden átölelő beszédes motívumokkal díszített kovácsoltvas kerítéshez közelített, sántikálva vonszolta magát.

Megragadtam az asztalon hagyott szendvicsem maradékát, egy csésze forró gőzölgő teát és a zörgő kulcscsomót, az előszobai fogasról levettem a kabátot és a sapkát, melyet gyorsan magamra öltöttem, majd a csordultig teli bögrével és az elkészített vacsorával a kezemben egy bűvész mozdulatával egyensúlyozva kiléptem a szabadba. A fél órával ezelőtt elvégzett munkámnak nyoma sem volt, a hótakaró újra belepte a mesteri kapuhoz vezető utat, valószínűleg a hókotró lapátot is, mivel sehol nem találtam. A kanyargó ösvény szövevényes útját kapucniba bújtatott ártatlan arcú angyalok mutatták – Felfednek valamit, hogy mást elrejthessenek -A szobrok kifeszített íjjal védték az ősi kastélyt. Elszántan átverekedtem magam az akadályon, azonban a felerősödött szél a tél hűséges csatlósa újabb támadást intézett, bőszen csattogtatta ostorát.
A pillanatokon belül keletkező fergeteg eltűntette előlem a bejáró előtt ácsorgó jövevény alakját, csak amikor a kapuhoz értem, akkor derült ki számomra, hogy nem az előbb látott hajléktalan, hanem egy makulátlan külsejű középkorú, kipihent arcú szakállas postás várakozott a bejárat előtt – Éjnek éjjelén? – meghökkentem a kései látogatón és a helyzeten. Egy csomagot nyújtott át, hiába magyaráztam neki, hogy ez az épület évszázadok óta lakatlan és az új tulajdonos által megbízott éjjeliőr vagyok, nem foglalkozott velem, szolgálatkészen aláíratta velem a papírt, átnyújtotta a küldeményt és sarkon fordult. A küldeményen nem volt feltüntetve a feladó, de a címzett neve sem, csak az utca és a házszám – Határ utca 32. Hotel Forlorn – A város legendás történetéhez szorosan hozzátartozik a patinás szálloda, amelyben ma a pihenni, szórakozni vágyó módos polgárok helyett legfeljebb a holdfény és egy könyvmoly, erős képzelettel megáldott éjjeliőr járkál a visszhangzó szerényen bútorozott kísértetjárta falak közt. A csomaggal és a kérdésekkel visszatértem az üresen álló épületbe. Felhörpintettem a kamilla teát, elfogyasztottam az ételt, komótos mozdulatokkal végigjártam a szokásos útvonalat. A felső emeletre nem tudtam és nem is akartam menni. A valamikori lépcső darabjai hevertek a tátongó sötétség alatt. A zseblámpa fénye nem merészkedett az első emeletre.

Kísértet történet IV Befejező rész

Simon Roland

Kísértet történet IV

A letűnt századokat felidéző közkedvelt, áruszállításra, postai csomagok, levelek kézbesítésére és hosszú kalandos szárazföldi utazásra használt jármű jellegzetes hangja újra megtörte a papíron tintapacaként rezdülő, terjedő éji csendet, a lovak ütemes dobszólamát és a szétszórt köveken áthajtó, kis gödrökbe tévedő kerekek nyöszörgését továbbította az árnyaktól és neszektől körülvett ösvény, egy rövid ideig hallgatóztam, a zaj lassan távolodott tőlem, a kíváncsiságomtól hajtva elhatároztam, hogy utánajárok a furcsa dolognak, kirohantam a hallba. Szimat a főbejáratot kaparta türelmetlenül, egyre elkeseredettebben, megérezte a belőlem áradó feszültséget, viharos gyorsasággal feltéptem az ajtót és kiléptem a vadonba. Az erdő szeder illattal kedveskedett. A hűséges kutyám az ádáz árkokat elszánt tekintettel ugrálta át, lerázva magáról a tüskék bokrok átkait, sikeresen átverekedte magát a sűrű aljnövényzeten, követve a csaliton átgázoló sietős lépteimet. A felhők elvonultak a hegycsúcsok titkát fürkészni. A fák csúcsáról kék esőcseppek gurultak alá. A lombok és a cserjék félrehúzódtak, meseszép patak kavicsokkal és érintetlen tisztasággal szegélyezett partjára értem ki.
A sebesen vágtázó vízfolyam felett egy büszke átjáró ívelt át, amely motívumokat, legendás csatákat, hősies történeteket prezentáló szobrokkal volt díszítve, a készítője minden bizonnyal kiélte gazdag fantáziáját. A túloldalon díszes bérkocsi bukkant fel a rekettyétől sárgálló domboldalon. Egy igazi szépség szállt ki a hintóból. A fiatal nő hófehér menyasszonyi ruhát viselt. A pompás hídon egy kifogástalan öltözetű magas férfi várakozott, a korlátnak dőlve figyelte a kedvese kecses, hangtalan közeledését. A menyasszony ünnepélyes mozdulatokkal lépkedett a jövendőbelijéhez, elhaladt a daliás mellvértbe bújtatott, kardját magasba emelő lovag előtt, majd a vállán képzeletbeli madarakat cipelő óriás mágus előtt megállt, a kezét a férfi tenyerébe helyezte, aki felhúzta az ujjára a hold kísérteties fényében tündöklő gyűrűt.
A szerelmespár csókban forrt össze, láthatatlan pap mormolta a jókívánságokat és az áldásokat. A lelkész hangja, az újdonsült házaspár, a varázslatos híd és a domb tetején pihenő hintó hirtelen eltűnt. A kutyám értetlenül tekintgetett rám. Közelebb mentem - Ott ahol a híd sárgarézből készült feljárója volt az előbb, most egy kidőlt fa koronája mered a túlpart irányába - A legvastagabb ágán egy madár egyensúlyozott, szomját oltotta a patakból, körülnézett, alaposan szemrevételezte a környéket, mintha keresett volna valamit (talán ő is az előbb látottakat próbálta értelmezni), és elrepült.

Amikor beértem a városba, már a hajnal játszadozott a háztetőkön és a lépteket ringató utcai térköveken, felkerestem az antik üzletet, a boltíves félhomályos pincében kuporgott a rejtély, valahol egészen a közelemben. A könyvesbolt vezetője magamra hagyott, a csendek és a tornyosuló könyvek körülvettek. Rengeteg súlyos kötet és újság átlapozása után végre megtaláltam azt, amit oly állhatatosan kerestem, és az 1899. évi Krónika megadta a kérdésemre a választ, nem képzelődtem. A megsárgult lap megemlíti a hidat, amely a szöveg megírása előtt 54 évvel ezelőtt összedőlt, a lázadók és a kormánycsapatok között kirobbant összecsapás következményeként, egy eltévedt ágyúgolyó a szabadcsapatok ideiglenesen felépített őrséggel és nehézfegyverzettel megerősített barakkjainak a megsemmisítése helyett a mesteri átjárót rombolta szét és küldte a darabjait a patak iszapos aljára. Az oldal alján kanyargó téma viszont más vizekre evezett, a prominens elöljáróról lebbentette fel a fátylat, amelyet a város megmentőjének és hősének tartottak sokáig, de később kiderültek a hamisságai, álnokságai. Az előbb említett férfi halála után egy oktondi, de becsületes önjelölt nyomozó felderítette, kiásta a sötét eltitkolt múltját, és itt kapcsolódott bele a történetbe a szemtanúvá vált kereskedő és a súlyos kórral küzdő kedvese szövevényes kalandja. Craig és Shannon kicsi koruktól kezdve házaspárnak tartották egymást, a csínyeket, barátságot, vonzódást, szenvedélyt megtapasztaló tiszta lelkű szerelmesek gyermekkorukban játékból összeházasodtak, de az újság állítása szerint a hivatalos, papi áldástól kísért házassági ceremónia soha nem valósult meg, a vállalkozó rajongásig imádott nője az esküvő előtt egy nappal betegségben meghalt. A szigorú börtönből megszökő szerelmes férfi későn érkezett, a könyörtelen halál elragadta az első és egyetlen szerelmét. A megsárgult, kifakult újságot sokáig tartottam a kezemben, könnyek potyogtak a szememből.

Kísértet történet III. rész

Simon Roland

Kísértet történet III.

A diáriumból kitépett lapot sokáig tartottam a kezemben, a befejezetlen történet hatása alá kerültem, összehajtogattam a papírust és a bennem felmerülő kérdéseket a megválaszolatlanság mélyére süllyesztettem.
A régi korokat hirdető, a nemesi értékekből, ódivatú művészetből ízelítőt adó kopott öreg ruhásszekrény hívta fel magára az elkalandozó figyelmemet. Szimat békésen aludt, csak néha mozgatta az orrát, fintorgott, a törött ablaküvegen keresztül belopódzott virág, cserje, vadmálna illatú varázslatos rengeteg járkált a magányos kunyhóban. A hűséges eb beleszimatolt a friss levegőbe, valószínűleg az erdő mélyét járta álmában. Az asztalra lerakott kosárból büszke szarvasgombák integettek. A kutyus a fülét igazgatta a mancsával, néha felmordult, majd a morgása szuszogássá szelídült. Kék esőcseppek gördültek le a lombokról. Az angyalok megrakott csillagszekéren vonultak el a mord hegycsúcsok járhatatlan sziklái közé, a magaslaton fürödtek a holdfény csókolta hűvös, tiszta mélyből felbukkanó patakban, a könnyeiket azonban itt hagyták. A gardrób díszes formáit követtem a tekintetemmel, amikor a szemem a szekrény mögé kalandozott, valamit felfedeztem. A termetes szekrényt szándékosan tolták a titokzatos bejárat elé. A testemmel nekifeszültem az óriási bútordarabnak, a mindennapos szokásommá vált esti futás és az edzőteremben eltöltött szorgalmas, állhatatos súlyemeléseknek köszönhetően nem jelentett gondot a hatalmas akadály eltávolítása a rébusz útjából. Kitűnő testi és szellemi állapotban voltam. Teljes erőmet igénybe véve elmozdítottam a rejtély útjában álló, idős komornyikra hasonlító ruhatárat.
A szemközti falon az időtelenségben időző fura szellemkastélyra hasonlító falióra megbűvölten, meredten mutatott a felfedezett titkos járatra – lépd át a küszöböt, ha van elég bátorságod, de nagyon vigyázz -
Az ajtóhoz mentem és a kíváncsiságomtól hajtva megpróbáltam kinyitni, de az ajtó konokul ellenállt, elővettem a nemrégiben megtalált kulcsot és a zárba illesztettem, a kulccsal együtt fordult el a múlt, a jelen és a jövő is. Izgatottan nyomtam le a kilincset, a szívem vadul zakatolt, az ijesztő gyermekkori emlékeimen (a zsongó nyári szünidő ideje alatt nagyapám házának közelében elterülő gazzal és városi legendákkal körülbástyázott romos házikó pincéjében bóklásztam a botok által kijelölt kapu helyett a nyitott ablakon berepülő labda után kutatva) átlépve benyitottam a szobába. Elővettem a zseblámpámat és felkattintottam a gombját. A fénycsóva ijedten és kíváncsian szaladt végig a poros padlón, majd a könyvespolcon, az évszázadok óta érintetlen vastag könyveken sietősen, néhol ráérősen lépdelt, szomjasan falta az ismerős vagy ismeretlen, híres vagy régi új címeket, végigmászott a csendmohás falon, végül egy festményen állapodott meg. A félhomályos helyiségben egy valóságos művészeti élmény fogadott. A napfényben tobzódó lombok alatt egy szemmel láthatóan boldog szerelmespár piknikezett, előttük bor és sütemény, pompa és mámor - A festőnek sikerült a lehetetlen, kiemelte őket a keretből. A nő szőke haját borzolja a szél, a férfi féltőn fogja a kedvese kecses kezét. Összetartoznak, szeretik egymást – mondtam hangosan, ha az alkotó is a szobában tartózkodott volna, akkor valószínűleg megosztottam volna a gondolataimat a művészetről, de csak a csend bólogatott rendíthetetlenül.
A szerelmesek pillantása, mozdulata, tartása a csók gondolatával játszott. Az ajkuk szenvedélyes csókért kiáltott.

Kísértet történet II. rész

Simon Roland

Kísértet történet II

Összegzem, amit eddig megtudtam. A bíróval kegyetlenül végeztek a saját otthonában, az áldozat holttestére egy helybeli vadász bukkant rá, bezörgetett a bejárati ajtón, mivel választ nem kapott, benyitott, a nappaliban szörnyű látvány fogadta, a széttört bútor romjai alatt meglelte a fakunyhó néhai lakóját.
A ház körül, a veteményesben, a gyümölcsöskertben és a házat átölelő díszes kerítés körül néhány erdei állat, mókus, farkas, medve lábnyomát fedezték fel a fontoskodó detektívek, emberre utaló nyomokat a brutálisan meggyilkolt férfiét és a vadászét leszámítva nem találtak. Kis idő elteltével, ami volt egy hét is, a zsandárok tehetetlenül tárták szét a karjukat, a magasabb hivatalból elrendelt vizsgálatot lezárták, az aktát a fiók mélyére csúsztatták. A hely és az idő különös egybeesésének köszönhetően belekeveredtem az előbb említett eseménybe, az elhíresült bűncselekménynek a szemtanújává váltam, a közeli domb tetejéről a sárga rekettyék biztos rejtekéből néztem végig a gyilkosságot, az ablakon nem volt függöny, mint egy színházi néző a páholyból követtem végig a megdöbbentő történetet, de ez nem előadás volt, hanem véresen komoly bűncselekmény, a
falu prominens elöljárója volt az elkövető, medvetalpat csatolt a cipőjére és prémes kesztyűt húzott a kezére, így surrant be a bíró házába. A település megbecsült polgárát nem lehet alaptalanul megvádolni, ezért hezitáltam, de végül is rászántam magam, bejelentést tettem. Hiába tájékoztattam a látottakról a nyomozást vezető kapitányt, nem hitt nekem, és mivel eredményre éhezett,és hogy megnyugtassa a megrémült és felháborodott falusiakat, elrendelte a letartóztatásomat, a börtön hűvös, nyirkos cellájába vetettek.
A feleségem megbetegedett, az ágynak dőlt. Az összes vagyonomat, a szépen csilingelő arany tallérokat felhasználva lefizettem a cellám ajtajánál szolgálatot teljesítő robosztus porkolábot és többi foglár éberségét kijátszva sikerült megszöknöm a szigorú büntetés-végrehajtási intézetből.

Közeledő hintó zajára kaptam fel a fejem, abbahagytam az érdekes történet olvasását. A mord óriás esőfelhő szenvedélye csillapult, már nem zenélt oly veszettül a háztetőn, a kopott cserepekről csordogált a csend és az angyalok mérhetetlen könnye. Hátasok patáinak állhatatos el és feltűnő kopogása, (a hangok követték a fák között megbújó út szeszélyes járását, a sűrű cserjés kitűnő rejtekhelyet biztosítana útonállóknak) keveredett a kavicsos úton küzdő bérkocsi kerekének panaszos jajkiáltásával. Kibámultam az ablakon, a távoli szürke hegyvonulaton zongorázó hold viszonozta az érdeklődő tekintetemet – Nincs itt senki, se távol se közel – próbáltam nyugtatni magam, de a szívem vadul vert. A hold puha érintését élvező fenyőfák ritkásan álltak őrt a meredek erdei ösvény mellett, ezért ráláttam az útra, semmi híre nem volt hintó érkezésének, csak a szél
bandukolt, hátán a batyujával. Szimat oldalra fordította a fejét és a gyűrött fülét mozgatta, várakozó álláspontra helyezkedett, a látáson, halláson, szagláson, tapintáson és az ízlelésen kívül plusz érzékkel rendelkezett, erről személyesen is meggyőződhettem a minden viccre és jó bulira érzékeny és fogékony barátaimmal közösen megrendezett gombász versenyen, amit fényképekkel örökítettem meg. Egy üveg régi és ritka nemesi vörösborból kortyolhatott a győztes, ezért mindenki beleadott minden trükköt és tanult fogást. Az erdő nem fedi fel könnyen a titkait. A kék kupolát magasba emelő fák és az erős sziklák peremén sétáló bokrok szövetségesként súgnak össze. A kutyám olyan helyen is megtalálta az igen mélyen rejtőzködő szarvasgombákat, ahol a társaim hű háziállatai nem fogtak jelet, futottak tovább, a rengeteg labirintusként csavarodott köréjük. Szimat találta a
legtöbb drága ínyencséget, a sokak által kedvelt ízletes szarvasgombát, megnyertem a fogadást.
Megcirógattam a buksiját, a házi kedvenc hálásan nézett rám, a szemében láttam, hogy ő legszívesebben a rengeteg mélyét járná. Folytattam a történet gombolyítását.

Amikor hazaértem a forró ölelés és csókok buja csokra helyett a legnagyobb fájdalom fogadott, az ágyban mozdulatlanul hevert a kedvesem, hűvösen fogadta a közeledésemet, a lelke már messze járt. A feleségemet legyőzte a betegség. A katonák felforgatták utánam a környéket, menekülnöm kellett.
A mai napon befejezem a naplóm írását.
A diáriumot a falánk lángnyelvek közé hajítottam.
Csak ezt az utolsó kitépett oldalt hagytam meg, mint egy befejezetlen fájdalmas költemény, mely folytatásra vár.

1723.07.18

Kísértet történet I. rész

Simon Roland

Kísértet történet I

Az ereszkedő hőlégballonra hasonlító meggyszínű napkorong a hömpölygő vízfolyam felett lebegett. Az est kitárt szárnyú ragadozó madárként vetült a mesés szépségű tájra. A nap lassan elmerült a sötéten örvénylő mélységben. A békák kórusára távoli madár válaszolt. Az ízletes és értékes szarvasgombákkal dicsekvő kosárral a kezemben átkeltem a hangulatos fahídon, és a hirtelen érkezett nyomasztó érzésen is, egyfajta előérzet volt ez, melyet kénytelen voltam szemrevételezni, megvizsgálni, egy figyelmeztetés, talán egy jövőbeli eseményre, egy érzés mely belém hasított egy pillanatra. A szomorúfűz és felette glóriaként gomolygó, lombokra csavarodó égbolt elevenebbnek hatott a mozdulatlan víztükörben. A szél átsöpört a lombok közt, de a köves parton megállt, a víz felszínére festett látványtól lenyűgözve. Ráléptem a hazafelé vezető lámpásként világító
pipacsokkal szegélyezett kacskaringós ösvényre, hátra néztem, a Szimat névre keresztelt kutyámat keresve. A hűséges eb az áthatolhatatlan erdő irányába bámult – Gyere már, holnap majd folytatod a gombák keresését – kiáltottam erélyesen, majd füttyszóval próbáltam idehívni a makacs jószágot, a házi kedvenc morgott és dühösen ugatott, mereven nézett egy bizonyos pontra. A fákra, bokrokra telepedő sötétséggel baljóslatú fellegek érkeztek. Eleredt az eső. Odamentem, hogy közelebbről is szemügyre vegyem a tekintetével fürkészett területet. Megsimogattam Szimat buksiját, de nem sikerült megnyugtatnom, sőt még jobban csaholt. A felhők tócsákat álmodtak az erdő szoknyáihoz bújó egyenetlen talajra. A páfrányok elfutottak, hogy mutassanak nekem valami érdekeset. Az alázúduló esőcseppek függönyként gördültek elém. Félrehajtottam a kilátást akadályozó ágakat és a félelmek rejtett
akadályait is. Az égboltnak nevezett milliárd zsarát szemű jelenés kettévált, lidércfényben burjánzó rekettyésbokorral befuttatott domboldalon egy fura fekete köpenyt viselő férfire lettem figyelmes. A sötétség újra birtokba vette az erdőt, hangos dörej figyelmeztette az erre tévedő vándort - Ne menj tovább -
Az ábrándos tölgyfák felett átsuhanó villám varázserővel ruházta fel a meredek lankán haladó kísérteties figurát. Kék varázsos szikrák rajzolták meg a valószínűleg nehéz zsákot cipelő figura sziluettjét. A kutyus váratlanul nekiiramodott, átverekedte magát a sűrű bokrokon és a titokzatos férfi nyomába eredt. Ezer rakoncátlan, szemtelen macska sem tudta volna elterelni a figyelmét. Követtem a magáról megfeledkezett jószágot, mikor felértem a domb tetejére, elém tárult egy romos házikó. A rozoga kunyhó előtt észrevettem a kutyámat, a szomorú időjárással mit sem törődve megszállottan kapart, mire odaértem a szorgalmasan dolgozó kutyushoz jelentős mennyiségű sáros földkupac gyülekezett a háta mögött.
Csaholással és jelentőségteljes nézéssel jelezte, hogy talált valamit. Az eső még vadabbul ömlött ránk. Lehajoltam és egy dobozkát vettem ki a gödörből – Szarvasgombák és titkok –
mondtam elgondolkodva, miközben leemeltem a díszes motívumokkal tarkított szelence tetejét, egy rozsdás kulcsot és egy levelet vettem ki belőle. A nyári zápor elöl az elhagyatott kunyhóban húztam meg magam. A szerényen berendezett régi korokat és emlékeket őrző házikó ugyan nem adott luxus kényelmet, az ablakon bekéredzkedtek a pimasz esőcseppek, az elhasználódott szék és az ágy kényelmetlen volt, de a kunyhó mégis megfelelt a követelményemnek, menedéket adott. Szimat a lábamhoz telepedett és nyalogatta vizes bundáját. Elővettem a hátizsákomból a zseblámpát és a halvány fényben hangosan olvasni kezdtem a levelet.
A villám újra átsuhant az égen. A telihold már a hegycsúcson járt.

Éjszakai titok

Simon Roland

Éjszakai titok

Szenvedély sűrű kertjét járod,
az éjszakából piros virágot tépsz,
merész vágyak és álmok,
őrült festményéből kilépsz.

Ruhád a padlóra hull,
meztelenséged varázsos ármány,
szépségedtől elnémul,
hold ajkú márvány.

Kívánatos combodon játszik,
ezer fantom és árny,
buja tested csábít,
titkod felfedezésre vár.

Ártatlan angyal lépted,
tantaluszi kín,
húsod és a véred,
végtelen kalandba hív.

Balatonfüreden

Öreg vízimalom

Simon Roland

Öreg vízimalom

Magányos épület,
könyököl a partra,
vízbe mártott tüzet,
a tenyerében tartja.

Könyvből kivágott fejezet,
itt a történelem mesél,
az óriás mozdulatlan eleven,
ül a nagy léptű idő helyén.

Az ablaküvegre tapad,
amorf felleg könnyes arca,
átszövi a koszlott falat,
az erdő ősi sarja.

Remete lélek álmodja az álmot,
múltba nyitva a szemét,
őröl a malom, cipeli a súlyos zsákot,
a derék molnár legény.

Madár szárnyán,
fáradt fénysugár,
táncba hívja párját,
a bársonyos éjszakát.

Aratás

Simon Roland

Aratás

Évődő napkorong,
kegyetlen szphinx,
pajzs-oltalom,
kék kupola alatt bizony sehol sincs.

Férfit érlelő munka,
ujjongva ugrál a szőke kalász,
suhan a kasza újra és újra,
káprázatos Július ül a felhők alján.

Ős-modern titán,
kombájn száguld,
fenséges búzamező kiált,
régi nyár a gép alá hull.

Solymász és madara

Simon Roland

Solymász és madara

Hűség és szabadság,
kék hullámain vitorláz,
kövesse gazdája parancsát,
vagy a hegyek fenséges útvonalát.

Félelmes árnyával vívódik,
a menekülő zsákmány,
őrült, kedves, mogorva, szolid,
kaján démonok utaznak a szárnyán.

Olvadó üveghídon,
lépdel a hiú tavasz,
a köveken lusta gyíkok
pihennek az arany lombok alatt.

Éles vadász szemét,
megérinti a szépség vágya,
járhatatlan csúcsok szűz-fehér,
négy angyal féltett vadvirága.

Papír

Simon Roland

Papír

Négybe hajtott napok,
magasan, lélek-bűvölten,
repülnek a szélcsendes udvaron,
a ház, a fal csak papundekli díszlet.

Fénymásolt hold,
fakó és csorba,
hullámzó ezüstöt szór,
a csillag és csónak csalta tóba.

Szétszakadt maszkara,
csalitban csavargó éj,
kinyílt az erdő titkos ajtaja,
átvisít rajta a hajnali fény.

Hirdetőoszlop

Simon Roland

Hirdetőoszlop

Mint egy elfeledett ősi vár,
utolsó pillére,
falragaszra merő tekintet száll,
pályázik a titkos hírére.

Plakát-szenzáció,
kiált a rikkancs szél,
megfontolt lépteket szór,
macskaköves tér.